Magyar Hírlap, 1972. december (5. évfolyam, 332-360. szám)

1972-12-05 / 336. szám

6 1972. DECEMBER 5. KEDD . X ^­­­ TÚRA-MŰVÉSZET_______________________ IkgYIjR HIRLjjP A politikai plakát Beszélgetés Sós Lászlóval és Kemény Évával A Magyar Nemzeti Galériában Sós László­ és Kemény Éva — a házaspár közismert jelzésével: Só-Ky — Munká­­csy-díjas grafikusművészek ötven plakát­jának kiállítása jó lehetőséget ad a pla­kátművészettel — különösen a politikai plakátokkal­­ kapcsolatos kérdések fel­vetésére. E műfaj kommunikációs problémái sajátosak: a plakátnak olyan jelképeket kell teremtenie, am­elyek köznyelven be­szélnek, mindenki számára érthetőek és egyértelműek. Ugyanakkor a plakátter­vező is élni kíván minden művész jogos igényével, azzal, hogy saját nyelvén be­széljen, egyéni véleményét mondja el. — Mi a véleménye ezekről? — kérdez­tük Sós Lászlót. — Egyszerre van jelen a plakáton mindkettő: az általános tartalom is, meg az a személyes valami is, amit és aho­gyan ebből az általánosból a művész ki­emel. De természetesen mi mindig a tar­talomból indulunk ki. S elöljáróban azt is tisztázzuk, kinek szól a plakát, milyen értelmi fokon kell beszélnie. A személyes formanyelv tulajdonképpen másodlagos. — Tartalmon ezúttal irodalmilag, tehát fogalmakkal is kifejezhető, vagyis szöve­ges tartalom értendő-e? — Az a helyes, ha a tartalom vizuális formában jelentkezik, és az ábrázolás nem puszta illusztráció. Vegyük példának egyik legutóbbi, már az utcán levő, a Szovjetunió 50 éves fennállását ünneplő plakátunkat. Vagy ugyanebben a témá­ban azt a másikat, amely itt látható a kiállításon. Ez utóbbinak a tartalma, ho­vá ért el a Szovjetunió 50 év alatt. Ké­pileg ez így fest: a kezdet egy faekével szántó muzsik, 50 év múltán pedig a je­len, egy immár nemzetközivé vált szim­bólum, a világ első űrhajósa. — Tehát így is fogalmazhatunk: az eszme és nem a szöveg a lényeges. Még­is, csaknem minden plakátnak van szö­vege is. — Rossz eset persze, ha a szöveg csak megismétli, amit a kép már elmondott — veszi át a szót Kemény Éva. — Ez nem azt jelenti, hogy egy-egy munka ne le­hetne kifejezetten szöveges, mint például ez a KGST-plakát. De lehet, hogy szöveg és kép összefügg, támogatja egymást, egyik a másik nélkül el­ sem képzelhető. Ilyennek tartom a Nincs ideológiai békés egymás mellett élés feliratú plakátunkat, amelyen egy nagy keménykalap látható, s a szöveg ez alatt foglal helyett. Abból a közismert szólásformából indultunk ki, hogy „nem lehet mindent egy kalap alá venni”. Az évforduló plakátoknál például feltétlenül szükséges, hogy legyen szö­veges, vagy számutalás is. De amily­en változékony a szöveg alkalmazásának a módja, annyira változó lehet önmagában a képi jelrendszer is. Az utóbbi negyed­században nálunk is sok ilyen módosu­lás volt. Közvetlen a háború után, ami­kor még csupán a romokat láttuk, szinte csak a széttört bilincs jelképezte a fel­­szabadulás tényét, vagy az egymásra he­lyezett téglák az újjáépítés kezdetét. Ma már vidám, mondhatnám, lírai hangvé­tellel, mondhatjuk el képekben kifejezve egy-egy évfordulóról: ez ünnep. — Ez a „lélektani konszolidáció”, mond­juk, a színek megválasztásában is meg­mutatkozik? — Hajdanában egy plakátot csak úgy tudtunk elkezelni, hogy jó részben vagy egészében piros, esetleg nemzetiszínű. Mi igyekszünk új színeket alkalmazni. Fel­tétlenül szükségesnek tartom, hogy a po­litikai plakát színes legyen, ragadja meg a szemet. — A dolog természetéből következik, hogy a plakát bizonyos értelemben alá van vetve a „divat" változásainak. Sőt, hogy ezeket fel is használja az eszmei mondanivaló hatásossá tétele érdekében. — Igen, a plakát közvetlenül az élet szükségleteihez igazodó alkalmazott gra­fika, nem kerülhet tehát ellentétbe az általános ízléskövetelményekkel. A szem részben megszokja a dolgokat, s amit megszokott, azt meg is követeli — más­részt éppen ellentétesen: ami ma még újnak hat, az holnap már réginek tűnik, s