Magyar Hírlap, 1972. március (5. évfolyam, 61-91. szám)
1972-03-11 / 71. szám
4 Mályusz Elemér, hazai rene- szánsz kori történet írásunk és okweigl kutatásunk gazdag tapaszta- llatokkal fölfegyverkezett képviselője a magyar egyházi élet első ötszáz évének apró moccanású belső változásait vizsgálja most megjelent könyvében (Egyházi társadalom a középkori Magyarországon). Munkájára mintegy negyven esztendeje az a fontos felismerés ösztönözte, hogy Magyarországon az egyházi közösségeket csak a saját múltjuk érdekelte. A püspökségek és a szerzetesrendek arra törekedtek, hogy történetíróik a maguk intézményének hírnevét örökítsék meg. A házi történészek buzgón színezgették minél gazdagabbá egyházmegyéjük vagy szerzett közösségük múltját, de módszereik elavultak voltak. Mindebből nem alakult ki az összkép. Ráadásul II. József, a felvilágosult király a tizennyolcadik század végén eltörölte a nem tanító rendeket. Irataik részben megsemmisültek, és nem lehettek alapjai a kutatásnak. Mályusz Elemér negyven évig készülő monográfiájában a feudális magyar állam meg az egyház valamennyi társadalomalkotó kapcsolatát megemlíti. Papságunk életét a tizenegyediktől a tizenhatodik századig — ő mondja — „egyfajta társadalmi képződmény módjára pergeti le”. A kereszténység felvételével foglalkozó részben leszögezi: a feudális államot az egyház tanítása erkölcsileg igazolja. A hívőknek azt sugalmazza, hogy alkalmazkodjanak a hatalmi viszonyokhoz és tanúsítsanak engedelmességet az uralom birtokosai iránt. A kezdeti összefonódás az áttekintett öt évszázadban más-és másformán jelentkezik. Feltűntek az egyházi emberek, összefoglaló nevükön: a klerikusok döntő szerepe az állami irányításban. Az állam és az egyház azonossága az ő személyükben és karrierjükben fejeződik ki világosan. Úgy, hogy azok, akik a királynak vagy a főnemeseknek tehetségükkel és tudásukkal segítenek, hálából (!) egyházi javadalmakat és méltóságokat kapnak. És az sem kötelező, hogy ezért valóban papok legyenek. Szatmári György, a Mohács előtti Jagelló-korszak kiemelkedő politikai személyisége éppoly kirívó példa erre, mint Kaplai Demeter, aki Anjou királyi kancellárként bíborosi kalapot is nyert. Pedig hosszú időn át — többszöri püspökség után — csupán nem miséző, úgynevezett alszerpap volt az egyház kötelékében. Persze nem íréd'W.- how az állami jövedelmű uralkodó papokat a földi ügyek sokkal inkább érdekelték az elvont szellemű, mennybe mutató szertartásoknál, elméleteknél, ezért is lehettek jó diplomaták. A mű adatgazdag — a szerzetesi életet, az egyházi irodalmat és művelődést tárgyaló — fejezetei után nemcsak a szakember számára izgalmas az Epilógusa. Mályusz Elemér itt nagyvonalúan érdekes metszetté rendezi ismeretanyagát. Megrajzolja a világi értelmiség kibontakozásának útját és állomásait. Kiindulópontja, hogy Magyarországon az első értelmiségi az írástudó pap. A feudális uralkodóosztály a szolgálatára rendeli. A pap keresztény, tehát latinul ír. Ez feleslegessé teszi a korábbi magyar rovásírást. Az uralkodó réteg számára megteremti élete nélkülözhetetlen velejáróját, a latin szövegű fogalmazást. A latin szellemű kultúra a társadalom felső rétegét évszázadokra elhatárolja a nép nagy tömegétől. Közöttük közvetít a pap, mint igehirdető, oklevélíró, jogász, házassági és örökösödési ügyek intézője, felsőbíró, sőt még gazdasági szakember is. Tevékenysége három századon át megszakítatlan. Ezt az is mutatja, hogy a „diák”, az értelmiségi foglalkozást jelölő, korán elmagyarosodott szó az egyházi „diakónus” rövidítése. Az oklevelek csak