Magyar Hírlap, 1970. november (3. évfolyam, 304-333. szám)

1970-11-22 / 325. szám

Magyar Hírlap IRODALOM - MŰVÉSZET 1970. NOVEMBER 22. VASÁRNAP. /■ Fekete Gyula: A völgytől a csúcsig Részlet, az író „Vallomás haj­nalig” című, a Szépirodalmi Könyvkiadónál megjelenő, léél­ben játszódó regényéből. G­yanakszom, hogy a butaság mindig viszonylagos; ah­hoz képest okos vagy ostoba az ember, amit adott esetben tudnia kellene. S ahhoz ké­pest, amit tudni vél Ismertem a faluban még an­nak idején, a harmincas évek­ben, egy öreg kondást, írni­­olvasni rég elfelejtett már — állítólag járt két elemit —, de a kondásszámtant elég jól mű­velte. Minden malacot, süldőt, disznót egy ránézésre megis­mert: ki a gazdája, oltották-e már, búghatnék-e vagy mikor búgott; senki úgy nem igazo­­zódott el a falu disznói közt, mint ő. Egyvalamiben tehát ő volt a világ legokosabb embere, legnagyobb szakértője, leg­megbízhatóbb doktora, a Tu­dományos Akadémia egyetlen tag­ja sem helyettesíthette vol­na a posztján, a hozzáértés­nek azon a szintjén, esd az írástudatlan vén mondást. Persze attól, hogy a falu ösz­­szes diszmáit egyenként isme­ri, attól még ő lehet tájékozat­lan a világ dolgaiban. De hi­szen éppen ez az! Ha vissza­gondolok az elmúlt hat-nyolc évre, a háborúsokra, meg a korábbiakra, amióta úgy meg­keveredett a világ, azt kell mondjam, az öreg kondások, a bakterok, az aratók, a kram­­pácsolók, az utcaseprők job­ban eligazodtak benne... a szervezett munkásokról nem is beszélek, de ezek az újságot sem olvasó, rádiót sem hall­gató, egymást sem igen okosí­tó primitív emberek jobban el­igazodtak az összekutyult vi­lágban, mint a főjegyző urak, a főhadnagy urak, a főpallé­rok, a főtörzsőrmesterek, a fő­­portások, a főkalauzok. Sokszor igenis jobban eligazodtak, mint a kormányfőtanácsosok vagy a miniszterek. Hitler bekebelezi Ausztriát — Addig-ameddig, még ide is elér. A közös hadseregben is, ugye, német volt a kommandó, az urak máma is mind be­szélnek németül, megértik azok egymást... Hitler megtámadja a Szov­jetuniót — No, annak sose ér a végére. Jártam én ott fog­ságban, borzasztó nagy ország az. Annyi embere még Hitler­nek sincs, hogy azt mindez megszállja... Vagy a zsidózás. „Minden bajnak a zsidók az okai.” — Ez is csak ályani ... propagan­da. Van mindenféle ember, zsi­dó is. Akár katolikus vagy re­formátus. Azt ne gondold, hogy szentté ** avatom a primitív embert A nép egyszerű fiát Melles­leg ilyen egyszerű népifiinak köszönhetem a legnagyobb ba­jom. De te nem tapasztaltál hasonlót? Ez a primitív logika, ez a „járt utat a járat­amért el ne hagyj” filozófiája igazán nem vonzó életprogram — nekem. Neked. De annak, aki meg­szokta, hogy csak addig néz, ameddig keze-lába elér, és már lábná sem igen lát mesz­­szebbre, túl a maga szűk kis körültapogatott megtapasztalt világán, annak ez a lehetsé­ges legjobb filozófia. A csúcs­ra, a fennsíkra nem ér el ve­le, az igaz, mert oda járt út nem vezet; oda, aki eljut, csakis a maga törte ösvényen juthat és Jó, hát nem ér fel az öreg kondás a csúcsig, az értelem, az eszmélet csúcsáig. Soha nem is vágyott olyan messzire, ah­hoz legelőször jól meg kellett volna tanulnia írni-olvasni, másodszor, harmadszor pe­dig... nem folytatom. De gö­dörbe sem l­ép bele az öreg kondás. Megszokta, hogy a lá­ba elé nézzen a járt úton is. A főjegyző úr meg a főhad­nagy úr meg a főtörzsőrmes­ter úr belelép. Sokszor elgondolkoztam én ezen. Nem a községházán , per­sze. Leginkább a katonaságnál: mitől hülyült el ez a szakasz­vezető? Otthon, az apja műhe­lyében — falusi kovács volt az apja — lehetséges, ő húzta fel legügyesebben a ráfot. És mi­től hibbant meg a zászlós úr? Egy gimnáziumba jártunk, ő három osztállyal fölöttem. Diáknak nem volt utolsó, sze­­repelgetett az önképzőkörben is, a sportkörben is, tíz kosár­ból kilencet bedobott. És mitől hülyültem el én? Sokat törtem a fejem, ho­gyan van ez: elér valamilyen értelmi szintet az ember, az­tán ... nem mondhatom, hogy visszafejlődik, csak elveszti tá­jékozódó képességét a világi­ban. V­égtére az öreg kondás a maga szegényes tapaszta­lati körében talál annyi tájo­lási pontot, hogy az égtájakat nemigen téveszti össze, ha tér­képet, megbízhatót, nem is rajzolhatnék az ő szélrózsája szerint. Alanyi az egész, hogy én közeli rokonságot látok a völgylakók és a legmagasabb csúcsok meghódítói között: az is, ez is a maga módján a va­lóságra figyel, a valósággal tartja a legszorosabb kontak­tust Azt még nem érték utól a jelszavak, a vezércikkek, s a kommentárok, az ügyeletes di­­vatmánniák, ezt már nem érhe­tik utól. Az még nem gondol­kozhat a más fejével, ez már eleget lát a csúcsról ahhoz, hogy a maga fejével gondol­kozzék. S ha ez így igaz, ahogy én látom, akkor a civilizáció nem­csak haladást jelent, hanem ve­szedelmet is, az emberiségre, a népekre, és természetesen az eljövendő kondásokra és mal­terhordákra. Ha kilépnek a te­nyeres-talpas valóság közegé­ből, amely szűköcske ugyan, de nemigen szokás eltévedni ben­ne, átcsap a fejükön a betű, a szó, a kép áradása. Minden­napi kenyerük lesz az újság, a rádió, a mozi, s amit addig tapasztalatot személyesen és közvetlenül merítettek a való­ságból, azt majd ilyen-olyan szakácsok ízlése szerint föl­­szervírozva kapják, másodkéz­ből, harmadkézből, isten tud­ja, hányadik kézből, sőt há­nyadik szájból jut majd ne­kik a mindennapos szellemi csúcsa. És felszívódnak majd a felemások szürke nyájába ők is, és már csak egyetlen ég­tájat ismernek, ahonnan az ügyeletes kolomp szól. Hallottál a hegylakókról, akiket a világháború levezé­nyelt a síkságokra, s őket, a makkegészséges embereket pusztította el leghamarább a tüdővész? Kialakult a völgylakók re­zisztenciája is évszázadok so­rán; trónok dőltek meg, ha­talmasok, zászlók, címerek vál­tották egymást, hivatalos nyelv, hivatalos vallás, hivatalos pénznem sorra megváltozott, csak ők tenyésztek szívósan és szinte változatlanul megszo­kott közegükben, túlélve az uralkodó dinasztiákat, az ural­kodó eszméket s a pusztító há­borúkat is. De egyvalamivel szemben védtelen ez a mindent túlélő rezisztens törzs, és azt civili­zációnak hívják. Nehézkesen fölállt, maga kö­ré tekerte a rongyos szőr­pokrócot. — Érdekes a szemöldököd — mondta más hangon. — Borot­vál­tasd le, ha úgy hozná a sors, hogy igazolványt és ne­vet változtatsz. — Piszok hideg van. — A zászlós belehukuko­lt a levegő­be. — Mi bajod a szemöldö­kömmel?... Nem mintha ne­vet akarnék változtatni. — Különös ismertető jel, megjegyzi az ember. És... nem oktatni akarlak, csak fi­gyelmeztetni ... a szemöldököd akkor is beszél, ha a szád hall­gat Kifelé figyelt egy hosszú pillanatig. Dagadt arcára tor­zult mosollyal folytatta. M­egnyugtatlak, ezek után sem * * adom ki a jelszót: embe­rek, vissza a völgybe, az olaj­­mécsesek magasztos fény­köré­be, a szent tudatlanságba! A civilizáció az élet paran­csa, sőt törvénye. Ma már az egyetlen emberhez méltó lé­tezési forma, csak ideig-óráig lehet kitérni előle. S ideig­­óráig is bűn kitérni előle. De legalább­­ ilyen bűn kitérni azok elől a nehéz leckék elől, amelyeket a civilizáció ad fel a völgyek biztonságából ki­költözködő társadalomnak... Károlyi András rajza költözött egy másik városnegyedbe a hi­telezői elől, réges-régen vége volt. Hiá­ba laktam Pesten, illetve