Magyar Hírlap, 1972. augusztus (5. évfolyam, 211-241. szám)

1972-08-30 / 240. szám

Rádiófigyelő ^A-nylig hatatlan rendezők a stúdiók anyagi ösztönzési rendszerét is. A gyermek-, a dokumentum- és a tu­dományos ismeretterjesztő filmgyártás helyzetének is nagy figyelmet szentel a pártdokumentum. Erre vonatkozóan az Izvesztyija egyik cikke közöl érdekes meg­jegyzéseket. A közlemény szerzője, A. Va- szilkov, a szovjet tudományos filmbizott­ság elnöke, azt kifogásolja, hogy a szov­jet dokumentumfilm-gyártásban túlságo­san keverednek a műfajok, a rendezők nem elég céltudatosak, nem fordítanak gondot arra, hogy kinek készítik filmjü­ket. A tudományos filmek jelentős része túlságosan sok riportelemet, rendezői operatőri „művészkedést” tartalmaz, tu­dományos szempontból viszont nem elég értékes és színvonalas. Számszerűen is kevesebb tudományos film készül a szük­ségesnél. Mint ismeretes, a párthatározat a film­kritikával kapcsolatban is állást foglal. Ebben a tárgyban már korábban folytak polémiák a lapokban. Az Iszkussztvo Ki­no című szaklap több vitacikket közölt e kérdésről. Karanov, a szerkesztő bizott­ság tagja vezércikkében kárhoztatta a divatos nyugati filmirányzatokkal szem­ben mutatkozó kritikátlanságot. Elmarasz­talja a Marcell Carnét, Stanley Cramert, Jean Maraist, Spencer Tracyt méltató ta­nulmányokat. Elégtelennek véli ellenben a szocialista országok filmművészetének ismertetését. (Pozitív értékelést kap Gres- kovicsnak Fábri Zoltánról szóló könyve és Ignatyevának a magyar filmről szóló ta­nulmánya.) A szovjet film újabb nagy fellendülés előtt áll, írják a szakemberek. Bondar- csuk már elkészült jelentős művek címeit is említi: Tarkovszkij fesztiváldíjnyertes Solarisát, a nálunk a Mikroszkópban be­mutatott Csendesek a hajnalok filmvál­tozatát, s néhány számunkra még isme­retlen címet. Jegyezzük meg őket: A menyasszony; Mese Rusztánról; Az ár­nyak délre eltűnnek; Zahar Berkut; For­ró a kezed. Reméljük, hamarosan találkozunk ve­lük a magyar mozikban. Pályi András — N. Sándor László Ezen a címen mutatta be az Ifjúsági Rádiószínpad Ambrus Tibor rádiójátékát. Főhőse egy most érettségizett fiatalember, aki nem találja helyét a világban. Leg­alábbis nem vállalja azt a sorsot, melyet szülei szánnak neki; az egyetem helyett megpróbálja saját erejéből megtalálni a maga útját. Elszegődik hát — több he­lyet is kitapasztalva — fizikai munkás­nak. Közben ifjú fővel megházasodik, de a családi keretek között sem leli meg ön­magát, a téeszfőkönyvelő após józan ter­vei elől készül menekülni, amikor a szer­ző elbúcsúzik figurájától. A felállított dramaturgiai képlet vilá­gos, Ambrus Tibor azonban művészileg nem oldja meg megnyugtatóan a vállalt feladatot. Elsősorban azért, mert monda­nivalóját mindvégig tételesen kezeli; a szereplőknek nincsen egyéni ábrázatuk. a szerző által kimódolt álarcot viselnek. Ezért a cselekménynek sincsen emberi hitele; a főhős sorsát éppen ezért nem tudjuk a végén tovább gondolni. Pedig a Miskolci Nemzeti Színház művészei, Orosz György rendezővel az élen mindent megtettek, hogy a rádiójátékba életet le­heljenek; rajtuk nem múlott semmi. Kortársaink A sorozatban ez alkalommal Bertha Bulcsú mutatkozott be a rádió hallgatósá­ga előtt. A most harminchét éves író Pé­csett tűnt fel első írásaival és első köte­te, a Lányok napfényben éppen egy évti­zeddel ezelőtt