Magyar Hírlap, 1970. augusztus (3. évfolyam, 212-242. szám)
1970-08-02 / 213. szám
Magyar Hírlap VILÁGIRODALOM 1970. AUGUSZTUS 2. VASÁRNAP 1 ELŐREBOCSÁTOM, hogy az egészet azért mesélem el, hogy jelentkezzék az az ismeretlen férfi, akit saját szememmel láttam. Biztos voltam benne, hogy találkozásunk után az egész ország megismeri a nevét, de épp fordítva történt: az illető eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Talán hibát követek el, amikor világgá kürtölöm még alighanem szabadalmazatlan találmányát. Mégis rászánom magam erre az esetleg jóvátehetetlen lépésre. Nyár végén történt az eset, amikor a gesztenye kezd kipattanni burkából. Mint akit kergetnek, úgy rohantam a kihalt külvárosi utcácskán, abban reménykedtem, hogy még elmenekülhetek a sűrűsödő felhők elől. De utolértek, épp hogy sikerült beugranok egy gesztenyefa alá, s máris rákezdte, mintha dézsából öntötték volna. Az ég szünet nélkül dörgött, mintha az angyalok valamilyen rendkívüli plenáris ülést tartottak volna, s a villámok gyorsítása tudatta volna a megfellebbezhetetlen határozatokat. Úgy látszott, hogy eltart egy darabig a vihar, ezért kíváncsian körülnéztem a gesztenyefa által védett kis területen. Kiderült, hogy rajtam kívül még egy töpörödött emberke is keresett menedéket, de különösebben ő sem keltette fel figyelmemet, mert se gitár, se finn tőr, se más, korunkra jellemző szerszám nem volt nála. Csak egy kopottas fekete tokot szorongatott hóna alatt. A VIHAR ERŐSÖDÖTT, mind több esőcsepp hatolt át a gesztenyefa lombján. Én is, az ismeretlen is közelebb húzódtunk a törzshöz. Oldalamhoz alig érezhetően, lágyan hozzáért a tok. — Zenekarban játszik ? — szólaltam meg kissé esetlenül, abban a reményben, hogy kiveszi a bordáim közül a tokot. — Zenekarban? Miféle zenekarban ? — kérdezte, mintha az esőcseppekkel együtt ő is az égből potytyant volna alá. — A fuvolára gondoltam — magyarázkodtam, miközben határozottan ellöktem magamtól a tokot. — A fuvolára? Miféle fuvolára? — értetlenkedett megint csak, s a nyakamnak szegezte a tokot. Egy heves szélroham levert egy gesztenyét, s a fejéhez vágta. Az ismeretlen fájdalmasan felvinnyogott. — Hát a tokban — húztam el a nyakam — nem fuvola van? Mielőtt válaszra méltatott volna, sapkájából megpróbálta kiszedni a gesztenye burkát, de sikertelenül. — A tokban nem fuvola van — nyögte. További lövedékektől rettegve egy ideig hallgattunk. " — Nem fuvola — ismételte az ismeretlen, s tőrként szegezte mellének a mocskos, fekete tokot. — Ez és a fuvola! Fürkészve rám pillantott. Komoly humorista szemem állta tekintetét. — Ebben a tokban — magyarázta bizalmasan —, minden túlzás nélkül állítom, az életem van. Egy találmány rejtezik itt, melyre huszonhat évemet áldoztam. Épp ma reggel fejeztem be! Arcát győzelmesen az ég felé emelte, de aztán eszébe jutottak a gesztenyék, sgyorsan ismét lehorgasztotta fejét. — Részletesebben — sürgettem. — Nem értem — Majd mindjárt megérti — biztatott, s kinyitotta a tokot. — Úgy hiszem, nem volt hiábavaló, hogy e találmányomnak szenteltem egész életemet. KINYITOTTA A TOKOT, s én megdöbbenve felsikoltottam. A doboz alján fekete bársonyon egy kéz pihent. Egy normál méretű, ötujjas, rövidre vágott körmű, zsírpárnás emberi kéz. Úgy tűnt, hogy csak pár pillanattal ezelőtt vágták le egy békésen káposztát ebédelő állampolgárról. Újra