Magyar Hírlap, 1970. november (3. évfolyam, 304-333. szám)
1970-11-22 / 325. szám
8 1970. NOVEMBER 22. VASAIMAT KULTÚRA-IRODALOM XK2.o. A1^44. Álszentek összeesküvése/n^^^S^ A dráma eredeti címe Moliére. Róla szól a darab, a lángeszű művészről, aki a Napkirály kegyeiben fürdőzik, mígnem onnan kibuktatják azok, akik művészetének haladó vonásait nem tűrik, s a fennálló rend elleni lázadásnak minősítik. Mégsem életrajzi dráma, történelmi képeskönyv Bulgakovnak ez a nagyszerű színpadi műve. Az író Moliére alakján keresztül a művészsors drámájáról vall kegyetlen őszinteséggel, megrendítő alázattal. Bulgakov Moliére-je nemcsak a hatalomnak van kiszolgáltatva, hanem önmaga gyengeségeinek a rabja is. Igaz, napról napra ki kell vívnia a király elismerését, hiszen ettől függ többek közt magának és társulatának léte, azonban saját magával is perben áll, kisebb-nagyobb megalkuvások borongós felhői árnyékolják be életét. De minden emberi gyengesége ellenére egyetlen dologban, a művészetben nem alkuszik. A művészi igazmondásban semmi és senki nem forraszthatja torkára a szót Így születik meg Tartuffe-je, melyet a papság soha nem tud neki megbocsátani és amely végzetes következményeket zúdít a nyakába. Semmi kétség nem fér hozzá, hogy Moliére drámájába Bulgakov a saját életét is belemintázta. A párhuzam és a hasonlóság sok tekintetben kézenfekvő. „Mi történik, ha Moliére nem hal meg a képzelt betegnek azon az emlékezetes előadásán, hanem büntetésül a Tartuffe-ért segédrendezőnek osztja be őt a király a Théátre du Palais Royalhoz? Ezt példázza Bulgakov színházi pályafutása” — írja szellemesen Nagy L. Sándor egy tanulmányában. Nemcsak szellemes, hanem találó megállapítás is. A kijevi származású fiatal orvos Moszkvában letelepedve, a színház megszállott szerelmese lesz. Csehov nyomdokain halad tovább, talán ez is közrejátszik abban, hogy azzal a Művész Színházzal kerül szoros kapcsolatba, mely Csehovot tűzte zászlajára. Itt mutatják be első színpadi alkotását, A Turbinok végnapjait 1926-ban, melynek nyomán a „balos” kritikusok részéről pergőtűzszerű támadás indul ellene. Belső emigrációval, ellenforradalmi propagandával vádolják. Pedig a Turbin család életén keresztül Bulgakov éppen a forradalom erejét kívánta művészi tisztasággal bemutatni, s éppen azzal, hogy nem mázolta szurokfeketére az ellenfeleket sem. A támadások ellen védekezve, Bulgakov a kormányhoz fordult, drámai hangú levélben tárta fel helyzetét. Ennek nyomán nevezték ki 1930-ban a Művész Színház segédrendezőjévé, s ebben a minőségben hat évig működött. Bár művei a legjobb esetben csak a főpróbákig jutottak el, kedvét az írástól semmi sem vonhatta meg. A színház megszállott szerelmeseként írta egymás után műveit. Nagyszerűen ismerte a színpadot. A kiváló író egyben kitűnő színész is volt. A színház összetett ismeretéről vall Moliére tragédiája is. A jelenetek bravúros könnyedséggel épülnek egymásra, a váltások gyorsak olykor, s feszültségüket ez is fokozza. A pontosan metszett párbeszédek kitűnően jellemzik az alakokat, jól határozzák meg a helyzeteket. A tragédiát Bulgakov 1932-ben írta. A Művész Színházban négy évig tartottak a próbák. Közben a rendező olyan mérvű változtatásokat kívánt, hogy a szerző kénytelen volt