Magyar Hírlap, 1970. augusztus (3. évfolyam, 212-242. szám)

1970-08-02 / 213. szám

Magyar Hírlap VILÁGIRODALOM 1970. AUGUSZTUS 2. VASÁRNAP 1 ELŐREBOCSÁTOM, hogy az egészet azért mesélem el, hogy jelentkezzék az az is­meretlen férfi, akit saját szememmel láttam. Biztos voltam benne, hogy talál­kozásunk után az egész or­szág megismeri a nevét, de épp fordítva történt: az il­lető eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Talán hi­bát követek el, amikor vi­lággá kürtölöm még alig­hanem szabadalmazatlan találmányát. Mégis rászá­nom magam erre az esetleg jóvátehetetlen lépésre. Nyár végén történt az eset, amikor a gesztenye kezd kipattanni burkából. Mint akit kergetnek, úgy rohantam a kihalt külváro­si utcácskán, abban re­ménykedtem, hogy még el­menekülhetek a sűrűsödő felhők elől. De utolértek, épp hogy sikerült beugra­­no­k egy gesztenyefa alá, s máris rákezdte, mintha dé­zsából öntötték volna. Az ég szünet nélkül dörgött, mintha az angyalok vala­milyen rendkívüli plenáris ülést tartottak volna, s a villámok gyorsítása tudatta volna a megfellebbezhetet­len határozatokat. Úgy lát­szott, hogy eltart egy dara­big a vihar, ezért kíván­csian körülnéztem a geszte­nyefa által védett kis terü­leten. Kiderült, hogy raj­tam kívül még egy töpörö­dött emberke is keresett menedéket, de különöseb­ben ő sem keltette fel fi­gyelmemet, mert se gitár, se finn tőr, se más, korunk­ra jellemző szerszám nem volt nála. Csak egy kopot­tas fekete tokot szoronga­tott hóna alatt. A VIHAR ERŐSÖDÖTT, mind több esőcsepp hatolt át a gesztenyefa lombján. Én is, az ismeretlen is kö­zelebb húzódtunk a törzs­höz. Oldalamhoz alig érez­hetően, lágyan hozzáért a tok. — Zenekarban játszik ? — szólaltam meg kissé esetle­nül, abban a reményben, hogy kiveszi a bordáim kö­zül a tokot. — Zenekarban? Miféle zenekarban ? — kérdezte, mintha az esőcseppekkel együtt ő is az égből poty­­tyant volna alá. — A fuvolára gondoltam — magyarázkodtam, mi­közben határozottan ellök­tem magamtól a tokot. — A fuvolára? Miféle fu­volára? — értetlenkedett megint csak, s a nyakam­nak szegezte a tokot. Egy heves szélroham le­vert egy gesztenyét, s a fe­jéhez vágta. Az ismeretlen fájdalmasan felvinnyogott. — Hát a tokban — húz­tam el a nyakam — nem fuvola van? Mielőtt válaszra mélta­tott volna, sapkájából meg­próbálta kiszedni a geszte­nye burkát, de sikertele­nül. — A tokban nem fuvola van — nyögte. További lö­vedékektől rettegve egy ideig hallgattunk. " — Nem fuvola — ismé­telte az ismeretlen, s tőr­ként szegezte mellének a mocskos, fekete tokot. — Ez és a fuvola! Fürkészve rám pillantott. Komoly humorista szemem állta tekintetét. — Ebben a tokban — magyarázta bizalmasan —, minden túlzás nélkül állí­tom, az életem van. Egy ta­lálmány rejtezik itt, mely­re huszonhat évemet ál­doztam. Épp ma reggel fe­jeztem be! Arcát győzelmesen az ég felé emelte, de aztán eszé­be jutottak a gesztenyék, s­­gyorsan ismét lehorgasztot­­ta fejét. — Részletesebben — sür­gettem. — Nem értem — Majd mindjárt megér­ti — biztatott, s kinyitotta a tokot. — Úgy hiszem, nem volt hiábavaló, hogy e találmányomnak szentel­tem egész életemet. KINYITOTTA A TOKOT, s én megdöbbenve felsikol­­tottam. A doboz alján fe­kete bársonyon egy kéz pi­hent. Egy normál méretű, ötujjas, rövidre vágott kör­mű, zsírpárnás emberi kéz. Úgy tűnt, hogy csak pár pillanattal ezelőtt vágták le egy békésen káposztát ebédelő állampolgárról. Új­­ra felnyüszítettem. — Ne ijedjen meg — mo­solygott az ismeretlen —, műkéz. Tapintsa meg. Legyőzve félelmemet, megérintettem a kezet. Hi­deg volt, kemény és sima. — Vegye jobban szem­­ügyre — biztatott a felta­láló. — Ez egy jobb kéz. — Jelentőségteljesen elhallga­tott. — Érti már? — Sajna. — Nem érti? Csodálom. — Levertnek látszott. Be­csukta a tokot. — Hát akkor — sóhajtott — elmagyarázom... Most például egy jelölőgyűlésre tartok. Hosszú órákat kel­lene ott ülnöm és a számat tátanom, míg a végén, mi­kor elhangzik a „ki van mellette?” kérdés, felemel­ném a jobb kezem. Ez a ta­lálmány — simogatta meg a fekete tasakot — megsza­badít engem, s később majd mindnyájunkat is ettől a formális procedúrától. — Hogyan? — Ahelyett, hogy min­dent magunk csinálnánk, elküldjük munkakezünket a gyűlésekre, konferenciákra, értekezletekre és tanácsko­zásokra. Akusztikai beren­dezéseket szerelünk belé­jük. Amint felhangzik a „ki van mellette?” kérdés, a kéz automatikusan a ma­gasba emelkedik, s egészen a „ki van ellene?” kérdé­sig függőleges helyzetben marad. Ha pedig — a fel­találó újra megsimogatta a tokot — a szavazás urnák segítségével történik, elég rászerelni az urnákra egy magnószalagot. A kezek az urnák előtt maguktól fel­emelkednek, s fogják a sza­vazólapokat. Ezután a meg­bízottak vagy akár a taka­rítónők, összeszedik a ke­zeket és visszaküldik tulaj­donosaiknak. Ilyen egysze­rű az egész... El tudja képzelni, mennyi időt taka­rít meg ez a találmány az embereknek és mennyi ki­adást az államnak? A FELTALÁLÓ elhallgatott. Én is hallgattam. Dörgött az ég. Az angyalplénum vé­ge felé közeledett. Éreztem, hogy a fekete tok megint a bordáimat böködi. Szemem sarkából a feltalálóra pil­lantottam. Elgondolkozva állt, fején a gesztenye szúrós burka, pillantása, mely átható volt, mint a lézer, beláthatatlan messzeségbe révedt. Mit lá­tott ott? Bizonyára hatal­mas szigetet, rajta kézer­dőt, munkakezek erdejét, melyek mintha összebeszél­tek volna, egyszerre emel­kednek a magasba ... — Remélem — mondta szerényen a feltaláló —, sőt meggyőződésem, hogy meg­kapom a megfelelő jutal­mat. — Hát persze! — bizony­gattam, miközben tüskék­kel övezett fejét bámultam. — Kétség sem fér hozzá! Bojtár Endre fordítása Vytaute Zilinskaite: A kéz Nemsokára megtalálta életvitelének végleges formáját is. Negyvenéves korá­ban megnősült. A­hogy a sartorius úr házai­val megtalálta a maga igazi, alka­­tának-egyéniségének megfelelő műfajt (ámbár sem a kritikát, sem a politikai el­­mélkedő-agitatív irodalmat nem hagyta abba sohasem) , úgy találta meg házas­ságában az alkatának-egyéniségének meg­felelő kiegyensúlyozott életformát (ám­bár a nagy szerelmi levelezéseket a nő­szerepeit alakító nagy szülésznőkkel so­hasem hagyta abba, s az már kideríthe­tetlen, vajon egy-egy szerelmének mi is volt a valóságos testi-lelki tartalma). A házasságával mindenesetre megváltozott mindennapi életének külső rendje. Charlotte Payne Townshend kisasszonyt Webbék körében ismerte meg. Sydney Webb a korai évektől kezdve alighanem a legigazibb barátja volt. Együtt alakítot­ták ki a fábiánizmus eszmevilágát, együtt ábrándultak ki a fábiánus tehetetlenség­ből, később együtt ismerték fel a bolse­vik forradalom világformáló jelentőségét, mindkettőjükre erősen hatott Marx, de egyikük sem lett igazi marxista, ám nem lettek a marxizmus ellenségei sem, együtt lelkesedtek Leninért és a Szovjetunióért, majd aggastyán korukban együtt lettek a fasizmus elleni szovjet szövetség legfőbb angol szószólói (holott Webb akkor már miniszterséget viselt főrend — munkás­párti arisztokrata — volt). Ha valakiről el lehet mondani, hogy a szó igazi értel­mében elvtársa volt Bernard Shaw-nak — hát Sidney Webbről mindenképpen. És Webb feleségéről is. Beatrice Potter dús­gazdag leány volt, aki lelkesedett az em­beriség ügyéért, a szabadságért, a szocia­lizmusért, a szép stílusért és Sidney Web­­bért. Szerelmének és pénzének egészével állt a romantikus ifjú államférfi mellé, hogy boldoggá és gondtalanná tegye éle­tét. Házuk a haladó szellem otthona lett, ettől kezdve közösen írták vitatkozó­ és felvilágosító könyveiket, amelyek közül nem is egy igen népszerű olvasmánnyá vált. Általában Sidney gondolta végig, együtt beszélték meg, és végül Beatrice fogalmazta meg a Webb-műveket. Közö­sen politizáltak, és tevékeny életük vége felé — már mint Baron és Lady Passfield — együtt jártak a Szovjetunióban, és kö­zösen írták leghíresebb, világszenzációt kavaró könyvüket, amelynek Mi az igaz­ság a Szovjetunió körül a címe. Az angol arisztokratává emelkedett lelkes, józan házaspár saját tapasztalatok alapján tesz hitet benne a szocializmus építése mel­lett. A könyvhöz az akkor már nyolcvan­hat éves Shaw írta az előszót. De már negyvenhat évvel előbb is régi barátnak és elvtársnak számítottak. Shaw olyan otthonosan mozgott Webbéknél, mintha családtag lenne. Nemcsak Sidneynek, ha­nem Beatricenek is bizalmas jóbarátja volt. Townshend kisasszony pedig az akkor még egészen ifjú Webbnének volt a ba­rátnője. ő is gazdag, ő is művelt, ő is lel­kes fiatal nő volt, aki azonban lassan vénkisasszony hírébe keveredett, mivel éberen kerülte vagy verte vissza a hozo­mányvadászokat. Ráadásul öntudatos fe­minista volt, aki a nők függetlenségéért és egyenjogúságáért harcolt, az effajta nőket pedig a századvégen azok a férfiak, akik nem voltak elszánt hozománykerge­­tők, óvatosan vagy éppen riadtan elke­rülték. G. B. Shaw és Ch. P. Townshend azon az alapon barátkozott össze, hogy mind a kettő­ féltette a maga szabadságát és függetlenségét; a kölcsönös megértés azzal kezdődött, hogy egyformán féltek a házasságtól. Vagyis úgy kezdődött, mint egy igazi Shaw-vígjáték. S minthogy vé­gül a legtöbb Tanner John mégis megnő­sül, ebből is házasság lett. Ebben az idő­ben az ismerősök nem tudták, hogy Shaw vajon titokban Beatrice Webb-be szerel­mes-e, hiszen estéről estére ott ül náluk, vagy Ellen Terrybe, akivel naponként vált levelet, noha egymás közelében lak­nak. De a később kiadott levelezésből ki­tűnik, hogy Shaw már nem sokkal a meg­ismerkedés után azt írja Ellen Terrynek: azt hiszi, beleszeretett Townshend kis­asszonyba. A barátok nemsokára megál­lapították, hogy Bernard és Charlotte fe­lettébb kedveli egymást, és szívesen van­nak együtt. Azután a ritkán beteg Shaw egyszer mégis megbetegedett: a cipő feltörte a lábát, szokás szerint nem törődött vele, mire a seb elmérgesedett. Miss Towns­hend külföldről sietett egyenest Shaw-ék­­hoz, hogy segítsen ápolni barátját, akit az orvos ágyba parancsolt. Shaw-éknál pedig olyan rendetlenség volt, hogy a lá­togató elrémült. Az akkor már régóta igen jóhírű énektanárnő, aki világéleté­ben nem volt sem feleség, sem anya, és nem volt háziasszony sem, de szívélyes és szenvtelenül áldozatkész volt egykor férjéhez is (amíg ott nem hagyta), szere­tőjéhez is (amíg ott nem hagyta), gyer­mekeihez is (akik egymás után hagyták el őt), szívélyesen és szenvtelenül tartott fenn egy akkora háztartást, amelybe né­ha maga sem tudta, hányan élnek, és akik ott élnek, mit csinálnak. Keresett annyit, hogy mindig legyen, aki főzzön, takarít­son, de senkit sem érdekelt a házban, hogy mit is főznek, és ki van-e takarít­va. Általában nem volt kitakarítva, de mindig akadt valami ennivaló. És ha Ber­nard beteg volt, akkor, ha hidegen is, de behozták a reggelit. Charlotte pedig maga volt a rend és a rendszeresség: háziasszony már leányko­rában is. A látogatáskor tehát egyenest megrémült a látványtól. És minthogy független volt és jómódú, elsietett és bér­bevett egy vidéki házat, felszólítva ba­rátját, hogy azonnal öltözzék fel, kocsiba ülnek, odamennek, és ott ő majd gondját viseli, ápolja. A feminista (és ehhez meg­felelően gazdag) leányt egyáltalán nem zavarta, hogy mit szólnak az ismerősök és az ismeretlenek, ha férfiismerősével beköltözik egy vidéki házba. Shaw azon­ban, akármennyit harcolt minden ostoba előítélettel, akármennyire nem törődött sohasem a botrányokkal, sőt szeretett is botrányt kavarni a megmaradt puritán­nak. A gondolattól is irtózott, hogy rossz hírbe hozzon egy nőt, méghozzá egy olyan nőt, akit felettébb kedvel, és aki éppen olyan jó hozzá. Nem akarta, hogy a ma­gánélete fölösleges botrányokozás tárgya legyen. Nagyot sóhajtott, és szó szerint ezt mondta: Hát jó, akkor menjen, vegye meg a gyűrűket, és szerezze meg a há­zassági engedélyt. Az esküvőt 1898. június 1-én tartották. Lehet, hogy tulajdonkép­pen Miss Townshend is így képzelte, hi­szen jól ismerte már Bernard Shaw-t. Nyilván egy egész kicsit saját házassága is előélmény volt Tanner John házasságá­hoz. Később leveleiben, nyilatkozataiban nemegyszer elismételte, hogy nem volt és nem is lett szerelmes a feleségébe (ámbár első ízben szerelemről írt Ellen Terry­nek), s a felesége sem volt szerelmes be­lé, mindketten megtartották szabadságu­kat és függetlenségüket, csak éppen nem kívántak egymás nélkül élni. -----------------------yy Edvard Bagrickij: Ősz Tarlón, ligeten, meredélyen át ősz pokla-fuvalma csap, s a csőszkutyahang, ha az éjbe vág, már egyre szokatlanabb. De éljen az ősz! Hisz’ a hús fényét s a parti tüzes porond úgy issza be, mint az öreg kenyér a száz fokos alkoholt. Tudom: utakat fed a vak homály, s mint kripta, kihalt az éj, csönd és köd alatt a mező, a táj, s arcomba suhint a szél. Vad­ lesre az éj ma megint kihajt: a leshelyen egy poros út, s fönt hallom a szárnysuhogást, zsivajt, míg dél felé húz a lúd ... A partra megyek le: tömör, tömött a tengeri éji köd, s árad gomolyogva a víz fölött, hol hal csobog és fröcsög, a halk neszezés, csobogás elér s kong, mint az üres vödör: hallom, hogy a céljuk a dél, a dél, lazac, viza délre tőr. Surlódik a vízben a halk homok, mászkál a tarisznyarák, elszáll a sirály, tovahúz a tok, medúza-had ing odább. Várok. Fut az éj... De amint, amint pitymallik a napkelet, a dombra megyek föl, a házam int, lassan hazalépdelek. Hallottam az őszt a sötét egen, a síkon, a tengeren, füttyentek ebemnek, előszedem a zsákom, a fegyverem. Az ősz heve-pokla megint kicsap, méz­ sűrű, vad őszi tűz é­s a messzi vízen meg a kert alatt a nap vadat ölni űz... Teller Gyula fordítása Gyulai Líviusz illusztrációja Alba de Céspedes A baba című regényéhez

Next