Magyar Hírlap, 1970. szeptember (3. évfolyam, 243-272. szám)

1970-09-21 / 263. szám

4 1970. SZEPTEMBER 21. HÉTFŐ NEMZETKÖZI POLITIKA Magyar Hírlap X K­Ü­L­F­Ö­L­D­I LAPOKBÓL _______________________________­____ _____________ _______ M&nm » mm m m tm vlaSVimir Mihaj-GOTlPflBAti TM ‘sa számában „A né­pek biztonságának ellenségei” című terjedel­mes cikkében azt elemzi, hogyan reagált a világ közvéleménye az augusztus 12-én aláírt szovjet—nyugatnémet szerződésre. Az elemzés azt mutatja — írja a szer­ző —, hogy a szerződést az egész háború utáni fejlődés törvényszerű következmé­nyeként fogadták. Úgy értékelik, mint a szocialista országok kollektív békeszerető erőfeszítéseinek eredményét, mint fontos szakaszt az antiimperialista erők, a bé­kéért és a haladásért küzdő erők harcá­ban. Természetes, hogy ennek a fontos poli­tikai okmánynak akadnak ellenségei is. A Német Szövetségi Köztársaságban pél­dául nyomban kirohant a szerződés el­len a legelvetemültebb reakciós csoport, a Thadden vezette neonáci NPD, a Strauss vezette CDU—CSU-ultrák, egy­szóval mindazok, akik a revansista és militarista imperialista körök szekerét tolják. A szerződés ellenségeinek kórusához csatlakozott a pekingi Zsenmin Zsipao is. A pekingi propagandisták lényegében egy bandába kerültek a német revansis­­tákkal. Néha még érvelésük is szó sze­rint egyezik. Strauss például „totális Münchenről” kiabál, míg a Zsenmin Zsi­pao „globális müncheni összeesküvésről” beszél. Thadden nyugatnémet újfasiszta vezér azt állítja, hogy a szerződés aláírása a német nép túlnyomó többségének heves tiltakozása ellenére történt, hogy a szer­ződés állítólag a Szovjetunió egyoldalú érdekeinek való alárendelés politikáját szolgálja, a Zsenmin Zsipao a német nép érdekeinek elárulásáról ír és szitkokat szór a Szovjetunió külpolitikájára. Peking azzal próbálja ijesztgetni az európai népeket, hogy a német revansis­­ták úgy sem tartanak be semmiféle meg­állapodást. A szovjet nép és Európa min­den népe — húzza alá Mihajlov — nem ijed meg a német militarizmustól, hi­szen mindenkinél jobban ismeri azt, és jól megtanulta az ellene való harcot. A szovjet nép és valamennyi európai nép továbbra is éber, nem csökkenti a har­cot a militarizmus és a revansizmus el­len. Pekingnek a szerződés kérdésében el­foglalt álláspontja arra enged következ­tetni, hogy a pekingi vezetők nem bíznak a népi erőkben, mert nem látják, hogy éppenséggel az európai és a nyugatné­met néptömegek mozgalma tette lehetet­lenné a régi politika folytatását. Az ak­tív európai békepolitika sikerei állandóan szűkítik a fegyverkezési hajsza és a há­borús készülődések szféráját. Peking min­den esetben idegeskedni kezd, amikor előrehaladás történik az országok közötti kapcsolatok rendezésében, amikor javul­nak a kilátások a nemzetközi konfliktu­sok békés rendezésére. Pekinget nagyon feldühösíti a szocialista országok egyre fokozódó egysége, közös béke- és bizton­sági politikája, s az a lelkesedés és tá­mogatás, amellyel ezt a politikát az anti­imperialista front más osztagai, más csa­patai fogadják. f _ T­T_faA szovjet—német JUita szerződés megkö­tése után azt kívánjuk, hogy Pompidou október elejére tervezett moszkvai utazá­sa új és jelentős távlatokat kölcsönözzön a francia—szovjet együttműködésnek. A most lezajlott véleménycsere