írásban szót emelni: „Közlöm Önnel, hogy kategorikusan visszautasítom a Moliére átdolgozására tett javaslatát, és tiltakozom az ellen, hogy teljesen meghamisítva a szerző elképzelését, a színház által elfogadott darab helyett valami egészen mást akarjon bemutatni." Végül is 1936-ban került sor a bemutatóra, mindössze hét előadást ért meg. Évtizedek múltán újították fel ismét, nagy sikerrel. A Katona József Színház, a Rádiószínház kitűnő előadását követően, tegnap este mutatta be hazánkban először a drámát színpadon, Álszentek összeesküvése címmel. Iván, a rettentő című darabja után ezt az előadást is a fiatal színészrendező, Iglódi István állította színpadra. Szándéka szerint a nagy művész tragédiáját a komédia tarkább színeibe öltöztette. Nem fedve el ezzel a művészi sors megrázó pillanatait, a pálya tragédiába futó végkifejletét. Moliére a rendező beállításában és Major Tamás játékában szorongóan együtt érző szánalmunkat váltja ki, emberi hibái sem bosszantanak, inkább kegyesen elnézzük neki. Ami viszont hiányérzetet kelt: a rendező és a színész a kellő pillanatokban nem hangsúlyozza eléggé, hogy Moliére minden emberi gyarlósága ellenére nagyon nagy művész, aki nem valamiféle vásári szemfényvesztéssel veszi le a lábáról a királyt, s a köznépet egyaránt. A rendezői felfogás következtében elveszti jellegét a darabnak az a kiemelkedő jelenete, amikor a Képzelt beteg előadásán utoljára színre lépő művész játékának nagyszerűségével csendesíti le a viharzó kedélyeket és bénítja meg darab időre a gyilkos kezeket. Ebben az előadásban ez némiképp elsikkad, a tragédia a bohózat ruhájában teljesedik be a színpadon. Ámbár ebben a felfogásban is megdöbbentő hatással. A Moliére-t alakító Major Tamás szerepfelfogásának a lényegét a rendező munkájával kapcsolatban elmondtuk. Annyit lehetne még hozzátenni, hogy játékában jól érvényesül valami fanyar groteszkség, amellyel a figura eredeti egyéniségét is jól hangsúlyozza. A királyt Őze Lajos játssza, nem karikírozva, hanem belülről jellemezve, a nagy úr szeszélyeit is emberi vonásokkal ruházva fel. Kitűnő Sinkó László La Grange, a „Krónikás” szerepében, valamint Csurka László a „Félszemű” avagy az „Imádkozz” alakjában. Az előbbi a mindent megértő emberséget, az utóbbi a gátlás nélküli kardforgató udvaroncot személyesítette meg hitelesen. A többiek közül Pápai Erzsi, Fülöp Zsigmond, Horváth József, Suka Sándor és Tyll Attila játékát lehet kiemelni. Előnyösen mutatkozott be Armande szerepében a főiskolás Urbán Erika. Ami a díszleteket és a jelmezeket illeti, úgy éreztük, Csányi Árpád és Vágó Nelli túlságosan felcicomázták a színpadot és ezzel a játékot. Szombathelyi Ervin OidiDILSZ király — Gábor Miklós A NAGYSZERŰ SZOPHOKLÉSZ-MŰBEN a tragédiát kettős ítélet teszi súlyossá és elkerülhetetlenné: a kor szellemének parancsa (akárha az író korát, akárha a mítoszok korát vesszük), amely az apagyilkosságot és a vérfertőzést egyértelmű súlyossággal bünteti, s ezt tetézi magának a királynak a szava is, aki nyilvános ítéletet mond a tettes felett, még mielőtt tudná, kicsoda az. Ezt a tragikus képzetet csak tovább motiválja, hogy ő maga indítja meg a nyomozást, s így végül saját kezűleg idézi fel önnön végzetét. S erőnek erejével — még a jós Teireziász