a tizennegyedik században azonosítják a „literátussal”, és csupán a század végétől jelenti kizárólagosan, hogy viselője iskolát végzett, de nem papi ember. A laikus, tehát nem egyházi művelődés is ekkor kezd erősödni. A nemesi kúriákban és főúri kastélyokban feltűnnek a világi irodalom könyvei és iratai. A magyar nyelvű írásbeliség pedig az 1550-es években már sejteti a függetlenedő, világi értelmiségi alakját. (Akadémiai) Iszlai Zoltán Negyven év — ötszázról VIV. 1972.március 11,szombat_________________________________________ . Danielsson: Lázadás a Bounty hajón Az ITo Igen—jó ismerősünk, vagy húsz'Esztendeje még a Kon- Tiki tutajról, de az azóta megjelent könyvei révén is. A dél-tengeri szigetvilág szerelmese és tudósa, A boldog sziget, az Elfelejtett szigetek, a Bumerángexpedíció, a Gauguin élete Tahitin írója. Érdeklődési köre tehát meghatározott, főleg Polinéziára összpontosul, jelenére és múltjára. Új könyvének története is ismerős — legalábbis az idősebb olvasóknak, mozinézőknek. A valóság szülte igaz kaland, örökzöld téma, amely kibírt másfél évszázadot tanulmányban, naplóban, regényben és filmen, és még mindig új, még mindig meghökkentő és elgondolkoztató. E könyvét Bengt Danielsson a történetek egyik színhelyén, Tahitin írta, s szokásához híven végigjárhatta azokat a kacskaringós, szintek és szigetek közti vízi útvesztőket, vadonokat és tengerpartokat, ahol hősei is megfordultak 1787—1789 táján. A polinéziai szigetvilág iránti érdeklődést főként Cook 1768-as útja keltette föl, s különösen az, hogy a bennszülöttek mily könynyedén jutnak a mindennapi élelemhez ott, ahol a kenyér a fán terem, s nem is akármilyen kenyér , füge és eper „keresztezése”. Nemkülönben keltett vonzalmat a szigeteken élő nők szépsége és odaadó viselkedése, amiről a matrózok legendákat meséltek. Mégsem azért küldtek hajókat e csodálatos hírű szigetekre, hogy a nap melegét és a lányok szolgálatkészségét élvezhessék, hanem azért, mert kifizetődőnek látszott a kenyérfák áttelepítése más gyarmatokra, abban a reményben, hogy az ingyen munkaerőt ingyen élelemmel láthatják el, s így a profit tovább növelhető. Ilyen gazdasági okok miatt került a Bounty hajó is erre a csendes-óceáni tájra, s a kapitányt, a matrózokat, a kormányost a fedélzetmestert ezért egészítette ki még botanikus és kertész is, ami hajón fölötte szokatlan beosztás különben. De még egy ilyen békés küldetésű expedíció is sorozatos megpróbáltatásokon esett át kétszáz esztendővel ezelőtt, s csak Bligh kapitány gyakorlatának, elszántságának és, persze, a gondosan adagolt rumnak köszönhető, hogy a legénység átmenetileg legyőzte a mindennapok és éjek nehézségeit. A kapitány, noha valóban atyaian gondoskodott embereiről, de a mostoha viszonyok, a hideg, a szélvihar fölött nem tudott úrrá lenni, s a matrózok nem rendelkeztek azzal az elszántsággal és szívóssággal, amivel ő legföljebb csak lobbanékonyság, hirtelenség, gorombaság tekintetében vehette föl vele a versenyt néhányuk. És ez aztán meg is bosszulta magát. A sorozatos incidensek, összetűzések, megaláztatások és kudarcok végül is elmérgesítették a helyzetet, ami nyát lázadáshoz vezetett. Danielsson nem fogadta el a kétszáz év alatt kialakult véleményt a történtekről és a kapitányról, a legegzaktabb módszerekkel derített ki minden apró részletet, amiben segíthették őt nemcsak Bligh, hanem a lázadók, a lázadókkal és a kapitánnyal később találkozó hajók, szigeti lakosok és kikötőtisztviselők naplói, bírósági jegyzőkönyvek, rokonok, leszármazottak emlékezései. Szinte megdöbbentő, hogy e kor kalandos és irodalmi ambíciókkal igazán nem rendelkező, jobbára félművelt tengerészei milyen szenvedélyességgel rótták a naplójegyzeteket, még akkor is, ha végveszélybe jutottak, és éhhalálra várva, hánykolódtak a tengeren. A Bounty-lázadás sok-sok érdekes lélektani motívumot tartalmaz. A lázadók ha nem is voltak azonos erkölcsi szinten, de végül is nem voltak gonosztevők, kalózok. Christian, a vezetőjük, személyes sérelemből határozta el magát a végzetes , az angol tengerészjog által csak kötéllel büntethető cselekedetre. Egy tengerésznemzet életében és közfelfogásában a legnagyobb aljasságot követték el, amire nem lehet mentség, még a kapitány bármi bűntette sem. Persze, gyakorlatból fakadó ésszerűség szabta erkölcset, vagyont (hajót, rakományt), emberéletet dönt romlásba egy tudatlan matrózcsoport uralma a tengeren. Ez a kalandos lázadás azért elévülhetetlen, mert az emberi kapcsolatoknak és a különféle emberekre szakadó végzeteknek gazdag változatát szolgáltatja. Szelíd hajóácsból válik hirtelen vérengző fenevad, gengszterré fajult kalózból nemzetségalapító szigetlakó, és ártatlanokból ország-világ előtt elítélt és megvetett bűnös. Szinte mindegyik hajóutasnak megvan a maga külön története, sorsa, amit Danielsson végigkísér a lázadás utáni évtizedekben is, sőt unokáikra is vet pillantást. A könyv legfőbb érdeme mégis az, hogy sallangmentes előadásmódja ellenére, írói, szépírói erővel kelti életre a korszak világjáró kalandjainak atmoszféráját és világjáró kalandorainak példátlan helytállásait, hőstetteit, szédítő bukásait. (Gondolat) Sz. K. Sardos^G. György új regénye ■ ' (Hovanilték, a katonák? — 'Wittgvető) ismerős, közeli problémát érint, noha története meglehetősen távol zajlik le, s látszólag semmi köze hozzánk, magyarokhoz. Előző, nagy sikerű regénye, az Avraham Bogatir hét napja, az 1947-es palesztinai háború színhelyén játszódik; új könyve még hátrébb lép az időben, s közvetlenül a második világháború befejezése utáni évnek egy napján történik. Palesztinában egy zsidó kórházban vagyunk, ahol lengyel tiszteket ápolnak, az angol hadvezetés alatt álló antifasiszta, de erősen szovjetellenes Anders-hadsereg beteg katonáit. Megannyi haldokló, de nemcsak testi értelemben — java részük gyógyíthatatlan —, hanem még inkább erkölcsileg. Jó ügyért (a hitlerista betolakodók ellen, hazájuk *'’nőtlenségéért) kezdtek harcolni, de a háborút mégis vesztesként, rossz oldalon fejezték be, a szocializmus ellen szervezkedő imperializmus tartalékaiként. Még éppen csak elhallgattak a jegy- TÁVOL-ÉS KÖZEL verek, s a béke még vékony cérnaszálon lóg. Az emigránssá lett emberekben nem is nagyon kell éleszteni a tüzet, éles oroszellenességük, elvakult antiszemitizmusuk jó alap ahhoz, hogy a népi Lengyelország ellen fordítsák őket. Mert hiszen ezek az egykori antifasiszták a burzsoá nemzeti, a földesúri Lengyelország fiai, azért küzdöttek, hogy ezt, a fehér Lengyelországot támaszthassák fel a háború után. De az otthonról érkező hírek — amik itt csak rémhírekként keringenek — egy másféle ország talpra állásáról hoznak hírt. S ezek a fehér tisztek csak gyűlölködve, sóhajtozva, acsarkodva, lemondóan tudnak a távoli hazára gondolni. Az idegen helyszínen tehát egy nagyon is ismerős embertípus különös és ijesztő tenyészetét látjuk: a hazájukból kiszakadt, a történelmet nem értő, népük sorsát és a saját sorsukat gyűlölködve fogadó reakciósok gyülekezetét, akiknek nagy-nagy álmuk az a vérködös illúzió, hogy fegyverrel térnek haza, és visszaállítják a régi rendet. Nem lengyel ügy ez több annál. Ez az embertípus mindig és mindenütt megtalálható, ahol olyan emberek élnek, akik alól kifordult a föld, akiket lekörözött a történelmi fejlődés. Ezért érezzük ismerősnek a könyv témáját, hiszen nem egy hazánkfia rokkant bele az elmúlt évtizedekben abba a kártékony tévhitbe, hogy a szocialista fejlődés visszafordítható. A regény élőhalottjai nem a háború áldozatai, önmaguk áldozatai ők. Élesen megrajzolt, kitűnő típusokat teremt Kardos G. György. A regényt összefogó alak, Abed, egy kamasz arab fiúcska, a kórház alkalmazottja, aki egész nap ott kering a betegek között, üzeneteiket továbbítja, gyógyítja őket, hallgatja beszédüket. Egészséges és okos kis figurája ellentéte mindannak, amit a sok beteg jelent, ő igazán él, jövője van — körülötte pedig haldoklók tervezgetnek, emlékeznek, veszekednek. (Magvető) Gáli István KyQ N Yv E 1?___________________________________________________Magyar Hírlap Borsos Miklós rajza Mikszáth Kálmán A fekete város című regényéhez, (Szépirodalmi) 71] Nemes Károly: Valóság és illúzió A ófilozofikus cím önmagában nem árulja el, milyen úttörő vállalkozás e kötet, inkább csak jelzi a vizsgálódás nagyon is egyéni módját. Nemes Károly ugyanis nem próbál kevesebbet, mint 20 íven összefoglalni az európai népi demokráciák filmművészetének fejlődését. A szerző tárgyalási alapként a konfliktusok felkutatását és művészi kibontását a címben foglalt „valóság és illúzió” viszonyának bemutatását választotta. Más szóval, szembesítette egymással a szocializmusról vallott elképzeléseket és a valóságot. E kettő közötti fáziseltolódás — a könyv bátran kimondja — sokakban bizonyos fajtájú kiábrándulást szült, a kiábrándulás viszont kiváltotta a jelenségek, a dolgok mélyebben szántó kritikáját, elemzését. Az európai népi demokráciák filmművészetére kétszer terelődött a világ figyelme. Először, amikor az új társadalmi rend alakulása közben ezen országok művészei másként, újszerűen látták és láttatták a jelenségeket, és másodszor akkor, amikor a személyi kultusz felszámolása után szembefordultak a sematizmussal és más útra léptek. Ennek megfelelően Nemes keresi az adott konfliktusokat kifejező művészi megformálás módjait s erre — a tőle megszokott bő tényapparátussal, precíz elemzésekkel — ad választ. A kötet erénye, hogy témáját nem elszigetelten tárgyalja, hanem beleilleszti a világ filmművészetének általános fejlődésvonalába, amelynek a népi demokráciák filmművészete természetesen része. A bevezető ugyanakkor utal a népi demokráciák társadalmi körülményeinek fontosabb vonásaira. Nemes alaposságát dicséri, hogy nea ugrik behunyt szemmel fejest a témába, hanem igyekszik mondanivalóját megalapozni és úgy megrajzolni — ha vázlatosan is — az 1945-ig megtett utat. Ami azért különösen értékes, mert még a szakmabeliek közül is kevesen ismerik a szocialista országok 1945 előtti filmművészetét alaposan. A szerzői koncepció hiányossága viszont az, hogy a kötet a bolgár, a csehszlovák, a jugoszláv, a lengyel, az NDK, a román filmgyártásnak csupán művészi (s ezen belül társadalmi mondanivalójú irányzatát) tárgyalja, és nem szól a szórakoztató, a közönségfilmekről. Meg kell jegyezni, hogy a magyar és a szovjet filmművészet azért maradt ki az összefoglalásból, mert e két témának a szerző külön-külön kötetet szentelt. (Sőt, a hazai termésnek immár kettőt!) Ezek a mostanival együtt panoramikus körképét adják a szocialista világ filmművészetének. Nemes részlettanulmányai rendkívül érdekesek, megállapításai újszerűek, elemzései pedig szemléletesen illusztrálják gazdag mondanivalóját. (Magvető) Ábel Péter