és a „nagy bizottság” keretében kötött párizsi meg­egyezésnek ezt az újjáéledését készítik elő. Franciaország soha nem állította, hogy barátságának a Szovjetunióval exkluzív jellege van, és őszintén örül, hogy Bonn és Moszkva kapcsolataiban változások álltak be. Nem kevésbé kell azonban hangsúlyozni, hogy Moszkvát és Párizst privilegizált jellegű kapcsolatok kötik ösz­­sze. Franciaország és a Szovjetunió kap­csolatai ne csak az alapelvek és a jó köz­érzet tekintetében legyenek barátiak. Fon­tos, hogy praktikus tartalmuk legyen és hogy a gazdasági együttműködés új föl­lendülést kapjon. A LEMP KB heti­ POLITYKA lapja legújabb szá­mában kommentár­ban foglalkozik a repülőgéprablások ügyével. A cikk a többi közt hangoztatja: „ A repülőgéprablás és a légiközle­kedésben elkövetett szabotázs nemzetkö­zi bűncselekmény. Csak az összes állam közös akciójával lehet sikeresen fellépni ellene. Minél több állam hajlandó szi­gorú büntetéssel sújtani, vagy kiadni a rablókat, annál nagyobb esély van a bűn­cselekmény-sorozat felszámolására. Amíg egyes államok elnézők lesznek a rablók­kal szemben, s ameddig azok büntetle­nül m­egússzák a dolgot, addig a légi út életveszéllyel jár. A Nílus völgyére korlátozódó termőte­rület és a túlnépesedés miatt élelmezési gondokkal küzdő Egyiptom számára lét­­fontosságú volt az asszuáni gát megépí­tése. 1956 elején megállapodás született arról, hogy a Nemzetközi Újjáépítési és Fejlesztési Bank 200 millió dollár össze­gű kölcsönt nyújt erre a célra. Az USA külön ígéretet tett 50 millió dolláros, Ang­lia pedig 15 millió dolláros kölcsönre. A tárgyalások folyamán azonban politikai feltételekkel léptek fel. Követelték az ál­lami kiadások ellenőrzésének jogát s ki­kötötték azt is, hogy Egyiptom ne fogad­jon el segítséget a szocialista országoktól. S bár Nasszer elutasította ezt, aláírták a kölcsönegyezményt. Az asszuáni baklövés Talán abban a reményben, hogy Nasz­­szer mégis csak elkötelezettnek érzi majd magát a Nyugat iránt. Ebben azonban csalódniuk kellett. S ekkor, 1956 júliusá­ban, az Egyesült Államok és Anglia vá­ratlanul bejelentette, hogy visszavonja a kölcsönre tett ígéretét. Erre hivatkozva rövidesen a Világbank is visszalépett. Ka­pitulációra akarták kényszeríteni az „en­gedetlen”M Nasszert, vagy legalábbis súlyo­san kompromittálni a néptömegek előtt. Abban a hiszem­ben főzte ki ezt a ter­vét Dulles, hogy Egyiptom a Nyugat segít­sége nélkül nem lábolhat ki gazdasági elmaradottságából s ennek tudatosítása elegendőnek bizonyulhat Nasszer megbuk­tatásához és egy „megfelelőbb garnitúra” hatalomra juttatásához. Sokan elemezték már Dullesnek ezt a döntését s az idő múlásával egyre több amerikai politikus és kommentátor vonta le azt a következ­tetést, hogy a diplomáciai szaktekintély­nek reklámozott külügyminiszter, a „hi­degháború főépítésze” ez esetben súlyo­san elszámította magát. Nasszer válasza nem késett sokáig: két hét múlva bejelentette a Szuezi-csatorna Társaság államosítását. Közölte, hogy az egyiptomi népet jogosan megillető csa­torna jövedelmét az asszuáni gát finanszí­rozására fordítják. Ez bombaként hatott. Főleg Anglia és Franciaország érdekeit sújtotta közvetlenül ez az intézkedés, de Washington tekintélyét szintén csorbítot­ta és veszélyes precedenst is teremtett. Óhatatlanul szóba