felnyüszítettem. — Ne ijedjen meg — mosolygott az ismeretlen —, műkéz. Tapintsa meg. Legyőzve félelmemet, megérintettem a kezet. Hideg volt, kemény és sima. — Vegye jobban szemügyre — biztatott a feltaláló. — Ez egy jobb kéz. — Jelentőségteljesen elhallgatott. — Érti már? — Sajna. — Nem érti? Csodálom. — Levertnek látszott. Becsukta a tokot. — Hát akkor — sóhajtott — elmagyarázom... Most például egy jelölőgyűlésre tartok. Hosszú órákat kellene ott ülnöm és a számat tátanom, míg a végén, mikor elhangzik a „ki van mellette?” kérdés, felemelném a jobb kezem. Ez a találmány — simogatta meg a fekete tasakot — megszabadít engem, s később majd mindnyájunkat is ettől a formális procedúrától. — Hogyan? — Ahelyett, hogy mindent magunk csinálnánk, elküldjük munkakezünket a gyűlésekre, konferenciákra, értekezletekre és tanácskozásokra. Akusztikai berendezéseket szerelünk beléjük. Amint felhangzik a „ki van mellette?” kérdés, a kéz automatikusan a magasba emelkedik, s egészen a „ki van ellene?” kérdésig függőleges helyzetben marad. Ha pedig — a feltaláló újra megsimogatta a tokot — a szavazás urnák segítségével történik, elég rászerelni az urnákra egy magnószalagot. A kezek az urnák előtt maguktól felemelkednek, s fogják a szavazólapokat. Ezután a megbízottak vagy akár a takarítónők, összeszedik a kezeket és visszaküldik tulajdonosaiknak. Ilyen egyszerű az egész... El tudja képzelni, mennyi időt takarít meg ez a találmány az embereknek és mennyi kiadást az államnak? A FELTALÁLÓ elhallgatott. Én is hallgattam. Dörgött az ég. Az angyalplénum vége felé közeledett. Éreztem, hogy a fekete tok megint a bordáimat böködi. Szemem sarkából a feltalálóra pillantottam. Elgondolkozva állt, fején a gesztenye szúrós burka, pillantása, mely átható volt, mint a lézer, beláthatatlan messzeségbe révedt. Mit látott ott? Bizonyára hatalmas szigetet, rajta kézerdőt, munkakezek erdejét, melyek mintha összebeszéltek volna, egyszerre emelkednek a magasba ... — Remélem — mondta szerényen a feltaláló —, sőt meggyőződésem, hogy megkapom a megfelelő jutalmat. — Hát persze! — bizonygattam, miközben tüskékkel övezett fejét bámultam. — Kétség sem fér hozzá! Bojtár Endre fordítása Vytaute Zilinskaite: A kéz Nemsokára megtalálta életvitelének végleges formáját is. Negyvenéves korában megnősült. Ahogy a sartorius úr házaival megtalálta a maga igazi, alkatának-egyéniségének megfelelő műfajt (ámbár sem a kritikát, sem a politikai elmélkedő-agitatív irodalmat nem hagyta abba sohasem) , úgy találta meg házasságában az alkatának-egyéniségének megfelelő kiegyensúlyozott életformát (ámbár a nagy szerelmi levelezéseket a nőszerepeit alakító nagy szülésznőkkel sohasem hagyta abba, s az már kideríthetetlen, vajon egy-egy szerelmének mi is volt a valóságos testi-lelki tartalma). A házasságával mindenesetre megváltozott mindennapi életének külső rendje. Charlotte Payne Townshend kisasszonyt Webbék körében ismerte meg. Sydney Webb a korai évektől kezdve alighanem a legigazibb barátja volt. Együtt alakították ki a fábiánizmus eszmevilágát, együtt ábrándultak ki a fábiánus tehetetlenségből, később együtt ismerték fel a bolsevik forradalom világformáló jelentőségét, mindkettőjükre erősen hatott Marx, de egyikük sem lett igazi marxista, ám nem lettek a marxizmus ellenségei sem, együtt lelkesedtek Leninért és a Szovjetunióért, majd aggastyán