Magyar Hírlap, 1972. december (5. évfolyam, 332-360. szám)

1972-12-31 / 360. szám

2 1972. DECEMBER 31. VASÁRNAP PETŐFI-DÍSZÜNNEPSÉG­­Magyar Hírlap (Folytatás az 1. oldalról) vallja a magáénak nagy költőnket az emberiség haladó többsége, messze túl a határainkon is. Ezért ünnepelnek velünk együtt barátaink, szövetségeseink a szo­cialista országokban, de a világ számta­lan más táján is. — Velünk együtt ünnepelnek mindazok, akiknek drága és szent a szabadság, akik szívükön viselik a népek testvéri össze­fogásának ügyét, akik értik és szeretik az igazi művészetet, a közösséget teremtő, elkötelezett költészetet. — Engedjék meg, hogy e gondolatnál megállva, szeretettel üdvözöljem itt meg­jelent vendégeinket, ünnepségünk vala­mennyi részvevőjét, pártunk és álla­munk jelenlevő vezetőit, a társadalmi, tu­dományos, irodalmi és művészeti életünk kiválóságait. — Sok szeretettel köszöntöm a Pető­fi-emlékbizottság tagjait, és külön meg­becsüléssel a külföldi emlékbizottságok velünk ünneplő vezetőit. — Köszöntöm a magyar ifjúság, a Pe­­tőfi-emlékhelyek küldötteit, a Petőfi ne­vét viselő szocialista brigádok, termelő­­szövetkezetek, intézmények, iskolák és szervezetek képviselőit. Tisztelt ünneplő közönség! — Petőfi műve és emléke az évforduló­tól függetlenül is elevenen él népünk lelkében. A Petőfi-emlékbizottság felhí­vására megmozdult az ország. Ezernyi gondolat, megannyi terv született és öl­tött testet már eddig is, s fog kibontakoz­ni és megvalósulni a közeljövőben. Nem­csak az ifjúság, az iskolák, üzemek fiatal­jai készültek és készülnek elmélyült gond­dal és értő szeretettel az ünnepre, ha­nem a társadalmi és az állami szervek is. Megható odaadással gyűjtik, rendezik a Petőfi-emlékeket mindazok a falvak, vá­rosok, ahol a költő egykor megfordult, élt és alkotott. — Petőfire gondol, Petőfi emlékezete előtt tiszteleg most az egész magyar nép. Petőfi örökségének folytatása, emlékének ápolása nemzeti ügyé lett. Tisztelt ünneplő közönség! — Mindnyájunk magasztos kötelessége e haladó és forradalmi hagyományok ápo­lása. A költő életművének és saját ember­ségünknek, elveinknek, nemzeti hovatar­tozásunknak tartozunk vele. Nyerünk ve­le, és általa magatartásunk hajlíthatatlan­ságában, gondolkodásunk forradalmiságá­­ban, érzelmi gazdagodásában. Ezt a célt szolgálja a mai ünnepi alkalom is: Petőfi Sándor születésnapjának 150. évforduló­ján rendezett megemlékezésünk. Losonczi Pál megnyitója után Illyés Gyula Kossuth-díjas költő emlékezett meg Petőfi Sándorról. Illyés Gyula: Petőfi a nemzet és a világszabadság költője — Petőfi mindnyájunk rokona — mon­dotta bevezetőben Illyés Gyula —, alig van magyar anyanyelvű ember, akinek szívébe nem fészkelte be magát, csaknem úgy, mintha vérségi közünk volna hozzá. — Mi ennek a varázslatnak a magyará­zata? Az, hogy költőként nyitotta meg ugyan tudatunk ajtaját, de azon az aj­tón egy bámulatos jellemű fiatalembert vezetett be, és ismertetett össze velünk. Ez nem mindennapos jelenség. Nincs szá­ma a tanulmányoknak, melyek Petőfi ver­seinek nagyságát boncolják; épp annyit lehetne fejtegetni egyéniségének nagysá­gát. — Egy nagy író attól kezdve nagy író, amikortól fogva állandóan jelen van nem­zete eszmevilágában; amikortól a művei csaknem tárgyszerű részei a nép birtoká­nak, akár egy híd vagy középület. Sőt, még jobban azoknál. Pest hajdani szép városházát lebontották. Eltűnt az utcá­ról, el az emberek fejéből.­­ Szeptem­ber végént nem lehet lebontani, téglán­ként kihordani a nemzet tudatából. Van­nak szellemi művek, amelyek úgy hozzá­tartoznak egy országhoz, és olyasféleképp működnek benne, akár egy vízesés, mely erőművet hajt. — Petőfi Sándor művei ilyen módon részed a magyar nép életének. De nem­csak művei lettek örök kincseink. Még annál is többet hagyott ránk. Élete is kinccsé vált. Azt mondhatnánk, hogy ma­gánéletének fordulatai is — műalkotások. Mert ő azokkal is hatni tudott, hatni akart. Kettős ház a koszorú, amelyet az országon belül és az országon kívül em­lékműveihez helyezünk. Az egyiket a rendkívüli szellem, a másikat a rendkí­vüli jellem kapja. — Lángelméjének világra jöttét nem tudjuk megmagyarázni. Petőfinek lehet­nek mindmáig kelletlenkedő olvasói Iván­nak, akiket a lírai versek könnyed ömlé­­se, másokat a világnézeti versek túl he­ves irama gombolkoztatott be. De egyhez még ezek is odaadták a szavukat, hogy leíró — valóságot ábrázoló — versei, mindmegannyi mesterteljesítmény, még a világirodalom mezőnyében is. Tájleírásai­val, helyzetképeivel Petőfi az európai rea­lizmusnak olyan előfutáraként mutatko­zott be, mint Gogol, Stendhal vagy Flau­bert. De túlhaladva sok nyugati borúlátó pályatársát, Petőfi hisz a tettben. Értel­mesnek tartja a cselekvést. Egyre meg­szállottabban hirdeti a beavatkozást, a sors dolgába is. Így lett a reménység — a magyar anyanyelvűek reménységének — legnagyobb költője — a végső pilla­natban. — A fáklya, amelyet elődeitől Petőfi, mint költői örökséget vesz át, nem ko­­romtalan, nem biztató lobogású. A ma­gyar közéleti — mondhatjuk úgy is: nem­zeti — költészet baljóslatú, még a reform­kor nagy világbontása idején is. Hisz kez­dettől fogva a nemzeti lét és nemlét kér­désével vívódik. Az aggodalom nemze­dékenként fokozódó szava Berzsenyi, Kölcsey, Vörösmarty hármasában tetőz. Petőfi e tekintetben a kiáltó ellentétük. Első megszólalásától fogva a bizakodást hirdeti, a nem csüggedést, a sors jobbra fordulását, illetve jobbrafordíthatóságát. Holott a valóságot ő is tisztán látja, a maga teljes zordságában.­­ A hagyományosan keserű hangot azonban, noha újra és újra ajkára tolak­szik, elharapja, visszafojtja. Ellentétben elődeivel, akik nemesi osztályhoz és nemesi osztályról szóltak, ő, ahogy szó­val is kimondta, alapállásában a „szűrös­gubás embereknek” beszél. Azoknak pe­dig szívvel-lélekkel, úgy érzi, csak re­ménykeltőt, csak biztatót és buzdítót mondhat. — A történelem szemlélője számára alig van csüggesztőbb látvány, mint az a századokon át szüntelenül ismétlődő fo­lyamat, amit a szenvedő, az alsó népré­tegek szellemi kifosztásának nevezhet­nénk. Tragikus, hány tehetség fojtódik el a társadalmi mélyben. Az egész emberi­ségre nézve épp oly tragikus, ahogy a mélyből úgy-ahogy kijutó tehetségek akként hagyják ott azt a lenti világot, hogy nyomban meg is tagadják, a sors­közösség érzetének egy mozdulata nél­kül. Évszázadokat s országrészeket kell a szemnek bejárnia, míg egy-egy kivételt talál. S azt is gyakran a széttépettség halálos dilemmájában. — Petőfi ilyen tündöklő kivétel. Ki­emelkedett a népből és máig világló pél­daként, vissza akart térni hozzá. — Petőfi azért hitt a magyar nép jö­vőjében, mert hitt eszméinek holnapjá­ban. Ezek az eszmék pedig az elnyomott társadalmi rétegeknek éppúgy szabadsá­got ígértek, akár az elnyomott nemzet­nek. És ez Petőfi kettős forradalmársá­­gának indítóoka. A „Világszabadság” kiáltotta el ma­gyarul versben elsőként a szót, ő, a leg­nemzetibb költő, s ebben nincs ellent­mondás, sőt, ami látszólag szemben áll, az voltaképpen szervesen kiegészíti egy­mást. — Petőfi azért bízik a magyar nép ügyében, mert bízva bízik az egész em­beriség ügyének jobb sorsra fordulásá­ban. Ezért is a reménység költője mind a mai napig, mégpedig a nagy realisták, a nagy valóságfaggatók módján. Ezért is nem lehet ünnepelni őt puszta szavakkal, hanem elsősorban önvizsgálattal. És hely­zetvizsgálattal. „Hol a szem szemével farkas­szemet nézni, Ki meri meglátni, ki meri idézni Az igazi arcát?’’ írta Babits ötven évvel ezelőtt, a századik születésnapon. Farkasszemet kell vele nézni ma is. Hogy miként tudunk ennek megfelelni? Először is azzal, hogy letöröljük Petőfi műveiről a port, azt, amely a mi gondat­lanságunkból rakódott rájuk. Aminek kö­vetkeztében, ha tudjuk is, sokszor csak fogyatékosan érezzük, hogy milyen nagy költő is ő, hogy mit kaptunk tőle, s mit kaphatunk, magyarok és nem magyarok. — Rengeteg az írásmű, amely Petőfi műveit taglalja, s nem csupán magyarul. Csak a századfordulóig több mint har­minc nyelvre lefordították például azt a költeményt, amely így kezdődik: Reszket a bokor, mert Madárka szállott rá, Reszket a lelkem, mert Eszembe jutottál. — Kötetre rúg a tanulmány, amely pusztán ezt a négy sort elemzi, hogy föl­mutassa a roppant erőt, amely annak leheletszerű gyöngédségét létrehozta. — Kosztolányi égig emelte az ebbe a két sorba tömörített költői képet: Ábrándjaimnak száraz erdejében Csörög, csörög, már nem susog a lomb. Valóban, ez a két sor dísze lehetne bár­mely szimbolista költeménynek. De épp így találna rengeteg gyöngyöt a szürrea­lista szempont, vagy az expresszionista, vagy azé a művészi iskoláé, amelynek még nincs is neve. Egy példa a tiszta költészetre: Egy hattyú száll fölöttem magasan, Az zengi ezt az édes éneket —■ Oh lassan szállj és hosszan énekelj, Haldokló hattyúm, szép emlékezet!... — A remekművek attól hall­atatlanok, hogy rejtetten bennük van, amivel a jö­vendő korok is táplálkozhatnak. Ha rá­jönnek annak a kifogyhatatlan tápláló­anyagnak az ízére. A mi korunk mind­máig nem teljességgel élvezi Petőfi ízeit. S ebben mintha magának a költőnek is része volna. Petőfi ugyanis ellentétben a közfelfogással, nem könnyű költő. Épp azáltal nehéz, azáltal kíván fokozott fi­gyelmet, mert könnyűnek tetszik. A Pe­tőfi-vers, akár a népdal, félrevezeti a gya­nútlan, főleg a szerénytelen olvasót. Azt hisszük, csak az van benne, amit első hal­­lásra-látásra kapunk, amit a felszín mu­tat. A Petőfi-vers akár az egymásba il­leszthető fababák, több rétegű. Úgy rejti a magas művészetet, akár azok a néhány vonással odavetett rajzok, amelyek mon­danak ugyan valamit azzal is, amit áb­rázolnak, de, amelyek a tökéletes mes­terről épp a felsőfokú egyszerűségükkel tanúskodnak. A Megy a juhász szamá­ron, vagy a Befordultam a konyhába a világ legigénytelenebb verse. De próbáld utánacsinálni, s akkor méred majd föl, mit tudott az a kéz, amely azokat egy kanyargással létre varázsolta. De ilyen módon egyszerű A négyökrös szekér is, vagy a János vitéz vagy a Homér és Osszián. — És ilyen módon egyszerűek — vagyis a látszólagosnál sokkal-sokkal mélyebb értelműek — tettei is: akár magánéleté­nek, akár közéletének cselekedetei. Ott van azokban is a kéznek az a biztos, friss, könnyed lendülete, amely a belső erőre vall. Ezeket a kortársai közül csak keve­sen fogadták helyesléssel. Elhamarkodott dolgok, mondták rájuk, vagy szebben ki­fejezve: elsietett dolgok. De rendre ki­­világult, hogy nem elsietést kellett vol­na mondani, hanem előre sietést. — Van hát minek utána néznünk, van mit kiderítenünk és kiigazítanunk, ha Pe­tőfit méltón akarjuk ünnepelni. Aminek csak egy célja lehet: hogy miután minél világosabbá tettük szavait és magatartá­sát, hiteles valójában visszaadjuk azok­nak, akikhez mindig vágyott, a nép töme­geinek, anyanyelvre való tekintet nélkül . Erősítsük tehát értő szolgálatunkkal a reménység költőjét. Tegyük minél lát­hatóbbá, és ezáltal hatékonyabbá a költőt, akiről hazai és külföldi értők egyaránt vallják, hogy rólunk, magyar anyanyel­­vűekről szólva, őbenne valósul meg leg­jobban, amit egy nép géniuszának — őr­szellemének — nevezünk. Ő tehát a mai napig a mi legmegbízhatóbb tanácsadónk, magyar közösségünk irányadója. Nagy szükségünk van rá. Ezután a nagy alkotóknak a népek kö­zötti hatalmas békítőszerepéről beszélt Illyés Gyula, majd hozzáfűzte: — Ebbe a népeket békítő szóértésbe mi régóta Petőfit delegáljuk. Ő változat­lanul a mi legilletékesebb tolmácsunk. Nemcsak a magyarság jövőjében hitt ugyanis, hanem épp oly lángolóan, vére hullásáig hitt minden nép ügyében is. Alig huszonhét évesen, a segesvári csatá­ban nem egy árva nép, nem egy levert nemzet, hanem az egész emberiség kivá­lasztott fiaként halt mártírhalált, tudato­san előre sietve, előfutárként tehát, vagy­is nem hasztalanul — A nemzetek és nemzetiségek közti béke — fájdalmasan időszerű ma is, akár akkor, amidőn ő ebbe vetette legfőbb re­ményét. Legyen bátorságunk változatla­nul ebben hinnünk, ezért küzdenünk. — Ezzel a gondolattal hívjuk a világ népeit is — a világszabadság várományo­sait —, hogy osztozzanak ünneplésünk­ben. Illyés Gyula után Aczél György, az MSZMP Politikai Bizottságának tagja, a Központi Bizottság titkára mondott ün­nepi beszédet. Aczél György: úgy ünnepeljük méltóképpen Petőfi emlékét, ha valóra váltjuk a költő álmait Tisztelt ünneplő közönség! Kedves elvtársnők! Kedves elvtársak! — Az ünnepségek itthon és a világban számtalan sugárral világítják meg most, születésének 150. évfordulóján Petőfi Sándor alakját. A sokféle szögből ráve­tülő sugarak visszaverődnek, s így igaz, hogy „az ünneplés­­ nemcsak az ünne­­peltre vet fényt, hanem az ünneplőkre is”. Vannak, akik sokallják az ünneplést, de nemcsak az ember veszti el személyi­ségét, ha nem emlékezik: megszűnik a nép nemzet lenni, ha nincs emlékezete. — Sokan mondták már magukról, hogy ők Petőfi méltó örökösei, hogy ko­szorúikat ők helyezik joggal szobrai ta­lapzatára. És nem kevesekről derült ki a múló időben, hogy méltatlanok voltak, hogy népellenes, nemzetrontó céljaik leplezésére vállaltak hangoskodó szere­pet a Petőfi-ünnepségeken. Ám a lep­lezés a történelemben mindig leleple­ződik.­­ A „folyvást küszködni kell” forra­dalmi radikalizmusának költőjét 1867 után a királyi Magyarország megalkuvó, hamis prófétái, a szabadságharc hóhérai azzal ünnepelték, hogy önelégülten hir­dették : már megállhatunk, mert itten az ígéreteknek földje van. Még az öre­gedő Jókait is rávették később, hogy az „akasszátok fel a királyokat” költőjének ünnepén azt írja Ferenc Józsefről: „van még egy népeitől szeretett és népeit sze­rető király — és ez Magyarországé, s Petőfi elégedetten látná ezt”. — Ismeretes a jegyzőkönyvi dokumen­tuma annak az 1922-es parlamenti ülés­nek, amelyen a Bethlen-kormányzat akarta Petőfi örökségét törvénybe iktat­ni, de egyetlen baloldali képviselő — meg­érdemli, hogy nevét feljegyezzük (Cser­­ti József) közbekiáltására — „Éljen Pe­tőfi szelleme! Éljen a Magyar Népköz­­társaság!” — zavar és botrány tört ki. 1918 és 19 szellemével együtt kiutasí­tották Petőfit is az úri törvényhozás házából. A Horthy-korszak hivatalos po­litikája megpróbálta saját nacionalizmu­sa, nemzeti gyűlölködése képére hamisí­tani azt a Petőfit, aki a világszabadság jelszavát írta a magyar költészetben szimbólumként elsőnek felemelt piros zászlóra. — 1931-ben írta Móricz Zsigmond Ha Petőfi élne című cikkében: ,,A Petőfi Társaságnak van egy valóságos Petőfije, akihez ragaszkodik, mint egy bibliá­hoz. Csak nem tud az egészhez ragasz­kodni, mert a valóságos, Petőfi ma is él, bátor és ifjú lángjai ma is perzsel­nek. A Petőfi Társaságok soha nem fog­lalkoznak Petőfi eszméinek terjesztésé­vel, mert sokkal könnyebb a Petőfi Házban őrizni az ágyat, amiben Petőfi született, mint Az apostol gondolataival kiállani a tömeg elé.” — Juhász Gyula pedig így írt 50 év­vel ezelőtt a kétféle — az ünnepelt és az igazi — Petőfiről: Nevét idézik, de a szellemét nem! Az él és gyújt szívekben észrevétlen, Mint a futó tűz korhadó avarban, Terjed titokban és nő láthatatlan ... Az igazi értők és követők — Igen, mindig voltak Petőfinek igaz értői és követői, akik nemcsak nevét, de gyújtó, éltető szellemét idézték. Így idéz­te őt a fiatal magyar munkásmozgalom és ez a hagyomány élt az agrárszocialista mozgalmakban. Petőfit követte a Magyar Tanácsköztársaság. Erőt és hitet merí­tettek belőle a hazai és nemcsak hazai haladó mozgalmak a két világháború között. Az üldözött, föld alá szorított kommunista párt szövetségeseivel, Petőfi arcélével figyelmeztetett a Történelmi Emlékbizottság fasizmus ellen mozgósí­tó plakettjén, s Petőfi Brigád küzdött nemzetiszínű és vörös zászlók alatt a hitleristák ellen.­­ És újra, meg újra az igazi Petőfiért emelték fel szavukat nagy költőink. Az ő tüzét tartotta ébren Arany és Vajda János. A „Petőfi nem alkuszik!” elvi könyörtelenségével ostorozta korát Ady, Babits Mihály, aki pedig nem közvet­lenül Petőfi útját folytatta, az 1923-as centenárium reakciós kisajátítást kísér­

Next