került, hogy a Panama­csatorna, a közel-keleti olajkoncessziók és az amerikai tőke más külföldi beruházá­sai is hasonló sorsra juthatnak. (Ezért az Egyiptom elleni kórusban az USA is hal­latta hangját a „nemzetközi jog sárba tip­­rásáról”.) „Mondják meg Nasszernak..." Amikor azonban világossá vált, hogy Anglia és Franciaország — Izrael bevo­násával — katonai intervencióra készül, Washingtonban mérséklődött az Egyiptom elleni hangulatkeltés. Az amerikai kor­mánynak az a törekvése, hogy bármilyen konfliktusból — akár szövetségeseinek rovására is — hasznot húzzon, a legszem­léletesebben az 1956. évi szuezi kalanddal kapcsolatos magatartásában nyilvánult meg. Washingtonnak ugyanis pontos ér­tesülései voltak arról, mi készül, de a kis­­ujját sem mozdította az agresszió leállítá­sára. Sőt, inkább olyan benyomást keltett az angol kormányban, hogy helyesli ak­cióját. Nyolc héttel a támadás megindítá­sa előtt Dulles Londonban ismertette Eisenhower üzenetét, melyben az elnök ki­jelentette, hogy „esetleg szükségessé vál­hat erő alkalmazása”. E. J. Hughes, az el­nök beszédírója memoárjaiban elmondta, hogy amikor Eisenhowernek jelentették az angol—francia—izraeli támadás veszé­lyének növekedését, az elnök gúnyosan megjegyezte: „Mondják meg Nasszernak, szívesen letelepítjük Szent Ilona szigetén és adunk neki egymillió dollárt.” A macchiavellista ihletésű döntés, hogy páholyból nézi végig szövetségeseinek szu­ezi kalandját, logikusnak látszott Washing­ton szempontjából. Ha a vállalkozás si­keresnek bizonyul — „sose érjen bennün­ket nagyobb baj, mint Nasszer bukása” — ennek lefölözése végső soron az USA- ra marad. Ha viszont balul üt ki a dolog, Washington „tiszta lappal” szállhat be a közel-keleti játszmába. Eden akkori brit miniszterelnök, akinek politikai karrierjét a szuezi kudarc maga alá temette, emlékirataiban keserűen be­szél az Egyesült Államok képmutatásá­ról. Az USA szembeszállva szövetségesei­vel, a Biztonsági Tanácsban határozat­­tervezetet nyújt be, amelyben felszólítja az elsőnek támadó Izraelt csapatainak azonnali visszavonására, és javasolja az ENSZ-tagállamoknak, hogy tartózkodja­nak erőszak alkalmazásától. A Szovjetunió támogatja ezt, Anglia és Franciaország pedig kénytelen vétóval élni. A szuezi agresszió időzítésére és az USA állásfoglalására egyaránt hatással volt az éppen zajló magyarországi ellen­­forradalom. A három intervenciós abban reménykedett, hogy ennek árnyékában za­vartalanul leszámolhat Egyiptommal. Washingtont azonban bosszantotta a fi­gyelem elterelése a „magyar kérdésről”. (Dulles, az ENSZ-közgyűl­és november 2-i ülésén: „Remélem, nem leszünk annyira lefoglalva a közel-keleti kérdéssel, hogy az gátolhasson bennünket Magyarország megsegítésében...”) A Szovjetuniónak arra a javaslatára, hogy nyújtsanak segítséget Egyiptomnak, Amerika nemmel válaszolt. Ekkor a Szovjetunió erélyes figyelmeztetésben ré­szesítette az intervenciósokat.