látott napvilágot. Azóta szép pályát futott be. Eddig tíz kötete ké­szült el, ebből nyolc elhagyta a nyomdát. Kétszer tüntették ki József Attila-díjjal. Jelenleg az Üj írás szerkesztője. Váci Mi­hály íróasztalánál dolgozik. Szabó B. Ist­ván, a mostani műsor összeállítója kitű­nően válogatta össze azokat a szemelvé­nyeket, melyek ezt az egyéni arcú írót jellemzik. A Rákleves című novella és A bajnok élete című kisregényrészlet pél­dául remekül érzékeltette az író pontos leíró készségét, a jól szerkesztett párbe­szédtechnikát és különös érzékenységét a mindennapi élet felszíne alatt rejtőző drámaiság ábrázolására. gZ- jj_ Kalocsa újdonságai a népművészet barátainak A 'magyar Tféprhí vészét barátai jófor­mán csak külföldpn készült képeken, híradókon láthatják a kalocsai pingáló asszonyokat. Bárki megveheti hazánk­ban a kalocsai hímzéseket, halasi csip­kéket, matyóruhás babákat, de a pingáló asszonyok csodás forma- és színvilága legfeljebb a kalocsai vasútállomás falán, s néhány reprezentatív létesítményünk éttermeiben látható. A Kalocsai Népművészeti és Háziipari Szövetkezet most változtat ezen a furcsa helyzeten. Edényeket és dohányzóasztalt készül forgalomba adni a , pingáló as­szonyok által egyengént, kézi festéssel készített népművészeti díszítéssel. A gránitedények pingálással ékesített első szériáit — ezek feketekávés készle­tek, a tálaláshoz való szervizek lesznek — már jóvá is hagyta a népművészeti zsűri, s így rövidesen kereskedelmi for­galomba kerülhetnek. Most készülnek a festett díszekkel ékesített cseréptányérok mintapéldányai. Ha ezek is megkapják a zsűri hozzájárulását, nagy örömet szerez­nek azoknak, akik gyűjtik a falra akaszt­ható dísztányérokat. É. H. Az idény küszöbén érdekes és tanul­ságos lesz röviden áttekinteni azokat az eszmecseréket, amelyek a színház és a film körül az elmúlt hetekben a szovjet sajtó hasábjain kibontakoztak. Számos olyan kérdés, gond, probléma került elő­térbe, amelyek a hazai kulturális köz­véleményt is foglalkoztatják. A színházi terület legérdekesebb vitája a kritika kö­rül alakult ki, a filmről folyó eszmecse­rét pedig az SZKP KB e napokban köz­zétett határozata teszi hangsúlyossá és időszerűvé. A színházi műhely és a kritikus Egyre ritkábban foglalkoznak a kriti­kusok a színművek irodalmi elemzésével — állapítja meg a Leningradszkaja Prav­dában Danyil Al, aki egyébként az író- szövetség leningrádi központjában a drá­mai szekció vezetője. A színházak elő­adásairól szóló beszámolók úgyszólván teljes mértékben megfeledkeznek magá­ról a darabról, s teljes figyelmüket a színház munkájára összpontosítják. Egy- egy előadást többnyire érdekes színpadi figurákért, jó színészi alakításokért, jó színpadi megoldásokért dicsérnek, s rit­kán olvashatunk a kritikákban az elő­adott dráma szerkezetéről, atmoszférájá­ról, mondanivalójáról. Az írói munka mintegy szétforgácsolódik a kritikusi szemléletben, a legritkábban találkozni olyan méltatásokkal, melyek a művet a maga teljességében vizsgálják. Minthogy pedig még a legsikeresebb művek is csak elvétve látnak nyomtatásban napvilágot, a darabok szinte csak egyik vagy másik színház interpretálásában léteznek, s a köztudatban a drámairodalom hovato­vább az „alkalmazott irodalom” szintjére süllyed. Ellenkező véleményen van N. Rumjan- ceva, aki a Szovjetszkaja Kultúra hasáb­jain vitába száll Danyil Állal. Szerinte a szovjet színikritikának túlságosan is irodalomtörténeti jellege van. A kritiká­nak valóban az a feladata, hogy a mű­vet a maga teljességében vizsgálja, de vajon a színház esetében helyettesítheti-e akár a legaprólékosabb irodalmi elemzés is a színpadi előadás analízisét? — kérdi Rumjancev, s mindjárt leszögezi: a drá­ma értékei és fogyatékosságai végső so­ron csak a színpadon derülnek ki, tehát a színpadi mű végül is csak színpadi as­pektusában vizsgálható. A kritikus nem abszolút bírája az elő­adásnak, hanem beszélgetőtársa, s első­sorban barát. Ebből kell kiindulni a kri­tikus szerepének megítélésekor — han­goztatja N. Lejkin, a Tyeatralnaja Zsiz- nyben, s példaként több olyan moszkvai előadást is említ, mellyel a kritika túlsá­gosan udvariasan bánt — a közönség pe­dig sokkal hűvösebben fogadta. Színházi ember-e a kritikus? Honnan veszi a bá­torságot, hogy a színházi alkotók nagy gonddal, hosszas előkészületek után be­mutatott művéről néhány lapon ítéletet mondjon? Egyetlen válasz van erre: a kritikus a közvélemény képviselője. A kritikus nem tévesztheti szem elől azt a küldetését, melyet az SZKP KB-nak az irodalmi és művészeti kritikáról hozott legutóbbi határozata is megerősített. Színházi ember-e a kritikus? Ugyanezt a kérdést teszi fel Alekszander Szvobodin is a Komszomolszkaja Pravdában. Ügy látja, a színházi alkotók, a színészek, rendezők, de nemegyszer az írók is egy­re kevésbé várnak értő elemzést a kriti­kustól. Sokszor előfordul, hogy egy-egy kritikust meghívnak a próbákra, been­gedik a „kulisszák mögé”, a „műhelybe”, mégsem hasznosítható kritikai elemzést várnak tőle, hanem tőmondatos választ: igen vagy nem? A kritika abszolutizálá­sáért maguk a a színházi alkotók is fele­lősek, amikor úgy tartják, a kritikusi „igen” már sikert jelent. Szvobodin szer­kesztői tapasztalataira hivatkozva, egye­bek közt ebben látja annak magyaráza­tát is, hogy sok fiatal kritikusban nincs is igény az igazi elmélyülésre. Ehhez kapcsolódik a neves teatrológus, J. Golovasenko is a Szovjetszkaja Kul­túrában. Puskin szavait idézi: „A kriti­ka tudomány.” Azt várjuk a kritikusok­tól — írja —, hogy magas képzettségű színházi szakemberek legyenek, s mint ilyenek, tágabb értelemben a színházi al­kotó műhely, az alkotói folyamat része­sei, segítői, társalkotói. Sajnos, a szín­padi műfajok szakirodaima — s ez nem­csak az úgynevezett prózai színjátszásra, hanem a balettművészetre is vonatkozik, ami pedig a szovjet színház nagy büsz­kesége — jelentősen szegényebb a „ha­gyományos” műfajokkal foglalkozó, az irodalmi, a zenei, a képzőművészeti stb. szakirodalomnál. Alkotó szellemű viták­ra szükség van — vallja Golovasenko, aki szívesen látná, ha a sajtóbeli eszme­csere folytatódna és tovább mélyülne a színházi alkotóművészek szakmai talál­kozóin. A film. helyzete és feladatai Igen érdekesek a film körül folyó esz­mecserék is. Tipikus vélemény világszerte, hogy vál­ságban van a filmgyártás, a televízió ki­szorítja a mozit. Nálunk viszont egyre több mozgóképüzem nyílik, s a nézők ér­deklődése egy cseppet sem csökken a film iránt. Így kezdte Jurij Ozerov, a Felszabadulás című filmalkotás Lenin- díjas rendezője azt a beszélgetést, ame­lyet a Lityeraturnaja Gazeta munkatársa vele és Szergej Bondarcsukkal folytatott. A terjedelmes kettős interjút a szovjet irodalmi lap közvetlenül a szovjet film­művészet helyzetéről és feladatairól szóló párthatározat előtt jelentette meg, és szá­mos olyan vonatkozás található benne, amelyekkel a határozat is foglalkozik. Bondarcsuk és Ozerov, az eredménye­ket méltatva, igen kritikusan és őszintén mutat rá a problémákra is. Egyebek kö­zött megállapítják, hogy a szovjet filmek külföldön nem elég sikeresek. Bondarcsuk véleménye szerint a szovjet filmek nagy részét filiszteri érzelgősség öntötte el, és másodrangú jelentéktelen témák kerültek előtérbe. 'Ugyanerről beszél a párthatá­rozat is, amely a „kommunista erkölcsi- ség erősítését” követeli, s hadat üzen a „burzsoá ideológiának, morálnak, kispol­gári csökevénynek”. Bondarcsuk szembeszáll azzal a nézet­tel, hogy káros szuperfilmeket készíteni, mert azok nem eléggé „gondolatiak”, Oze­rov hozzáteszi, hogy a legjelentősebb klasszikus szovjet filmek, mint a Patyom- kin cirkáló, a Föld, a Hamlet, szintén szuperfilmek voltak, de teli gondolattal. Egy más kérdéskörre áttérve, Bondar­csuk így fogalmaz: „Nemrég még valósá­gos hibának számított, ha egy színésznő szép volt, s ha egy arcnak nincs valami fogyatékossága, szinte nem is szabad fény­képezni. Tilos premier plánba hozni, ha legalább egy kicsit nem ragyás. Ez a neo- realizmus esztétikája”. Ozerov szerint „az utóbbi tiz évben előtérbe állítottuk a frus­kákat, az ő jellemüket fürkésztük (ami persze nem hiba), de kár, hogy ugyanak­kor eltűnt a filmvászonról az érett asszo- nyiság”, s eltűntek az izmos és jó kül­sejű férfiak is. Ami a sztárkérdést illeti, Ozerov szerint nem vétek sztárokat kiala­kítani, feltéve, hogy az illetők nem csu­pán mutatósak, hanem tehetségesek is. Mindkét rendező szóvá teszi, hogy fej­lődnie kell a szovjet filmipar technikai színvonalának. Jobb filmszalagot kell gyártani, javítani kell a hangfelvevő be­rendezéseket is. Bondarcsuk például a Katyerina Izmailova című film cannes-i sikerének elmaradását a tökéletlen hang- felvételnek tulajdonítja. Bírálják a film­„UDVARI” ZENE. Már égnek az utcán a lámpák, amikor a Szentháromság téri kollégium erkélyéről megszólal a torony­zene. Fúvósszignál adja tudtunkra: ha­marosan kezdődik a Zenélő udvar kon­certje. Ide, a kollégium dísztermébe köl­tözött ugyanis a muzsika, mely így már csak a nevében és szellemében „udvari”, mert eredeti színhelyét, a volt Erdődy- palotát tatarozzák. — Először 1967-ben rendeztük meg a Zenélő udvar programsorozatot, azzal a céllal, hogy ne csak hangversenyt ad­junk, hanem ismeretterjesztő előadást is — tájékoztat Mossóczy Vilmos művészeti vezető. — Így a főleg külföldiekből álló közönség teljesebb, mélyebb képet kap egy-egy témából. Az idei, augusztus 6-tól szeptember 5-ig tartó programban az új műsorok mellett az eddigi legsikereseb­beket kívántuk összegezni. — Hogyan kapcsolódik a helyszínhez az előadások műsora? — Nagymértékben befolyásolta a válo­gatást, hogy az eredeti színhelyünk egy palotaudvar voll a Várban. Az idén is azok a művek szólalnak meg, amelyek kapcsolatban állnak a régi Pest-Budával, a Várnegyeddel, a magyar történelem­mel és zenei múlttal, vagy királyi udva­rokban keletkeztek. Így hallhatták az érdeklődők Esterházy Pál magyar barokk kantátáit, Daniel Speer német zeneíró zenés regényét a török Budáról. A Bee- thoven-esten olyan kompozíciók kerül­tek a műsorba, melyek a halhatatlan klasszikus magyarországi személyes kap­csolatainak és budai látogatásának emlé­két őrzik. Az idén mutatták be először a Népdal és zenemű című műsort, mellyel Kodály Zoltán születésének 90. évfordulójára emlékeztek. Ezenkívül még lesz egy pre­mier: szeptember 3-án a Mátyás-temp­Muzsikál áVár lomban kerül a közönség elé Haydn A teremtés című oratóriuma. Úgy hisszük, ez a műsor is, akár a többi, szép számú közönséget vonz majd. BACH - A LA BACH. Ma már senki sem lepődik meg azon, ha egy beat- szám kellős közepén Bach-részlet hang­zik fel. Hozzáedződtünk — ha szabad ezt mondani. Tánczenénkben divatos lett a klasszikus muzsika. Felhasználják, átdolgozzák, ezeregy ritmusban hangza­nak fel a régi dallamok. Mert ez így egyszerűbb, biztosabb út a sikerhez? Ta­lán. De tagadhatatltanul megjelölhető en­nek az irányzatnak (nevezzük annak) je­lentős haszna is. Van, aki Bachhal — hogy példánknál maradjunk — először így találkozik. A klasszikus zene köny- nyű műfajba ágyazott megjelentetése egy állomás lehet azon az úton, mely az igé­nyes muzsika megismeréséhez vezet. De semmi esetre sem végállomása. Ne feled­kezzünk meg arról, hogy ez a furcsa, ösz- szetett muzsika mindvégig idézőjelben értendő. Bachról szól, kedvet teremt Bachhoz, de nem azonos vele. Ezért üdvözöltük nagy örömmel a TIT egy másik, szintén várbeli vállalkozását. Bach összes orgonaműveit ismeretterjesz­tő előadások keretében mutatják be ez év áprilisától novemberig minden máso­dik pénteken a Bécsi kapu téri temp­lomban. A műveket Peskó György orgo­naművész játssza, az előadásokat pedig Földes Imre és Várnai Péter tartja. A közönség kilencven százaléka tizen-hú- szonéves diák, egyetemista és munkás- fiatal. — Eljönnek, itt maradnak és figyelnek — mondja Földes Imre. — Végigülik, hallgatják a műsort, amelyen szeretnénk őket Bach életútján, munkásságán vé­gigvezetni, s főként igyekszünk megtaní­tani az ifjúságot tudatosabban hallgatni a darabokat. A kompozíciók építkezésé­nek, szerkezetének, kifejező formáinak analízise játékos, auditív eszközök segít­ségével történik. Ügy érezzük, s ezt a nagy érdeklődés is bizonyítja, fáradozá­sunk nem hiábavaló. Minden előadáskoncertet kétszer ismé­telni kell. Mi ennek a titka? Erről fag­gatjuk a közönséget. Íme néhány véle­mény: — Bach ritmusa legalább annyira mo­dem és lüktető, mint egy jó beatszámé. És itt jöttem rá, hogy a nagy hangerő a beatzenekaroknál inkább csak divat: itt a zenei mondanivaló indokolja. — Tetszik, hogy a motívumokat az elő­adók előbb zongorán mutatják be, ha kell többször is; s mire orgonán szólalnak meg, már nemcsak hallom, értem is a zenét. — A színvonalas tartalmú és közért­hető ismertetéseket jól egészíti ki a mes­teri orgonajáték. Behunyom a szemem, és azonnal körülöttem mozog, vibrál a barokk zene: egyszóval hat reám. — Az orgonaművek meghallgatása után semmi magyarázatra nem szorul Bach lipcsei síremlékének felirata: Min­den muzsika kezdete és vége. Jóleső érzéssel távozunk. Még bennünk búg a „h;mgszerek királynőjének” hang­ja, amikor magunkban összegezzük a várbeli esték tapasztalatait: a hasznos ismereteket adó szó és a szép élményt nyújtó muzsika — találkozott a közön­séggel. Dalos Gábor 6 1972. AUGUSZTUS 30, SZERDA KULTORA - MŰVÉSZET _------„ MflGYOR HlRLQP Tallózás szovjet lapokban Kulturális viták, eszmecserék

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék