Magyar Hírlap, 1971. december (4. évfolyam, 334-363. szám)
1971-12-18 / 351. szám
IV.1971. DECEMBER 18. SZOMBAT : rea ÚJ KÖNYVEK Magyar Hírlap ig Illyés Gyula.* Abbahagyott versek Különös, a*világirodalomban is páratlan dologra szánta rá magát Illyés Gyula új kötetében. Számba véve költőpályáját, a kezdetektől máig, összeszedte befejezetlen, töredékben maradt verseit, azokat, amelyekről azt gondolja, hogy adalékul szolgálhatnak mindannyiunknak a pályaív jobb megértéséhez. Szép, az illyési próza, legjobb színvonalán álló tanulmányt is írt eléjük, hogy célját még világosabbá tegye, örülünk az esszének — mert hallatlanul érdekes —, de a versek önmagukért beszélnek, elmondva azt a többletet is, amiről a bevezetőben nincs szó. Milyenek ezek az abbahagyott versek? Művészi színvonalúak — egykét kivételtől eltekintve —, talán valóban nem éri el a kötetekben folyamatosan megjelent művek rangját, de hisz épp ez teszi izgalmassá a vállalkozást. Hogy Illyés Gyula föltőútjának e termékeny kut .ata. Amikor azt mondom, hogy termékeny, valójában őt idézem. Hiszen saját bevallása szerint e félbehagyott versek egyikének élményalapjából épült fel annak idején a teljes Nehéz föld-kötet, s használjuk most Illyés szavait: „Vagyis ezt a verset épp erjesztő kovásznak kellett félretennem” —, majd így folytatja: „Ennyi minden rejtőzhet egy be nem fejezett vers mögött; ennyi minden az író számára.” S gondolom ugyanennyi, de talán több az olvasó számára is. Mert a költő beavatja őt az alkotás folyamatába, megismerteti kételyeivel, s nyomról nyomra viszi tovább eredményeinek útján. Verseket olvashat, amelyek egyike-másika alig több valamiféle stílusgyakorlatnál (A hajnalcsillaghoz), némelyike bizarr kis játék csupán; de mind mögött ott áll a hatalmas életmű fedezete, a mégis megszületett eredmény. Néha meg éppen fordított a folyamat. Egy-egy pár soros régi kísérletből a majdani érettebb költő néz ránk, jelezvén, hogy amivé lett, már ott bujkált benne húsz éve is, csak akkor még nem merte vállalni. (Mint Jónást.) Némi adalékot arra is találunk, hogy az Illyés-próza főművének, a Puszták népének bizonyos részletei is versbe kívánkoztak, de mert — gondolom — fontosabbnak érezte a nagyot, a „kicsi” hajdani közlésétől eltekintett, illetve nem folytatta, meghagyta töredéknek. Egy másik igen érdekes téma a József Attilával való kapcsolat körbejárása. Már-már pontosan kitapinthatók a hatások — formában s tartalomban is —, amit a költőtárs és jó barát gyakorolt Illyésre, de az egyéni alkat fölülkerekedett ezeken, s kötetbe mégiscsak a valódivá szenvedett élmény került. Itt találjuk egyébként a kötet egyik legszebb versét, az Öt éve című remekművet, amelynek zárósoraiban a tagadás és állítás egységgé erősödve zengi el e nem mindennapi barátság leglényegét. A IV. ciklus az illyési dalforma kialakulásának folyamatát tükrözi, s csak annyit mondhatunk róla, hogy darabjai nyugodtan bekerülhettek volna a soron következő kötetekbe. Hogy mégsem, az a költő önmagával szembeni rendíthetetlen igényességét mutatja. Problematikusabbak a háború éveiben íródott versek; ezek nagy részét semmiképpen nem lehetett volna közölni, s minden tekintetben érett voltukat érzékelve, csak arra gondolhatunk, hogy később a szemérem tartotta vissza Illyést a közlésüktől. Ám a legnagyobb izgalmak a kötet végére maradtak. A Dózsa, az Osztályvizsga és a Kolerások, 1831 olyan fontos s a meg-írás színvonalát tekintve is oly jó művek,, hogy legalábbis a háború utáni közlésük, illetve a Kolerások, 1831 befejezése mindenképpen fontos lett volna. Hogy most, ha késve is, mégis kötetben látjuk őket, ez Illyés Gyula vállalkozásának legnagyobb haszna. ■ Bár a köztudottat bizonyítják, hogy ő a mai magyar költészet — minden mérlegelésen és