Magyar Hírlap, 1971. december (4. évfolyam, 334-363. szám)

1971-12-18 / 351. szám

II.1971. DECEMBER 18, SZOMBAT HÉT VÉGI Magyar Hírlap Amikor Bicska Maxi még Tőr Tamás volt \ ~Y L­A Koldusopera útjai Az elfelejtett Földes Imre /Brecht hazánkban is legtöbbet ■MfW.AWilt, ltgtöbb tapsot és leg­több felújítást megért „musical”­­jét, a Koldusoperát, 1930-ban mu­tatta be a Vígszínház — „vígszín­házi” keretek között Amin nem­csak az értendő, hogy a fordítás munkáját a tündéri tollú, bölcsen derűs humorú Heltai Jenő végez­te; talán mondanunk sem kell, hogy egyéniségétől alig állt vala­mi távolabb, mint Brecht köny­­nyeztetóen csípős szatírája, gyil­kosán „humoros” hangvétele. A pikáns sanzonok, kecses versek, játékos színdarabok nagyszerű pesti költője valamiféle parfümös, tetszetős mázzal vonta be a dara­bot Ha nem így tett volna, a szín­ház igazgatósága tán még olvasó­próbáig sem engedi az eredetiben1 oly „szegényszagú” csatornamenti Koldusoperát Persze, annak, hogy a Brecht­­mű az olvasópróbán túl egészen a bemutatóig kijuthatott, voltak még egyéb vígszínházi feltételei is: a főszerepet az akkori színházi világ édeskésen csibész üdvöskér je, Gaál Franci kapta meg, és ruháján a foltokat Iáméból és Bit­térből a híres Váci utcai szalon alakította ki; sőt — egy korabeli anekdota szerint — a koldusbanda jelmezei is a legdivatosabb körúti divatszabóság, a „Sugár és Barna” műhelyéből kerültek ki. Hogy a bemutató ilyen adottsá­gok közepette teljes bukással járt, azt a színházi krónika jegyezte fel. De hogy Brecht szavai még így is előtörtek a sok csillogás alól, azt viszont a rendőri króni­ka: a premieren jobboldali ele­mek tüntettek a Koldusopera el­len; volt • pfújozás, könnygáz­bomba és kardlapozás. Helyesbítenünk kell Második bemutatóként a Szín­­művészeti Főiskola 1958-as elő­adását tartjuk számon (épp a da­­•rab megírásának harmincadik évében), s a Szimetár Miklós ren­dezésében felújított Brecht-mu. sical a vizsgaelőadások szokott közönyfalát erőteljesen áttörte: a végzős növendékek — köztük Margittay Ági, Fülöp Zsigmond és Bodrogi Gyula — produkciója percek alatt színházi szenzációvá lett —, a további fővárosi és vi­déki felújítások jóformán ennek a főiskolai előadásnak voltak a folytatásai. Sietve helyesbítenünk kell azonban a fenti bekezdésben a „második" bemutató sorszámjel­zőjét: még a színházi közvéle­mény is hajlandó arra, hogy el­feledkezzék a valóban második Koldusoperáról, amely mögött a dicsőséges vizsgaelőadás csak a harmadik lehet a sorban (ha nem is a rangsorban). Énekes komédia 1945 tavaszán jóformán az első színházi megmozdulás a Szabad Színház megalapítása volt: Both Béla vette bérbe a kevéssé romos Erzsébetvárosi Színházat a Vá­rosligetben (korábban Erdélyi Mi­hály „trösztjének” volt egyik szék­helye, és még korábban Feld Zsigmond brettlije működött ott nyaranta), és Both köré sokféléi tömörültek a művészek: ki vidék­ről került elő, ki a pincéből, ki egyenesen a munkaszolgálatból. Volt, aki ostrom előtt szerzett diplomával itt lépett először szín­padra, és volt, akit a MADISZ va­lamelyik tehetségkutató délután­ján fedezett ‘ fel a figyelő szak­mai szem. . A színház Toller Géprombolók­­jával kezdte működését és Shaw Blanco Posnet elárultatása c. drá­májával folytatta azt. A „műkö­dés megkezdése” egyébként nem teljesen mai színházi fogalmaink szerint értendő: a próbák előtt és azok közben is a színészek épp úgy, mint a vezetők