­­„Mit szól­nának ezek az országok — tette fel a kér­dést a szovjet kormány hozzájuk intézett üzenete —, „ha olyan államok támadnák meg őket, amelyek például rakétákkal és atomfegyverekkel is rendelkeznek?”) Ez megtette hatását s az intervenciós csapa­tok nyolc hét múlva elhagyták Egyipto­mot. Azt is meg kell állapítani, hogy — a szuezi agresszióval kapcsolatban tanú­sított minden kétszínűség mellett — rea­litásérzékből jól vizsgázott az Egyesült Államok. A megváltozott erőviszonyokkal számolva ugyanis óvakodott a Szovjet­unióval való nyílt konfrontációtól, és ma­gatartásával bizonyos mértékben hozzá­járult a konfliktus rendezéséhez. Az Eisenhower-doktrina Az amerikai kormány megkísérelt hasz­not húzni a szuezi kalandban játszott sze­repéből. A Szovjetuniónak a Közel-Ke­leten nagymértékben megnőtt tekintélyét ellensúlyozandó, 1957. januárjában Wa­shington meghirdette az Eisenhower-dokt­­rínát. Ez a Truman-elv továbbfejlesztett I változata volt, mert a 400 millió dolláros segélyösszeg szétosztása mellett felhatal­mazta az elnököt arra, hogy a nemzetközi kommunizmus elleni harc ürügyén elme­hessen egészen a fegyveres beavatkozásig. Csupán néhány periferikus arab országot — Jordániát, Libanont, Marokkót és Tu­néziát — sikerült beterelni a doktrína ak­tába. A többiek nem kértek belőle, túlsá­gosan kilógott a neokolonialista lóláb. Néhány arab országban talán éppen a doktrína elfogadása gyorsította meg a de­mokratikus erjedést. A tömegek független külpolitikát, a külföldi monopóliumok jo­­­gainak megnyirbálását és szociális refor­mokat követeltek. A Jordánián, Szírián és Libanonon végigvonuló feszültséghul­­lám a Nyugat szempontjából addig leg­megbízhatóbbnak vélt Irakban tetőzött. 1958. júliusában itt katonai államcsínnyel döntötték meg a gyűlölt monarchiát és Nuri esz Szaid terrorisztikus rendszerét. Másnap a Földközi-tengeren állomásozó amerikai 6. flotta tengerészgyalogos egy­ségeket tett partra Libanonban s brit ej­tőernyősök szálltak le Jordánia területén. A libanoni intervenció formálisan az Amerika-barát Chamoun libanoni elnök népi megmozdulástól fenyegetett rendsze­rének megmentését célozta, valójában azonban „az ágyúnaszád-diplomácia” ha­gyományait felelevenítő erődemonstráció az iraki forradalomnak és esetleges lánc­reakciójának szólt. Az ekkor vállalt csen­dőrszerep nem használt Amerika tekinté­lyének. (Ahogy a 6. flotta jelenlegi manő­verei sem, amelyekkel politikai nyomást kívánnak gyakorolni a térség népeire, il­letve a jordániai testvérharc kimenetelé­re.) Az arab világ egységes tiltakozása, va­lamint a Szovjetunió határozott fellépé­se diplomáciai síkon és az ENSZ fórumán lefékezte az intervenciót. Az Eisenhower­­doktrina, ez a — mint Kefauver amerikai szenátor minősítette — „biankóváltó nem­zetközi intervencióra” egyszer óvatolta­­tott meg, majd csendben lejárt. c4*álfi Viktor John Foster Dul­lestől William Rogersig 2. V­ ) 'S 2: A szuezi kaland és az USA^1 (Következik: AZ USA ÉS A NET) MÁSODIK TÜZSZÓ- A háború helyett a sörösdoboz ellen ? ! ' A szennyezés politikai funkciója U Thant, az ENSZ főtitkára „A környe­zet problémáiról” tartott beszámolójában több amerikai példát említett. Évente 165 millió tonna szilárd ipari hulladék kerül ebben az országban szemétre, húszmillió tonna papírt dobnak el, hétmillió gépko­csit semmisítenek meg. Az Egyesült Ál­lamok a föld természeti kincseinek­ arány­talanul nagy hányadát (40 százalékát) használja fel. Ugyanakkor itt kerül sze­métdombra a világ ipari hulladékának fele. Olcsóbb a büntetés A reklám és az életmód hozzászoktatta az amerikaiakat, hogy állandóan eldob­janak valamit, ami felesleges. Egy házi­asszony ebben az országban