Magyar Hírlap, 1972. augusztus (5. évfolyam, 211-241. szám)
1972-08-30 / 240. szám
6 1972. AUGUSZTUS 30. SZERDA KULTÚRA - MŰVÉSZET _------- MAGYOR HÍRLAP Tallózás szovjet lapokban Kulturális viták, eszmecserék Az idény küszöbén érdekes és tanulságos lesz röviden áttekinteni azokat az eszmecseréket, amelyek a színház és a film körül az elmúlt hetekben a szovjet sajtó hasábjain kibontakoztak. Számos olyan kérdés, gond, probléma került előtérbe, amelyek a hazai kulturális közvéleményt is foglalkoztatják. A színházi terület legérdekesebb vitája a kritika körül alakult ki, a filmről folyó eszmecserét pedig az SZKP KB e napokban közzétett határozata teszi hangsúlyossá és időszerűvé. A színházi műhely és a kritikus Egyre ritkábban foglalkoznak a kritikusok a színművek irodalmi elemzésével — állapítja meg a Leningradszkaja Pravdában Danyil Al, aki egyébként az írószövetség leningrádi központjában a drámai szekció vezetője. A színházak előadásairól szóló beszámolók úgyszólván teljes mértékben megfeledkeznek magáról a darabról, s teljes figyelmüket a színház munkájára összpontosítják. Egyegy előadást többnyire érdekes színpadi figurákért, jó színészi alakításokért, jó színpadi megoldásokért dicsérnek, s ritkán olvashatunk a kritikákban az előadott dráma szerkezetéről, atmoszférájáról, mondanivalójáról. Az írói munka mintegy szétforgácsolódik a kritikusi szemléletben, a legritkábban találkozni olyan méltatásokkal, melyek a művet a maga teljességében vizsgálják. Minthogy pedig még a legsikeresebb művek is csak elvétve látnak nyomtatásban napvilágot, a darabok szinte csak egyik vagy másik színház interpretálásában léteznek, s a köztudatban a drámairodalom hovatovább az „alkalmazott irodalom” szintjére süllyed. Ellenkező véleményen van N. Rumjanceva, aki a Szovjetszkaja Kultúra hasábjain vitába száll Danyil Állal. Szerinte a szovjet színikritikának túlságosan is irodalomtörténeti jellege van. A kritikának valóban az a feladata, hogy a művet a maga teljességében vizsgálja, de vajon a színház esetében helyettesítheti-e akár a legaprólékosabb irodalmi elemzés is a színpadi előadás analízisét? — kérdi Rumjancev, s mindjárt leszögezi: a dráma értékei és fogyatékosságai végső soron csak a színpadon derülnek ki, tehát a színpadi mű végül is csak színpadi aspektusában vizsgálható. A kritikus nem abszolút bírája az előadásnak, hanem beszélgetőtársa, s elsősorban barát. Ebből kell kiindulni a kritikus szerepének megítélésekor — hangoztatja N. Lejkin, a Tyeatralnaja Zsiznyben, s példaként több olyan moszkvai előadást is említ, mellyel a kritika túlságosan udvariasan bánt — a közönség pedig sokkal hűvösebben fogadta. Színházi ember-e a kritikus? Honnan veszi a bátorságot, hogy a színházi alkotók nagy gonddal, hosszas előkészületek után bemutatott művéről néhány lapon ítéletet mondjon? Egyetlen válasz van erre: a kritikus a közvélemény képviselője. A kritikus nem tévesztheti szem elől azt a küldetését, melyet az SZKP KB-nak az irodalmi és művészeti kritikáról hozott legutóbbi határozata is megerősített. Színházi ember-e a kritikus? Ugyanezt a kérdést teszi fel Alekszander Szvobodin is a Komszomolszkaja Pravdában. Úgy látja, a színházi alkotók, a színészek, rendezők, de nemegyszer az írók is egyre kevésbé várnak érte elemzést a kritikustól. Sokszor