Magyar Hírlap, 1970. október (3. évfolyam, 273-303. szám)

1970-10-18 / 290. szám

Magyar Hírlap RIPORT 1970. OKTÓBER 18. VASÁRNAP. Az ezeréves Tallinn 2000-ben Ha kiírnának egy pályázatot a világ városai részére, amelynek kritériuma az egységes összkép lenne, az Észt Szocialista Szovjet Köztársaság fővárosa, Tallinn minden bizonnyal kevés eséllyel nevezhetne. Az ezeréves város — ahol már háromezer év előtti em­beri településnek is nyomára buk­kantak — éppen ősi magvának vi­szonylagos épsége következtében mutat éles kontrasztokat a későb­bi, különösen a korunkbeli építé­szet jellegzetes vonásaival. Ter­mészetesen aki Tallinnon az óvá­rost érti, nem találhat kifogásol­ni valót az egységes városképben. A jellegzetes, szűk utcák, a ba­rokk építészeti remekek ritka töm­kelege különös hangulatot áraszt. A Pikk utcán végigmenve, vagy a dombra felkapaszkodva lépten­­nyomon attól kell tartani, hogy kihagy valamit a látogató a mű­emlékek sorából. A Hosszú Her­mann tornyára tűzött észt nemzeti lobogó jelzi, hogy ebben az épü­letben foglalt helyet a köztársaság kormánya. Eredeti állapotának megfelelő módon varázsolták újjá a Kövér Margitot, az egyik jelleg­zetes bástyát, büszkén magasodik a város fölé a csaknem négyméte­res falvastagságú Kiek-in-de-Kok (magyar fordítása: Kukkants a konyhába), ahonnan a várost vé­dő katonák csakugyan szinte az egész várost áttekinthették, a konyhákba is bekukkantva. A város ősi magvát elhagyva itt­­ott még több száz méteres körzet­ben is megtalálhatjuk a faépít­ményeket, ezeket folyamatosan bontják le. A „gyűrűt” elhagyva kiérünk a Musztameére (Fekete­hegy), a sok tízezer tallinninak otthont adó új lakótelepre, amely az elmúlt évtized során nőtt ki a földből. Központi épülete a kül­földön is ismert Politechnikai In­tézet, ettől alig néhány száz mé­terre megtalálhatjuk a Szolnok­­kávéházat. A tenger felé haladva villanegyeden keresztül vezet utunk, ez a rész leginkább a Pa­sarétre emlékeztet. Néhány órás séta közben legalább négyfajta ar­cát ismerhetjük meg a városnak. Tallinn főépítészével, Dmitri Brunssal egy nagy térkép alatt beszélgetünk. Partnerem időn­ként megmutat valamit a de­monstrációs rajzon, a térkép ugyanis az észt főváros általános, harminc-negyven éves regionális rendezési tervét mutatja. — 1966 augusztusában kormá­nyunk olyan törvényt hozott — mondja —, amely egyedülálló a Szovjetunióban. E szerint Tallinn régi részét teljes egészében állami védelem alá helyeztük. Célkitűzé­sünk: az új várost úgy felépíteni, hogy a régi Tallinn ne károsod­jék. Észt barátainkat fővárosuk kincseinek megőrzésében az a ro­konszenves és talán mások számá­ra is példamutató elv vezérli, hogy a városkép kialakítása ebben a különlegesen nehéz helyzetben nem történhet meg néhány év, még egy évtized alatt sem. Sze­rény, de folyamatosan megvaló­suló tervet dolgoztak ki, elképze­léseik az ezredforduló tájára va­lósulhatnak meg teljes egészében. Persze nemcsak a műemlékek megmentéséről van szó. Tallinn a második világháború időszakában 57 százalékban elpusztult, és a la­kásépítés kontra műemlékvédelem harcában korábban bizony elég magasra csaptak az indulatok. — Voltak olyanok — magyaráz­za a főépítész —, akik teljes egé­szében meg akarták semmisíteni a romos vagy elöregedett műem­lék épületeket. Ha ezt elfogadtuk volna, akár el is nevezhettük vol­na városunkat A-nak, vagy B-nek, hiszen ezután nem­­ mondhattuk volna Tallinnak többé. Voltak az­tán olyanok is, akik az egész régi városrészt műemléknek nyilvání­tották volna legszívesebben, meg­fosztva mindenfajta funkciójától, hasznos szerepétől. Ez utóbbi nem­csak drága, hanem abszurd el­képzelés is volt, hiszen lehetetlen, h­ogy egy városnak éppen az ősi, legszebb része kihalt, haszontalan kőtömeggé váljék. Aztán meg­egyeztünk: az igényeknek megfe­lelő módon, valamely feladat szol­gálatában állítjuk