ellenére is, aki féltőn óvja attól, hogy túl sokat akarjon tudni az ügyben. Kettős erő löki tehát a királyt végzetének szakadékába, s a dráma maga voltaképpen ennek a zuhanásnak rajza. A zuhanás irányán és sebességén változtatni nem lehet — ezt a darabot mégoly határozott koncepció sem „értelmezheti át”. Egyetlen vonatkozása van a drámának, amely nincs így többszörösen rögzítve, s amelyen keresztül tehát a rendező vagy címszereplő motiválhatja az előadást, és ez: hogyan fogadja a király az ítéletet, hogyan néz szembe saját végzetével? GÁBOR MIKLÓS — fél. Oidipusza nem hatalmas és fenséges mondás király, fennkölt dikcióval és nemessé csiszolódott gesztusokkal: esendő hús-vér ember ő, aki — miközben persze ügyel a tartására és királyi rangjára, amint belé nevelték — nem tudja és nem is mindig akarja elrejteni a rátörő érzéseket, jelen esetben a sötét balsejtelmeket. Nemessége több olcsó külsőségnél, mert belülről jön, és a lényeget érinti. Abban nyilvánul meg a legtisztábban, hogy még akkor is folytatja harcát az igazságért, amikor már sejti, hogy ezzel a vesztébe rohan. Fél, de nem hátrál. Moralitása erősebb az érzéseinél. Az uralkodó fensége helyett tehát az ember — az erkölcsi erejében óriássá növő ember — fenségét nyújtja. És ez jóval több. Alakításának két nagy pillanata van. Az egyik a rátörő félelemé, amikor megtudja, hogy alighanem ő ölte meg az öreg királyt, Laioszt. Görcsbe merevedett tagokkal, leesett állal vonul át a színen, mint maga az élő rettenet A másik, amikor a Pásztor felvilágosítja származása felől, s megmondja neki, hogy nem más ő, mint Laiosz fia, s így önmaga az, aki felett a nép előtt ítéletet mondott. Ez a hír már a végső bizonyosságot jelenti, amelynek súlya megint csak meglódítja a királyt, újra elvonul az Atyák színe előtt (s előttünk), de ezúttal már szinte derűsen. A rossz hír is jobb a bizonytalanságnál, a végső ítélet biztossága nemcsak lesújt, de fel is oldoz. A törvény betelt, a rend helyreállt. Mindaz, ami ezután jön, már csak a következtetések rutinos levonása, az önvakítás is, az önkéntes számkivetés is. Gábor Miklós Oidipusza tehát testében retteg, de erkölcsi érzéke és szellemi mechanizmusa hibátlanul működik. Testnek és szellemnek ezt az ellentétes reagálását fejezi ki a művész, amikor tirádáit (az egy utolsó „panaszáriát” kivéve) szinte mozdulatlan testtel, egyetlen gesztus nélkül pusztán szavának erejében bízva mondja el. Nem kis kockázat ez: csupán szavakra bízni a feszültséget, a drámaívet. ő azonban mágneses teret tud teremteni maga körül már pianisszimóival is. A legtöbb ez, amit intellektuális színész, modern színész elérhet (s jó lecke számos ágáló hajlandóságú, gesztusokba bonyolódott színészünknek). HADD TÖRTÉNJÉK EMLÍTÉS, ha csak félmondatokban is, az előadás más jelentős pillanatairól is. Arról a lassú fényről, az indításnál, amelyben Szinte Gábor erőteljes „mitológiai” díszletei a szemünk elé tűnnek. Az Iokasztét játszó Psota Irén végső jelenetéről, rémült mozdulatlanságáról, amelyből az öngyilkosságba rohan. Szénási Ernő hírnökének erőteljes epizódjáról, Pécsi Sándor jósmaszkjáról, Huszti Péter tiszta szavú Kreonjáról. Ádám Ottó rendezőnek legfőbb érdeméül azt tudjuk be, hogy ezeket az egyéni remekléseket kibontakozni engedte. Összehangolásukért, az egyes szereplők játékstílusának egységesítéséért már kevesebbet tett. S ő sem tudta megoldani klasszikus előadásaink örök problémáját: a kórust Babits Mihály fordítása változatlanul friss és szép , néhol ámulnivalóan modern. Csak a görög nevek írásában lépett túl rajta a helyesírási szabályzat s mi ezt követjük. Lukács András Az MTA új biológiai központja /’q f. / ct Szeged újszegedi városrészében épül a Magyar Tudományos Akadémia új biológiai központja. Az intézmény főigazgatói tisztére Straub F. Brúnó kétszeres Kossuth-díjas tudós, az MTA alelnöke kapott megbízatást, aki egyben az itteni Biokémiai Intézet vezetője is lesz. Straub F. Brúnó akadémikus bejelentette: a jövő év tavaszán már több mint kétszázan dolgoznak a biológiai tudományok új hazai központjában, az építkezés teljes befejezése pedig 1973 végére várható. Az intézet élére egy menedzserigazgatót is kineveztek Halász Árpád személyeiért, előkészítési munka fontos szempontja a komplexitásra való törekvés. A Biokémiai Intézet mellett a Növényélettani Intézetet helyezik el — Farkas Gábornak, az Akadémia levelező tagjának vezetésével működik majd —, itt helyezkedik el a Genetikai Intézet is, amelyet Alföldi Lajos professzor irányít majd. A különböző szaktudományok képviselői így gyakran találkozhatnak, kicserélhetik tapasztalataikat. Rókay György: JEGYZETLAPOK A szőnyegek ! Nagy vagyont örököltem. --------—------1 Pontosabban nagy adósságot. Mire fölnőttem, minden elúszott, árvaszék, gyámok, vagyonkezelő gondnokok olyan alaposan elkezelték, hogy végül az iratoklabirintusában már azt sem lehetett megállapítani, hogy ami volt, hová tűnt, és hogyan. Emlékszem apám bizonytalanul tragikus arcára, amikor közölte velem, hogy sajnos, nincs miből tovább fedezni a tanulmányaimat. Így mondta, ilyen jogászos ünnepélyességgel, patetikusan, ahogy jelentős pillanatokban mindig is beszélt, és tekintete elrebbent a szemem mellett, valahová a messzeségbe. Aztán tehetetlenül széttárta kezét, és egy fölvonásvégi mozdulattal a Wertheim-szekrényre mutatott. Fémes üreg sötét lett felém, ellenségesen, és tökéletesen üresen. Előzőleg, azt hiszem, még a port is kitakarították belőle. Tél volt, alkonyat, söpörte kint a havat a pusztán a kiskunsági szél. Január derekán jártunk. Nemsokára kezdődött az egyetemen a második félév. Másodéves bölcsész voltam. — Hát így vagyunk — mondta apám, valamivel ingatagabb tragikummal. — Nem baj — mondtam vigasztalóan. — Majd megleszek valahogy. Apám szemlátomást megkönnyebbült, gyorsan bezárta a páncélszekrényt. — Tudod — tette hozzá mellékes hangsúllyal —, azért valamicskével tudunk támogatni. — Gondolkodott. — Mondjuk, havi tíz pengővel. Esetleg tizenöttel — toldotta meg lelkesen. S aztán, elnehezült hangsúllyal: — Megpróbáljuk kiszorítani valahonnan... Attól fogva magam tartottam el magam. Nem is ment rosszul, és nem is volt rossz. Tanítványok akadtak; volt év, amikor ösztöndíjat kaptam; később már honoráriumot is innen-onnan. Szép idők voltak: Horváth, Gombocz, Eckhardt az egyetemen, gellérthegyi, hárs-hegyi csatangolások, délutáni görnyedések a könyvtárban, kijövetkor a harangszó galambsuhogással, kéziratcserék, tervek, remények, egy tavasz végi délelőtt a Gellérthegyen, a frissen megjelent Versenyt az esztendőkkel elragadtatásában, a Tanú felejthetetlen számai, egyírású társak első öszszeverődése, egy nemzedék első hangpróbái — a fiatalság. Gyönyörű idők voltak Apám pörök, följelentések, föllebbezések, előterjesztések egyre kilátástalanabb tengerén evezett valami képtelen Eldorádó, egy nem létező Aranypart felé, ahol majd szánkba repülnek a sült galambok Ma is megvannak valahol a szemrehányó levelei, hogy míg ő fogcsikorgatva harcol értem, én közönyösen magára hagyom, szívtelenül fütyülök az egészre. Igaza volt: fütyültem az egészre. Csak Berzsenyire nem, meg Baróti Szabóra. Vérségire, Rájnisra nem; csak a Nyugatra, nem (mint egy távoli partra, ahol talán majd valóban ki lehet kötni egyszer), csak a Horváth János áhítatos óráira nem. És természetesen a Gellérthegyre sem, ahol N.-vel fölváltva hol Kosztolányit mondtuk egymásnak, a Könyörgést az ittmaradókhoz, azzal a megrendüléssel, ahogy csak azok érzik a halált, akiktől még nagyon messze van, hol meg azon tanakodtunk, hogy miből fogunk élni, ha összeházasodunk. Aztán anélkül, hogy a problémát eldöntöttük volna, összeházasodtunk, fanyar szülői áldások árnyékában. De a jóslatok — feleségem anyjának kasszandrai próféciái, apám elrebbenő szemű „óva intelek”jei — ezúttal is csődöt mondtak. Lett lakásunk, lett még állásom is, igaz, se állami, se városi, tehát még mindig a „bizonytalan egzisztencia” határán, de nekem szebb, mint amiről valaha álmodni mertem volna: könyvkiadói lektorság, máig sem egészen értem, milyen véletlen szerencse kegyéből. Egész tűrhetően éltünk, immár gyerekestül. Persze, fenékig tejföl azért nem volt, és éppen erről akarok beszélni. A szőnyegekről. Volt, mondom, lakásunk, két kis szoba, tisztességesen berendezve, volt már egészen rendes könyvtáram, volt — szégyenflastromul a rokonságnak — „fix” fizetésem, noha egyelőre olyan kicsi, hogy éppen csak szimbólum volt a fixségnek, s hozzá volt már „írói jövedelmem” is, nem túl sok persze, de azért annyi, hogy bele lehetett kalkulálni a háztartásba, kivált hó végi szűkösebb napokra. Apámék, látva, hogy megállunk a lábunkon, meg hogy „kezd már nevem lenni”, látványos áldozatra szánták el magukat: fölküldtek három kis magyar-perzsaszőnyeget, hogy mégse a puszta padlón járjunk. Ebből származtak a bajok. A nem létező vagyon még mindig a nevemen volt. A semminél is rosszabb mínusz: adósságok, követelések, lejárt tőkék, elmaradt kamatok, nyilvántartva adó- és illetékhivatalokban, bankokban és bíróságokon. S annak a boldog kornak, amikor egy Balzac egyszerűen áz- József Attila-szobor Óidon Az ózdi József Attila Gimnázium szombaton ünnepelte fennállásának 25. évfordulóját A kohászváros első középiskolája közvetlenül a felszabadulás után, 1945 őszén ideiglenes tantermekben kezdte meg működését s csak később költözött át mai épületébe. A jubileumi ünnepségen a város vezetőin, az iskola tanárain, öregdiákjain és mai tanulóin kívül részt vettek a testvériskolák küldöttei is. Az évforduló alkalmából a gimnázium aulájában felavatták Kiss Sunyi István szobrászművész alkotását, József Attila kőbe vésett mellszobrát, az iskolakertben pedig átadták a fiatalok új otthonát —a kohászati üzemek segítségével felépült — KISZ-klubot