pontosan annyi szemetet dob ki egy nap, amennyi anyagot a főzéshez, a háztartásvezetéshez felhasznál. De elhajigálnak elolvasatlan újságot, elnyűtt cipőt, szemétbe kerül a kiszuperált gépkocsi. Egy statisztika sze­rint az átlag amerikai évente 250 konzerv­dobozt és 135 üveget hajít el. Sok étte­remben található már olyan teríték, ame­lyik egy alkalomra szól: papírból és mű­anyagból van. Itt is átlépték a határt, amely valahol ott húzódik a kényelem közvetlen haszna, és a szemét összegyűj­tése, megsemmisítése okozta ráfizetés kö­zött. A legelszántabb szemét a sörösdoboz. Alumíniumból készül — funkciója ugyan­az, mint nálunk a söröspalacké —, a rozs­da nem pusztítja. Így aztán csak gyűlik, csak gyűlik . . . De hát nem is a szemét a legnagyobb gond. A gyárak a folyókba, tavakba ön­­tik szennyvizüket — tele van az ország haldokló vízfolyásokkal. A városok fölött szennyezett levegő felhői tornyosulnak. Az üzemeket megbüntetik a szennyezés miatt, de hát sokkal olcsóbb kifizetni a büntetést, mint felszerelni a modern szű­rőberendezéseket. Elterelő művelet Az amerikai társadalom megmozdult a természet védelmére. A kongresszus és a kormány is csatlakozott ehhez a mozga­lomhoz. Nixon üzenetet intézett a kong­resszushoz, és harcot hirdetett a környe­zet védelmében. A Capitóliumban több mint ezer törvényjavaslat gyűlt össze. Természetes, hogy mindenki a tiszta le­vegő, az átlátszó folyó — és az USA cí­merállata, a sas élete — mellett foglalt állást De a Nixon-adminisztrációt nem a természet megóvása vezérli. Sokak vé­leménye szerint a társadalom politikai energiáját — amely a vietnami háború, a faji megkülönböztetés, a szegénység kér­déseiben jelentősen telítődik — át lehetne terelni a környezet problémájára. Az egyik újságcikk szerint egyesek abban re­ménykednek, hogy az „amerikai ifjúság az utcákat fogja seperni, és szemetet fog gyűjteni ahelyett, hogy a vietnami hábo­rú ellen tüntetne”. Az amerikai társadalom haladó része a környezetért indított harcot a demokrá­ciáért vívott küzdelem alkotórészének te­kinti. Mert semmiféle látszatintézkedés sem szoríthatja a vállalkozókat arra, hogy a társadalom érdekét saját hasznuk elébe helyezzék. Mert — hogy csak egyetlen példát mondjunk —, ha egy vállalat el­határozná, hogy tisztító-berendezéseket helyez üzembe, akkor árujának önköltsé­ge emelkedne, és így a konkurrencia nyerne az ügyleten. A kapitalizmus tör­vényei azok, amelyek gátolják, hogy vé­get vessenek a környezet szennyezésének. Az amerikai jogi egylet lapja, egy mér­téktartó szaklap így ír: „A környezet fő szennyezőinek neve azokéval azonos, akik az amerikai üzleti katalógusokban szere­pelnek. Környezetünk védelmére nincse­nek gazdasági eszközök. Ennek oka egy­szerű: a szennyezés növeli egyes szemé­lyek, egyes társaságok hasznát.” , G. Geraszimov APN Szennyezett víz hasznosítása Japánban (Reuter) Egy vezető japán lap arról adott hírt, hogy szennyezett folyóvizet filmelőhívó-pótlónak használtak, s ennek bizonyítására közölte három napbarnított lány homályos fényképét. A lap fotóriporterei Tokióban és kör­nyékén tizennégy különböző helyről gyűjtöttek össze vizet. Negyvennyolc órás áztatás után a legjobb eredményt azzal a vízzel érték el, amelyet a Fudzsi-hegy melletti folyóból vettek, ahová papírgyá­rakból ömlik a szennyvíz.

Next