Magyar Hírlap, 1970. szeptember (3. évfolyam, 243-272. szám)

1970-09-21 / 263. szám

fAflGYBR Hírlap Saját(os) hírmagyarázatunk Meddig tart egy holtpont? Az attól függ, de annál mindenképpen tovább. Sokkal tovább. Annál, ameddig tartania kellene. Mert például azt olvasom, hogy októ­ber 4-től kezdve kétszer annyi üzlet tart nyitva vasárnap. Az újságíró szerint „az oly sokat szorgalmazott vasárnapi bevá­sárlási lehetőségek ügye végre elmozdult a holtpontról”. Meddig tartott ez a holt­pont? Testvérek között is egy évtizedig. Hogyan mozdult el? Mintha arról olvas­tam volna, hogy az össztársadalmi érde­keltség biztosította a vállalati érdekelt­séget, a vállalati érdekeltség pedig biz­tosította a személyi érdekeltséget. Nade mért nem előbb? Amikor éve­kig csak arról olvastunk, hogy a szak­­szervezet ellenáll, mert a dolgozók (per­sze a saját szakszervezetük dolgozói) pi­henéshez való jogát nem hagyják csor­bítani. A minisztérium pedig ugyanezt mondta. És most egyszerre kiderül, hogy van csodaszer, érdekeltség itt, érdekelt­ség ott, érdekeltség fenn, érdekeltség lenn, mint Figaro belépőjében, és máris kijön a kétszer annyi. De vajon olyan általános csodaszer-e ez a csodaszer? Ha jobban meggondo­lom, kételkedem benne. Mert itt van pél­dául egy másik holtpont, amelyről olva­sok. A kiképzett tanárokról van szó, akik elmennek másfelé szerencsét próbálni. „Szégyelltem, hogy 40 éves koromban nem keresek annyit — indokolt egyikük —, mint egy közepes vagy elégséges eredménnyel végzett volt általános isko­lai tanítványom 18—20 éves korában szakmunkásként vagy segédmunkásként. És elment az építőiparba művezetőnek. Harmincöt évfolyamtárs fiú közül csak egy vállalta a tanárságot — olvasom —, a pedagóguspálya elnőiesedik, a férfiak elmennek családfenntartónak. Hát ez bi­zony holtpont a javából, legalábbis hím­nemben holtpont, nőnemben csak gyen­gélkedő pont. Namármost: segítene-e itt a személyi érdekeltség? Igen is, nem is. Több fizetés, több családfenntartás, de pedagógus sok van ám. És nemzetgazda­sági szinten aztán egyszerre kiderülne, hogy ha itt elmozdulunk, máshol kelet­kezhetne holtpont. Aztán akkor azt kel­lene elmozdítani, és a végén még a pe­dagógusok elmennének fűszeresnek. Ám talán más módszer jobb. Nézzük csak. Holtponton van immár X1, sőt X plusz sok éve a vendéglátóipari minő­ségrontások ügye. Hát erre azt csinálták a mezőgazdasági kiállításon, hogy gyor­san végigrazziázták a vendéglátóipari egységeket, és csak úgy röpködtek az 5—700—1000 forintos büntetések, mert a kávéban nem volt benne a kávé, a szörp­ben a szörpszirup, a minőségi szalonná­ban a minőség. Elmozdult-e azonban ez­zel a szigorral a holtpontról a minőség­rontások ügye? Kétlem. A nevek és szá­mok változtatásával réges-régi idők óta olvasok büntetésekről és újabb minőség­­rontásokról, becsapásokról, és újabb el­lenőrzésekről és újabb büntetésekről — lánc, lánc, eszterlánc, nincsen vége, csak forgathatjuk. Holtpont. Avagy. „Szigorú intézkedésekkel biz­tosítják a közlekedés fegyelmét.” Ez cikk­cím. Az intézkedések valóban szigorúak. Kellettek is, mert egyetlen hónapban ha­zánkban 165 halálos baleset történt az utakon. A szó szoros értelmében holt­pont. De vajon segít-e majd tényleg a szigor, biztosítja-e a közlekedés fegyel­mét? Hát... Amint olvasom, eddig is főként az u­tasok és az agresszívek okoz­ták a baleseteket és azért — szemben egyes nyugati országokkal — nálunk az u­tasokkal és agresszívekkel nem bántak eddig sem kesztyűs kézzel. Van bizony egy olyan rossz érzésem, hogy fokozott szigor ide, fokozott szigor oda, lesznek még u­tasok, agresszívek ezután is, in­kább leülik, így mulat egy magyar úr­vezető. Tehát ha valami csökkenés mu­tatkozna is netán, a holtpont sokak szá­mára a továbbiakban is halálos komoly­sággal jelentkezni fog. De hát ha sem a személyi érdekeltség, sem a szigor nem segít ki a holtpontról — a építkezések, javítás-szerelések, ár­drágítások, munkafegyelem —, akkor mit lehetne még kitalálni? Mit is? Nem tudom. Holtponton vagyok. Gombó Pál Történelem pongyolában Austen Chamberlain, angol konzerva­tív államférfi a századfordulótól kezdve több ízben pénzügy- és külügyminiszter, a reakciós politika egyik kezdeményezője — oxfordi diák korában túlzó szemérme­­tességéről — vagy álszemérmességéről — volt híres. Lányokkal nem állt szóba, ha nőkről beszéltek előtte, elpirult — afféle bibliai József szerepét játszotta, brit vál­tozatban. Egy napon az unokahúga kopogtatott be kollégiumi szobájába. — Ó, te vagy az, Mary? — kérdezte riadtan az ifjú Chamberlain és miután a leányt beengedte, kinézett a folyosóra. — Nem látom a mamádat. — A mama otthon maradt — közölte a leány és kényelembe helyezte magát. — Ezúttal egyedül jöttem. Chamberlain a fejéhez kapott: — De Mary! Bármely pillanatban be­jöhet valaki... A barátaim ... Mit gon­dolnak, ha egyedül itt találnak...? S amint az történni szokott, már ko­pogtak is az ajtón. A fiatalember gyor­san betuszkolta Maryt a paraván mögé, suttogva csendre intette, aztán erőt véve magán, felkiáltott: — Szabad! Egy idősebb úr lépett a szobába, be­mutatkozott és bocsánatot kért az alkal­matlankodásért. — Most jöttem vissza Indiából —foly­tatta —, s első utam Oxfordba vezetett, hogy megnézzem az én kis diákszobámat, ahol hajdan négy gyönyörű szép eszten­dőt töltöttem. — Parancsoljon helyet foglalni — ud­­variaskodott kényszeredetten Chamber­lain. Az öregdiák végighordozta szemét a szobán. — Ugyanaz a régi asztal — rebegte elérzékenyülten —, ugyanaz a régi szék... ugyanaz a régi paraván... Odalépett a régi paravánhoz, s ekkor megpillantotta a mögötte megbújt leány­kát. — Ugyanaz a régi bohóság — mosoly­gott vissza megértően Chamberlainra, de a szemérmes Austen elvörösödve tiltako­zott: — Uram, Ön téved, Miss Mary, az unokahúgom! A vendég meghatottan nézte a fiatalo­kat: — Elragadó — szólalt meg végük — Ugyanaz a régi füllentés. BIS „JELLEM"-KÉPECSEK Holdkóros Már kinézett magának a Holdon — pár száz holdat. Utcasarki rendőr Sarkangyal. Pedagógus. Tag Akad ilyen tag is némely közösségben: lagymatag. Horror vacui „Fejébe szállt a dicsőség.” — A dicső­ség is oda száll, ahol űrt talál. Sűrítés Egy neves állambölcselő szerint: „A demokrácia lényege az, hogy nem kell félni és nem szabad lopni.” — Sajnos, ezt a szentenciát néhányan önkéntes össze­vonással úgy értelmezik, hogy­­ nem félnek lopni. Konzervativizmus Még mindig a kasztrendszer híve. Sik­kaszt Vezető - tekintély nélkül F8-IIX. Álláshalmozó Óvatos. Semmilyen kérdésben nem fog­lal állást. — Csak állást foglal. Álszerénység Lennhéjázás. Kritika Ikszipsz Ilonka alulmúlta önmagát. Klasszikus lóversenyző Sokra tesz. Kunszery Gyula öntelt tanerő GENERÁLTATAROZÁS APRÓSÁGOK EGY FELMONDÓLEVÉLBŐL Jöjj, Napocska! Csiklandozz! Cirógass! Szeretettel siessél fölém! Ágyamból élvezem gyöngédséged, Mivelhogy fölöttem nincs födém. SZOMORÚ DAL Megvert engem nagyon az Úristen, Csalfa lányka, hogy szerettelek! S megvert engem nagyon a közértes. Hogy megmorogtam a kenyeret. „Drága kartárs, példás a munkája. Meglátása többnyire helyes. Munkakörére mégsem alkalmas. Drága kartárs, ön becsületes.” PÉKÁRU Szegény főnök! Nem kerül már szájra, Hogy már megint mit tesz, mit mivel... Vad ügyfelek tegnap a büfében Ledöfték egy