Magyar Hírlap, 1972. január (5. évfolyam, 1-31. szám)
1972-01-22 / 22. szám
SthGYSR Hirlap Milyen kép él közvéleményünkben a termelőszövetkezetek elnökeiről? Ha valamire, úgy erre bízvást elmondható, szerfölött változatos, egyszersmind azonban változó, módosuló is ez a kép, mégpedig akként, milyen információk jutnak felszínre, nyilvánosságra ilyen-olyan formában. Rendőri riporter koromban — úgy a hatvanas évek derekán — az egyik dunántúli megye főkapitányságán jól fölkészült, a gazdasági témakörökben járatos tiszttel beszélgettem. Az egyik megyebeli téeszelnök volt napirenden, aki úgymond nem tart meg előírásokat, túlzott mohósággal telepít falujába mindenféle ipari gyártmányokat, ráadásul modortalan és erőszakos természetű. Vajon meddig mehet el hol a határ? — ezt firtatta teljes jóindulattal, de tagadhatatlanul beidegződött ellenérzéssel ama rendőrtiszt, s csöppet sem volt megnyugodva, midőn azt fejtegettem, hogy a gazdálkodás köre ugyebár hovatovább kitágul; hogy a mezőgazdaság még sokáig viseli az agrárolló következményeit; hogy jövedelmek dolgában sem maradhat mások mögött a parasztság, és így tovább. (Az illető téeszelnök egyébként azóta is: itt helyénvaló a kifejezés — dinamikusan irányítja gazdaságát, s ha modorára akadhat is panasz, senki sem tagadja, hogy az általa kissé korábban megkezdett ,új gazdaságirányítási rendszer” közösség javára vált). Hová lettek a többiek? Mondhatni, alig múlt el néhány év, s akkori, meglehetősen bizonytalan fejtegetésem közhellyé vált, így ma már annak ellenére is túljutottunk például a melléküzemek elismerésén, hogy időnként újólag támadnak viták — imitt-amott e tárgykörben is. Az a néhány esztendő egyszersmind elégséges volt ahhoz is, hogy mind a mezőgazdasági termelés, mind a vezetők, így a téeszelnökök minőségi megerősödésére sor kerüljön. Ha nem is állítható egyértelműen, hogy a szövetkezetek egyesülésekor mindenütt az arra legalkalmasabb ember helyeztetett e legfőbb posztra, ez a koncentrálódási folyamat azonban nagy általánosságban mégiscsak hozzájárult a szakértelem, a közgazdasági gondolkodás térhódításához. Hiszen a korábbi, évtizedekkel ezelőtti, majd ötezer téesz úgyszólván megfeleződött, lévén ma már csak 2400 és egynéhány közös gazdaság az országban. Külön kérdés, hová lettek a többiek, miként nyugodtak meg, avagy hányan váltak közülük örök duzzogókká? Mindenesetre e vázlatosan jelzett folyamatból is kitetszik, hogy roppant forgatagos — egy kis nyelvcsavarintással: fergeteges — világ az övék. Az, már pusztán egyetlen tényből következően is: amíg a vállalati igazgatót kinevezik , a téesz elnökét választják, éspedig a termelőszövetkezeti törvény megalkotása, tehát 1967 óta már titkosan. Hogy ez a titkosság érvényesül-e vagy sem, szintén megérne akár egy gazdag dokumentumválogatást, hiszen tagadhatatlan: sok helyütt meglehetősen formális választások ezek, a közgyűlés résztvevői nemigen bajlódnak azzal, hogy más nevet írjanak a papírra, mégha be is térnek — olykor-olykor térítik őket — a lefüggönyözött fülkékbe. Aki azonban emiatt úgy fogalmazna, hogy lám, merő szemfényvesztés az egész, az nemcsak rosszindulatról tenne tanúságot, de tájékozatlanságáról is, mégpedig kettősről. Egyfelől azért, mert tünedezőben az egykedvűség és nem ritkán támad termet fölrobbantó vita, másfelől mert abban a titkosságban azért nagy erő lakozik. A szövetkezés hatékonyságának egyik kulcsa ugyanis ez, vagy más jelképpel kifejezvén, az az áramkör, amely egybefogja az éjjeliőrt, a juhászt, a fogatost, a brigádvezetőt, a főállattenyésztőt és az elnököt. Szüntelen áramlás valósul meg ilyenképpen, ha úgy tetszik, a szövetkezeti demokrácia kiteljesedése ez, vagy legalábbis lehetősége, sőt előföltétele az immár közkeletű fogalom érvényesülésének. Aki persze úgy képzeli, hogy az a jó elnök — vagy állami gazdasági igazgató —, akinek ajtaja szüntelenül nyitva áll mindenki előtt, az alighanem téved. Elég baj, hogy még napjainkban is számtalan gazdaság elnöke egyszemélyben vállalja napi munkája közepette a tehenészet eligazítását éppúgy, miként a jogászét, a traktorosokét... Ily módon lesz hatvanadik életévét megelőzően rokkanttá, idegkimerültté, gyógyintézetek lakójává fölsorolhatatlanul sok téeszelnök — készültek e témakörben is statisztikai kimutatások. Közgyűlés — és demokratizmus A minap dr. Kecskeméti Lajos, a Budapest környéki Mezőgazdasági Szövetkezetek Területi Szövetségének titkára elvitt egy közeli faluba, Piliscsabára. A határban, a téesz építette mutatós, ám a környező hegyektől Kopár nevet kapott csárdában valóságos elméleti klub alakult hirtelenjében. Tévéfilm készül a szövetkezetről, a Pestre eljárókról, a helyben maradókról, a helyi iparról, vagyis elsősorban a szövetkezet nagyon is szükséges melléküzemeiről, amelyek pénzt adnak húsfeldolgozó, állattenyésztő telep eméséhez. Már nem emlékszem, hogy a tévések egyike — Major Sándor és Pintér József készíti a filmet —, vagy Walter Ferenc, a csabai téeszelnök, esetleg az ifjú főkönyvelő mondta-e, mindenesetre elhangzott egy megállapítás, amellyel mindannyian egyetértettünk. Éspedig: „a téeszelnök nem kérdezhet meg mindenkit, hogy vajon építsünk-e húsfeldolgozót, avagy sem, sőt már az is túlhaladott, hogy erről a közgyűlés szavazzon .. Nem véletlen, hogy az egységes szövetkezeti törvény a közgyűlés tárgyalásakor másként lát bizonyos tennivalókat, miként a korábbi szabályozók. Ezzel azonban a közgyűlés, miként az egyik legfőbb és demokratikus fórum fönntartása, és végső soron meghatározó és domináló szerepe korántsem csökkent. Érdekes azonban, hogy a vezetés útjait-módjait fürkészők, illetve a vezetést gyakorlók között jócskán akadnak eltérő nézetek. Csakugyan nem ritka látvány, midőn csöndes, mondhatni, unalomba vesző a zárszámadó, a tervtárgyaló közgyűlés, — a kinti döntés felé kacsingatnak a férfiak, kifürkészhetetlen, ám föltehetően távoleső gondok járják a kendőkeretezte fejeket. Kovács Alajos, a fővárosi Rozmaring Téesz elnöke például vezetési tapasztalatai kapcsán ezt írja a Tudomány és Mezőgazdaság egyik múlt évi számában: „Valóban ... a közgyűléseknek a jellege a konszolidáltabb téeszekben ünnepi és talán formális is bizonyos határozatok elfogadásánál. Szerintem ez a legtöbb esetben azért van így, mert a fontos határozati javaslatokat a szakmai vezetés és a vezetőség már korábbi, hosszú időt igénybevevő, többmenetes vitákban előkészíti."Lehetetlen megvalósítani és naivság azt gondolni, hogy a párórás közgyűlésen több száz vagy ezer fős, legkülönbözőbb érdeklődésű és tájékozottságú ember lényeges kérdésekben, alapos viták után alakítsa ki állásfoglalását”. Kovács Alajos mégsem tartja fölöslegesnek ezt az intézményt, sőt, mint a továbbiakban írja: „Állítom, hogy csak ezeken a közgyűléseken érvényesülhet és érvényesül is a téesztagság akarata, különösen akkor válik ez világossá, ha a szövetkezetben baj van”. Hozzávetőleg tehát mindez rímel ama piliscsabai megállapítással. Ugyanazon folyóirat ugyanazon számában olvasható azonban Tanne■ Józsefnek, a MÉM Mérnök- és Vezet továbbképző Intézete docensének ez a voltaképpen szintén nehezen elvethető intelme: „Helyes, ha minden termelőszövetkezeti vezető megérti, ott egészséges a közszellem, az a közgyűlés jó, ahol, ha szükséges, a vélemények harca előzi meg a határozatokat. Ha a közgyűlésen a tagok hallgatnak, ha a felmerült problémákról nincs véleményük, ott a demokratizmus körül baj van”. Fiatalítás, óvatosan Mindez azonban már, mondhatni, elvont teorizálás — ahány közgyűlés, ahány téesz, annyiféleképpen lehet ítélni, elmarasztalni, avagy dicsérni. Nem véletlen, hogy ezt a sok szálú problémakört is föltérképezi a Szövetkezeti Kutató Intézet: miként érvényesül a vezetők dualizmusa, vagyis a szak- és választott vezetőké valamint a tagság beleszólási lehetősége. Az emberrel bánni nehezebb, mint a géppel, technikával, így van ez a tehenész esetében éppúgy, miként az egyre nagyobb számban meglevő diplomásokkal. (Sajnos 480 termelőszövetkezetben még mindig nincs felsőfokú végzettségű ember). Az agrármérnökök szép számmal áramlottak szét az utóbbi években a magyar mezőgazdaság területén, sőt már el-elhangzottak aggályok a túlképzésről is — nem egészen indokolatlanul. És a fiatalodás? Ha széttekintek mondjuk a Termelőszövetkezetek Országos Tanácsának egy-egy ülésén a résztvevőkön, úgy jobbára ötven körüli embereket látok; ez a 101 ember persze csak elenyésző — bár reprezentáns — része a nagy egésznek. Amennyiben — és mind gyakrabban — generációváltásról szólunk, úgy beletartozik ebbe a folyamatba jó elnökök megfontoltan óvatos, nem elsietett fiatalodása is, hiszen ki tagadná: köztük is akad, aki elkényelmesedett, vagy más értelemben talál náluk süket fülekre az idők szava. A fiatalok feltörekvését nem mondhatjuk látványos menetnek. Egy ifjú téeszelnök — mert azért ilyen is van —, a hévízgyörki Dózsa Téesz Irányítója mondta el egy közelmúltbeli tanácskozáson, hogy miközben a Galga völgye téeszeiben a fiatal szakemberek helyzetét vizsgálta, megerősödött abbéli tapasztalata: az ifjakat nem vonják be eléggé a vezetésbe, sőt úgyszólván áttörhetetlen burok vonja körül imitt-amott a vezetőséget. Ez is megesik Nagy általánosságban töméntelen tapasztalat igazolja, hogy valamely téesz színvonalának vagy színvonaltalanságának egyik legfontosabb — ha nem a legfőbb! — föltétele a vezetés mikéntje. Hogy aztán időnként lehull az álarc harácsoló, pökhendin parancsolgató, önmagát mindenekfölöttvalónak képzelő elnökökről is? Ki tagadná, hogy ez is megesik, s ezek a hibák-bűnök annál is inkább fölfokozódnak, mert bizony a közvélemény hajlamos e néhány eset általánosítására. Holott nyilvánvaló: abban, hogy 1971 a termelőszövetkezetek, egyben a magyar mezőgazdaság legkiemelkedőbb produktuma esztendejének könyvelhető el, jócskán részük van az elnököknek, elnökhelyetteseknek, szakmai vezetőknek, brigádvezetőknek — mindazoknak, akik döntéseket hoznak, s megvalósításukra felülről ösztönöznek. Keresztényi Nándor Termelőszövetkezeti tapasztalatok Az emberekkel bánni A MŰVEZETŐK ^ W" A ^ A gyári vezetés derékhada A gumigyár udvarán szemerkélő eső apró patakokba gyűjti a leszálló kormot. Egy munkás ül zsebre dugott kézzel a faládán. Levegőzik. Ahol dolgozik, még télen is hőség van. — Mi a véleménye a művezetőjéről? — Miért fontos ez? — Tudni szeretném, hogyan vélekedik a főnöke szakmai tudásáról . Csak, ha nem írja ki a nevemet. Egyébként nem mondhatok semmi különöset róla. Nem egy nagy lumen, de nem is rosszindulatú. Mintha kissé lemaradt volna. Néha az az érzésem, hogy nem tudja pontosan, amit a főfőnökök mondogatnak állandóan a különféle tanácskozásokon. De különösebben nem panaszkodhatok róla. A magát megnevezni nem akaró szakmunkás tulajdonképpen nagyon is égető problémát vetett fel. Egy-egy művezető (van, ahol szakmányvezetőnek, vagy függetlenített csoportvezetőnek nevezik) az adott mikrokollektíva felelős vezetője. Sokban rajta múlik a munkahelynek a teljesítménye, tehát az emberek fizetése, de sokat lendíthet az emberek munkakedvén is; rendet, nyugalmat teremthet maga körül, elégedett hangulatot. És természetesen mindennek az ellenkezőjét is. A munkaügyi főosztály vezetője egy kora téli napon elhagyta a szobáját, és a folyosón egy szemlátomást elégedetlen, dühös embert talált. Mivel az illető tizenöt éve dolgozott az Országos Gumiipari Vállalat kötelékeiben, s a főosztályvezető is „megevett” jó pár évet itt, személyesen ismerte a munkást, aki különben mindig az élvonalbeliek közé tartozott. — Mi van kolléga? Mit füstölög itt magában? — szólította meg Somogyi Ferenc főosztályvezető. — Mindegy ez most már, nem vagyok én már a maguk dolgozója — hangzott az elkeseredett válasz. S ennél többet nem is lehetett kicsikarni belőle. Somogyi Ferenc nem hagyta annyiban a dolgot. Elvégre egy régi, jó dolgozóról van szó, aki ráadásul olyan helyen volt, ahol csak kevesen tudnak megmaradni, annyira teljes embert kíván a munka. Kiderült, hogy egy hónapja megkérték a munkást egy másik feladatkör elvégzésére, mivel nem kaptak oda embert. A mű vezetője, de később az üzemvezetője is megígérte, hogy keresetcsökkenés nem lesz. De borítékában bizony háromszáz forinttal kevesebbet talált fizetéskor. Szóvá tette. Főnökei először szabadkoztak. Aztán küldözgetni kezdték egyiktől a másikig. Végül ismét a művezetőnél kötött ki, aki már unta: — Ej, de nagy vén marha vagy te, komám — ezekre a szavakra ragadtatta magát. A munkás még aznap kikérte a munkakönyvét. — Mióta dolgozik itt a gyárban? — Tizenöt éve — válaszol a megkérdezett Czakó László, a pneuelőkészítő üzem művezetője. — Úgy érzi, szakmailag mindig a helyzet magaslatán áll? — Vegyésztechnikus vagyok. De sokkal többet számít a tizenöt év. — És bánni az emberekkel? — Az már nehezebb ügy. Különösen a mi embereinkkel. Nem mintha rosszabbak lennének, mint a többiek, de mások. Nagyon nehéz, fizikai munkát végeznek áldatlan körülmények között. Más itt a hangnem, többet várnak a művezetőjüktől. De ugyanilyen „igényes” az üzemvezetőség is, aki a teljesítményt várja el és azt, hogy minél kisebb legyen a fluktuáció. — Szóxini néha akadnak „meleg” pillanatok? — Mi tagadás . .. — Mindig biztos benne, hogy helyesen döntött, illetve cselekedett? — Erre nehéz válaszolni. Ennek ellenére Czakó László a magabiztosabb művezetőket képviseli, jó néhány kollégája már a szakmai téren sem titkolja az időnkénti bizonytalanságát. Ami természetes is. Hiszen nincs olyan munka, amit ne lehetne még jobban, hatékonyabban végezni. Ám a jobbik módszernek a felfedezése nem szükségszerűen igényli a hosszú évek tapasztalatát. Meg is lehet tanulni. De törődik-e egyáltalán valaki az „alsó szintű” vezetők, a művezetők szakmai és vezetői továbbképzésével? Ezzel a kérdéssel fordultam Somogyi Ferenchez, az OGY személyzeti és munkaügyi főosztályának vezetőjéhez. — A probléma nagyon is élő — mondja —, mivel a gyárvezetés törekvéseit az alsó szintű vezetők közvetítik lényegében a munkásoknak a közvetlen termelési feladat kijelölésével és feltételeinek megszervezésével. Tehát nagyon kívánatos, hogy a művezetők mindenkor és sokoldalúan tisztában legyenek a gyárvezetés elképzeléseivel, de ezen túlmenően a saját, lehetőségeikkel és sok esetben saját kötelességeikkel. Annak a bizonyos munkásnak az esetében a művezető meg az üzemvezető olyasmit tett, ami homlokegyenest ellenkezik a gyár vezetőinek a szándékaival. — Lett valami következménye? — Vizsgálatot folytattunk. Kiderült, hogy a munkásnak teljesen igaza volt. (Sajnos, ez már nem változtat azon a tényen, hogy egy régi és értékes dolgozónkat elveszítettük.) S akármilyen furcsán is hangzik, a két munkahelyi vezetőt sem vezette rossz szándék, vagy valami egyéni indulat. A szóban forgó művezető már több mint egy évtizede dolgozott együtt avval a munkással, ő tudhatta a legjobban, mennyire fontos neki az az ember. — Most már semmit sem értek. — Azt kell mondanom, hogy én sem értem teljesen az egészet. Annál kevésbé sem, mert mindkét vezetőnek a kezében volt a legális lehetősége annak, hogy kárpótolják a munkást. Azt hiszem, végeredményben a történtek a művezetőnek a hiányos felkészültségére vezethetők vissza. Nem szakmai értelemben, hanem általános vezetői értelemben. El is helyeztük más munkakörbe. — Ez az eset ismét felveti a művezetők továbbképzésének a kérdését. — Ismeretes, hogy a vezetőképzés megindítása nagyjából 1968- ra tehető. De ez elsősorban a felső szintű vezetőket érintette. A tavalyi kormányrendelet már kötelezően előírja az alsó szintű vezetők továbbképzését is. — Ezek szerint a művezetők eddig semmilyen képzésben sem vettek részt? — Kötelező jelleggel nem. De időnként szerveztünk különféle céltanfolyamokat, és ide bevontuk a művezetőket is. — Tavaly elkészült a vállalat negyedik ötéves terve. Ennek különálló fejezete az ötéves képzési terv. Ebben már elkülönítetten szerepelnek a művezetők, nálunk szám szerint 450. — S mit fognak nekik tanítani? — Vezetéselmélet, információgyűjtés és -felhasználás, munkaszervezés, operatív gazdálkodás, ezek a fő tantárgyak. Elképzelésünk szerint egy-egy tanfolyam tíz hónapig tart. Hetente egy teljes munkanapot venne igénybe. Budapesten és vidéken egyaránt szeretnénk megvalósítani elképzeléseinket. — Körülbelül mibe fog mindez kerülni? — Várhatóan egymillió forintba, mégis úgy tartjuk, hogy a legolcsóbb beruházás. Erre példának elegendő felhozni: 1974-ben a tizenegyezer embert foglalkoztató OGV-nek már önálló számítógépe lesz, ami rengeteg ember tevékenységének a gyökeres megváltoztatását igényli. Az OGV-ben tapasztaltak nagyjából megfelelnek az általános helyzetképnek, még ha nem is mindenütt rendelkeznek máris írásba foglalt határozott elképzelésekkel. A lényeg az, hogy a gyári vezetés derékhada, a művezető kar is szervezetten rátér a szakmai és vezetéselméleti továbbfejlődés útjára. Hahn Péter írmfi HÉT VÉGE ______________________*1972. JANUÁR 22. SZOMBAT 11.