ös-szehasonlításon túl — legnagyobb egyénisége; politikámuk mégis döntő érvényű. A nagyon jó költők közül is igazán kiemelkedő csak az lehet, aki úgy mondja ki a legfontosabbat, hogy szavai tartalmán másítani semmiképp ne lehessen. S végezetül, amikor megköszönjük Illyés Gyulának az Abbahagyott versek publikálását, hadd mondjunk köszönetet a kiadónak is a könyv rendkívül szép, ízléses kiállításáért, ami a legszebb hazai bibliofil hagyományokat juttatja eszünkbe. A fűzött kötet a gyulai Kner Nyomdában készült, halványkék diósgyőri famentes papíron, Haiman György tervei szerint, s belső előzéklapját Borsos Miklós egyik kitűnő fametszete díszíti. Első példánya ez a mű egy sorozatnak, s a vállalkozást mi sem reprezentálhatná különbül, mint ez a választás. (Szépirodalmi) Demény Ottó Zsoldos Vera rajza Gyárfás Miklós Az oroszlánidomitó című könyvéhez vi Czakó Gábor: Emberkert Czakó Gábornak tavaly megjelent első könyve, A szoba című regénye jó bemutatkozás volt. Egyetlen szenvedély születésének, kórossá fasulásának volt felfokozott indulatú lávaömlése. Most novellás kötettel jelentkezett, az Emberkerttel. Tulajdonképpen a két könyv megjelenési sorrendje fordítva lett volna természetes. Hiszen a hangot és témát kereső, valószínűleg régebbi keltezésű novellák az íróságnak egy kamaszabb szintjén mutatják be Czakót. De azért is jellegzetes első kötet ez, mert a legjobb írások mind primer élményből születtek. Ha egy tehetséges fiatal írónak van bátorsága az önmagával való szembenézésre, ha nem idegen témák vonzásában keresi a megírnivalót, ha a stílushatások alól valamennyire is függetleníteni tudja magát — akkor a gyermekkor,a az ifjú évek valósága meglehetős könnyedséggel válik novellákká a keze alatt. Témában nem hozott újat a kötet. Nagyobb tanulmányba való vizsgálat feladata lenne kimutatni, hogy az elmúlt évek első prózakötetei miként váltak valami módon egységes tematikájú, azonos gyermekkort idéző, tehát nem karakteres könyvekké. Úgy látszik, a társadalmi fejlődése a nivellálódás irányába hat; a gyermekkori élmények valamikor meghatározták és elkülönítették egymástól az írókat — ma összemossák őket. Czakó Gábor stílusa kiérlelt, jó prózastílus. De regényben mintha természetesebb lenne ez a puritánság, ez a pontos fogalmazás, ez a logikus gondolatmenet. A novellistákat általában valami különösebb ízű stílus jellemzi: a hasonlatok gazdagsága, a rafiiált mondatépítés, a bujkáló irónia, a groteszk szókapcsolások. Azt hiszem, stílusa után ítélve, megkockáztatva a feltevést, Czakó Gábor igazi műfaja a regény lesz. Ebben a novellás kötetben is nem egy olyan írást olvashatunk, ami írástechnikáját, látásmódját tekintve inkább regény. Például az egyik legkiérleltebb elbeszélés: A szemközti lány. Vagy az egész élettörténetét elmondó fiú vallomása, A gázolás. Mindkettő terjedelemre is kisregényszerű írás. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy szép novellák nincsenek a könyvben. A betonhajó például igazi kis remek. A műfaj mintapéldánya. Sokszor megírt téma, amit azonban Czakó újra el tud hitetni-fogadtatni velünk. A kicsinyesen földhöz ragadt lány és a szárnyaló képzeletű fiú elválása, szerelmük zsákutcába futása. Olyan egyszerűen, minden látványosság és nagy hang nélkül ábrázolja a drámát, amivel csak aláhúzza a történet jelentőségét. Ugyanez az egyszerűség az erénye a Csomagoknak. Szinte mellékesen, hangsúlyok nélkül, elfedett indulatokkal tud írni Czakó. A gyerekkori környezet, az ifjúság élményanyaga néhány novellában jól kitapintható: A Szülő halála, A kisfiú és a vonat, Jóski, Ébredés, A lázadó. Ezek azonban a mai novellatermés átlagszintje fölé nem emelkednek. Külön ciklus az Emberkert címszó alá foglalt mesék gyűjteménye. Furcsa írások, groteszk mesék, rosszkedvű felnőtteknek. A kegyetlen és kemény világ jelenik meg bennük, mesévé szelídítve, állatok közé transzponálva. Czakó Gábor hajlamos a sötétenlátásra, a külvilág ridegségének ábrázolására. Ez az egyoldalúság teherré válhat-írói útján. G. I. Réber László rajza Mándy Iván Csutak a mikrofon előtt című kötetéből Brodszky Ferenc: Ludwig van Beethoven !"