vajaskiflivel. D. E. HUMOR 1970. SZEPTEMBER 21. HÉTFŐ 9 Az autók szerelmese („Irodalmi" riport) Itt él közöttünk, szinte észrevétlenül. Mi gyalogosok nem is tudunk róla, csak az autótulajdonosok rettegik őt, babonás tisztelettel. Homlokba fésült haját, vize­nyős szemeit látva, szinte nem is gondol­ná az ember, hogy már huszonöt alkalom­mal oldott kereket egy-egy gazdátlanul parkoló, jóképű gépkocsival. Éppen munkában találom: egy álslussz­kulcsot reszelget azokkal a precíz, hatá­rozott mozdulatokkal, amelyek oly jel­lemzőek az elhivatott emberekre. Mikor elmondom, hogy szeretném olva­sóimnak bemutatni őt, s boncolgatni azt a fáradhatatlan érdeklődést, amit a maguk­ra hagyott autók iránt tanúsít, szerényen szabadkozik. Magának való ember, lehe­tőleg kerüli a feltűnést. Csak amikor Dock­ rummal kínálom, oldódik föl. — Az jöhet — mondja. — Mindig azt szok­ok inni vezetés előtt! — Mi a titka? — faggatom. — Hogy jutott el a jubileumi autóig? — Már gyermekkoromban vonzódtam a járművek iránt — emlékezik. — Persze, akkoriban még csak kerékpárokat, rolle­reket lophattam. Nem volt könnyű, de tudtam, hogy egyszer fölvirrad nekem is ... Ó, küzdelmes inasévek, ismerkedés a veszéllyel, áldozatok és kudarcok — a szakmáért! Ám azután annál gazdagab­ban érett be a tapasztalatok termése, és egy szép napon elérkezett az igazi fel­adat. Talán kétszázat is vert a szíve a megismételhetetlen percben, amikor az első autót ellopta. Fiatalos mohósággal ta­posta a gázpedált, szinte dalolt a karburá­tor, ahogy száguldott a fényes országúton, és amikor megelégelte, úgy csapta oda az első fához a kocsit, elfogódottság és kímé­let nélkül, ahogy csak a nagyon tapasztalt, nagyon részeg autótolvajok tudják. Az árokból, már mint meglett férfi tápászko­­dott föl, szigorú mosollyal a szája szögle­tében és egy mély sebbel a homlokán. És jöttek a dolgos hétköznapok. Szalma­özvegy Mercedesek és facér Skodák, sőt, egy fülledt nyári alkonyon egy büszke Buick is megnyitotta előtte ajtaját. Ekkor már szenvedéllyé,nemesült benne a szak­mai öntudat. Egyszer egy tűzoltóautóval akart leruccanni Almádiba, de Szabad­­battyánnál otthagyta, csak azért, mert nem tudott még szirénázni. Büszke arra is, hogy egyetlen betétlap­ját se vették el — igaz, hogy nem is volt neki. Néha ugyan meg kell küzdenie egye­sek értetlenségével, rebesgetik, hogy né­mely hatóságok se nézik jó szemmel munkásságát, de hát ő nem sokat törődik a mendemondákkal. Csak az fájt neki, amikor egy tiltott helyen parkoló Trabant­tal jóhiszeműen odébb lavírozott a Mar­gitszigetről, és teljesen szabályosan lan­dolt Derekegyházán — és emiatt (!) kö­rözték hetekig. — Bizony — sóhajt keser­nyésen —, nem volna szabad érelmi for­maságok miatt kellemetlenkedni egy em­bernek, aki a KRESZ szellemében járt el. — Más járművek nem érdeklik? — kér­dem. — Nem — rázza meg öntudatosan lo­bogó sörénnyel ékített fejét. — Csak kon­tárok lopnak motorkerékpárt, meg döm­pert. Az nem úri dolog! — Saját kocsira még nem gondolt...? — Egyszer, talán...­­ gondolkodik el. — Ha majd megöregedtem. De amíg fiatal vagyok, és másnak kocsija van, nem kö­töm le magam. Garázs, benzin, generál — egy kocsi drágább, mint egy feleség. Nem nekem való! Szavaiból az új típusú ember egészsé­ges kalandvágya tüzel, nehézségektől sem csüggedő optimizmusa átsüt acélos tekin­tetén. Még tűnődve figyelem egy darabig, amíg diszkréten feszegeti egy halványzöld Moszkvics ajtaját, aztán keményen kezet rázunk. Parolája nyomán — mint pecsét egy régi mesterség céhlevelén — még so­káig sajog markomban a hajdani lókötő zsiványok hősi, s íme föltámadt virtusa. Kaposy Miklós

Next