Magyar Hírlap, 1970. november (3. évfolyam, 304-333. szám)

1970-11-22 / 325. szám

8 1970. NOVEMBER 22. VASAIMAT KULTÚRA-IRODALOM XK2.o. A1^44. Álszentek összeesküvése/n^^^S^ A dráma eredeti címe Moliére. Róla szól a darab, a lángeszű művészről, aki a Napkirály kegyeiben fürdőzik, mígnem onnan kibuktatják azok, akik művészeté­nek haladó vonásait nem tűrik, s a fenn­álló rend elleni lázadásnak minősítik. Mégsem életrajzi dráma, történelmi ké­peskönyv Bulgakovnak ez a nagyszerű színpadi műve. Az író Moliére alakján keresztül a művészsors drámájáról vall kegyetlen őszinteséggel, megrendítő alá­zattal. Bulgakov Moliére-je nemcsak a hatalomnak van kiszolgáltatva, hanem önmaga gyengeségeinek a rabja is. Igaz, napról napra ki kell vívnia a király elis­merését, hiszen ettől függ többek közt magának és társulatának léte, azonban saját magával is perben áll, kisebb-na­­gyobb megalkuvások borongós felhői ár­nyékolják be életét. De minden emberi gyengesége ellenére egyetlen dologban, a művészetben nem alkuszik. A művészi igazmondásban sem­mi és senki nem forraszthatja torkára a szót Így születik meg Tartuffe-je, me­lyet a papság soha nem tud neki megbo­csátani és amely végzetes következmé­nyeket zúdít a nyakába. Semmi kétség nem fér hozzá, hogy Mo­liére drámájába Bulgakov a saját életét is belemintázta. A párhuzam és a hasonló­ság sok tekintetben kézenfekvő. „Mi tör­ténik, ha Moliére nem hal meg a képzelt betegnek azon az emlékezetes előadásán, hanem büntetésül a Tartuffe-ért segéd­rendezőnek osztja be őt a király a Théátre du Palais Roy­alhoz? Ezt példázza Bulga­kov színházi pályafutása” — írja szelle­mesen Nagy L. Sándor egy tanulmányá­ban. Nemcsak szellemes, hanem találó meg­állapítás is. A kijevi származású fiatal orvos Moszkvában letelepedve, a színház megszállott szerelmese lesz. Csehov nyomdokain halad tovább, talán ez is közrejátszik abban, hogy azzal a Művész Színházzal kerül szoros kapcsolatba, mely Csehovot tűzte zászlajára. Itt mutatják be első színpadi alkotását, A Turbinok végnapjait 1926-ban, melynek nyomán a „balos” kritikusok részéről pergőtűzszerű támadás indul ellene. Belső emigrációval, ellenforradalmi propagandával vádolják. Pedig a Turbin család életén keresztül Bulgakov éppen a forradalom erejét kí­vánta művészi tisztasággal bemutatni, s éppen azzal, hogy nem mázolta szurokfe­ketére az ellenfeleket sem. A támadások ellen védekezve, Bulgakov a kormányhoz fordult, drámai hangú le­vélben tárta fel helyzetét. Ennek nyomán nevezték ki 1930-ban a Művész Színház segédrendezőjévé, s ebben a minőségben hat évig működött. Bár művei a legjobb esetben csak a fő­próbákig jutottak el, kedvét az írástól semmi sem vonhatta meg. A színház meg­szállott szerelmeseként írta egymás után műveit. Nagyszerűen ismerte a színpadot. A kiváló író egyben kitűnő színész is volt. A színház összetett ismeretéről vall Moliére­ tragédiája is. A jelenetek bravú­ros könnyedséggel épülnek egymásra, a váltások gyorsak olykor, s feszültségüket ez is fokozza. A pontosan metszett párbe­szédek kitűnően jellemzik az alakokat, jól határozzák meg a helyzeteket. A tragédiát Bulgakov 1932-ben írta. A Művész Színházban négy évig tartottak a próbák. Közben a rendező olyan mérvű változtatásokat kívánt, hogy a szerző kénytelen volt írásban szót emelni: „Köz­löm Önnel, hogy kategorikusan visszauta­sítom a Moliére átdolgozására tett javas­latát, és tiltakozom az ellen, hogy teljesen meghamisítva a szerző elképzelését, a színház által elfogadott darab helyett va­lami egészen mást akarjon bemutatni." Végül is 1936-ban került sor a bemutató­ra, mindössze hét előadást ért meg. Évti­zedek múltán újították fel ismét, nagy si­kerrel. A Katona József Színház, a Rádiószín­ház kitűnő előadását követően, tegnap este mutatta be hazánkban először a drá­mát színpadon, Álszentek összeesküvése címmel. Iván, a rettentő című darabja után ezt az előadást is a fiatal színész­rendező, Iglódi István állította színpadra. Szándéka szerint a nagy művész tragédiá­ját a komédia tarkább színeibe öltöztette. Nem fedve el ezzel a művészi sors meg­rázó pillanatait, a pálya tragédiába futó végkifejletét. Moliére a rendező beállítá­sában és Major Tamás játékában szoron­­góan együtt érző szánalmunkat váltja ki, emberi hibái sem bosszantanak, inkább kegyesen elnézzük neki. Ami viszont hiányérzetet kelt: a rendező és a színész a kellő pillanatokban nem hangsúlyozza eléggé, hogy Moliére minden emberi gyar­lósága ellenére nagyon nagy művész, aki nem valamiféle vásári szemfényvesztéssel veszi le a lábáról a királyt, s a köznépet egyaránt. A rendezői felfogás következté­ben elveszti jellegét a darabnak az a ki­emelkedő jelenete, amikor a Képzelt be­teg előadásán utoljára színre lépő művész játékának nagyszerűségével csendesíti le a viharzó kedélyeket és bénítja meg da­rab időre a gyilkos kezeket. Ebben az elő­adásban ez némiképp elsikkad, a tragé­dia a bohózat ruhájában teljesedik be a színpadon. Ámbár ebben a felfogásban is megdöbbentő hatással. A Moliére-t alakító Major Tamás sze­repfelfogásának a lényegét a rendező munkájával kapcsolatban elmondtuk. Annyit lehetne még hozzátenni, hogy já­tékában jól érvényesül valami fanyar groteszkség, amellyel a figura eredeti egyéniségét is jól hangsúlyozza. A királyt Őze Lajos játssza, nem karikírozva, ha­nem belülről jellemezve, a nagy úr sze­szélyeit is emberi vonásokkal ruházva fel. Kitűnő Sinkó László La Grange, a „Kró­nikás” szerepében, valamint Csurka László a „Félszemű” avagy az „Imádkozz” alak­jában. Az előbbi a mindent megértő emberséget, az utóbbi a gátlás nélküli kardforgató udvaroncot személyesítette meg hitelesen. A többiek közül Pápai Er­zsi, Fülöp Zsigmond, Horváth József, Suka Sándor és Tyll Attila játékát lehet ki­emelni. Előnyösen mutatkozott be Ar­mande szerepében a főiskolás Urbán Eri­ka. Ami a díszleteket és a jelmezeket il­leti, úgy éreztük, Csányi Árpád és Vágó Nelli túlságosan felci­comázták a színpa­dot és ezzel a játékot. Szombathelyi Ervin Oid­iDILSZ király — Gábor Miklós A NAGYSZERŰ SZOPHOKLÉSZ-MŰ­­BEN a tragédiát kettős ítélet teszi súlyos­sá és elkerülhetetlenné: a kor szellemé­nek parancsa (akárha az író korát, akár­ha a mítoszok korát vesszük), amely az apagyilkosságot és a vérfertőzést egyér­telmű súlyossággal bünteti, s ezt tetézi magának a királynak a szava is, aki nyil­vános ítéletet mond a tettes felett, még mielőtt tudná, kicsoda az. Ezt a tragikus képzetet csak tovább motiválja, hogy ő maga indítja meg a nyomozást, s így vé­gül saját kezűleg idézi fel önnön végze­tét. S erőnek erejével — még a jós Teire­­ziász ellenére is, aki féltőn óvja attól, hogy túl sokat akarjon tudni az ügyben. Kettős erő löki tehát a királyt végzeté­nek szakadékába, s a dráma maga volta­képpen ennek a zuhanásnak rajza. A zu­hanás irányán és sebességén változtatni nem lehet — ezt a darabot mégoly hatá­rozott koncepció sem „értelmezheti át”. Egyetlen vonatkozása van a drámának, amely nincs így többszörösen rögzítve, s amelyen keresztül tehát a rendező vagy címszereplő motiválhatja az előadást, és ez: hogyan fogadja a király az ítéletet, hogyan néz szembe saját végzetével? GÁBOR MIKLÓS — fél. Oidipusza nem hatalmas és fenséges mondás király, fenn­­költ dikcióval és nemessé csiszolódott gesztusokkal: esendő hús-vér ember ő, aki — miközben persze ügyel a tartására és királyi rangjára, amint belé nevelték — nem tudja és nem is mindig akarja el­rejteni a rátörő érzéseket, jelen esetben a sötét balsejtelmeket. Nemessége több olcsó külsőségnél, mert belülről jön, és a lényeget érinti. Abban nyilvánul meg a legtisztábban, hogy még akkor is folytat­ja harcát az igazságért, amikor már sejti, hogy ezzel a vesztébe rohan. Fél, de nem hátrál. Moralitása erősebb az érzéseinél. Az uralkodó fensége helyett tehát az em­ber — az erkölcsi erejében óriássá növő ember — fenségét nyújtja. És ez jóval több. Alakításának két nagy pillanata van. Az egyik a rátörő félelemé, amikor meg­tudja, hogy alighanem ő ölte meg az öreg királyt, Laioszt. Görcsbe merevedett ta­gokkal, leesett állal vonul át a színen, mint maga az élő rettenet A másik, ami­kor a Pásztor felvilágosítja származása felől, s megmondja neki, hogy nem más ő, mint Laiosz fia, s így önmaga az, aki fe­lett a nép előtt ítéletet mondott. Ez a hír már a végső bizonyosságot jelenti, amely­nek súlya megint csak meglódítja a ki­rályt, újra elvonul az Atyák színe előtt (s előttünk), de ezúttal már szinte derű­sen. A rossz hír is jobb a bizonytalanság­nál, a végső ítélet biztossága nemcsak le­sújt, de fel is oldoz. A törvény betelt, a rend helyreállt. Mindaz, ami ezután jön, már csak a következtetések rutinos levo­nása, az önvakítás is, az önkéntes szám­kivetés is. Gábor Miklós Oidipusza tehát testében retteg, de erkölcsi érzéke és szellemi mechanizmusa hibátlanul működik. Test­nek és szellemnek ezt az ellentétes rea­gálását fejezi ki a művész, amikor tirá­dáit (az egy utolsó „panaszáriát” kivéve) szinte mozdulatlan testtel, egyetlen gesz­tus nélkül pusztán szavának erejében bízva mondja el. Nem kis kockázat ez: csupán szavakra bízni a feszültséget, a drámaívet. ő azonban mágneses teret tud teremteni maga körül már pianisszimói­­val is. A legtöbb ez, amit intellektuális színész, modern színész elérhet (s jó lec­ke számos ágáló hajlandóságú, gesztusok­ba bonyolódott színészünknek). HADD TÖRTÉNJÉK EMLÍTÉS, ha csak félmondatokban is, az előadás más jelen­tős pillanatairól is. Arról a lassú fényről, az indításnál, amelyben Szinte Gábor erőteljes „mitológiai” díszletei a szemünk elé tűnnek. Az Iokasztét játszó Psota Irén végső jelenetéről, rémült mozdulatlansá­gáról, amelyből az öngyilkosságba rohan. Szénási Ernő hírnökének erőteljes epizód­járól, Pécsi Sándor jósmaszkjáról, Huszti Péter tiszta szavú Kreonjáról. Ádám Ottó rendezőnek legfőbb érde­méül azt tudjuk be, hogy ezeket az egyé­ni remekléseket kibontakozni engedte. Összehangolásukért, az egyes szereplők játékstílusának egységesítéséért már ke­vesebbet tett. S ő sem tudta megoldani klasszikus­ előadásaink örök problémáját: a kórust Babits Mihály fordítása változatlanul friss és szép , néhol ámulnivalóan mo­dern. Csak a görög nevek írásában lépett túl rajta a helyesírási szabályzat s mi ezt követjük. Lukács­ András Az MTA új biológiai központja /’q f. / ct Szeged újszegedi városrészében épül a Magyar Tudományos Akadémia új bioló­giai központja. Az intézmény főigazgatói tisztére Straub F. Brúnó kétszeres Kos­­suth-díjas tudós, az MTA alelnöke kapott megbízatást, aki egyben az itteni Bioké­miai Intézet vezetője is lesz. Straub F. Brúnó akadémikus bejelentette: a jövő év tavaszán már több mint kétszázan dol­goznak a biológiai tudományok új hazai központjában, az építkezés teljes befeje­zése pedig 1973 végére várható. Az inté­zet élére egy menedzserigazgatót is kine­veztek Halász Árpád személyeiért, előkészítési munka fontos szempontja a komplexitásra való törekvés. A Biokémiai Intézet mellett a Növényélettani Intéze­tet helyezik el — Farkas Gábornak, az Akadémia levelező tagjának vezetésével működik majd —, itt helyezkedik el a Ge­netikai Intézet is, amelyet Alföldi Lajos professzor irányít majd. A különböző szaktudományok képviselői így gyakran találkozhatnak, kicserélhetik tapasztala­taikat. Rókay György:­­­ JEGYZETLAPOK A szőnyegek ! Nagy vagyont örököltem. --------—------1 Pontosabban nagy adóssá­got. Mire fölnőttem, minden elúszott, ár­vaszék, gyámok, vagyonkezelő gondnokok olyan alaposan elkezelték, hogy végül az iratok­­labirintusában már azt sem lehe­tett megállapítani, hogy ami volt, hová tűnt, és hogyan. Emlékszem apám bizonytalanul tragi­kus arcára, amikor közölte velem, hogy sajnos, nincs miből tovább fedezni a ta­nulmányaimat. Így mondta, ilyen jogá­­szos ünnepélyességgel, patetikusan, ahogy jelentős pillanatokban mindig is beszélt, és tekintete elrebbent a szemem mellett, valahová a messzeségbe. Aztán tehetetle­nül széttárta kezét, és egy fölvonásvégi mozdulattal a Wertheim-szekrényre mu­tatott. Fémes üreg sötét lett felém, ellen­ségesen, és tökéletesen üresen. Előzőleg, azt hiszem, még a port is kitakarították belőle. Tél volt, alkonyat, söpörte kint a havat a pusztán a kiskunsági szél. Január dere­kán jártunk. Nemsokára kezdődött az egyetemen a második félév. Másodéves bölcsész voltam. — Hát így vagyunk — mondta apám, valamivel ingatagabb tragikummal. — Nem baj — mondtam vigasztalóan. — Majd megleszek valahogy. Apám szemlátomást megkönnyebbült, gyorsan bezárta a páncélszekrényt. — Tudod — tette hozzá mellékes hang­súllyal —, azért valamicskével tudunk támogatni. — Gondolkodott. — Mondjuk, havi tíz pengővel. Esetleg tizenöttel — toldotta meg lelkesen. S aztán, elnehezült hangsúllyal: — Megpróbáljuk kiszorítani valahonnan... Attól fogva magam tartottam el ma­gam. Nem is ment rosszul, és nem is volt rossz. Tanítványok akadtak; volt év, ami­kor ösztöndíjat kaptam; később már ho­noráriumot is innen-onnan. Szép idők voltak: Horváth, Gombocz, Eckhardt az egyetemen, gellérthegyi, hárs-hegyi csa­­tangolások, délutáni görnyedések a könyv­tárban, kijövetkor a harangszó galambsu­hogással, kéziratcserék, tervek, remények, egy tavasz végi délelőtt a Gellérthegyen, a frissen megjelent Versenyt az eszten­dőkkel elragadtatásában, a Tanú felejt­hetetlen számai, egyírású társak első ösz­­szeverődése, egy nemzedék első hangpró­bái — a fiatalság. Gyönyörű idők voltak Apám pörök, följelentések, föllebbezé­­sek, előterjesztések egyre kilátástalanabb tengerén evezett valami képtelen Eldorá­­dó, egy nem létező Aranypart felé, ahol majd szánkba repülnek a sült galambok Ma is megvannak valahol a szemrehányó levelei, hogy míg ő fogcsikorgatva harcol értem, én közönyösen magára hagyom, szívtelenül fütyülök az egészre. Igaza volt: fütyültem az egészre. Csak Berzsenyire nem, meg Baróti Szabóra. Vérségire, Rájnisra nem; csak a Nyugat­ra, nem (mint egy távoli partra, ahol ta­lán majd valóban ki lehet kötni egyszer), csak a Horváth János áhítatos óráira nem. És természetesen a Gellérthegyre sem, ahol N.-vel fölváltva hol Kosztolányit mondtuk egymásnak, a Könyörgést az itt­­maradókhoz, azzal a megrendüléssel, ahogy csak azok érzik a halált, akiktől még nagyon messze van, hol meg azon tanakodtunk, hogy miből fogunk élni, ha összeházasodunk. Aztán anélkül, hogy a problémát eldön­töttük volna, összeházasodtunk, fanyar szülői áldások árnyékában. De a jóslatok — feleségem anyjának kasszandrai prófé­ciái, apám elrebbenő szemű „óva intelek”­­jei — ezúttal is csődöt mondtak. Lett la­kásunk, lett még állásom is, igaz, se ál­lami, se városi, tehát még mindig a „bi­zonytalan egzisztencia” határán, de ne­kem szebb, mint amiről valaha álmodni mertem volna: könyvkiadói lektorság, máig sem egészen értem, milyen vélet­len szerencse kegyéből. Egész tűrhetően éltünk, immár gyerekestül. Persze, fené­kig tejföl azért nem volt, és éppen erről akarok beszélni. A szőnyegekről. Volt, mondom, lakásunk, két kis szoba, tisztességesen berendezve, volt már egé­szen rendes könyvtáram, volt — szégyen­­flastromul a rokonságnak — „fix” fize­tésem, noha egyelőre olyan kicsi, hogy éppen csak szimbólum volt a fixségnek, s hozzá volt már „írói jövedelmem” is, nem túl sok persze, de azért annyi, hogy bele lehetett kalkulálni a háztartásba, kivált hó végi szűkösebb napokra. Apá­­mék, látva, hogy megállunk a lábunkon, meg hogy „kezd már nevem lenni”, lát­ványos áldozatra szánták el magukat: fölküldtek három kis magyar-perzsasző­­nyeget, hogy mégse a puszta padlón jár­junk. Ebből származtak a bajok. A nem létező vagyon még mindig a nevemen volt. A semminél is rosszabb mínusz: adósságok, követelések, lejárt tőkék, elmaradt kamatok, nyilvántartva adó- és illetékhivatalokban, bankokban és bíróságokon. S annak a boldog kor­nak, amikor egy Balzac egyszerűen áz- József Attila-szobor Óidon Az ózdi József Attila Gimnázium szom­baton ünnepelte fennállásának 25. évfor­dulóját A kohászváros első középiskolá­ja közvetlenül a felszabadulás után, 1945 őszén ideiglenes tantermekben kezdte meg működését s csak később költözött át mai épületébe. A jubileumi ünnepségen a város vezetőin, az iskola tanárain, öreg­diákjain és mai tanulóin kívül részt vet­tek a testvériskolák küldöttei is. Az évforduló alkalmából a gimnázium aulájában felavatták Kiss Sunyi István szobrászművész alkotását, József Attila kőbe vésett mellszobrát, az iskolakertben pedig átadták a fiatalok új otthonát —a kohászati üzemek segítségével felépült — KISZ-klubot

Next