a tető, meg a falak itt-ott mutatkozó hiányos­ságainak kijavításában segédkez­tek, a színésznők nemegyszer az udvaron kondérban főzték meg a társulatnak mindazt, ami Vas Zol­tán jóvoltából a Szabad Színház­nak jutott, s ha kellett, a környe­ző utcákban még plakátot is esi-« rizeltek — igaz, hogy ezt lehetőleg éjjel. Ilyen körülmények között ke­rült sor a Koldusopera bemutató­jára. A darabból egy szakadt, gyűrött példány került elő: Vas István fordította le azt művészi erővel, Villámgyors tempóban, s főként: reggeltől estig elértéktele­nedő milipengőkért. A zeneanyag egyetlen zongorakivonat volt: Ránky György rögtönzött hang­­szerelése segített a színház ba­ján. A darab egyébként mint „éne­kes komédia 3 felvonásban” ke­rült a színlapra A szereposztás számtalan érdekességgel szolgált. A főszereplő Bicska Maxit akkor még Tőr Tamásnak hívták, s a kolduscég főnökeit nem Peacock­­éknak (erre csak később „magya­rosították” nevüket), hanem ahogy az eredetiben: Peachumnek és Peachumnének. Színjátszásunk két felejthetetlen -alakja játszotta egyébként szerepüket: az örök Mari nénivé szürkített Völcsey Rózsi, vaskos humorénak pom­pás ragyogásában, és a szerintem e szerepben azóta is felülmúlha­tatlan Szigeti Jenő. Ma már ha­lott f Tigris Brown nagyszerű alakítója, Kemény László is. A férfifőszereplő, Soós Lajos elegáns ficsurra „vette” a figurát, fehér tenisznadrágban (gondolom, ez volt akkoriban egyetlen „jel­meze”), Polly pedig a vidékről felkerült és mindannyiunk örö­mére végképp köztünk maradt Komlós Juci volt. A rendőrfőnök lányának, Lucynek szerepében Móricz Zsigmond színpadra visz­­szatért, középső lánya: Lili lépett fel, míg a betörők közt ott talál­juk Horváth Tivadart és Pásztor Jánost. Filchet, a koldus jelmeze­ket kölcsönző boltba betévedt naiv ifjút egy minden színiiskolai vég­zettség nélkül először szereplő MADISZ»fiatal — Kállay Fe­renc játszotta. 0 Nehéz falatnak bizonyult • A sok tehetséges ember lelkes összefogása nem járt sikerrel. Brecht akkor még — vagy írjuk így: akkor is?! — nehéz falatnak bizonyult. A színészek holmi ,-,sze­gényszagú operettet” játszottak, a közönség „újfajta, de nem elég röhögtető kabarét” látott a da­rabban, a kritika pedig — még a Szabad Népé is — nem nagyon lelkesedett a szerintük „weimari fogantatású” darabért. A Koldusopera húsz-huszonöt előadás után lekerült a játékrend­ről, hogy helyet adjon Goldoni komédiájának, a Furfangos öz­vegynek, amelyhez Polgár Tibor szerzett fülbemászó muzsikát, és a címszerepet Brecht Korcsma Jennyje: Kiss Ilona alakította. Rácz György M őst lenne 90 éves Földes Imre, aki a maga korában sikeres, sőt felkapott, Európa-szerte is­mertté vált, magyar színpadi szer­ző volt. Néhány darabjában nem­csak szórakoztatni kívánt, hanem — olykor korát bátran megelőzve — nagyon időszerű és akkor na­gyon kényesnek tartott problémá­kat is felvetett. A császár kato­nái című darabját, amelyben gyilkos gúnnyal ábrázolta az osztrák—magyar „közös hadse­reg” elnemzetlenitö módszereit, a korlátolt „katonás” nevelést, éve­kig egyetlen színház sem merte előadni. Amikor Beöthy László 1908-ban bemutatta, olyan vihart keltett, hogy a honvédelmi mi­niszter sietett rendeletileg meg­tiltani a hadsereg tisztjeinek, hogy „a közös hadsereg becsületét sértő darabot” megtekintsék. (Egykori tudósítások szerint a Ma­gyar Színház nézőterét akkoriban civil ruhába öltözött katonatisz­tek töltötték meg.) Ady Endre