Budán, be vol­tam én írva kitörölhetetlen alapossággal mindenféle könyvekbe. Esőztek ránk a piros cédulák, transzferálási végzések, il­letékkiszabások mérhetetlen összegekre, apám kiapadhatatlan és elvből fölbélye­­gezetlen beadványai után (melyeket ter­mészetesen az én nevemben adott be) , a gyerekágyon kívül le volt foglalva min­denünk, többszörösen. Nagy értékeink persze nem voltak. A könyveket, legfőbb kincseinket, a végre­hajtók tüntetően utálták. Ellenben a sző­nyegekre buktak, diadalmasan csaptak le rájuk, erre a három szerencsétlen, nem is éppen elsőrangú összekötőszőnyegre: máris nyálazták a­ ceruzájukat, máris ír­ták, lefoglalták, fölülfoglalták; a foglalá­si cédulák lassan a szőnyegek terjedel­mének többszörösére nőttek. Mert minden áron el a­karták szedni őket, mi is ragaszkodni kezdtünk a sző­nyegekhez. Védekeztünk, ahogy tudtunk, együgyű és csodálatosan célravezető fur­­fanggal. Feleségem kifinomult ösztönnel már messziről megismerte az ellenséget: ezer járókelő közt is a végrehajtót. Még csak most fordult be az utcánkba a kö­zömbös kettős: ő már csalhatatlanul tud­ta, hogy ők azok, és hozzánk jönnek. A balkonról fölhangzott a kurta „jönnek!”, hogy kik, azt már kérdezni se kellett. Nekiláttunk, lélekszakadva dolgoztunk, összegöngyöltük és a szobák legsötétebb, legmegközelíthetetlenebb zugaiba, szek­rények, fekhelyek alá rúgtuk, toltuk, nyomtuk, gyömöszöltük a szőnyegeket. Mikor a végrehajtó becsöngetett, egy puszta sivatag fogadta, két álszentül két­ségbeesett arc, meg egy kisgyerek a rá­csos ágyban, sugárzó boldogságban az iménti cirkusztól. Beszélni szerencsére még nem tudott. Pár éve még megvolt az egyik szőnyeg. Fakón, rojtosan, kitaposottam ostromot, inflációt túlélt. Aztán egy szép napon nem bírta tovább nyomasztó emlékeit és szétesett. Fájó szívvel dobtam ki a sze­métre életem lidércálmos balzaci korsza­kának ezt a hűséges, néma tanúját. Most már csak álmaimban jár vissza, ott is egyre ritkábban. Fölhangzik vala­­honnét, egy álombéli balkonról a baljós „jönnek!”, és én nekiállok lóhalálában a szőnyeggöngyölésnek. Álmaimban a sző­nyeg, eredeti természetével ellentétben, makrancos, gonosz, rosszindulatú. Az ösz­­szetekert hurka szétmegy, kidugja rojt­jait a szekrény alól, váratlanul kigurul a szoba közepére. Küzdeni kell vele, be­görbült ujjakkal, megfeszített izmokkal. Lihegve görgetem, birkózom vele, püfö­­löm, nyomkodom, rugdalom, néha fojto­gatom is. Közben egyre közelebbről döngnek a lépcsőházban a léptek. És föl­­harsan a csengő. De csönd van, békés éjszaka, nem csöngetett senki. Az álom visszagöngyö­­lődik, a visszajáró pánik föloldódik. Kint­ről besüt a neon holdvilága: megnyug­tató fehér csík, egy egészen más sző­nyegen. A gyökerekről I Szegény M., egy időben -------------------* mennyekig magasztalták, ő volt a magyar Proust és a magyar Vir­ginia Woolf egyszemélyben, a non plus ultra, a tökély. Most viszont a ló túlsó felén vagyunk: divat „letenni”, vagy már le se tenni, egyszerűen hallgatni róla, mint aki nincs. Legutóbb is, olvasom, amit egy zord ítészünk citromba harapott képpel az utolsó könyvéről ír. Jó, jó, kongat vala­mit a mesterségéhez, ügyeskén mesél a gyerekkoráról, fölötlébb nyelvi botlások, kirívóbb helyesírási hibák nélkül. De hol a társadalom, kérdem én (illetve ő, az ítész), hol a társadalom mélyrétű ábrá­zolása? Hol az átfogó korkép? Hol a kel­lőképpen széles és kritikus freskó a hú­szas-harmincas évek D. városáról, ahol ez a gyermek él és mozog? Sehol! M. megméretik és könnyűnek találtatik. Eltűnődöm, mit kellett volna csinálnia, hogy ítészünk igényeinek megfeleljen. Gondolom, nem ártott volna, ha ez az ugrifüles kislány elejt időnként egy-egy kritikai megjegyzést a kor társadalmáról. Esetleg félrevonul és néhány percet ar­ra szán, hogy elemezze ezt a társadal­mat, ha másként nem, hát legalább csa­ládi vetületében, de mindenesetre oknyo­mozó körültekintéssel. Végső megoldásul, jobb híján az sem lett volna helytelen, ha legalább egy kicsit rosszabbul érzi magát, és legalább egy-egy időszaki bol­dogtalansággal tükrözi a felemás kor és halálra ítélt társadalom strukturális bol­dogtalanságát. De hát még ezt se teszi, a boldogtalan I M. könyvét én is olvastam. Nekem is volt egy-két kisebb kérdésem olvasás közben, főként e mesegyerekkor játékos stilizáltságát illetőleg. De az, hogy egy négy-öt-hatéves kislányon a tankönyvek társadalomkritikáját kérjem számon, megvallom, eszembe se jutott. Most vi­szont eszembe jut egy példázat a gyöke­rekről. " Áll a fa a helyén, az egyik jobban, a másik rosszabbul; látni belőle a törzsét, az ágait, a lombját. Az egyik csenevé­­szebb, a másik terebélyesebb. De a gyö­kereit egyiknek se látom; a gyökérzete mindegyiknek bent van a földben. Per­sze hogy mindegyiknek van gyökérzete, különben nem élne, nem lenne fa. De hogy milyen ez a gyökérzet, milyen erős, milyen ágbogas, milyen finom hajszál­erekkel milyen gazdag táplálékot bír fölszívni, ezt számomra nem maguk a gyökerek mondják el, hanem a törzs, a korona érzékelteti. Hogy fordítva ültesse a fát, koronával a földbe, gyökérzettel fölfelé: ilyen ötlete, legjobb tudomásom szerint, még egyetlen épelméjű kertész­nek sem támadt. Némely ítész viszont azt kívánja az írótól, hogy fordítva ültesse a fáját, gyö­kerekkel a levegőben. Hogy a fa így életképtelen? Annyi baj legyen, az a fontos, hogy lássék a gyökérzet, mint egy közvetlenül megfejthető ábra, mint egy szemléltető kép egy elemi iskola falán. Persze van másik módja is annak, hogy a fák természetét megismerjük. Szemügyre venni az élő fát, megtapinta­ni ágait, megszemlélni leveleit, a kéreg minőségéből, levelek színéből, ágak vita­litásából következtetni a gyökerekre, és túl a gyökereken a talajra, ahonnét az életük nedveit szívják. Lám, ez a fa ilyen. Nyilván azért ilyen, mert lent, a közvetlenül nem látható gyökerek el­­senyvedték a sziklás, meddő talajban; vagy fordítva; lám, ez a lomb erős gyö­kérzetre, termékeny talajra vall. És a fe­­levesak színéből, erezetéből, húsosságából, szívósságából, keringő nedveiből ki lehet következtetni a talaj minőségét, ahová a gyökerek nyúlnak. Az író dolga, hogy élő fát neveljen; a kritikusé, hogy erről az élő fáról beszél­jen, lombból ismerve meg a gyökereket. Ha letarolja a lombot, hogy legalább a csupasz ágazat hasonlítson holmi félre­sikerült gyökérzetre, éppúgy kontár, mint a kertész lenne, ha fejjel ültetné a . K­evecseri Gábor: XX­I Feküsznek — nem vagyok adósok — ezek a lepkék, a gyönyörűek; ők sosem írtak rólam verset, én meg róluk többször is. De kinek fizettem? Csak magamnak. Falevél kering kettőzötten, mert verssorokban; boldog, kiből a kettőzés kirobban; szállnak a lepkék kettőzött rajokban, önző az ember, amíg él. A versírás öröméről K­áldi János: A töprengés virága arcomon Az ablakon egy ágvég behajol szívemet ütve-verve, a papíromra rá-rásüt a hold, neked­ írt énekemre. Hogyan jött, ami történt? — Nem tudom Agyamban sárga nyár van. A töprengés virága arcomon, remeg a szélfúvásban. K­ utai Magda: Történet A fikuszt óvatosan kikerülte, de a házmesternek nem felelt már. Kezét lóbálva, köznapi ruhában, áthaladt a napos udvaron. Három gazdátlan léggömb jött utána, néhány madár, esőköpenyben, s a távolságot pontosan betartva, egy konflistó követte messziről.

Next