Magyar Hírlap, 1972. március (5. évfolyam, 61-91. szám)

1972-03-11 / 71. szám

4 Mályusz Elemér, hazai rene-­­ szánsz kori történet írásunk és ok­­­weigl kutatásunk gazdag tapaszta- l­­latokkal fölfegyverkezett képvi­selője a magyar egyházi élet el­ső ötszáz évének apró moccanású belső változásait vizsgálja most megjelent könyvében (Egyházi társadalom a középkori Magyar­­országon). Munkájára mintegy negyven esztendeje az a fontos felismerés ösztönözte, hogy Ma­gyarországon az egyházi közössé­geket csak a saját múltjuk érde­kelte. A püspökségek és a szer­zetes­rendek arra törekedtek, hogy történetíróik a maguk in­tézményének hírnevét örökítsék meg. A házi történészek buzgón színezgették minél gazdagabbá egyházmegyéjük vagy szerzett közösségük múltját, de módsze­reik elavultak voltak. Mindebből nem alakult ki az összkép. Rá­adásul II. József, a felvilágosult király a tizennyolcadik század vé­gén eltörölte a nem tanító ren­deket. Irataik részben megsemmi­sültek, és nem lehettek alapjai a kutatásnak. Mályusz Elemér negyven évig készülő monográfiájában a feu­dális magyar állam meg az egy­ház valamennyi társadalomalkotó kapcsolatát megemlíti. Papságunk életét a tizenegyediktől a tizen­hatodik századig — ő mondja — „egyfajta társadalmi képződmény módjára pergeti le”. A keresz­ténység felvételével foglalkozó részben leszögezi: a feudális ál­lamot az egyház tanítása erköl­csileg igazolja. A hívőknek azt sugalmazza, hogy alkalmazkodja­nak a hatalmi viszonyokhoz és ta­núsítsanak engedelmességet az uralom birtokosai iránt. A kezdeti összefonódás az át­tekintett öt évszázadban más-­és másformán jelentkezik. Feltűntek az egyházi emberek, összefoglaló nevükön: a klerikusok döntő sze­repe az állami irányításban. Az állam és az egyház azonossága az ő személyükben és karrierjükben fejeződik ki világosan. Úgy, hogy azok, akik a királynak vagy a fő­nemeseknek tehetségükkel és tu­dásukkal segítenek, hálából (!) egyházi javadalmakat és méltó­ságokat kapnak. És az sem köte­lező, hogy ezért valóban papok legyenek. Szatmári György, a Mohács előtti Jagelló-korszak ki­emelkedő politikai személyisége éppoly kirívó példa erre, mint Kaplai Demeter, aki Anjou­ kirá­­lyi kancellárként bíborosi kalapot is nyert. Pedig hosszú időn át — többszöri püspökség után — csu­pán nem miséző, úgynevezett al­­szerpap volt az egyház köteléké­ben. Persze nem íréd'W.-­ how az állami jövedelmű uralkodó papo­kat a földi ügyek sokkal inkább érdekelték az elvont szellemű, mennybe mutató szertartásoknál, elméleteknél, ezért is lehettek jó diplomaták. A mű adat­gazdag — a szerzetesi életet, az egyházi iro­dalmat és művelődést tárgyaló — fejezetei után nemcsak a szak­ember számára izgalmas az Epi­lógusa. Mályusz Elemér itt nagy­vonalúan érdekes metszetté ren­dezi ismeretanyagát. Megrajzolja a világi értelmiség kibontakozá­sának útját és állomásait. Kiin­dulópontja, hogy Magyarországon az első értelmiségi az írástudó pap. A feudális uralkodóosztály a szolgálatára rendeli. A pap ke­resztény, tehát latinul ír. Ez fe­leslegessé teszi a korábbi magyar rovásírást. Az uralkodó réteg számára megteremti élete nélkü­lözhetetlen velejáróját, a latin szövegű fogalmazást. A latin szel­lemű kultúra a társadalom felső rétegét évszázadokra elhatárolja a nép nagy tömegétől. Közöttük közvetít a pap, mint igehirdető, oklevélíró, jogász, házassági és örökösödési ügyek intézője, felső­­bíró, sőt még gazdasági szakem­ber is. Tevékenysége három szá­zadon át megszakítatlan. Ezt az is mutatja, hogy a „diák”, az ér­telmiségi foglalkozást jelölő, ko­rán elmagyarosodott szó az egy­házi „diakónus” rövidítése. Az ok­levelek csak a tizennegyedik szá­zadban azonosítják a „literátus­­sal”, és csupán a század végétől jelenti kizárólagosan, hogy vise­lője iskolát végzett, de nem papi ember. A laikus, tehát nem egyházi művelődés is ekkor kezd erősöd­ni. A nemesi kúriákban és főúri kastélyokban feltűnnek a világi irodalom könyvei és iratai. A ma­gyar nyelvű írásbeliség pedig az 1550-es években már sejteti a függetlenedő, világi értelmiségi alakját. (Akadémiai) Iszlai Zoltán Negyven év — ötszázról VIV. 1972.március 11,szombat_________________________________________ . ­ Danielsson: Lázadás a Bounty hajón Az ITo­ Igen—jó ismerősünk, vagy húsz'Esztendeje még a Kon- Tiki tutajról, de az azóta megje­lent könyvei révén is. A dél-ten­geri szigetvilág szerelmese és tu­dósa, A boldog sziget, az Elfelej­tett szigetek, a Bumerángexpedí­ció, a Gauguin élete Tahitin író­ja. Érdeklődési köre tehát meg­határozott, főleg Polinéziára össz­pontosul, jelenére és múltjára. Új könyvének története is is­merős — legalábbis az idősebb olvasóknak, mozinézőknek. A va­lóság szülte igaz kaland, örök­zöld téma, amely kibírt másfél évszázadot tanulmányban, nap­lóban, regényben és filmen, és még mindig új, még mindig meg­hökkentő és elgondolkoztató. E könyvét Bengt Danielsson a tör­ténetek egyik színhelyén, Tahi­tin írta, s szokásához híven vé­gigjárhatta azokat a kacskarin­­gós, szintek és szigetek közti vízi útvesztőket, vadonokat és tenger­partokat, ahol hősei is megfor­dultak 1787—1789 táján. A polinéziai szigetvilág iránti érdeklődést főként Cook 1768-as útja keltette föl, s különösen az, hogy a bennszülöttek mily köny­­nyedén jutnak a mindennapi éle­lemhez ott, ahol a kenyér a fán terem, s nem is akármilyen ke­nyér , füge és eper „keresztezé­se”. Nemkülönben keltett vonzal­mat a szigeteken élő nők szépsé­ge és odaadó viselkedése, amiről a matrózok legendákat meséltek. Mégsem azért küldtek hajókat e csodálatos hírű szigetekre, hogy a nap melegét és a lányok szolgá­latkészségét élvezhessék, hanem azért, mert kifizetődőnek látszott a kenyérfák áttelepítése más gyarmatokra, abban a remény­ben, hogy az ingyen munkaerőt ingyen élelemmel láthatják el, s így a profit tovább növelhető. Ilyen gazdasági okok miatt ke­rült a Bounty hajó is erre a csen­des-óceáni tájra, s a kapitányt, a matrózokat, a kormányost a fe­délzetmestert ezért egészítette ki még botanikus és kertész is, ami hajón fölötte szokatlan beosztás különben. De még egy ilyen békés külde­­tésű expedíció is sorozatos meg­próbáltatásokon esett át kétszáz esztendővel ezelőtt, s csak Bligh kapitány gyakorlatának, elszánt­ságának és, persze, a gondosan adagolt rumnak köszönhető, hogy a legénység átmenetileg legyőzte a mindennapok és éjek nehézsé­geit. A kapitány, noha valóban atyaian gondoskodott embereiről, de a mostoha viszonyok, a hi­deg, a szélvihar fölött nem tu­dott úrrá lenni, s a matrózok nem rendelkeztek azzal az elszántság­gal és szívóssággal, amivel ő­ leg­följebb csak lobbanékonyság, hir­telenség, gorombaság tekinteté­ben vehette föl vele a versenyt néhányuk. És ez aztán meg is bosszulta magát. A sorozatos in­cidensek, összetűzések, megaláz­tatások és kudarcok végül is el­mérgesítették a helyzetet, ami nyát lázadáshoz vezetett. Danielsson nem fogadta el a kétszáz év alatt kialakult véle­ményt a történtekről és a kapi­tányról, a legegzaktabb módsze­rekkel derített ki minden apró részletet, amiben segíthették őt nemcsak Bligh, hanem a lázadók, a lázadókkal és a kapitánnyal később találkozó hajók, szigeti lakosok és kikötőtisztviselők nap­lói, bírósági jegyzőkönyvek, ro­konok­, leszármazottak emlékezé­sei. Szinte megdöbbentő, hogy e kor kalandos és irodalmi ambí­ciókkal igazán nem rendelkező, jobbára félművelt tengerészei mi­lyen szenvedélyességgel rótták a naplójegyzeteket, még akkor is, ha végveszélybe jutottak, és éh­­halálra várva, hánykolódtak a tengeren. A Bounty-lázadás sok-sok ér­dekes lélektani motívumot tar­talmaz. A lázadók ha nem is vol­tak azonos erkölcsi szinten, de végül is nem voltak gonosztevők, kalózok. Christian, a vezetőjük, személyes sérelemből határozta el magát a végzetes , az angol tengerészjog által csak kötéllel büntethető cselekedetre. Egy ten­gerésznemzet életében és közfel­fogásában a legnagyobb aljassá­got követték el, amire nem lehet mentség, még a kapitány bármi bűntette sem. Persze, gyakorlat­ból fakadó ésszerűség szabta er­kölcs­et, vagyont (hajót, rako­mányt), emberéletet dönt rom­lásba egy tudatlan matrózcsoport uralma a tengeren. Ez a kalandos lázadás azért el­évülhetetlen, mert az emberi kap­csolatoknak és a különféle em­berekre szakadó végzeteknek gaz­dag változatát szolgáltatja. Sze­líd hajóácsból válik hirtelen vé­rengző fenevad, gengszterré fa­jult kalózból nemzetségalapító szigetlakó, és ártatlanokból or­­szág-világ előtt elítélt és megve­tett bűnös. Szinte mindegyik ha­jóutasnak megvan a maga külön története, sorsa, amit Danielsson végigkísér a lázadás utáni évti­zedekben is, sőt unokáikra is vet pillantást. A könyv legfőbb érdeme még­is az, hogy sallangmentes elő­adásmódja ellenére, írói, szépírói erővel kelti életre a korszak vi­lágjáró kalandjainak atmoszfé­ráját és világjáró kalandorainak példátlan helytállásait, hőstetteit, szédítő bukásait. (Gondolat) Sz. K. S­­ardos^G. György új regénye ■ ' (Hovan­ilték, a katonák? — 'Wittgvető) ismerős, közeli problé­mát érint, noha története megle­hetősen távol zajlik le, s látszó­lag semmi köze hozzánk, magya­rokhoz. Előző, nagy sikerű regé­nye, az Avraham Bogatir hét napja, az 1947-es palesztinai há­ború színhelyén játszódik; új könyve még hátrébb lép az idő­ben, s közvetlenül a második vi­lágháború befejezése utáni évnek egy napján történik. Palesztinában egy zsidó kór­házban vagyunk, ahol lengyel tiszteket ápolnak, az angol had­vezetés alatt álló antifasiszta, de erősen szovjetellenes Anders-had­­sereg beteg katonáit. Megannyi haldokló, de nemcsak testi érte­lemben — java részük gyógyít­hatatlan —, hanem még inkább erkölcsileg. Jó ügyért (a hitleris­ta betolakodók ellen, hazájuk *­'’nőtlenségéért) kezdtek harcol­ni, de a háborút mégis vesztes­ként, rossz oldalon fejezték be, a szocializmus ellen szervezkedő imperializmus tartalékaiként. Még éppen csak elhallgattak a jegy- TÁVOL-ÉS KÖZEL verek, s a béke még vékony cér­naszálon lóg. Az emigránssá lett emberekben nem is nagyon kell éleszteni a tüzet, éles oroszelle­­nességük, elvakult antiszemitiz­musuk jó alap ahhoz, hogy a né­pi Lengyelország ellen fordítsák őket. Mert hiszen ezek az egy­kori antifasiszták a burzsoá­ nem­­zeti, a földesúri Lengyelország fiai, azért küzdöttek, hogy ezt, a fehér Lengyelországot támaszt­hassák fel a háború után. De az otthonról érkező hírek — amik itt csak rémhírekként keringenek — egy másféle ország talpra ál­lásáról hoznak hírt. S ezek a fe­hér tisztek csak gyűlölködve, só­hajtozva, acsarkodva, lemondóan tudnak a távoli hazára gondolni. Az idegen helyszínen tehát egy nagyon is ismerős embertípus különös és ijesztő tenyészetét lát­juk: a hazájukból kiszakadt, a történelmet nem értő, népük sor­sát és a saját sorsukat gyűlöl­ködve fogadó reakciósok gyüleke­zetét, akiknek nagy-nagy álmuk az a vérködös illúzió, hogy fegy­verrel térnek haza, és visszaál­lítják a régi rendet. Nem len­gyel ügy ez­­ több annál. Ez az embertípus mindig és mindenütt megtalálható, ahol olyan embe­rek élnek, akik alól kifordult a föld, akiket lekörözött a történel­mi fejlődés. Ezért érezzük isme­rősnek a könyv témáját, hiszen nem egy hazánkfia rokkant bele az elmúlt évtizedekben abba a kártékony tévhitbe, hogy a szo­cialista fejlődés visszafordítható. A regény élőhalottjai nem a há­ború áldozatai, önmaguk áldoza­tai ők. Élesen megrajzolt, kitűnő típu­sokat teremt Kardos G. György. A regényt összefogó alak, Abed, egy kamasz arab fiúcska, a kórház alkalmazottja, aki egész nap ott kering a betegek között, üzeneteiket továbbítja, gyógyítja őket, hallgatja beszédüket. Egész­séges és okos kis figurája ellen­téte mindannak, amit a sok be­teg jelent, ő igazán é­l, jövője van — körülötte pedig haldok­lók tervezgetnek, emlékeznek, veszekednek. (Magvető) Gáli István KyQ N Yv E 1?___________________________________________________Magyar Hírlap Borsos Miklós rajza Mikszáth Kálmán A fekete város című regényéhez, (Szépirodalmi) 71­­] Nemes Károly: Valóság és illúzió A ófilozofikus cím önmagában nem árulja el, milyen úttörő vál­lalkozás e kötet, inkább csak jel­zi a vizsgálódás nagyon is egyé­ni módját. Nemes Károly ugyan­is nem próbál kevesebbet, mint 20 íven összefoglalni az európai népi demokráciák filmművésze­tének fejlődését. A szerző tárgyalási alapként a konfliktusok felkutatását és mű­vészi kibontását a címben fog­lalt „valóság és illúzió” viszonyá­nak bemutatását választotta. Más szóval, szembesítette egymással a szocializmusról vallott elképzelé­seket és a valóságot. E kettő kö­zötti fáziseltolódás — a könyv bátran kimondja — sokakban bi­zonyos fajtájú kiábrándulást szült, a kiábrándulás viszont ki­váltotta a jelenségek, a dolgok mélyebben szántó kritikáját, elemzését. Az európai népi demokráciák filmművészetére kétszer terelő­dött a világ figyelme. Először, amikor az új társadalmi rend alakulása közben ezen országok művészei másként, újszerűen lát­ták és láttatták a jelenségeket, és másodszor akkor, amikor a sze­mélyi kultusz felszámolása­ után szembefordultak a sematizmussal és más útra léptek. Ennek meg­felelően Nemes keresi az adott konfliktusokat kifejező művészi megformálás módjait s erre — a tőle megszokott bő tényappará­­tussal, precíz elemzésekkel — ad választ. A kötet erénye, hogy témáját nem elszigetelten tárgyalja, ha­nem beleilleszti a világ filmmű­vészetének általános fejlődésvo­nalába, amelynek a népi demok­ráciák filmművészete természete­sen része. A bevezető ugyanak­kor utal a népi demokráciák tár­sadalmi körülményeinek fonto­sabb vonásaira. Nemes alaposságát dicséri, hogy nea­ ugrik behunyt szemmel fe­jest a témába, hanem igyekszik mondanivalóját megalapozni és úgy megrajzolni — ha vázlatosan is — az 1945-ig megtett utat. Ami azért különösen értékes, mert még a szakmabeliek közül is ke­vesen ismerik a szocialista orszá­gok 1945 előtti filmművészetét alaposan. A szerzői koncepció hiányossá­ga viszont az, hogy a kötet a bol­gár, a csehszlovák, a jugoszláv, a lengyel, az NDK, a román film­gyártásnak csupán művészi (s ezen belül társadalmi mondani­­valójú irányzatát) tárgyalja, és nem szól a szórakoztató, a kö­­zönségf­i­lmekről. Meg kell jegyezni, hogy a ma­gyar és a szovjet filmművészet azért maradt ki az összefoglalás­ból, mert e két témának a szerző külön-külön kötetet szentelt. (Sőt, a hazai termésnek immár kettőt!) Ezek a mostanival együtt pano­­ramikus körképét adják a szo­cialista világ filmművészetének. Nemes részlettanulmányai rend­kívül érdekesek, megállapításai újszerűek, elemzései pedig szem­léletesen illusztrálják gazdag mondanivalóját. (Magvető) Ábel Péter

Next