- életének krónikája Szinte lehetetlen számba venni mindazt a tanulmányt, életrajzot, elemzést, amely tudományos vagy népszerű formában ismerteti Beethoven életét és műveit: a zseniális muzsikus pályafutása és munkássága kimeríthetetlen téma. Brodszky Ferenc krónikája — több idegen nyelvű kiadása után — most magyar nyelven is megjelent a Napról napra sorozatban. A szerző dokumentumgyűjteményt állított össze Beethoven életéről, s kevés összekötő szöveggel kísérve szó szerint idézi a levelek, nyilatkozatok, feljegyzések, visszaemlékezések részleteit. Maga a művész vagy barátai, ismerősei, pályatársai — tömör kommentár kíséretében világítják meg, szinte évről évre életének korszakait, alig összemérhető alkotásai létrejöttének belső és külső körülményeit, indokait. Sajátos műfajt képvisel Brodszky Ferenc krónikája: az eredeti forrásokból kiválogatott apró mozaikdarabokból rendkívül éles portrét rajzol, formailag a teljesség igénye nélkül, mégis alaposabbat, őszintébbet nem egy nagy terjedelmű biográfiánál. Bizonyára sok segítséget nyújt olvasói közül azoknak is, akik mint részvevők vagy hallgatók kívántak felkészülni a rádiónak Beethoven életét és műveit felölelő Dupla vagy semmi vetélkedőjére. (Zeneműkiadó) F. L. NÉGY KÜZDELMES ÉV Tamás Aladár regényes önéletrajzának harmadik kötete a Börtönfalak árnyékában. Az 1930—35 közötti évekből arról a majd négy évről szól, amit börtönben töltött; szerkesztői és szervezői tevékenységéről az önéletrajz eddig megjelent köteteiben számolt be. A könyv első része annak a több mint féléves vizsgálati fogságnak a leírása, ami a 100'n című lap megszüntetését jelezte. Akkor még okos magatartással el tudta érni azt, hogy vádemelés nélkül kiszabadult. Az ezt követő illegális kommunista munka után, az 1932-es nagy lebukások idején, ismét rendőrkentre kerül. A rendkívüli érdekességű és fontosságú dokumentumregényben alig van regényes elem. Hogy a műfajmegjelölésbe bekerült a „regény” szó, az is Tamás Aladár óvatos szemérmességét jelzi. Tényszerűn igaz és pontos akar lenni, s negyven év távolából úgy akarjafelidézni a börtönéveket, a benti beszélgetéseket, kihallgatásait, társainak megnyilvánulásait, hogy azok a lehető leghűbbek legyenek. De hát mégis csak az emlékezetre kell támaszkodnia! — a beszélgetések és gondolatok felidézésére ma már semmi más eszköz nem áll rendelkezésre. Ezért nevezi „önéletrajzi regénynek” beszámolóját. És feltétlenül szükség van erre a disztinkcióra, mert ez az önéletrajz a magyar munkásmozgalom részét jelenti. Akikről ír, azok mártírjai, vezetői voltak a kommunista mozgalomnak. Ha név szerint ír róluk, mint ahogy teszi, akkor semmiféle regényesítésnek nincs helye. Tamás Aladár az írói szuverenitás nagy részéről önként mondott le, hogy hű és igaz beszámolót adjon. Három könyvének értékelésénél a mindennapian vett esztétikai normákat nem alkalmazhatjuk. Hiszen legalább olyan mértékben írt történelmet mint irodalmat. Az olvasó az illegális mozgalom szokásait, észjárását, magatartásnormáit ismerheti meg Tamás Aladár művéből. Olyan érzékletesen és pontosan ír ezekről, ahogy csak író teheti. Ugyanakkor olyan tárgyilagossággal és természetességgel, ahogy mestersége fogásairól beszél ennek a területnek a szakembere. A sok, rendkívül érdekes dologból kettőt említenék meg. Első lefogásakor az egyik utcasarkon, szivarvásárlás ürügyével, magára hagyják őt a detektívek. Megszökhetne? Meg. Nem