korukban együtt lettek a fasizmus elleni szovjet szövetség legfőbb angol szószólói (holott Webb akkor már miniszterséget viselt főrend — munkáspárti arisztokrata — volt). Ha valakiről el lehet mondani, hogy a szó igazi értelmében elvtársa volt Bernard Shaw-nak — hát Sidney Webbről mindenképpen. És Webb feleségéről is. Beatrice Potter dúsgazdag leány volt, aki lelkesedett az emberiség ügyéért, a szabadságért, a szocializmusért, a szép stílusért és Sidney Webbért. Szerelmének és pénzének egészével állt a romantikus ifjú államférfi mellé, hogy boldoggá és gondtalanná tegye életét. Házuk a haladó szellem otthona lett, ettől kezdve közösen írták vitatkozó és felvilágosító könyveiket, amelyek közül nem is egy igen népszerű olvasmánnyá vált. Általában Sidney gondolta végig, együtt beszélték meg, és végül Beatrice fogalmazta meg a Webb-műveket. Közösen politizáltak, és tevékeny életük vége felé — már mint Baron és Lady Passfield — együtt jártak a Szovjetunióban, és közösen írták leghíresebb, világszenzációt kavaró könyvüket, amelynek Mi az igazság a Szovjetunió körül a címe. Az angol arisztokratává emelkedett lelkes, józan házaspár saját tapasztalatok alapján tesz hitet benne a szocializmus építése mellett. A könyvhöz az akkor már nyolcvanhat éves Shaw írta az előszót. De már negyvenhat évvel előbb is régi barátnak és elvtársnak számítottak. Shaw olyan otthonosan mozgott Webbéknél, mintha családtag lenne. Nemcsak Sidneynek, hanem Beatricenek is bizalmas jóbarátja volt. Townshend kisasszony pedig az akkor még egészen ifjú Webbnének volt a barátnője. ő is gazdag, ő is művelt, ő is lelkes fiatal nő volt, aki azonban lassan vénkisasszony hírébe keveredett, mivel éberen kerülte vagy verte vissza a hozományvadászokat. Ráadásul öntudatos feminista volt, aki a nők függetlenségéért és egyenjogúságáért harcolt, az effajta nőket pedig a századvégen azok a férfiak, akik nem voltak elszánt hozománykergetők, óvatosan vagy éppen riadtan elkerülték. G. B. Shaw és Ch. P. Townshend azon az alapon barátkozott össze, hogy mind a kettő féltette a maga szabadságát és függetlenségét; a kölcsönös megértés azzal kezdődött, hogy egyformán féltek a házasságtól. Vagyis úgy kezdődött, mint egy igazi Shaw-vígjáték. S minthogy végül a legtöbb Tanner John mégis megnősül, ebből is házasság lett. Ebben az időben az ismerősök nem tudták, hogy Shaw vajon titokban Beatrice Webb-be szerelmes-e, hiszen estéről estére ott ül náluk, vagy Ellen Terrybe, akivel naponként vált levelet, noha egymás közelében laknak. De a később kiadott levelezésből kitűnik, hogy Shaw már nem sokkal a megismerkedés után azt írja Ellen Terrynek: azt hiszi, beleszeretett Townshend kisasszonyba. A barátok nemsokára megállapították, hogy Bernard és Charlotte felettébb kedveli egymást, és szívesen vannak együtt. Azután a ritkán beteg Shaw egyszer mégis megbetegedett: a cipő feltörte a lábát, szokás szerint nem törődött vele, mire a seb elmérgesedett. Miss Townshend külföldről sietett egyenest Shaw-ékhoz, hogy segítsen ápolni barátját, akit az orvos ágyba parancsolt. Shaw-éknál pedig olyan rendetlenség volt, hogy a látogató elrémült. Az akkor már régóta igen jóhírű énektanárnő, aki világéletében nem volt sem feleség, sem anya, és nem volt háziasszony sem, de szívélyes és szenvtelenül áldozatkész volt egykor férjéhez is (amíg ott nem hagyta), szeretőjéhez is (amíg ott nem hagyta), gyermekeihez is (akik egymás után hagyták el őt), szívélyesen és szenvtelenül tartott fenn egy akkora háztartást, amelybe néha maga sem tudta, hányan élnek, és akik ott élnek, mit csinálnak. Keresett annyit, hogy mindig legyen, aki főzzön, takarítson, de senkit sem érdekelt a házban, hogy mit is főznek, és ki van-e takarítva. Általában nem volt kitakarítva, de mindig akadt valami ennivaló. És ha Bernard beteg volt, akkor, ha hidegen is, de behozták a reggelit. Charlotte pedig maga volt a rend és a rendszeresség: háziasszony már leánykorában is. A látogatáskor tehát egyenest megrémült a látványtól. És minthogy független volt és jómódú, elsietett és bérbevett egy vidéki házat, felszólítva barátját, hogy azonnal öltözzék fel, kocsiba ülnek, odamennek, és ott ő majd gondját viseli, ápolja. A feminista (és ehhez megfelelően gazdag) leányt egyáltalán nem zavarta, hogy mit szólnak az ismerősök és az ismeretlenek, ha férfiismerősével beköltözik egy vidéki házba. Shaw azonban, akármennyit harcolt minden ostoba előítélettel, akármennyire nem törődött sohasem a botrányokkal, sőt szeretett is botrányt kavarni a megmaradt puritánnak. A gondolattól is irtózott, hogy rossz hírbe hozzon egy nőt, méghozzá egy olyan nőt, akit felettébb kedvel, és aki éppen olyan jó hozzá. Nem akarta, hogy a magánélete fölösleges botrányokozás tárgya legyen. Nagyot sóhajtott, és szó szerint ezt mondta: Hát jó, akkor menjen, vegye meg a gyűrűket, és szerezze meg a házassági engedélyt. Az esküvőt 1898. június 1-én tartották. Lehet, hogy tulajdonképpen Miss Townshend is így képzelte, hiszen jól ismerte már Bernard Shaw-t. Nyilván egy egész kicsit saját házassága is előélmény volt Tanner John házasságához. Később leveleiben, nyilatkozataiban nemegyszer elismételte, hogy nem volt és nem is lett szerelmes a feleségébe (ámbár első ízben szerelemről írt Ellen Terrynek), s a felesége sem volt szerelmes belé, mindketten megtartották szabadságukat és függetlenségüket, csak éppen nem kívántak egymás nélkül élni. -----------------------yy Edvard Bagrickij: Ősz Tarlón, ligeten, meredélyen át ősz pokla-fuvalma csap, s a csőszkutyahang, ha az éjbe vág, már egyre szokatlanabb. De éljen az ősz! Hisz’ a hús fényét s a parti tüzes porond úgy issza be, mint az öreg kenyér a száz fokos alkoholt. Tudom: utakat fed a vak homály, s mint kripta, kihalt az éj, csönd és köd alatt a mező, a táj, s arcomba suhint a szél. Vad lesre az éj ma megint kihajt: a leshelyen egy poros út, s fönt hallom a szárnysuhogást, zsivajt, míg dél felé húz a lúd ... A partra megyek le: tömör, tömött a tengeri éji köd, s árad gomolyogva a víz fölött, hol hal csobog és fröcsög, a halk neszezés, csobogás elér s kong, mint az üres vödör: hallom, hogy a céljuk a dél, a dél, lazac, viza délre tőr. Surlódik a vízben a halk homok, mászkál a tarisznyarák, elszáll a sirály, tovahúz a tok, medúza-had ing odább. Várok. Fut az éj... De amint, amint pitymallik a napkelet, a dombra megyek föl, a házam int, lassan hazalépdelek. Hallottam az őszt a sötét egen, a síkon, a tengeren, füttyentek ebemnek, előszedem a zsákom, a fegyverem. Az ősz heve-pokla megint kicsap, méz sűrű, vad őszi tűz és a messzi vízen meg a kert alatt a nap vadat ölni űz... Teller Gyula fordítása Gyulai Líviusz illusztrációja Alba de Céspedes A baba című regényéhez