Magyar Hírlap, 1972. január (5. évfolyam, 1-31. szám)

1972-01-22 / 22. szám

SthGYSR Hirlap Milyen kép él közvéleményünk­ben a termelőszövetkezetek elnö­keiről? Ha valamire, úgy erre bíz­vást elmondható, szerfölött válto­zatos, egyszersmind azonban változó, módosuló is ez a kép, mégpedig akként, milyen informá­ciók jutnak felszínre, nyilvános­ságra ilyen-olyan formában. Rendőri riporter koromban — úgy a hatvanas évek derekán — az egyik dunántúli megye főkapi­­­­tányságán jól fölkészült, a gazda­sági témakörökben járatos tiszt­tel beszélgettem. Az egyik megye­beli téeszelnök volt napirenden, aki úgymond nem tart meg elő­írásokat, túlzott mohósággal tele­pít falujába mindenféle ipari gyártmányokat, ráadásul modor­­talan és erőszakos természetű. Va­jon meddig mehet el hol a ha­tár? — ezt firtatta teljes jóindu­lattal, de tagadhatatlanul beideg­­ződött ellenérzéssel ama rendőr­tiszt, s csöppet sem volt megnyu­godva, midőn azt fejtegettem, hogy a gazdálkodás köre ugye­bár hovatovább kitágul; hogy a mezőgazdaság még sokáig viseli az agrárolló következmé­nyeit; hogy jövedelmek dolgában sem maradhat mások mögött a parasztság, és így tovább. (Az ille­tő téeszelnök egyébként azóta is­­: itt helyénvaló a kifejezés — di­namikusan irányítja gazdaságát, s ha modorára akadhat is panasz, senki sem tagadja, hogy az ál­tala kissé korábban megkezdett ,új gazdaságirányítási rendszer”­­ közösség javára vált). Hová lettek a többiek? Mondhatni, alig múlt el néhány év, s akkori, meglehetősen bizony­talan fejtegetésem közhellyé vált, így ma már annak ellenére is túl­jutottunk például a melléküzemek elismerésén, hogy időnként újólag támadnak viták — imitt-amott e tárgykörben is. Az a néhány esz­tendő egyszersmind elégséges volt ahhoz is, hogy mind a mezőgaz­dasági termelés, mind a vezetők, így a téeszelnökök minőségi meg­erősödésére sor kerüljön. Ha nem is állítható egyértelműen, hogy a szövetkezetek egyesülésekor min­denütt az arra legalkalmasabb ember helyeztetett e legfőbb posztra, ez a koncentrálódási fo­lyamat azonban nagy általános­ságban mégiscsak hozzájárult a szakértelem, a közgazdasági gon­dolkodás térhódításához. Hiszen a korábbi, évtizedekkel ezelőtti, majd ötezer téesz úgyszólván meg­feleződött, lévén ma már csak 2400 és egynéhány közös gazdaság az országban. Külön kérdés, hová lettek a többiek, miként nyugodtak meg, avagy hányan váltak közülük örök duzzogókká? Mindenesetre e váz­latosan jelzett folyamatból is ki­tetszik, hogy roppant forgatagos — egy kis nyelvcsavarintással: fergeteges — világ az övék. Az, már pusztán egyetlen tény­ből következően is: amíg a vál­lalati igazgatót kinevezik , a téesz elnökét választják, éspedig a termelőszövetkezeti törvény meg­alkotása, tehát 1967 óta már tit­kosan. Hogy ez a titkosság érvé­nyesül-e vagy sem, szintén megér­ne akár egy gazdag dokumentum­válogatást, hiszen tagadhatatlan: sok helyütt meglehetősen formális választások ezek, a közgyűlés résztvevői nemigen bajlódnak az­zal, hogy más nevet írjanak a pa­pírra, mégha be is térnek — oly­kor-olykor térítik őket — a lefüg­gönyözött fülkékbe. Aki azonban emiatt úgy fogal­mazna, hogy lám, merő szemfény­vesztés az egész, az nemcsak rosszindulatról tenne tanúságot, de tájékozatlanságáról is, mégpedig kettősről. Egyfelől azért, mert tü­­nedezőben az egykedvűség és nem ritkán támad termet fölrob­bantó vita, másfelől mert abban a titkosságban azért nagy erő lakozik. A szövetkezés hatékony­ságának egyik kulcsa ugyanis ez, vagy más jelképpel kifejezvén, az az áramkör, amely egybefogja az éjjeliőrt, a juhászt, a fogatost, a brigádvezetőt, a főállattenyésztőt és az elnököt. Szüntelen áramlás valósul meg ilyenképpen, ha úgy tetszik, a szövetkezeti demokrácia kiteljesedése ez, vagy legalábbis lehetősége, sőt előföltétele az im­már közkeletű fogalom érvényesü­lésének. Aki persze úgy képzeli, hogy az a jó elnök — vagy állami gazda­sági igazgató —, akinek ajtaja szüntelenül nyitva áll mindenki előtt, az alighanem téved. Elég baj, hogy még napjainkban is számtalan gazdaság elnöke egy­­személyben vállalja napi munká­ja közepette a tehenészet eligazí­tását éppúgy, miként a jogászét, a traktorosokét... Ily módon lesz hatvanadik életévét megelőzően rokkanttá, idegkimerültté, gyógy­intézetek lakójává fölsorolhatat­­lanul sok téeszelnök — készül­tek e témakörben is statisztikai kimutatások. Közgyűlés — és demokratizmus A minap dr. Kecskeméti Lajos, a Budapest környéki Mezőgazda­­sági Szövetkezetek Területi Szö­vetségének titkára elvitt egy kö­zeli faluba, Piliscsabára. A ha­tárban, a téesz építette mutatós, ám a környező hegyektől Kopár nevet kapott csárdában valóságos elméleti klub alakult hirtelenjé­ben. Tévéfilm készül a szövetke­zetről, a Pestre eljárókról, a hely­ben maradókról, a helyi iparról, vagyis elsősorban a szövetkezet nagyon is szükséges melléküze­meiről, amelyek pénzt adnak hús­­feldolgo­zó, állattenyésztő telep em­éséhez. Már nem emlékszem, hogy a tévések egyike — Major Sándor és Pintér József készíti a filmet —, vagy Walter Ferenc, a csabai téeszelnök, esetleg az ifjú főkönyvelő mondta-e, mindeneset­re elhangzott egy megállapítás, amellyel mindannyian egyetértet­tünk. Éspedig: „a téeszelnök nem kérdezhet meg mindenkit, hogy vajon építsünk-e húsfeldol­­gozót, avagy sem, sőt már az is túlhaladott, hogy erről a közgyű­lés szavazzon .. Nem véletlen, hogy az egységes szövetkezeti törvény a közgyű­lés tárgyalásakor másként lát bi­zonyos tennivalókat, miként a ko­rábbi szabályozók. Ezzel azonban a közgyűlés, miként az egyik leg­főbb és demokratikus fórum fönntartása, és végső soron meg­határozó és domináló szerepe ko­rántsem csökkent. Érdekes azon­ban, hogy a vezetés útjait-módjait fürkészők, illetve a vezetést gya­korlók között jócskán akadnak el­térő nézetek. Csakugyan nem ritka látvány, midőn csöndes, mondhatni, una­lomba vesző a zárszámadó, a terv­tárgyaló közgyűlés, — a kinti dön­­tés felé kacsingatnak a férfiak, kifürkészhetetlen, ám föltehetően távoleső gondok járják a kendő­keretezte fejeket. Kovács Alajos, a fővárosi Rozmaring Téesz el­nöke például vezetési tapasztala­tai kapcsán ezt írja a Tudomány és Mezőgazdaság egyik múlt évi számában: „Valóban ... a köz­gyűléseknek a jellege a konszo­lidáltabb téeszekben ünnepi és ta­lán formális is bizonyos határoza­tok elfogadásánál. Szerintem ez a legtöbb esetben azért van így, mert a fontos határozati javasla­tokat a szakmai vezetés és a ve­zetőség már korábbi, hosszú időt igénybevevő, többmenetes viták­ban előkészíti."Lehetetlen megva­lósítani és naivság azt gondolni, hogy a párórás közgyűlésen több száz vagy ezer fős, legkülönbö­zőbb érdeklődésű és tájékozottsá­gú ember lényeges kérdésekben, alapos viták után alak­ítsa ki ál­lásfoglalását”. Kovács Alajos mégsem tartja fölöslegesnek ezt az intézményt, sőt, mint a továbbiakban írja: „Állítom, hogy csak ezeken a köz­­gyűléseken érvényesülhet és érvé­nyesül is a téesztagság akarata, különösen akkor válik ez világos­­sá, ha a szövetkezetben baj van”. Hozzávetőleg tehát mindez rí­mel ama piliscsabai megállapítás­sal. Ugyanazon folyóirat ugyan­azon számában olvasható azonban Tanne­■ Józsefnek, a MÉM Mér­nök- és Vezet­­ továbbképző Inté­zete docensének ez a voltaképpen szintén nehezen elvethető intelme: „Helyes, ha minden termelőszö­vetkezeti vezető megérti, ott egészséges a közszellem, az a közgyűlés jó, ahol, ha szükséges, a vélemények harca előzi meg a határozatokat. Ha a közgyűlésen a tagok hallgatnak, ha a felme­rült problémákról nincs vélemé­nyük, ott a demokratizmus körül baj van”. Fiatalítás, óvatosan Mindez azonban már, mondhat­ni, elvont teorizálás — ahány közgyűlés, ahány téesz, annyiféle­képpen lehet ítélni, elmarasztal­ni, avagy dicsérni. Nem véletlen, hogy ezt a sok szálú probléma­kört is föltérképezi a Szövetkezeti Kutató Intézet: miként érvényesül a vezetők dualizmusa, vagyis a szak- és választott vezetőké va­lamint a tagság beleszólási lehe­tősége. Az emberrel bánni nehezebb, mint a géppel, technikával, így van ez a tehenész esetében épp­úgy, miként az egyre nagyobb számban meglevő diplomásokkal. (Sajnos 480 termelőszövetkezet­ben még mindig nincs felsőfokú végzettségű ember). Az agrár­mérnökök szép számmal áramlot­tak szét az utóbbi években a ma­gyar mezőgazdaság területén, sőt már el-elhangzottak aggályok a túlképzésről is — nem egészen indokolatlanul. És a fiatalodás? Ha széttekintek mondjuk a Ter­melőszövetkezetek Országos Ta­nácsának egy-egy ülésén a részt­vevőkön, úgy jobbára ötven körüli embereket látok; ez a 101 ember persze csak elenyésző — bár rep­rezentáns — része a nagy egész­nek. Amennyiben — és mind gyakrabban — generációváltás­ról szólunk, úgy beletartozik eb­be a folyamatba jó elnökök meg­fontoltan óvatos, nem elsietett fiatalodása is, hiszen ki tagadná: köztük is akad, aki elkényelme­­sedett, vagy más értelemben ta­lál náluk süket fülekre az idők szava. A fiatalok feltörekvését nem mondhatjuk látványos menetnek. Egy ifjú téeszelnök — mert azért ilyen is van —, a hévízgyör­­ki Dózsa Téesz Irányítója mondta el egy közelmúltbeli tanácskozá­son, hogy miközben a Galga völ­gye téeszeiben a fiatal szakembe­rek helyzetét vizsgálta, megerősö­dött abbéli tapasztalata: az ifjakat nem vonják be eléggé a vezetés­be, sőt úgyszólván át­törhetetlen burok vonja körül imitt-amott a vezetőséget. Ez is megesik Nagy általánosságban töménte­len tapasztalat igazolja, hogy va­lamely téesz színvonalának vagy színvonaltalanságának egyik leg­fontosabb — ha nem a legfőbb! — föltétele a vezetés mikéntje. Hogy aztán időnként lehull az ál­arc harácsoló, pökhendin paran­csolgató, önmagát mindenekfölött­­valónak képzelő elnökökről is? Ki tagadná, hogy ez is megesik, s ezek a hibák-bűnök annál is in­kább fölfokozódnak, mert bizony a közvélemény hajlamos e néhány eset általánosítására. Holott nyilvánvaló: abban, hogy 1971 a termelőszövetkezetek, egy­ben a magyar mezőgazdaság leg­kiemelkedőbb produktuma eszten­dejének könyvelhető el, jócskán részük van az elnököknek, elnök­­helyetteseknek, szakmai vezetők­nek, brigádvezetőknek — mind­azoknak, akik döntéseket hoznak, s megvalósításukra felülről ösz­tönöznek.­­ Keresztényi Nándor Termelőszövetkezeti tapasztalatok Az emberekkel bánni A MŰVEZETŐK ^ W" A ^ A gyári vezetés derékhada A gumigyár udvarán szemerké­lő eső apró patakokba gyűjti a leszálló kormot. Egy munkás ül zsebre dugott kézzel a faládán. Levegőzik. Ahol dolgozik, még té­len is hőség van. — Mi a véleménye a művezető­jéről? — Miért fontos ez? — Tudni szeretném, hogyan vé­lekedik a főnöke szakmai tudá­sáról . Csak, ha nem írja ki a neve­met. Egyébként nem mondhatok semmi különöset róla. Nem egy nagy lumen, de nem is rosszin­dulatú. Mintha kissé lemaradt volna. Néha az az érzésem, hogy nem tudja pontosan, amit a fő­főnökök mondogatnak állandóan a különféle tanácskozásokon. De különösebben nem panaszkodha­tok róla. A magát megnevezni nem aka­ró szakmunkás tulajdonképpen nagyon is égető problémát vetett fel. Egy-egy művezető (van, ahol szakmányvezetőnek, vagy függet­lenített csoportvezetőnek neve­zik) az adott mikrokollektíva fe­lelős vezetője. Sokban rajta mú­lik a munkahelynek a teljesítmé­nye, tehát az emberek fizetése, de sokat lendíthet az emberek mun­kakedvén is; rendet, nyugalmat teremthet maga körül, elégedett hangulatot. És természetesen mindennek az ellenkezőjét is. A munkaügyi főosztály vezető­je egy kora téli napon elhagyta a szobáját, és a folyosón egy szem­látomást elégedetlen, dühös em­bert talált. Mivel az illető tizenöt éve dolgozott az Országos Gumi­ipari Vállalat kötelékeiben, s a főosztályvezető is „megevett” jó pár évet itt, személyesen ismerte a munkást, aki különben mindig az élvonalbeliek közé tartozott. — Mi van kolléga? Mit füstö­lög itt magában? — szólította meg Somogyi Ferenc főosztályvezető. — Mindegy ez most már, nem vagyok én már a maguk dolgozó­ja — hangzott az elkeseredett vá­lasz. S ennél többet nem is lehe­tett kicsikarni belőle. Somogyi Ferenc nem hagyta annyiban a dolgot. Elvégre egy régi, jó dolgozóról van szó, aki ráadásul olyan helyen volt, ahol csak kevesen tudnak megmarad­ni, annyira teljes embert kíván a munka. Kiderült, hogy egy hó­napja megkérték a munkást egy másik feladatkör elvégzésére, mi­vel nem kaptak oda embert. A mű vezetője, de később az üzem­vezetője is megígérte, hogy kere­setcsökkenés nem lesz. De boríté­kában bizony háromszáz forint­tal kevesebbet talált fizetéskor. Szóvá tette. Főnökei először sza­badkoztak. Aztán küldözgetni kezdték egyiktől a másikig. Vé­gül ismét a művezetőnél kötött ki, aki már unta: — Ej, de nagy vén marha vagy te, komám — ezekre a szavakra ragadtatta magát. A munkás még aznap kikérte a munkakönyvét. — Mióta dolgozik itt a gyár­ban? — Tizenöt éve — válaszol a megkérdezett Czakó László, a pneuelőkészítő üzem művezetője. — Úgy érzi, szakmailag mindig a helyzet magaslatán áll? — Vegyésztechnikus vagyok. De sokkal többet számít a tizenöt év. — És bánni az emberekkel? — Az már nehezebb ügy. Kü­lönösen a mi embereinkkel. Nem mintha rosszabbak lennének, mint a többiek, de mások. Nagyon ne­héz, fizikai munkát végeznek ál­datlan körülmények között. Más itt a hangnem, többet várnak a művezetőjüktől. De ugyanilyen „igényes” az üzemvezetőség is, aki a teljesítményt várja el és azt, hogy minél kisebb legyen a fluk­tuáció. — Szóxini néha akadnak „me­leg” pillanatok? — Mi tagadás . .. — Mindig biztos benne, hogy helyesen döntött, illetve cseleke­dett? — Erre nehéz válaszolni. Ennek ellenére Czakó László a magabiztosabb művezetőket kép­viseli, jó néhány kollégája már a szakmai téren sem titkolja az időnkénti biz­onytalanságát. Ami természetes is. Hiszen nincs olyan munka, amit ne lehetne még job­ban, hatékonyabban végezni. Ám a jobbik módszernek a felfede­zése nem szükségszerűen igényli a hosszú évek tapasztalatát. Meg is lehet tanulni. De törődik-e egyáltalán valaki az „alsó szintű” vezetők, a műve­zetők szakmai és vezetői tovább­képzésével? Ezzel a kérdéssel fordultam Somogyi Ferenchez, az OGY sze­mélyzeti és munkaügyi főosztá­lyának vezetőjéhez. — A probléma nagyon is élő — mondja —, mivel a gyárvezetés törekvéseit az alsó szintű vezetők közvetítik lényegében a munká­soknak a közvetlen termelési fel­adat kijelölésével és feltételeinek megszervezésével. Tehát nagyon kívánatos, hogy a művezetők mindenkor és sokoldalúan tisztá­ban legyenek a gyárvezetés elkép­zeléseivel, de ezen túlmenően a saját, lehetőségeikkel és sok eset­ben­ saját kötelességeikkel. An­nak a bizonyos munkásnak az esetében a művezető meg az üzemvezető olyasmit tett, ami homlokegyenest ellenkezik a gyár vezetőinek a szándékaival. — Lett valami következménye? — Vizsgálatot folytattunk. Ki­derült, hogy a munkásnak telje­sen igaza volt. (Sajnos, ez már nem változtat azon a tényen, hogy egy régi és értékes dolgozónkat elveszítettük.) S akármilyen fur­csán is hangzik, a két munkahe­lyi vezetőt sem vezette rossz szán­dék, vagy valami egyéni indulat. A szóban forgó művezető már több mint egy évtizede dolgozott együtt avval a munkással, ő tud­hatta a legjobban, mennyire fon­tos neki az az ember. — Most már semmit sem értek. — Azt kell mondanom, hogy én sem értem teljesen az egészet. Annál kevésbé sem, mert mind­két vezetőnek a kezében volt a legális lehetősége annak, hogy kárpótolják a munkást. Azt hi­szem, végeredményben a történ­tek a művezetőnek a hiányos fel­­készültségére vezethetők vissza. Nem szakmai értelemben, hanem általános vezetői értelemben. El is helyeztük más munkakörbe. — Ez az eset ismét felveti a művezetők továbbképzésének a kérdését. — Ismeretes, hogy a vezetőkép­zés megindítása nagyjából 1968- ra tehető. De ez elsősorban a fel­ső szintű vezetőket érintette. A tavalyi kormányrendelet már kö­telezően előírja az alsó szintű ve­zetők továbbképzését is. — Ezek szerint a művezetők eddig semmilyen képzésben sem vettek részt? — Kötelező jelleggel nem. De időnként szerveztünk különféle céltanfolyamokat, és ide bevon­tuk a művezetőket is. — Tavaly elkészült a vállalat ne­gyedik ötéves terve. Ennek külön­álló fejezete az ötéves képzési terv. Ebben már elkülönítetten szerepelnek a művezetők, nálunk szám szerint 450. — S mit fognak nekik tanítani? — Vezetéselmélet, információ­­gyűjtés és -felhasználás, munka­­szervezés, operatív gazdálkodás, ezek a fő tantárgyak. Elképzelé­sünk szerint egy-egy tanfolyam tíz hónapig tart. Hetente egy tel­jes munkanapot venne igénybe. Budapesten és vidéken egyaránt szeretnénk megvalósítani elkép­zeléseinket. — Körülbelül mibe fog mindez kerülni? — Várhatóan egymillió forint­ba, mégis úgy tartjuk, hogy a leg­olcsóbb beruházás. Erre példának elegendő felhozni: 1974-ben a ti­zenegyezer ember­t foglalkoztató OGV-nek már önálló számítógé­pe lesz, ami rengeteg ember te­vékenységének a gyökeres meg­változtatását igényli. Az OGV-ben tapasztaltak nagy­jából megfelelnek az általános helyzetképnek, még ha nem is mindenütt rendelkeznek máris írásba foglalt határozott elképze­lésekkel. A lényeg az, hogy a gyá­ri vezetés derékhada, a művezető­ kar is szervezetten rátér a szak­mai és vezetéselméleti továbbfej­lődés útjára. Hahn Péter írmfi HÉT VÉGE ______________________*1972. JANUÁR 22. SZOMBAT 11.

Next