teszi. Nem magyarázza meg, hogy miért — illetve maga a könyv egésze ad rá magyarázatot. A rendőrségnek nem volt elég bizonyíték a kezében. Inkább csak gyanú alapján fogták le. Ha szökik, az egyenlő a beismerő vallomással. (Végül el is engedik, vádemelés nélkül.) A lap megmentése akkor még elképzelhetőnek látszik. Azért is maradnia kell. Szabadulása után szervezőmunkát végez, amit szintén nem tehetett volna, ha szökésével egyszer s mindenkorra megjegyezteti magát. A másik eset: a Csillagbörtönben Révai József egy logikus, de spekulatív koncepció alapján tulajdonképpen hibának tartja az író bevonását a pártszervezői munkába. Lelkiismereti válságot okoz ez a beszélgetés, de egyben a gyakorlati politika kérdéseit veti fel. Karikás Frigyessel tisztázzák, hogy Révainak nincs igaza. De milyen embereket jellemző, helyzetet megvilágító epizód ezér, s ha már az embereknél tartunk, feltétlenül írni kell a legfőbb erényéről, legérdekesebb vonásáról, a portrékról. . Révai József és Karikás Frigyes mellett Páll Sándor, Rákosi Mátyás, Rajk László, Orosz Nándor, Házi Ferenc és sok, más, ismert nevű munkásmozgalmi vezető a rabtársa. Gáli István tatay Sándor: Eszter és a fajdkakas Hajflmű évvel ezelőtt az Élet és Irodalom látogatóban járt Tatay Sándornál. Az író, amikor az őt ért világirodalmi hatásokról faggatták, így válaszolt: „Rám sokan hatottak. Jóformán az egész világirodalom. De leginkább tányogol, mindenek közül.” És ha a most megjelent regényét, az Eszter és a fajdkakast kézbe vesszük, úgy látszik, Tatay a fenti állítását akarja bizonyítani. Semmi kétség: ez a mai magyar irodalomban olyan egyedülálló, előzmény nélküli, sajátos írói jelenség most vállalja a leghatározottabban, hogy ő is abból a bizonyos gogol- köpönyegből bújt elő. Mert Eszter és a fajdkakas ugyanazokból az elemekből építkezik, mint Gogol világa: a csoda és a realizmus sajátos ötvözetéből. Az új — a második világháború előtti magyar világban játszódó — Tatay-regény ugyanezzel a sajátossággal hódítja meg már első percben az olvasót. A csoda nála is a szívderítő, s a mesékből ismert természetességgel keveredik a valóságossal. Ebben a regényben a csodák furcsák, mulatságosak, groteszkek , de nem fantasztikusak. Például a regény kis falujában mindenki jól felkészült, érveit megdöbbentő logikussággal előadó filozófus. Legszórakoztatóbb példa: az exhóhér, aki következőképpen mondja el meghasonlását az ítéletvégrehajtói pálcával: „ ... a hóhér is csak azt végezze ki, akit meggyőződése szerint ki kell végezni. Ez az emberséges dolog. A hóhért is vegyük emberszámba ... Azért jó volna különböző meggyőződésű hóhérokat készenlétben tartani, hogy mindig a legmegfelelőbbel végeztessük el a feladatot”... Szintén a groteszk volta domborodik ki a csodának, mikor Eszter, mint valami varázsló, megérkezve egy vadidegen faluba, rövid időn belül megváltoztat, fejtetőre állít, kiforgat mindent, miközben mindenkit magába bolondít. El is fogadnánk, hogy ebben a világban csoda és realitás megnyugtató békességben él egymással, ha ... Ha ezek a csodák többet tudnának kifejezni, mint azt, hogy csodák. Tataynál viszont a groteszk furcsaságok nem tudnak túlnőni önmagukon. A regényben kétségtelenül ott a konkrét történelmi háttér — a második világháború előestéjén, Csehszlovákia megszállása után, Lengyelország lerohanása előtt vagyunk —, de a regény megmarad csupán szórakoztató körképnek a 30-as évek végének magyar falujáról, típusairól. Pedig az igazi groteszk mindig apropója egy emberi, társadalmi drámának. Ez a dráma hiányzik az Eszter és a fajdkakasból. Pedig Gogolnál éppen ettől lesz egyértelmű a szimbólum — a csoda megjelenése a valóságban —, Tataynál viszont ennek hiányában lesz kibogozhatatlan. (Szépirodalmi) Gárdos Péter