Magyar Hírlap, 1972. január (5. évfolyam, 1-31. szám)

1972-01-22 / 22. szám

MT 1'­ / 6 1972. JANUÁR 22. SZOMBAT MflGYOR HÍRLfrf Y­ vKULTÚRA - MŰVÉSZET mz-A A tévédramaturgia műhelyében A televízió egyik legfontosabb területe a tévéjáték és a tévéfilm. Népszerűségére mi sem jellemzőbb, mint, hogy sokan hajlamosak a Magyar Televízió műso­rát pusztán annak alapján megítélni: tet­szett-e vagy nem tetszett az előző esti tévéjáték, tévéfilm. A televíziós játék, a televíziós film természetesen nem ötletszerűen születik, hanem a filmgyárhoz, a színházhoz ha­sonlóan a dramaturgia műhelyéből ke­rül ki. Kérdéseinkkel épü STI-ezért a mű­hely vezetőjét(ij.Szücs Andort kerestük meg és az évek­­ során kialakított kon­cepcióról, valamint a munka időszerű kérdéseiről beszélgettünk. Magyar szerzők — Előnyben részesíti-e a televízió az eredeti műveket? — Feltétlenül. S noha nemcsak szerte a világon, hanem nálunk is a tévé szá­mára készült eredeti művekben van a legnagyobb kereslet, kénytelenek voltunk mi is áttérni a tömegtermelésre, s így a hangsúly mindinkább kezd áttolódni az adaptációkra, hiszen évente mintegy száz művet kell készítenünk. Egyébként az író számára is egyszerűbb egy kész novelláját a televízió adottságainak meg­felelően átdolgozni, mint új, eredeti tele­víziós játékot írni. — Kialakult-e egy állandó, a televízió számára dolgozó szerzőgárda? — Igen. Elmondhatom, hogy nincs olyan szerző, aki elzárkózna előlünk. Elég, azt hiszem, arra utalni, hogy 1971-ben csupán a Nyitott könyv szerzői listája így alakult: Bárány Tamás, Csontos Gá­bor, Galambos Lajos, Kolozsvári Grand­­pierre Emil, Karinthy Ferenc, Illés End­re, Lengyel József, Mocsár Gábor, Molnár Zoltán, Németh László, Örkény István, Raffai Sarolta, Sarkadi Imre, Szabó Mag­da, Szabó György, Sánta Ferenc, Vészi Endre, Urbán Ernő. Úgy gondolom — és itt visszautalok az előző kérdésre —, ha sikerül az írókkal olyan meghitt kap­csolatot kialakítani, mint például Fejes Endrével — minden bizonnyal megnő az eredeti, a tévé számára írt művek szá­ma is. — Van-e a dramaturgiának valamiféle tömören megfogalmazható ars poeticá­ja? — Talán az, hogy a műfaj sajátos esz­közeivel szeretnénk művészi tükröt tar­tani a társadalom elé és ugyanakkor az irodalom-, valamint a színházpolitikán­kat is támogatni kívánjuk a televízió széles közönségnyilvánosságával alkalmazás­technikai vagy pénzügyi érte­lemben irreális. Az idő azonban a mi számunkra dolgozik, hiszen a korábban anyagi megfontolásból félretett A fekete város feldolgozására is sor került, hogy egy időszerű példával is szolgáljak. Divat és irodalom — Van-e elegendő mai témájú alko­tás? — Nincs. Akkor sem, ha, az adaptálá­sokat is számítjuk. Elvben ugyanis fel­állítottunk egy 50—50 százalékos arányt a mai és a múltban játszódó művek kö­zött, de ha elegendő jó könyvünk lesz, örömmel módosítjuk az arányt a modern témák javára. Nyilván irodalmi kapcso­lataink bővülésével ennek a lehetősége tágabb lesz. — Mi a helyzet a vidám, a szórakoztató jellegű műfajban? — Akár a filmpiacon, itt is hiánycikk a vígjáték, bár érzésem szerint mi már valamelyest előreléptünk. Tervezünk kri­mit is, de nem Agathe Christie-félét, ha­nem magyar környezetben játszódó, do­­kumentárisabb jellegűt. — Befolyásolják-e a dramaturgia mun­káját az irodalmi divatok? — Nem. Fokmérőnk mindig maga az irodalom marad. Be kell azonban valla­ni, hogy ugyanakkor fiatal szerzőgárdá­val, sajnos, nemigen dicsekedhetünk. Nin­csenek felfedezéseink, inkább csak újra felfedezünk egyeseket. Éppen ezért fel­adatul tűztük ki egyik rovatunknak a fia­tal szerzők toborzását . Tudna-e munkájukra valamiféle ál­talános érvényű megállapítást tenni? — Idegen tollakkal ékeskedve azt mon­danám: egyetlen dogmánk az, hogy a te­levízió műfajában nincsenek dogmák. Minden változik, formálódik, fejlődik, s ahhoz, hogy a közönségigényeket művé­szi szinten ki tudjuk elégíteni, e fejlődés­sel lépést kell tartanunk. Ábel Péter A művelődéspolitika jegyében — Mit tart a legsürgősebb feladat­nak? — Az úgynevezett kamaradramaturgia kialakítását. Azaz olyan darabok megszü­letésének támogatását, amelyek néhány szereplővel, kevés helyszínen nagyfeszült­ségű drámát tudnak teremteni a nagy apparátust, szervezést igénylő fil­mekkel, sorozatokkal szemben. Arra ugyanis, hogy mennyiségi tekintetben ele­get tudjunk tenni a követelményeknek, ugyanakkor nemzetközi, viszonylatban is modernek legyünk, jelenlegi eszközeink­kel csak úgy vagyunk képesek, ha a tévé­játékok felét elektronikus — tehát ol­csóbb — módszerrel vesszük fel. Ehhez azonban kellő mennyiségű, jó, kamara­jellegű forgatókönyv szükséges. — Mi dönti el, hogy melyik könyvből, illetve színdarabból készül tévéfilm, té­véjáték? — Az általános művelődéspolitikai kon­cepció. Az a szándékunk, hogy elsősorban a magyar, de ugyanakkor a világirodalom nagy epikai műveit sorra megfilmesítsük. Ügyelünk természetesen arra is, hogy a kiszemelt alkotás ne csak irodalmilag ér­tékes, hanem egyszersmind szórakoztató is legyen. Kizáró ok, ha a televízióra KATONA ÁGNES zongoraestjén a két szélső műsorszám mutatta meg legszebb színeiben kitűnő pianistánk érett művé­szetét. A műsorkezdő Bach-szvit szólam­vezetésének logikája, a tánckarakterek kitűnő megragadása mutatta, hogy Ka­tona Ágnes mennyire otthonos Bach vi­lágában. Különösen örültünk a formai felépítés változatosságának, ahogy a mű­vésznő a kötelezően előírt formaegység­ismétlésekben mindig új és új színeket, árnyalatokat hozott, és ezzel a mechani­kus ismétlés veszélyét elkerülte. A záró Gigue pedig virtuozitásának volt szép példája. A szünet után elhangzó 24 Cho­­pin-prelűd poétikus, átélt tolmácsolása a romantikus képzeletvilág mellett tett tanúságot. Ami kevésbé sikerült, az Bee­thoven késői A-dúr szonátájának tolmá­csolása volt. A formai összefogás itt is érvényesült, különösen az ebből a szem­pontból nehéz utolsó tételben, ám a töb­bi tételben bizonyos merevséggel küz­dött a művésznő; az volt az érzésünk, nem mer, vagy nem tud lazítani, köny­­nyednek, lírikusnak lenni. A túlnyomó­­részt magvas, kemény billentésmód igen hasznos kifejezőeszköznek bizonyult a Bach-műben, itt nem volt helyénvaló. DÉVAI TIBOR ÉS DÉVÉNYI LAJOS két­­zongorás zenekari estje zajlott le más­nap a Zeneakadémia nagytermében. Dé­vai és Dévényi sok éve egyetlen állandó zongoraduónk. Az időről időre, alkalom­szerűen összeálló partnerekkel ellentét­ben ez a két művész, lemondva a szólis­takarrierről, életcéljául tűzte ki a két­­zongorás irodalom megszólaltatását. Ta­lán most először jutottak hozzá, hogy reprezentatív hangversenytermünkben zenekari koncerten állhassanak ki, s oly sok kamarest után a kétzongorás verse­nyek három remekét szólaltassák meg. A hallgatóban mindezek után felmerül a kérdés: miért kellett ennyi évig vár­nia Dévainak és Dévényinek erre a le­hetőségre, és vajon az Országos Filhar­mónia miért nem vállalta magáénak ezt a hangversenyt? A hangversenyen egyébként ugyancsak ZENEI LE­ÉS , a két szélső műsorszám emelkedett ki, itt is Bach és egy romantikus mester, Mendelssohn művei. A Bach-verseny szélső tételeiben motorikus lendületű, igazi barokk feszültségű muzsikálást hal­lottunk, míg a középtételben mindkét művész puhán, énekelve tudta megszó­laltatni a hangszert, s ezzel jó kontraszté hatást is értek el. Mendelssohn fiatal­kori, sőt, gyermekkori kettősversenye pedig olyan sikert aratott, hogy az egyik tételt meg is kellett ismételni. Csak a középső műsordarab, Mozart csodálatos szépségű Esz-dúr kétzongorás versenye hangzott fel kissé iskolás módon, nem eléggé differenciált karakterábrázolások­kal. A Vasas Művészegyüttes Szimfonikus Zenekara működött közre az esten, Som­lai Ferenc vezényletével. Az ebben a stí­lusban nem túl otthonos együttesnek fel­tétlenül javára írandó a derekas helyt­állás, különösen a Bach-verseny kísére­tének lendülete. A FILHARMÓNIAI TÁRSASÁG zenekará­nak koncertjén magyar bemutatót is hal­lottunk. Sárai Tibor Váci Mihály „Távoli csillagok” című szenvedélyes, leleplező és vádoló versét komponálta meg tenor­szólóra és zenekarra. A költemény meg­rázó pátoszát, felkorbácsoló erejét Sárai jól átérzi; érdekes eszközt használ fel, hogy a vers mai hangulatát érzékeltesse; a beatmuzsika világát ülteti át a szim­fonikus nagyzenekarba. Az énekszólam tulajdonképpen alig megy túl az ének­beszéden, a recitatívon, s legfőbb célja — helyesen —, hogy a költemény mon­danivalója és szavai minél érthetőbben kerüljenek a hallgatóság fülébe-tudatá­­ba. (Talán ez az elképzelés vezette a zeneszerzőt abban is, hogy a Váci-vers eredeti címe helyett Diagnózis 69 címet adott művének.) Így tehát a zenekarra hárul mindaz, amivel a komponista hoz­zájárul a vershez, illetve túlmutat raj­ta,­ most­ többet ad a költeménynél. És minderre alkalmas eszköznek is bizo­nyult ez a „szimfonikus beat”. Talán csak azt kifogásolhatjuk, hogy a harso­gó, állandóan izzó zenei anyagban alig van kontraszt, csupán néhány rövid sza­kasz és a mű befejező része hoz ellen­tétet a zenei karakterben. Erdélyi Mik­­­lós, a zenekar és a kitűnő Palcsó Sándor példamutató előadást produkáltak. A hangversenyen Haydn 89. szimfóniá­ját, ezt a szép, de nem túlságosan jelen­tős művet hallottuk eszményi, tökélete­sen kidolgozott és a klasszikus muzsiká­lás csúcspontján járó tolmácsolásban, valamint Mozart A-dúr hegedűversenyét Kovács Dénes jól ismerten szép szólójá­val és­ Bartók Mandarin-szvitjét Erdélyi immár klasszikussá érett felfogásában. BÉCSI KAMARAEST összefoglaló címmel eléggé vegyes műsorú koncert zárta le ezt a zenei hetet. Valóban bécsiek a fel­hangzott művek komponistái, ám mi­csoda­­távolságok választják el időben, stílusban és hangulatban Mozartot, Schu­bertét, Brahmsot és Alban Berget egy­mástól! A legjobban várt, hiszen nagyon ritkán megszólaló mű Alban Berg ka­marakoncertje volt. Mihály András értő és abszolút stílusbiztos vezénylete alatt hangzott fel a súlyos, nehezen hozzáfér­hető muzsika. Remekelt a zongoraszóló­­ban Szűcs Lóránt, viszont Szenthelyi Miklós még félve, bizonytalanul, és a fúvósokból álló zenekar mellett bizony alig-alig hallhatóan játszotta a hegedű­szólót. A népes szereplőgárdából emeljük ki Szőkefalvi Nagy Katalin, Zsigmond Gabriella, Fülöp Attila és Németh Gá­bor — a tavalyi rádiós énekverseny díja­zottjai — négyesét, akik poétikusan, ha kellett, humorral telten, ha kellett, lí­­raian szólaltatták meg Brahms gyönyö­rű Szerelmi dalok keringősorozatát. (Nem szerelmi dalkeringők, ahogy a plakát ír­ja...) Varasdi Emmi és Almássy László szépen és alkalm­azkodóan kísérte az éneknégyest, Várnai Péter Isten városa S­erencsér Miklós drámája Győrötty'­ SHAKESPEARE DRÁMÁIBAN nyir színen gyilkolják­ egymást a hősök, majd a ha­lottakat kiviszik a színpadról. Ez a realiz­mus. Az Isten városában valahol a szín­falak mögött fejezik le az ifjú hőst, ugyanott reped meg ennek láttán a hős­nő, az ifjú hős menyasszonyának szíve, őket viszont behozzák a színpadra. Ez a naturalizmus. A hősnőt — lévén, hogy a megrepedt szív a nézőtérről nem látható — oda fektetik a saroglyára teljes élet­nagyságban, míg a hőst — helyesebben az őt helyettesítő bábut — fekete lepellel takarják le, gondosan vigyázva arra, hogy ez a bábu jóval kisebb legyen mint a hős­nő, hogy senkinek ne legyen kétsége afe­lől: lefejezték a szerencsétlent annak rendje és módja szerint. Ez a kegyetlen színház a rövid elméleti számvetés után, amely­re a darab utolsó jelenete adott alkalmat,­ kanyarodjunk vissza a darab cselekmé­nyéhez, amely szintén felvet néhány kér­dést. Például: valószínű-e, hogy a cselek­mény idején, a XVII. században a hely­béli protestáns kisebbség legtekintélye­sebb polgárának lánya, akinek titkon a katolikus városbíró fia udvarol, áldott ál­lapotba kerüljön, majd ezt férfitársaság­ban — mégha apja jelenlétében is — minden pirulás nélkül bevallja, olyan hangon mintha az időjárásról beszélget­ne? Elképzelhető-e, hogy a­ császári sereg egyik legerősebb végvárában, a török ál­tal fenyegetett Győr városában, ahol az állandó ellentét következtében pattanásig feszült a helyzet a megszálló német zsol­dosok és a városi polgárság között, föl s alá járkáljon egy sehová sem tartozó köz­huszár, sorba sértegetve a városi és kato­nai méltóságokat anélkül, hogy a legki­sebb bántódása essék? Vagy, hogy a csá­szári parancsnok azzal fenyegetőzzék: szétlöveti a városháza épületét,, ha az őneki oly kedves foglyot ki nem bocsát­ják (akinek börtöne különben szintén a városháza épületében van), ahelyett, hogy beküldené tíz emberét, hozzák már ki on­nan szegényt, s csak azután lövetne,­ ha már ehhez van kedve. Annyira nem való­színű, nem képzelhető el minden-és ezen kívül a darabnak e még jórnéhány fontos eleme), hogy a városbíró meg sem rezzen az ágyúzással való fenyegetéstől, olybá veszi, mintha jó reggelt köszöntek volna. AZ ISTEN VÁROSA című drámát Győr város fennállsának hétszázadik évforduló­jára írta Gerencsér Miklós, a város szü­lötte. Egy helybeli legendát dolgoz fel benne, ezt bővíti ki történeti kutatásai­nak eredményeivel, és keretezi be egy romantikus szerelmi történettel. E hár­mas ihletettség nyomán három dráma is születhetett­ volna: egy morális tandráma, amelyben a harc a városbíró apai érzé­sei és hivatali kötelessége között dúl, egy történelmi dráma, amelyből képet ka­punk a kor politikai és társadalmi életé­ről, s egy romantikus dráma, amolyan magyar Ármány és szerelem. Ezúttal vi­szont mind a három dráma elkészült, s ez sok volt egy estére: az állandóan fel­szikrázó konfliktusok sehogyan sem tud­tak lángra kapni, csak füstöltek és ki­aludtak. A rendező, Both Béla nagyon komolyan vette ezt a történetet. Nem vette észre — vagy nem akarta észrevenni —, hogy csak kis patakkal áll szemben: úgy tett mintha hömpölygő folyammal lenne dol­ga. Ezért gátakat, duzzasztókat épített szántára, méltóságteljes állóképekben fogta össze az eseményeket, engedte, hogy a drámai helyzetek, a figurák, a dikció önmagáért beszéljen. Ez azonban nem volt elegendő a sikerhez. Baráth András díszletei praktikusak, egyszerűségükben is kifejezőek voltak. Nagyajatai Teréz jelmezei egyértelműen az előadás „roman­tikus vonalát” szolgálták. A városbíró szerepében Solti Bertalan nyújtott meggyőző alakítást. Korbuly Péter, Patassy Tibor, Győrffy László, Vennes Emmy, Bede Fazekas Csaba, Bajka Pál, Balsai István és a többi sze­replő lelkesen szolgálták az előadást. Amelyből kiderül: egy város hétszáza­dik születésnapja lehet alkalom jelentős új drámai mű születésére, ez kétségtelen. De nem biztosítéka ugyanennek, ez is kétségtelen. Bátki Mihály Színes román kalandfilm Újabb történet a népszerű Betyárok sorozatból RALU HERCEGNŐ HOZOMÁNYA Főszereplők: FLORIN PIERSIC, MARGA BARBU és AIMÉE IACOBESCU BEMUTATÓ: JANUÁR 27.

Next