előfordul, hogy egy-egy kritikust meghívnak a próbákra, beengedik a „kulisszák mögé”, a „műhelybe”, mégsem hasznosítható kritikai elemzést várnak tőle, hanem tőmondatos választ: igen vagy nem? A kritika abszolutizálásáért maguk a a színházi alkotók is felelősek, amikor úgy tartják, a kritikusi „igen” már sikert jelent. Szvobodin szerkesztői tapasztalataira hivatkozva, egyebek közt ebben látja annak magyarázatát is, hogy sok fiatal kritikusban nincs is igény az igazi elmélyülésre. Ehhez kapcsolódik a neves teatrológus, J. Golovasenko is a Szovjetszkaja Kultúrában. Puskin szavait idézi: „A kritika tudomány.” Azt várjuk a kritikusoktól — írja —, hogy magas képzettségű színházi szakemberek legyenek, s mint ilyenek, tágabb értelemben a színházi alkotó műhely, az alkotói folyamat részesei, segítői, társalkotói. Sajnos, a színpadi műfajok szakirodalma — s ez nemcsak az úgynevezett prózai színjátszásra, hanem a balettművészetre is vonatkozik, ami pedig a szovjet színház nagy büszkesége — jelentősen szegényebb a „hagyományos” műfajokkal foglalkozó, az irodalmi, a zenei, a képzőművészeti stb. szakirodalomnál. Alkotó szellemű vitákra szükség van — vallja Golovasenko, aki szívesen látná, ha a sajtóbeli eszmecsere folytatódna és tovább mélyülne a színházi alkotóművészek szakmai találkozóin. A film helyzete és feladatai igen érdekesek a film körül folyó eszmecserék is. Tipikus vélemény világszerte, hogy válságban van a filmgyártás, a televízió kiszorítja a mozit. Nálunk viszont egyre több mozgóképüzem nyílik, s a nézők érdeklődése egy cseppet sem csökken a film iránt. Így kezdte Jurij Ozerov, a Felszabadulás című filmalkotás Lenindíjas rendezője azt a beszélgetést, amelyet a Lityeraturnaja Gazeta munkatársa vele és Szergej Bondarcsukkal folytatott. A terjedelmes kettős interjút a szovjet irodalmi lap közvetlenül a szovjet filmművészet helyzetéről és feladatairól szóló párthatározat előtt jelentette meg, és számos olyan vonatkozás található benne, amelyekkel a határozat is foglalkozik. Bondarcsuk és Ozerov, az eredményeket méltatva, igen kritikusan és őszintén mutat rá a problémákra is. Egyebek között megállapítják, hogy a szovjet filmek külföldön nem elég sikeresek. Bondarcsuk véleménye szerint a szovjet filmek nagy részét filiszteri érzelgősség öntötte el, és másodrangú jelentéktelen témák kerültek előtérbe.Ugyanerről beszél a párthatározat is, amely a „kommunista erkölcsiség erősítését” követeli, s hadat üzen a „burzsoá ideológiának, morálnak, kispolgári csökevénynek”. Bondarcsuk szembeszáll azzal a nézettel, hogy káros szuperfilmeket készíteni, mert azok nem eléggé „gondolatiak”. Ozerov hozzáteszi, hogy a legjelentősebb klasszikus szovjet filmek, mint a Patyomkin cirkáló, a Föld, a Hamlet, szintén szuperfilmek voltak, de teli gondolattal. Egy más kérdéskörre áttérve, Bondarcsuk így fogalmaz: „Nemrég még valóságos hibának számított, ha egy színésznő szép volt, s ha egy arcnak nincs valami fogyatékossága, szinte nem is szabad fényképezni. Tilos premier plánba hozni, ha legalább egy kicsit nem ragyás. Ez a neorealizmus esztétikája”. Ozerov szerint „az utóbbi tíz évben előtérbe állítottuk a fruskákat, az ő jellemüket fürkésztük (ami persze nem hiba), de kár, hogy ugyanakkor eltűnt a filmvászonról az érett asszonyiság”, s eltűntek az izmos és jó külsejű férfiak is. Ami a sztárkérdést illeti, Ozerov szerint nem vétek sztárokat kialakítani, feltéve, hogy az illetők nem csupán mutatósak, hanem tehetségesek is. Mindkét rendező szóvá teszi, hogy fejlődnie kell a szovjet filmipar technikai színvonalának. Jobb filmszalagot kell gyártani, javítani kell a hangfelvevő berendezéseket is. Bondarcsuk például a Katyerina Izmailova című film cannes-i sikerének elmaradását a tökéletlen hangfelvételnek tulajdonítja. Bírálják a filmrendezők a stúdiók anyagi ösztönzési rendszerét is. A gyermek-, a dokumentum- és a tudományos ismeretterjesztő filmgyártás helyzetének is nagy figyelmet szentel a pártdokumentum. Erre vonatkozóan az Izvesztyija egyik cikke közöl érdekes megjegyzéseket. A közlemény szerzője, A. Vaszilkov, a szovjet tudományos filmbizottság elnöke, azt kifogásolja, hogy a szovjet dokumentumfilm-gyártásban túlságosan keverednek a műfajok, a rendezők nem elég céltudatosak, nem fordítanak gondot arra, hogy kinek készítik filmjüket. A tudományos filmek jelentős része túlságosan sok riportelemet, rendezői operatőri „művészkedést” tartalmaz, tudományos szempontból viszont nem elég értékes és színvonalas. Számszerűen is kevesebb tudományos film készül a szükségesnél. Mint ismeretes, a párthatározat a filmkritikával kapcsolatban is állást foglal. Ebben a tárgyban már korábban folytak polémiák a lapokban. Az Iszkussztvo Kino című szaklap több vitacikket közölt e kérdésről. Karanov, a szerkesztő bizottság tagja vezércikkében kárhoztatta a divatos nyugati filmirányzatokkal szemben mutatkozó kritikátlanságot. Elmarasztalja a Marcell Carnét, Stanley Cramert, Jean Maraist, Spencer Tracyt méltató tanulmányokat. Elégtelennek véli ellenben a szocialista országok filmművészetének ismertetését. (Pozitív értékelést kap Greskovicsnak Fábri Zoltánról szóló könyve és Ignatyevának a magyar filmről szóló tanulmánya.) A szovjet film újabb nagy fellendülés előtt áll, írják a szakemberek. Bondarcsuk már elkészült jelentős művek címeit is említi: Tarkovszkij fesztiváldíjnyertes Solarisát, a nálunk a Mikroszkópban bemutatott Csendesek a hajnalok filmváltozatát, s néhány számunkra még ismeretlen címet. Jegyezzük meg őket: A menyasszony; Mese Rusztánról; Az árnyak délre eltűnnek. Zahar Berkut: Forró a kezed. Reméljük, hamarosan találkozunk velük a magyar mozikban. Pályi András — N. Sándor László „UDVARI” ZENE. Már égnek az utcán a lámpák, amikor a Szentháromság téri kollégium erkélyéről megszólal a toronyzene. Fúvósszignál adja tudtunkra: hamarosan kezdődik a Zenélő udvar koncertje. Ide, a kollégium dísztermébe költözött ugyanis a muzsika, mely így már csak a nevében és szellemében „udvari”, mert eredeti színhelyét, a volt Erdődypalotát tatarozzák. — Először 1967-ben rendeztük meg a Zenélő udvar programsorozatot, azzal a céllal, hogy ne csak hangversenyt adjunk, hanem ismeretterjesztő előadást is — tájékoztat Mossóczy Vilmos művészeti vezető. — Így a főleg külföldiekből álló közönség teljesebb, mélyebb képet kap egy-egy témából. Az idei, augusztus 6-tól szeptember 5-ig tartó programban az új műsorok mellett az eddigi legsikeresebbeket kívántuk összegezni. — Hogyan kapcsolódik a helyszínhez az előadások műsora? — Nagymértékben befolyásolta a válogatást, hogy az eredeti színhelyünk egy palotaudvar volt a Várban. Az idén is azok a művek szólalnak meg, amelyek kapcsolatban állnak a régi Pest-Budával, a Várnegyeddel, a magyar történelemmel és zenei múlttal, vagy királyi udvarokban keletkeztek. Így hallhatták az érdeklődők Esterházy Pál magyar barokk kantátáit, Daniel Speer német zeneíró zenés regényét a török Budáról. A Beethoven-esten olyan kompozíciók kerültek a műsorba, melyek a halhatatlan klasszikus magyarországi személyes kapcsolatainak és budai látogatásának emlékét őrzik. Az idén mutatták be először a Népdal és zenemű című műsort, mellyel Kodály Zoltán születésének 90. évfordulójára emlékeztek. Ezenkívül még lesz egy premier: szeptember 3-án a Mátyás-temp- Muzsikál a hár omban kerül a közönség elé Haydn A teremtés című oratóriuma. Úgy hisszük, ez a műsor is, akár a többi, szép számú közönséget vonz majd. BACH - A LA BACH. Ma már senki sem lepődik meg azon, ha egy beatszám kellős közepén Bach-részlet hangzik fel. Hozzáedződtünk — ha szabad ezt mondani. Tánczenénkben divatos lett a klasszikus muzsika. Felhasználják, átdolgozzák, ezeregy ritmusban hangzanak fel a régi dallamok. Mert ez így egyszerűbb, biztosabb út a sikerhez? Talán. De tagadhatatlanul megjelölhető ennek az irányzatnak (nevezzük annak) jelentős haszna is. Van, aki Bachhal — hogy példánknál maradjunk — először így találkozik. A klasszikus zene könynyű műfajba ágyazott megjelentetése egy állomás lehet azon az úton, mely az igényes muzsika megismeréséhez vezet. De semmi esetre sem végállomása. Ne feledkezzünk meg arról, hogy ez a furcsa, öszszetett muzsika mindvégig idézőjelben értendő. Bachról szól, kedvet teremt Bachhoz, de nem azonos vele. Ezért üdvözöltük nagy örömmel a TIT egy másik, szintén várbeli vállalkozását. Bach összes orgonaműveit ismeretterjesztő előadások keretében mutatják be ez év áprilisától novemberig minden második pénteken a Bécsi kapu téri templomban. A műveket Peskó György orgonaművész játssza, az előadásokat pedig Földes Imre és Várnai Péter tartja. A közönség kilencven százaléka tizen-huszonéves diák, egyetemista és munkásfiatal. — Eljönnek, itt maradnak és figyelnek — mondja Földes Imre. — Végigülik, hallgatják a műsort, amelyen szeretnénk őket Bach életútján, munkásságán végigvezetni, s főként igyekszünk megtanítani az ifjúságot tudatosabban hallgatni a darabokat. A kompozíciók építkezésének, szerkezetének, kifejező formáinak analízise játékos, auditív eszközök segítségével történik. Úgy érezzük, s ezt a nagy érdeklődés is bizonyítja, fáradozásunk nem hiábavaló. Minden előadáskoncertet kétszer ismételni kell. Mi ennek a titka? Erről faggatjuk a közönséget. Íme néhány vélemény: — Bach ritmusa legalább annyira modern és lüktető, mint egy jó beatszámé. És itt jöttem rá, hogy a nagy hangerő a beatzenekaroknál inkább csak divat: itt a zenei mondanivaló indokolja. — Tetszik, hogy a motívumokat az előadók előbb zongorán mutatják be, ha kell többször is, s mire orgonán szólalnak meg, már nemcsak hallom, értem is a zenét. — A színvonalas tartalmú és közérthető ismertetéseket jól egészíti ki a mesteri orgonajáték. Behunyom a szemem, és azonnal körülöttem mozog, vibrál a barokk zene, egyszóval hat reám. — Az orgonaművek meghallgatása után semmi magyarázatra nem szorul Bach lipcsei síremlékének felirata: Minden muzsika kezdete és vége. Jóleső érzéssel távozunk. Még bennünk búg a „hamgszerek királynőjének” hangja, amikor magunkban összegezzük a várbeli esték tapasztalatait: a hasznos ismereteket adó szó és a szép élményt nyújtó muzsika — találkozott a közönséggel. Dalos Gábor Rádiófigyelő •Anylig hatatlan Ezen a címen mutatta be az Ifjúsági Rádiószínpad Ambrus Tibor rádiójátékát. Főhőse egy most érettségizett fiatalember, aki nem találja helyét a világban. Legalábbis nem vállalja azt a sorsot, melyet szülei szánnak neki; az egyetem helyett megpróbálja saját erejéből megtalálni a maga útját. Elszegődik hát — több helyet is kitapasztalva — fizikai munkásnak. Közben ifjú fővel megházasodik, de a családi keretek között sem leli meg önmagát, a téeszfőkönyvelő após józan tervei elől készül menekülni, amikor a szerző elbúcsúzik figurájától. A felállított dramaturgiai képlet világos, Ambrus Tibor azonban művészileg nem oldja meg megnyugtatóan a vállalt feladatot. Elsősorban azért, mert mondanivalóját mindvégig tételesen kezeli; a szereplőknek nincsen egyéni ábrázatuk, a szerző által kimódolt álarcot viselnek. Ezért a cselekménynek sincsen emberi hitele; a főhős sorsát éppen ezért nem tudjuk a végén tovább gondolni. Pedig a Miskolci Nemzeti Színház művészei, Orosz György rendezővel az élen mindent megtettek, hogy a rádiójátékba életet leheljenek; rajtuk nem múlott semmi. Kortársaink A sorozatban ez alkalommal Bertha Bulcsú mutatkozott be a rádió hallgatósága előtt. A most harminchét éves író Pécsett tűnt fel első írásaival és első kötete, a Lányok napfényben éppen egy évtizeddel ezelőtt látott napvilágot. Azóta szép pályát futott be. Eddig tíz kötete készült el, ebből nyolc elhagyta a nyomdát. Kétszer tüntették ki József Attila-díjjal. Jelenleg az Új írás szerkesztője, Váci Mihály íróasztalánál dolgozik. Szabó B. István, a mostani műsor összeállítója kitűnően válogatta össze azokat a szemelvényeket, melyek ezt az egyéni arcú írót jellemzik. A Rákleves című novella és A bajnok élete című kisregényrészlet például remekül érzékeltette az író pontos leíró készségét, a jól szerkesztett párbeszédtechnikát és különös érzékenységét a mindennapi élet felszíne alatt rejtőző drámaiság ábrázolására. gZ- jj_ Kalocsa újdonságai a népművészet barátainak Amagyar T népihívészet barátai jóformán csak külföldön készült képeken, híradókon láthatják a kalocsai pingáló asszonyokat. Bárki megveheti hazánkban a kalocsai hímzéseket, halasi csipkéket, matyóruhás babákat, de a pingáló asszonyok csodás forma- és színvilága legfeljebb a kalocsai vasútállomás falán, s néhány reprezentatív létesítményünk éttermeiben látható. A Kalocsai Népművészeti és Háziipari Szövetkezet most változtat ezen a furcsa helyzeten. Edényeket és dohányzóasztalt készül forgalomba adni a , pingáló asszonyok által egyengént, kézi festéssel készített népművészeti díszítéssel. A gránitedények pingálással ékesített első szériáit — ezek feketekávés készletek, a tálaláshoz való szervizek lesznek — már jóvá is hagyta a népművészeti zsűri, s így rövidesen kereskedelmi forgalomba kerülhetnek. Most készülnek a festett díszekkel ékesített cseréptányérok mintapéldányai. Ha ezek is megkapják a zsűri hozzájárulását, nagy örömet szereznek azoknak, akik gyűjtik a falra akasztható dísztányérokat. É. H.