nagy elismeréssel méltatta: „ ... Magyar dráma, bravúros színpadi munka a Földes Imréé... Két-három év előtt utcai zavar­gásokat csinálhatott volna ez a darab.. . Az Akadémia most megrökönyödve fog nézni az ö többszörösen megkoszorúzottja felé. Íme, egy ember, akiről nem sejtette, hogy ilyen veszedelmes talentum...” Ez a célzás Földes Imre látvá­nyos drámaírói indulására utal. A Tudományos Akadémia történel­mi drámákra kiírt Kóczián-díját ugyanis a század legelső évében A király arája című drámájával a teljesen ismeretlen, 19 éves Földes Imre nyerte el. A kezdeti feltűnést fokozta, hogy nemcsak a következő évben, hanem két év múlva is az ő neve került elő a díjnyertes dráma jeligés boríték­jából. Az alig húszéves szerző A ki­rályné című drámáját a Nemzeti Színház ts bemutatta, és ezzel el­indult egy ismételten közönség­­sikerrel, de a kritika részéről kö­vetkezetes tartózkodással foga­dott drámaírói pálya. A kritika a Hivatalnok urak című drámáját is hűvösen értékelte, pedig ezt a darabját az 1909-es nagyon siker rés bemutató után (amikor több mint százszor játszották) nemcsak 1928-ban újították fel. hanem — fél évszázaddal az ősbemutató után — 1959-ben is, amikor Szabó Ernő játszotta el Rátkai Márton híres szerepét, az öreg Roth bá­csit. A felszabadulás utáni kö­zönség egy megváltozott világban gondolkozhatott el a „boldog bé­keidők” vasalt nadrágban elpro­­letarizálódott hivatalnok urainak nyomasztó sorsán. Csaknem száz színdarabot írt. Köztük 35 háromfelvonásosat, amelyek közül a maga korában több is igen ismertté vált, nem­csak idehaza, hanem külföldi színpadok százain. Részesévé vált Ábrahám Pál világsikereinek is, hiszen Földes Imre írta a Viktó­ria, a Hawaii rózsája, a Bál a Sa­­voyban librettóját. A harmincas években, a nagy gazdasági válság idején — Heltai Jenő mellett — a Magyar Színpa­di Szerzők Egyesületének ügyve­zető elnöke lett. A gazdasági élet­ben szerzett nagy tapasztalatait hasznosítva, ő szervezte meg a színpadi szerzők hatékony érdek­­képviseletét, kiharcolva első kol­lektív szerződésüket, amelyet a tőkés színházi vállalkozókkal is szigorúan betartatott. Sikeres írói pályafutásának el­ső évtizedeivel szinte párhuzamo­san jelentős gazdasági pozícióra is szert tett. Igazgatója, az októ­beri forradalom után pedig ve­zérigazgatója lett a fővárosi vil­­lamosvasútnak, s ,n. Tanácsköztár­saság alatt is egyik tagja volt a vállalat háromtagú direktóriumá­nak. A Horthy-rendszer a nyugdíját is elvonta, s azt csak a felszaba­dulás után kezdték újra folyósí­tani. Üj művek alkotására azon­ban akkor már fáradtnak érezte magát, és csupán egyetlen rádió­játékot irt. Egész életében szor­galmas, nagyon termékeny, na­gyon szerény író volt. A sikerek nem kábították el. 1958-ban tel­jes visszavonultságban halt meg, s már életének utolsó évtizedében kicsit szomorúan éreznie kellett, milyen gyorsan borít fátyolt az utókor sokoldalú életművére. Sándor Dezső Ófensége kalapja helyett /( ÍGY LETT FILM' A HYPPOLIT Negyven évvel ezelőtt, 1931-ben avatták fel a Hunnia-film új, hangosfilmek gyártására alkalmas műtermét. Az első magyar játék­film forgatását május hónapban el is kezdték. Ez „A kék bálvány” című kalandorvígjáték volt, tehát a filmgyártás egyik legnehezebb műfaja, és így az akkori viszo­nyokhoz szokatlanul hosszú ideig, június végéig le volt foglalva a műterem, A kék bálvány felvételei után­ra a műtenjiet a prága—berlini Sonor-film bérelte ki. Már színé­szeket szerződtettek, Eisemann Mihály már irta a zenét, Mihály István kezdte a verseket írni, amikor bonyodalmak keletkeztek, amelyek mindeddig nem is ke­rültek a közönség elé. Ezeknek a bonyodalmaknak egyetlen élő tanúja Zágon István író, a Hyppolit szerzője, aki ezek­ről a kulisszatitkokról a követke­zőket mondotta el: — 1931. telén nyújtottam be Hyppolit című vígjátékomat a Magyar Színházhoz, amelynek ak­kor Csortos Gyula is tagja volt. A darabot, illetve a címszerepet Csortosnak szántam és — ahogy mondani szokás — reá szabtam. Csortosnak tetszett a szerep és a Magyar Színház már próbálni is kezdte a darabot, amikor egy-na­pon Csortos váratlanul — ahogy szokta — kilépett a színház köte­lékéből.és a Nemzeti Színházhoz szerződött. A szerepet, illetve a darabot vitte magával. A Nemze­tiben akarta előadatni. Hevesi Sándor dr., a Nemzeti igazgatója azonban úgy érezte, hogy a dara­bot, amelyben a gőgbs lakáj sze­repében Csortos természetesen az arisztokráciát figurázta volna ki, a Nemzeti Színház közönségéből legfeljebb a karzat fogadná tet­széssel. A vígjátékot Hevesi visz­­szaadta. ■— Ezután" azzal próbálkoztam, hogy Hegedűs Gyulát, a Vígszín­ház előkelő művészét, szerzem meg főszereplőnek. A lakáj alak­ja nem felelt meg egészen a He­gedűs egyéniségének és így nem is vállalta. A darabomat persze szerettem és nagyon bánkódtam, hogy nem tudom elhelyezni. — Ekkor keresett fel dr. Bin­gert János, a Hunnia filmgyár ve­zérigazgatója, és közölte velem, hogy a Sonor-film a Berlinben élő magyar író, Újhelyi Nándor „Őfensége kalapja” című Német­országban nagy sikert aratott víg­játékát akarta filmre vinni. A forgatókönyv, amely a darabból Berlinben készült, sem a német, sem a magyar vállalkozóknak nem tetszik, viszont a műterembe júliusban már be kell menni, ad­jam el a Hyppolit filmesitési jo­gát. Boldogan odaadtam. Ha nem szíhház, itt a film — gondoltam. Aláírtam a szerződést, még azt is, hogy eleve hozzájárulok a forga­tókönyvben esetleg történő válto­zásokhoz is. — A Berlinben élő Nóti Károlyt hazahívták és hazahívták rende­zőnek az ugyancsak Berlinben élő Székely Istvánt, akik lóhalálában elkészítették a forgatókönyvet. A színdarab és a film ugyan nem volt egészen az, aminek én elkép­zeltem, de úgy látszik, a változta­tások csak használtak a témának, hiszen szinte halhatatlanná tették Hyppolit, a lakáj címen a filmet. Székely Istvánt, a film főrende­zőjét. legutóbbi budapesti látoga­tása alkalmával kerestük fel és nála is érdeklődtünk a Hyppolit forgatásának előzményeiről. A kö­vetkező felvilágosítást kaptuk tőle. — Már Berlinben összeültünk Nóti Károllyal és kezdtük írni a forgatókönyvet. Mikor Budapest­re érkeztem, kiderült, hogy már a szereplőket is leszerződtették. Itt kellett egy lényeges változta­tást eszközölnöm. Steiner úr sze­repére Gózcxn Gyulát szerződtet­ték, ezt azonban én nem tartot­tam helyesnek. Gőzön figurája egy vidéki dzsentri figurája lett volna, szemben az arisztokrata la­kájjal, ml pedig Nótival egy pesti, újgazdag, kispolgárt írtunk ebből a szerepből. Gőzön más szerepet kapott és Steiner úrra lámpással kerestem szereplőt,, amíg végre ’ Kabos Gyulát megtaláltam. Ka­bos eleinte vonakodott, mert még sohasem játszott — addig — han­gosfilmen, de azután — legna-' gyobb örömömre — mégis elvál­lalta a szerepet. Mint kiderült, nagyon jól tette. . Rado István

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék