Magyar Hírlap, 1972. december (5. évfolyam, 332-360. szám)
1972-12-05 / 336. szám
6 1972. DECEMBER 5. KEDD . X ^ TÚRA-MŰVÉSZET_______________________ IkgYIjR HIRLjjP A politikai plakát Beszélgetés Sós Lászlóval és Kemény Évával A Magyar Nemzeti Galériában Sós László és Kemény Éva — a házaspár közismert jelzésével: Só-Ky — Munkácsy-díjas grafikusművészek ötven plakátjának kiállítása jó lehetőséget ad a plakátművészettel — különösen a politikai plakátokkal kapcsolatos kérdések felvetésére. E műfaj kommunikációs problémái sajátosak: a plakátnak olyan jelképeket kell teremtenie, amelyek köznyelven beszélnek, mindenki számára érthetőek és egyértelműek. Ugyanakkor a plakáttervező is élni kíván minden művész jogos igényével, azzal, hogy saját nyelvén beszéljen, egyéni véleményét mondja el. — Mi a véleménye ezekről? — kérdeztük Sós Lászlót. — Egyszerre van jelen a plakáton mindkettő: az általános tartalom is, meg az a személyes valami is, amit és ahogyan ebből az általánosból a művész kiemel. De természetesen mi mindig a tartalomból indulunk ki. S elöljáróban azt is tisztázzuk, kinek szól a plakát, milyen értelmi fokon kell beszélnie. A személyes formanyelv tulajdonképpen másodlagos. — Tartalmon ezúttal irodalmilag, tehát fogalmakkal is kifejezhető, vagyis szöveges tartalom értendő-e? — Az a helyes, ha a tartalom vizuális formában jelentkezik, és az ábrázolás nem puszta illusztráció. Vegyük példának egyik legutóbbi, már az utcán levő, a Szovjetunió 50 éves fennállását ünneplő plakátunkat. Vagy ugyanebben a témában azt a másikat, amely itt látható a kiállításon. Ez utóbbinak a tartalma, hová ért el a Szovjetunió 50 év alatt. Képileg ez így fest: a kezdet egy faekével szántó muzsik, 50 év múltán pedig a jelen, egy immár nemzetközivé vált szimbólum, a világ első űrhajósa. — Tehát így is fogalmazhatunk: az eszme és nem a szöveg a lényeges. Mégis, csaknem minden plakátnak van szövege is. — Rossz eset persze, ha a szöveg csak megismétli, amit a kép már elmondott — veszi át a szót Kemény Éva. — Ez nem azt jelenti, hogy egy-egy munka ne lehetne kifejezetten szöveges, mint például ez a KGST-plakát. De lehet, hogy szöveg és kép összefügg, támogatja egymást, egyik a másik nélkül el sem képzelhető. Ilyennek tartom a Nincs ideológiai békés egymás mellett élés feliratú plakátunkat, amelyen egy nagy keménykalap látható, s a szöveg ez alatt foglal helyett. Abból a közismert szólásformából indultunk ki, hogy „nem lehet mindent egy kalap alá venni”. Az évforduló plakátoknál például feltétlenül szükséges, hogy legyen szöveges, vagy számutalás is. De amilyen változékony a szöveg alkalmazásának a módja, annyira változó lehet önmagában a képi jelrendszer is. Az utóbbi negyedszázadban nálunk is sok ilyen módosulás volt. Közvetlen a háború után, amikor még csupán a romokat láttuk, szinte csak a széttört bilincs jelképezte a felszabadulás tényét, vagy az egymásra helyezett téglák az újjáépítés kezdetét. Ma már vidám, mondhatnám, lírai hangvétellel, mondhatjuk el képekben kifejezve egy-egy évfordulóról: ez ünnep. — Ez a „lélektani konszolidáció”, mondjuk, a színek megválasztásában is megmutatkozik? — Hajdanában egy plakátot csak úgy tudtunk elkezelni, hogy jó részben vagy egészében piros, esetleg nemzetiszínű. Mi igyekszünk új színeket alkalmazni. Feltétlenül szükségesnek tartom, hogy a politikai plakát színes legyen, ragadja meg a szemet. — A dolog természetéből következik, hogy a plakát bizonyos értelemben alá van vetve a „divat" változásainak. Sőt, hogy ezeket fel is használja az eszmei mondanivaló hatásossá tétele érdekében. — Igen, a plakát közvetlenül az élet szükségleteihez igazodó alkalmazott grafika, nem kerülhet tehát ellentétbe az általános ízléskövetelményekkel. A szem részben megszokja a dolgokat, s amit megszokott, azt meg is követeli — másrészt éppen ellentétesen: ami ma még újnak hat, az holnap már réginek tűnik, s ezért hatástalanná válik. Tehát a plakátnak együtt, kell haladnia az idővel, az ízlés változásával, de mindig a tartalom szolgálatában. Ezek a megállapítások nagyon lényegesek. A múltban ugyanis sokszor értelmezték mereven a tartalom és forma egymáshoz való viszonyát. Úgy vélték: eszméink lényege változatlan, tehát a formának is változatlannak kell maradnia. Csakhogy — ezt éppen Só-Ky egész két évtizedes munkássága és ez a hat év termését felvonultató kiállítás is beszédesen bizonyítja —, ugyanannak a tartalomnak is esetről esetre „új ruhába” kell öltözetie, annak érdekében, hogy eleven hatóerőként működhessen mindennapjainkban. Az eszmének ilyen változó megnyilvánulási formái — hogy filozófiailag általánosítsunk — nem egyebek a konkrét helyzet művészi elemzésénél. Másrészt, és erre ugyanennek a kiállításnak egy görög tárgyú plakátja lehet a példa, mai kultúránkban az antikvitás vizuális öröksége aktuálisan még mindig jelen van. Időszerű, jóllehet e forma- és arányrend tartalmához, amelynek szolgálatában a maga idejében megszületett, ma már nincs közünk. Kemény Éva és Sós László művészi gyakorlata eleven példa arra, hogy a merevségtől és elfogultságtól mentes művészi szemlélet milyen eredmények elérésére képes. S egyúttal arra is, hogy az ilyen politikai plakátművészet milyenintenzitással képes hallatni tiszta hangjét az utca zajában. * Bojár Iván A DUNÁNTÚLT zenészembernek körbeutazni tulajdonképpen nemcsak térben, hanem időben való utazást is jelent. Végigmenni Győr, Fertőd, Sopron, Keszthely, Pécs, Szekszárd vonalán — óhatatlanul felidézi az emberben Haydn, Hans Richter, Goldmark, Liszt és mások emlékét. És maga a dunántúli táj — hányszor, de hányszor megírták, szinte már közhely — még ebben a téliesre forduló időben, lombjukat vesztett fák közt, itt-ott esővel és sárral, még így is a muzsika szülőföldjére, Itáliára, Umbriára és Toscanára fordítja az utazó gondolatait. Utazásunk két állomása Sopron és Pécs volt. Szószaporítás lenne a két város zenei múltjáról hosszabban beszélni. Aki csak egy kicsit is tisztában van a magyar zene történetével, tudja, hogy Budapesten kívül Sopronnak és Pécsnek volt a legnagyobb zenei kultúrája. Egyik célunk éppen az volt, hogy megpróbáljam felmérni, hogyan sáfárkodik ,a két város ezzel a nagy hírű és jelentős örökséggel. TAKÁCS JENŐ tartott szerzői estet a soproni Liszt Ferenc Művelődési Házban. Takács Sopron mellett, Cinfalván, a mai burgenlandi Siegendorfban született. Zenei tanulmányait részben Sopronban, részben Bécsben végezte, majd különböző keleti országokban, így Egyiptomban és a Fülöp-szigeteken, Kínában és Japánban tevékenykedett. 1939-ben tért vissza előbb Sopronba, majd Pécsre. Pécsett 1942-től 1948-ig volt a zeneiskola igazgatója. Később Svájcban, majd az Egyesült Államokban működött, hogy 1968-as nyugalomba vonulásakor szülőhelyén telepedjék le. Siegendorfból gyakran látogat át Sopronba; nemcsak a honvágy húzza vissza: zenéje is a magyar talajban gyökerezik. Azok közé a nyugat-magyarországi zeneszerzők közé tartozik, ő is — mint Goldmark, Mosonyi vagy Dohnányi —, akikre egyaránt hatott a hazai és a nyugati, főleg a bécsi zenei örökség. Mostani szerzői estjét hetvenedik születésnapja tiszteletére rendezték. A műsoron elhangzott Takács-művek többsége a szerző soproni és pécsi korszakából származik. Igen sok köztük a feldolgozás: részben népdaloké, részben a magyarországi kódexek tánczeneanyagáé. Ezekben, éppúgy, mint önálló alkotásaiban, Takács rendkívül artisztikus, finom ízlésű komponistaként mutatkozik be. Alkotói arcképének számos vonása emlékeztet Farkas Ferencre vagy néha Ránki Györgyre. Ugyanaz a jó ízlés, mesterségbeli tudás és a groteszkre való hajlam jellemzi mindhármójukat. A hét elhangzott mű közül az oboára és vonószenekarra írt Meditáció tetszett a legjobban. Finom, lírikus darab, melyet már megérintett az új bécsi iskola, Schönberg tizenkét fokú szerkesztésmódjának szele. A Négy sírfelirat című zongoradarabon kívül, amelyet a szerző maga játszott, a Soproni LisztFerenc Szimfonikus Zenekar szólaltatta meg a műveket. Bár ez alkalommal sok kisegítővel játszott az együttes — számos tagját „kölcsönadta” az olaszországi turnén levő győri zenekarnak —, igen jó benyomást tett. A két éve a zenekar élén működő Horváth Gyula lendületesen és gondosan vezényelt, az oboaszólista, Tárcai Ágnes szép hangon és jó technikával játszott. A legnagyobb sikert azonban Bencsik Erzsébet zongoraművésznő aratta, nagyon is megérdemelten. Takács legismertebb művének, a világszerte sokat játszott Tarantellának zongoraszólóját adta elő parádés technikával és igen magvas billentéssel. Ezt a darabot egyébként érdemes lenne gyakran hallani. Virtuóz zongoraszólója, keleties színekben gazdag zenekari koloritja és az egész lendületes muzsika nagy sikerre tarthatna számot. BEETHOVEN FIDELIÓJA volt a Pécsi Nemzeti Színház első idei operabemutatója. Noha színpadi műről, tehát elsősorban énekesi produkcióról van szó, mindenekelőtt a zenekarról k kell beszélnünk. Második éve áll a pécsi színház operatagozatának és a város szimfonikus zenekarának élén Breitner Tamás. Szinte hihetetlen az a fejlődés, amelyen e rövid idő alatt az együttes átment. A legfinomabb árnyalatokra is képes, mintaszerűen fegyelmezett és igen kifejezésgazdag zenekari hangzást hallhattunk, kiváló ritmuskultúrát és szép tónust. (És mindez még inkább dicséretes, ha tudjuk, hogy a pécsi zenekart sem kerüli el az egész országra vonatkozó probléma: a zenekari utánpótlás megoldatlansága. Pécsett is több mint tíz betöltetlen státushely várja — vagy várná — a muzsikusokat...) De nemcsak az önmagában vett zenekari produkció értékes. Ez az orkeszter közvetíteni tudja Breitner drámai felfogását is. És ez a felfogás teljesen tisztában van a művel, annak követelményeivel. Távol áll tőle, hogy megtestesült eszmék harcát lássa a Fidelióban, valamiféle oratóriumot. Breitner nagyon jól érzi és közvetíti, hogy Beethoven zenéje igazi színpadi muzsika, igazi dráma, valódi, élő emberek konfliktusa. Egy-két, az egész teljesítményhez képest lényegtelen hangsúly ki nem emelésétől eltekintve, koncepcióban tökéletes értelmezéssel szólalt meg a darab. Külön probléma azonban az énekesek teljesítménye. A zenekar „új életre keltése” után, úgy gondoljuk, Breitner legfőbb feladata most az énekesgárda további kiművelése. Már most is hallhattunk néhány olyan szerepformálást, amely példamutatóan egyesíti a jó éneklést, az árnyalt hangi alakítást, a jó színpadi játékot és a biztos muzikalitást. Ágoston Edit (Marcellina) és Gurszky János (Jaquino) alakítása tartozik elsősorban ide. A két főszereplő, Szabadíts Judit (Leonóra) és Juhász Pál (Florestan) igen jó, momentumokban gazdag alakításán még van mit csiszolni, főleg az érzelmektől fűtött és kifejezésgazdag piano éneklés terén. (Ámbár az is lehetséges, hogy a két monumentális szerepben életük legnagyobb feladatát kapó fiatal énekeseken a premier izgalma hagyott nyomot.) Berczeli Tibor (Pizzarro) és Molnár Miklós (Rocco), valamint C. Tóth Pál (Miniszter) megbízható, de sápadtabb teljesítménye egészítette ki az együttest. Kissé szkeptikusan vártam a mindössze harminchat tagú kórus szereplését, hiszen a Fidelio két felvonásának fináléi tömeghatást igényelnek. Nagyon kellemesen csalódtam. Mind a férfikar, a rabkórusban, mind pedig a teljes együttes az utolsó fináléban meg tudott felelni a követelményeknek. Károly Róbert, a karigazgató büszke lehet együttesére. Horváth Zoltán, aki sok évig működött Pécsett, ezúttal vendégként rendezte a Fideliót. Vata Emil szép és egyszerű színpadképében jó színpadi érzékkel bontakoztatta ki a drámát. Tartózkodott mindenféle aktualizálástól, hagyta — igen helyesen —, hogy a zene és a szöveg (minden énekesnek feltűnően jó a szövegejtése!) önmaga érvényesüljön, önmaga mondja el mindenki számára a mű örök emberi mondanivalóját, a humánumért való küzdelmet.* A kritikus pedig azzal a fájó érzéssel búcsúzott Pécstől, hogy előreláthatóan nem lesz alkalma ezt a Fideliót, még egyszer megnézni, hiszen elfoglaltsága csak a premierek meglátogatását teszi lehetővé. Pedig szívesebben hallgatná meg ismét ezt, mint sok fővárosi produkciót... Várnai Péter Két ind awn Háber Judit törté-MImHIHA n* t'-mi- i és közoktatáspolitikai irányultságú tanulmányát vitacikként adja közre a Szociológia című folyóirat legújabb száma. A szerző történeti elemzése azt látszik bizonyítani, hogy az iskola leglényegesebb funkciója nem az egyszerű ismeretátadás, hanem a kultúra közvetítése. A tanulmány elsősorban azokkal a kimondott kimondatlan nézetekkel polemizál, amelyek az iskola funkcióját az időszerű társadalmi, gazdasági igényeknek megfelelő munkaerő-utánpótlásra szűkítik le. A kultúraátadó tevékenység a szó tágabb értelmében akkor valósul meg, ha az iskola a maga ismeretátadó tevékenysége során tudatosan vállalt célként meghaladja a munkamegosztás kereteit. Az ember képzésére törekvő iskolarendszer alapvető problémája tehát nem pusztán és nem elsősorban annak biztosítása, hogy a fiatalok — kikerülve az „életbe” — a lehető legjobban megállják a helyüket a munkamegosztás számukra kijelölt területén. A tanulmány írója a továbbiakban kitér arra is, hogy milyen szerepet kell vállalnia az iskolának e kultúraközvetítő funkció révén a társadalom átalakításában, a társadalmi egyenlőtlenségek felszámolásában. Különösen figyelemreméltó vélemény ez, mert a szerző egy szociológiai kutatócsoport tagjaként sokáig éppen ezeknek az iskolai egyenlőtlenségeknek és hátrányoknak a természetét és okait vizsgálta. Nincsenek illúziói: az iskola önmagában nem képes a kívánatos társadalmi mobilitás lehetőségeinek a megteremtésére. Az ellenben túlságosan minimális cél, hogy a felnövekvő új nemzedék egyes tagjai egyet-egyet lépjenek előre, s valamivel kvalifikáltabb munkát végezhessenek szüleiknél. Háber Judit cikkének fő következtetése: elsősorban azzal segítheti elő az iskola a társadalmi mobilitást, ha saját nevelőtevékenységével hozzájárul az új nemzedékek egész rétegeinek másfajta, magasabb rendű életformájának a kialakításához. N. S. L. — . : A napokban érke-I f / zett meg a hazai I l ~]|/*~\ / újságárusokhoz a ’ Románia Szocialista C Z | Köztársaság írószö- j ) vetségének havi ma^ v—, gyár nyelvű folyóirata, az Igaz Szó októberi száma. Ehelyütt nem szoktunk irodalmi folyóiratokat ismertetni, ezúttal mégis kivételt teszünk. Mégpedig azért, mert az Igaz Szó októberi számát is bízvást tekinthetjük rendhagyónak. A folyóirat első fele ugyanis a nálunk is jól ismert nagy román írót, az új román irodalom kiemelkedő alakját, a román írószövetség elnökét, Zaharia Stancut köszönti hetvenedik születésnapjait, a folyóirat második fele viszont a mi Illyés Gyulánkat üdvözli, méltatja ugyanezen alkalomból. Hajdú Győző, az Igaz Szó főszerkesztője írja Lélekközelben című bevezetőjében: „A vendéglátó házigazda örömével hívjuk meg olvasóinkat az Igaz Szó „ingyen lakomájára”, amelyet Zaharia Stancu és sok-sok magyar és román írótársa és az ugyancsak hetven éves Illyés Gyula, a magyarországi irodalom legnagyobb élő költőalakja, és sok-sok román és magyar íróbarátja jóvoltából a saját portánkon megtarthatunk. A hetven éves Illyés Gyula kezét ezeken az oldalakon Virgil Teodorescu éppen úgy a mi nevünkben szorítja meg, miként Sütő András is valamennyiünk jókívánságait erősíti fel Zaharia Stancuhoz írott soraiban. Darvas József és Zaharia Stancu kézfogásában pedig két testvérnép egymás iránti őszinte tisztelete, szeretete ölt testet. Petőfi és Eminescu, Ady, József Attila és Arghezi szellemében találkoznak ők, ama eszmebarikádokon, amelyekről egyetlen irányba, a közös, kommunista jövendő felé nyílik kilátás”. S aki elfogadja ezt a kedves meghívást, annak nem akármilyen „lakomában” van része, az valóban lélekközelbe kerül először is Zaharia Stancuval és Illyés Gyulával. Már az „ünnepi asztalnál” helyet foglaló írók-szerzők látványa is figyelmet érdemel: Kovács György, Darvas József, Sütő András, Jánosházy György, Radu Boureanu, Franyó Zoltán, Geo Bogza, Beke György, Szemlér Ferenc,Tóth István, Victor Eftimiu, Gagyi László, Al. Philippide, Éltető József, Izsák József, Csont József, Oláh Tibor, Szőcs Kálmán, Vári Attila, Elekes Ferenc, Virgil Teodorescu, Tamási Áron, Lászlóffy Aladár, Veronica Porumbacu, Deák Tamás, Panek Zoltán, Aurel Rau, Jordáky Lajos, Romulus Guga, Constantin Olariu, László Gerő szorítja meg tisztelettel Zaharia Stancu és Illyés Gyula kezét. Romulus Guga írja Közeledjünk szeretettel című méltatásában: „Legyen ez a nap tisztelgés az igazi, becsületes író előtt, aki hűséges és méltó népéhez, nyelvéhez, világra jöttének értelméhez. A művekről mások beszélnek majd, amikor itt lesz az ideje. Mi csak közeledjünk szeretettel ahhoz, aki legyőzte magát, hogy eljusson hozzánk, kívánjuk neki, hogy testvériölelésünkből további erőt nyerjen útján ama kapu felé, amelyről minden igazi művész álmodik, amikor úgy hiszi, emberi kötelességét teljesíti. Ehhez a kapuhoz derűsen, megbékélt lélekkel olyan kulcsot ad, hogy száz év múltán is ki lehessen hüvelyezni azt a választ, amelyet ő magányában, éjszakáin, nappalain, fájdalmaiban, bizonytalanságaiban megfogalmazott”. Az Igaz Szó is ezt a közeledést szolgálta, és a két nép barátságát szélesebbre táró ajtóhoz formált kulcsot e számával. (földesi) FOLYÓIRATSZEMLE IGAZ SZÓ