helyre a régi épületeket. Hogy példákat is mondjak: a várostoronyban mú­zeumot rendezünk be majd, egy másik toronyban, a festők egykori tanyáján kávéház lesz, vagy em­líthetném a Vene utcai régi pati­kát, ott lesz majd az új városi múzeum. Így kap valamilyen sze­repet a következő évtizedekben mintegy kétezer épület. Mindez elég egyszerűen hang­zik, de az Észt Köztársaság veze­tőinek igen sokféle szempontot kellett egyeztetni a tervek valóra váltásának megkezdéséhez. A la­kosság egynegyede a fővárosban lakik, az ipar aránytalanul nagy része, 44 százaléka, Tallinnban ta­lálható. Az általános­ regionális rendezési terv kiszorítja majd az ipart a fővárosból, és csak a szol­gáltató üzemek maradhatnak ott. A nehézségeket fokozza, hogy a tenger, illetve a közeli tavak miatt északra és délre nem terjeszked­het a város. Marad tehát a keleti és nyugati irány, ahol száz-, illet­ve nyolcvanezer új tallinni lakos­nak szánnak otthont a felépülő két új városrészben. A faépületek és általában a sok régi épület kisa­játítása parancsolóvá teszi a lakás­építés ütemének fejlesztését. 25 év alatt két új Tallinnt építettek, a lakosság megháromszorozódott, és a 363 ezer lakás mindegyikére 9,2 négyzetméter lakásterület jut, ez pedig nem mondható rossz ered­ménynek. Ezt a számot minden­esetre már 1980-ig szeretnénk 12 négyzetméterre emelni, 2000-re pedig 15 négyzetméterre. Számí­tanak természetesen a családok magán­építkezésére, a zöldövezet­ben egy átlagos méretű családi ház — ha részben a tulajdonosok közreműködésével épül — mint­egy 5,5—6 ezer rubelbe kerül. Nem feledkeztek meg a követ­kező generációról sem. A Tallinnt övező két nagy tó mögötti terüle­teket már most lefoglalták és ki­vonták a mezőgazdasági művelés alól. Ez lesz a XXI. századi itteni lakosok tartalékterülete. Miután a város addigra eléri a két tavat, ezeknek is szerepet szántak. Az egyik tóból kapja majd a város továbbra is a növekvő mennyisé­gű ivóvizet, a másik pedig a vízi­sportolók paradicsoma lehet. A nagyszabású és merész tervek a hétköznapok dolgos munkája ré­vén realizálódnak. Az általános rendezési tervet ötéves részekre bontják, megvalósításuk során vá­lik a régi és új Tallinn a közeli jövőben harmonikus egységgé. Kezdeményezések, eredmények a Marat Ruhagyárban Az Észt Szovjet Köztársaság minden polgárát átlagosan havon­ta egyszer felöltözteti a tallinni Marat Fehérnemű- és Ruhagyár. A 3400 embert foglalkoztató üzem a Szovjetunió legnagyobb tíz ru­hagyárának egyike. Gépeit — amelyek között száz-százötven ezer dollár értékű konstrukciók is van­nak — a Szovjetunió különböző üzemein kívül Angliából, Cseh­szlovákiából, az NDK-ból, Japán­ból, Olaszországból és az NSZK- ból szerzi be. A gyapjú Japánból érkezik, félgyapjút Franciaország­ból és Belgiumból szállítanak, a Szovjetunió többi köztársaságai­ból érkeznek az egyéb nyersanya­gok, például a Lett Köztársaság­ból a nylon, és helyben szinte csak a faellátást biztosítják. — Van egy magyar gépünk is — fejezi be a felsorolást Gabriel Abramson igazgató, mintegy kita­lálva gondolatomat. — Az étkező­ben levő kávéfőzőgép. Mint arról személyesen is meg­győződtünk, a kávéfőzőgép nem­csak működik, hanem — úgy lát­szik — jól mutatkozott be, mert éppen hosszú sor állt előtte. De ez csak apró adalék a gyár szociális­kulturális szolgáltatásairól, ame­lyekre szerte a Szovjetunióban mindenütt igen nagy gondot for­dítanak. Az igények kielégítésénél ebben az esetben figyelembe kell venni, hogy a gyár dolgozóinak 90 százaléka nő. Az üzemnek két óvodája is van, saját poliklinikája, két részlegnek fizioterápiai osz­tálya, kiváló szakorvosok állnak a betegek rendelkezésére. Érdemes megemlíteni a saját fodrászatot, a nylonharisnya-javító osztályt, há­zon belül oldják meg a kisebb ru­haigazításokat is. Minden részleg­nek saját étterme van, hamarosan elkészül a fagylaltkülönlegessé­gekre specializálódó új cukrászda. Emellett még számos kulturális és sportlehetőség, egyéb szolgáltatá­sok állnak az itt dolgozók rendel­kezésére. Mindez azonban csupán másod­lagos — ha nem is jelentéktelen — meghatározója egy-egy emberi kollektíva életszínvonalának, köz­érzetének. A lényeg: a munkakö­rülmények, a szellem és nem utolsósorban természetesen a ke­reseti lehetőségek. — Bizonyára érdekelni fogja a mi új mechanizmusunk — mond­ja az igazgató —, hiszen tudtom­mal sok tekintetben hasonlít az önök próbálkozásaihoz. Először is: a szabad szombat általánossá vált, a munkaidő heti 41 óra. Egyéb­ként reggel 6 óra 20 perctől 23 óráig, két műszakban dolgozunk. Másodszor: 1969. január 1-től alapvető változás jött létre gyá­runk gazdasági struktúrájában is. Korábban évente mintegy 230— 240 ezer rubellel gazdálkodhattunk évente, jelenleg 600—700 ezer ru­bellel. Eddig a tervezés alapján kaptunk hitelt a banktól, és ha megtakarítást értünk el, az szá­munkra — legalábbis közvetlen értelemben — elveszett. Korlátoz­va volt a fizetésen kívül adható prémium 30 százalékig, ez most 40—60 százalékot is elérheti. A megtakarítást mindenféle korlá­tozás nélkül, saját elhatározásunk szerint használhatjuk fel. S a fi­zetés, illetve a bér tekintetében is nagy a mozgási lehetőségünk, ha valaki például két szövőgép he­lyett hármat lát el, automatiku­san a harmadával emelkedik a fizetése. Nem akarom az adatok­kal fárasztani, csak még egyet: egy és háromnegyed év alatt dol­gozóink átlagosan 37,8 százalékkal kerestek többet, mint korábban. Ennek következményeként kétszáz emberünk feleslegessé vált, ter­mészetesen mindannyian azonnal kaptak megfelelő munkát másutt. Végigjárva a fehérneműgyár minden fontosabb helyiségét, két dolog ötlik szembe: az egyik a tisztaság, a másik a munka nagy­fokú szervezettsége. Az igazgató kalauzolás közben is a gyárról be­szél. Elmondja, hogy az itt dol­gozók 68 százaléka középiskolát, 15 százaléka főiskolát, illetve egye­temet végzett. A közösségi szel­lemre mi sem jellemzőbb, hogy a Szovjetunió-szer­te a munkaidő alatti, általában meglehetősen szi­gorúan vett alkoholfogyasztási ti­lalom a Marat gyárra nem vonat­kozik. A büfében szeszes italok is kaphatók, mégis alig fogy el ha­vonta egy üveg konyaknak meg­felelő mennyiség. Elsősorban női és gyermekru­hák, fehérneműk, tréningruhák készülnek a gyárban. Ezekből a termékekből korábban itt-ott hiány mutatkozott, és a gyárak kapacitása többnyire elmaradt az igények­ mögött." A piac felvevő­­képessége tehát idáig úgyszólván korlátlan volt, így akarva-akarat­­lanul kissé háttérbe szorult a mi­nőség javítása. A nemzetközi kap­csolatok bővítése, például a fran­cia, finn cégekkel folytatandó tár­gyalások, a belső piac fokozottabb figyelme és egyéb jelek arra mu­tatnak, hogy a közeljövőben to­vább javíthatják a már eddig is jó hírnevet kivívott gyár termé­keinek minőségét. TALLINN A vót, izsor és társai Vajon melyik a legkisebb finn­ugor nyelv? Erre a kérdésre a Tallinni Irodalmi és Nyelvi Inté­zet finnugor nyelvek osztályának munkatársai adtak választ. A tíz kutatóból álló munkaközösség egyik legutóbbi vállalkozása so­rán feldolgozta a vót nyelv sza­bályait, szókincsét pedig szótár formájában állította össze. A két­százezer szóból álló tudományos kincs egyelőre még kéziratban van meg a Leningrad közelében letelepedett népcsoport nyelvéről, amelyet ősi formájában alig né­hány tucatnyi idős ember beszél. A nemrég megtartott finnugor nyelvi kongresszuson szép ered­ményekkel büszkélkedhettek a tallinni kutatók. Paul Ariste tar­­tui professzor tíz évvel ezelőtti kezdeményezésének folyománya­ként nemcsak a számunkra is is­merősnek csengő lapp, mordvin, mari és más nyelvek rendszeres tanulmányozásával foglalkozik egy-egy munkatárs, hanem isme­retlen, már-már elfelejtett finn­ugor nyelvtöredékeket is felfedez­tek. A már említett vót nyelven kívül például sor került az ugyan­csak leningrádi körzetben talál­ható, néhány ezer ember számá­ra aktív nyelvet jelentő izsor nyelvjárás rendszerezésére. Mint Arvo Laanest, a kutatócsoport egyik munkatársa elmondotta, eb­­ben a munkában két éve magya­rok is részt vesznek, hogy a „Ke­leti-tengeri finnugor népcsopor­tok” című készülő, átfogó monog­ráfia szerzői lehetőleg a nagy finnugor népcsalád minél több népének képviselői közül kerül­jenek ki. Vendéglátóm ismertetését ked­vesen fűszerezi magyar szavak­kal. Az egyetemen tanult néhány évig magyarul, munkája során rendszeresen kapcsolatban áll magyar tudósokkal. Folyamatosan cserélnek irodalmat (kéziratokat is) Budapesttel, de a legszoro­sabb kapcsolatok Helsinkivel ala­kultak ki. A nemzetközi érdeklő­désre jellemző, hogy a finnugor nyelvű országokon kívül mind szélesebb körben létesítenek tu­dományos együttműködést más európai és amerikai rokon intéz­ményekkel. A tv külpolitikai szerkesztőségében — Mondjon egy tetszés szerinti külpolitikai témát! — Diverzáns akciók Kuba ellen — vágom rá, mert hirtelen éppen ez jut eszembe. Kollégám két kötőtűhöz hason­ló hosszú fémrudat vesz kezébe, majd némi ügyeskedés árán fel­fűzi rá a kilyukasztott névjegy­szerű, sok tucatnyi kartont. Meg­rázza a köteget, és hat-hét kár­tya aláhull. Mindegyiken néhány gépelt sornyi jegyzet az adott té­máról a forrásmunkák megjelölé­sével az elmúlt néhány év külföl­di sajtótermékeiből. — A leningrádi főiskolán tanul­tam a módszert — mondja ven­déglátóm, Rein Soomets, a tallinni televízió munkatársa. — Magunk vezetjük az archívumot is, hiszen láthatja, kicsi a szerkesztőség, ke­vés az emberünk. Kicsi, kevés, a lehetőségekhez mért. Észtországban gyakran hasz­nálnak ilyen és hasonló kifejezé­seket, ha a távolról érkezett mun­kájukról, terveikről érdeklődik. Persze ebben egy adag szerény­ség is megnyilvánul, hiszen a te­levízió esetében például a „kicsi” szerkesztőség reggel 9 órától éj­félig tartó, kevés szünettel félbe­szakított műsoridőt jelent. Jellem­ző, hogy az észt nyelvű rádió- és televízióújság hetente kétszázezer példányban jelenik meg és fogy el. Igaz viszont, hogy a napi sok­órás műsoridőt összesen mintegy hétszáz ember produkálja, az idő jó kihasználása és beosztása tehát igen fontos. A két éve alapított önálló kül­politikai szerkesztőség fontos fel­adata a napi 5—8 perces kommen­tárok megírása, illetve beszerzése külső munkatársaktól. A napi, gyors reagálásokon kí­vül hetenként legalább egyszer hosszabb lélegzetű műsor összeál­lítására is sor kerül. Ezt segíti elő a számos külföldi televíziós állo­mással létrejött információcsere. Hogyan fest a külpolitikai szer­kesztő egy napja? Rein Soomets reggel a helsinki rádió híreinek meghallgatásával kezdi napját. Ezt követően Moszkvát, esetleg valamelyik nyugatnémet rádió in­formációit hallgatja meg, majd 15 óra körül bemegy a szerkesztőség­be. Néhány órát az NSZK, Anglia és a baráti országok lapjainak ol­vasásával tölt el, közben 11-kor ismét a helsinki és stockholmi hí­rek regisztrálása következik. Ti­zenkettőkor a moszkvai híreket hallgatja meg, majd az alapos tá­jékozódás után konzultál először főnökével, Simon Jofféval, a na­pi televíziókommentár témájáról. Kollégám alapítótagnak számít a másfél évtizedes fennállását né­hány hónappal ezelőtt ünnepelt tallinni televíziónál. Technikus­ként, majd mérnökként dolgozott, később németül, angolul, spanyo­lul tanult, hogy külpolitikai szer­kesztő lehessen. Jól emlékszik ter­mészetesen a kezdeti időkre, ami­kor alig negyvenedmagával foly­tatott erőfeszítéseket a jó műsor megvalósításáért. A hivatalos, és a közönség soraiból érkező elisme­rések bizonyítják, hogy az itt fo­lyó, reflektorfény nélküli szerény, de szorgos munka másfél évtized során magas színvonalat ért el Ma: Bérczik Árpád Rajzolta: Vincze Lajos

Next