ezért­ hatástalanná válik. Tehát a pla­kátnak együtt, kell haladnia az idővel, az ízlés változásával, de mindig a tartalom szolgálatában. Ezek a megállapítások nagyon lényege­sek. A múltban ugyanis sokszor értel­mezték mereven a tartalom és forma egymáshoz való viszonyát. Úgy vélték: eszméink lényege változatlan, tehát a formának is változatlannak kell marad­nia. Csakhogy — ezt éppen Só-Ky egész két évtizedes munkássága és ez a hat év termését felvonultató kiállítás is beszé­desen bizonyítja —, ugyanannak a tarta­lomnak is esetről esetre „új ruhába” kell öltözetie, annak érdekében, hogy eleven hatóerőként működhessen mindennap­jainkban. Az eszmének ilyen változó megnyilvánulási formái — hogy filozó­­fiailag általánosítsunk — nem egyebek a konkrét helyzet művészi elemzésénél. Másrészt, és erre ugyanennek a kiállítás­nak egy görög tárgyú plakátja lehet a példa, mai kultúránkban az antikvitás vizuális öröksége aktuálisan még min­dig jelen van. Időszerű, jóllehet e for­ma- és arányrend tartalmához, amelynek szolgálatában a maga idejében megszü­letett, ma már nincs közünk. Kemén­y Éva és Sós László művészi gyakorlata eleven példa arra, hogy a me­revségtől és elfogultságtól mentes művé­szi szemlélet milyen eredmények eléré­sére képes. S egyúttal arra is, hogy az ilyen politikai plakátművészet milyen­­intenzitással képes hallatni tiszta hangjét az utca zajában. * Bojár Iván A DUNÁNTÚLT zenészembernek kör­beutazni tulajdonképpen nemcsak térben, hanem időben való utazást is jelent. Vé­gigmenni Győr, Fertőd, Sopron, Keszt­hely, Pécs, Szekszárd vonalán — óhatat­lanul felidézi az emberben Haydn, Hans Richter, Goldmark, Liszt és mások emlé­két. És maga a dunántúli táj — hányszor, de hányszor megírták, szinte már köz­hely — még ebben a téliesre forduló idő­ben, lombjukat vesztett fák közt, itt-ott esővel és sárral, még így is a muzsika szülőföldjére, Itáliára, Umbriára és Tos­canára fordítja az utazó gondolatait. Utazásunk két állomása Sopron és Pécs volt. Szószaporítás lenne a két város ze­nei múltjáról hosszabban beszélni. Aki csak egy kicsit is tisztában van a magyar zene történetével, tudja, hogy Budapes­ten kívül Sopronnak és Pécsnek volt a legnagyobb zenei kultúrája. Egyik cé­lunk éppen az volt, hogy megpróbáljam felmérni, hogyan sáfárkodik ,a két város ezzel a nagy hírű és jelentős örökséggel. TAKÁCS JENŐ tartott szerzői estet a soproni Liszt Ferenc Művelődési Házban. Takács Sopron mellett, Cinfalván, a mai burgenlandi Siegendorfban született. Ze­nei tanulmányait részben Sopronban, részben Bécsben végezte, majd különbö­ző keleti országokban, így Egyiptomban és a Fülöp-szigeteken, Kínában és Japán­ban tevékenykedett. 1939-ben tért vissza előbb Sopronba, majd Pécsre. Pécsett 1942-től 1948-ig volt a zeneiskola igazga­tója. Később Svájcban, majd az Egyesült Államokban működött, hogy 1968-as nyu­galomba vonulásakor szülőhelyén tele­pedjék le. Siegendorfból gyakran látogat át Sopronba; nemcsak a honvágy húzza vissza: zenéje is a magyar talajban gyö­kerezik. Azok közé a nyugat-magyaror­szági zeneszerzők közé tartozik, ő is — mint Goldmark, Mosonyi vagy Dohná­­nyi —, akikre egyaránt hatott a hazai és a nyugati, főleg a bécsi zenei örökség. Mostani szerzői estjét hetvenedik szüle­tésnapja tiszteletére rendezték. A műsoron elhangzott Takács-művek többsége a szerző soproni és pécsi kor­szakából származik. Igen sok köztük a feldolgozás: részben népdaloké, részben a magyarországi kódexek tánczeneanya­gáé. Ezekben, éppúgy, mint önálló alko­tásaiban, Takács rendkívül artisztikus, fi­nom ízlésű komponistaként mutatkozik be. Alkotói arcképének számos vonása emlé­keztet Farkas Ferencre vagy néha Ránki Györgyre. Ugyanaz a jó ízlés, mesterség­beli tudás és a groteszkre való hajlam jellemzi mindhármójukat. A hét elhang­zott mű közül az oboára és vonószene­­karra írt Meditáció tetszett a legjobban. Finom, lírikus darab, melyet már meg­érintett az új bécsi iskola, Schönberg­ ti­zenkét fokú szerkesztésmódjának szele. A Négy sírfelirat című zongoradarabon kívül, amelyet a szerző maga játszott, a Soproni Liszt­­Ferenc Szimfonikus Zene­kar szólaltatta meg a műveket. Bár ez al­kalommal sok kisegítővel játszott az együttes — számos tagját „kölcsönadta” az olaszországi turnén levő győri zene­karnak —, igen jó benyomást tett. A két éve a zenekar élén működő Horváth Gyu­la lendületesen és gondosan vezényelt, az oboaszólista, Tárcai Ágnes szép hangon és jó technikával játszott. A legnagyobb si­kert azonban Bencsik Erzsébet zongora­­művésznő aratta, nagyon is megérdemel­ten. Takács legismertebb művének, a vi­lágszerte sokat játszott Tarantellának zongoraszólóját adta elő parádés techni­kával és igen magvas billentéssel. Ezt a darabot egyébként érdemes lenne gyak­ran hallani. Virtuóz zongoraszólója, kele­ties színekben gazdag zenekari koloritja és az egész lendületes muzsika nagy si­kerre tarthatna számot. BEETHOVEN FIDELIÓJA volt a Pécsi Nemzeti Színház első idei operabemutató­ja. Noha színpadi műről, tehát elsősor­ban énekesi produkcióról van szó, minde­nekelőtt a zenekarról k kell beszélnünk. Második éve áll a pécsi színház opera­tagozatának és a város szimfonikus zene­karának élén Breitner Tamás. Szinte hi­hetetlen az a fejlődés, amelyen e rövid idő alatt az együttes átment. A legfino­mabb árnyalatokra is képes, mintasze­rűen fegyelmezett és igen kifejezésgazdag zenekari hangzást hallhattunk, kiváló rit­muskultúrát és szép tónust. (És mindez még inkább dicséretes, ha tudjuk, hogy a pécsi zenekart sem kerüli el az egész or­szágra vonatkozó probléma: a zenekari utánpótlás megoldatlansága. Pécsett is több mint tíz betöltetlen státushely vár­ja — vagy várná — a muzsikusokat...) De nemcsak az önmagában vett zene­kari produkció értékes. Ez az orkeszter közvetíteni tudja Breitner drámai felfo­gását is. És ez a felfogás teljesen tisztá­ban van a művel, annak követelményei­vel. Távol áll tőle, hogy megtestesült esz­mék harcát lássa a Fidelióban, valami­féle oratóriumot. Breitner nagyon jól ér­zi és közvetíti, hogy Beethoven zenéje igazi színpadi muzsika, igazi dráma, va­lódi, élő emberek konfliktusa. Egy-két, az egész teljesítményhez képest lényegtelen hangsúly ki nem emelésétől eltekintve, koncepcióban tökéletes értelmezéssel szó­lalt meg a darab. Külön probléma azonban az énekesek teljesítménye. A zenekar „új életre kelté­se” után, úgy gondoljuk, Breitner legfőbb feladata most az énekesgárda további ki­művelése. Már most is hallhattunk né­hány olyan szerepformálást, amely pél­damutatóan egyesíti a jó éneklést, az ár­nyalt hangi alakítást, a jó színpadi játé­kot és a biztos muzikalitást. Ágoston Edit (Marcellina) és Gurszky János (Jaquino) alakítása tartozik elsősorban ide. A két főszereplő, Szabadíts Judit (Leonóra) és Juhász Pál (Florestan) igen jó, momen­tumokban gazdag alakításán még van mit csiszolni, főleg az érzelmektől fűtött és kifejezésgazdag piano éneklés terén. (Ámbár az is lehetséges, hogy a két mo­numentális szerepben életük legnagyobb feladatát kapó fiatal énekeseken a pre­mier izgalma hagyott nyomot.) Berczeli Tibor (Pizzarro) és Molnár Miklós (Roc­­co), valamint C. Tóth Pál (Miniszter) megbízható, de sápadtabb teljesítménye egészítette ki az együttest. Kissé szkeptikusan vártam a mindössze harminchat tagú kórus szereplését, hiszen a Fidelio két felvonásának fináléi tömeg­hatást igényelnek. Nagyon kellemesen csalódtam. Mind a férfikar, a rabkórus­ban, mind pedig a teljes együttes az utol­só fináléban meg tudott felelni a köve­telményeknek. Károly Róbert, a karigaz­gató büszke lehet együttesére. Horváth Zoltán, aki sok évig működött Pécsett, ezúttal vendégként rendezte a Fideliót. Vata Emil szép és egyszerű szín­padképében jó színpadi érzékkel bonta­koztatta ki a drámát. Tartózkodott min­denféle aktualizálástól, hagyta — igen helyesen —, hogy a zene és a szöveg (minden énekesnek feltűnően jó a szö­vegejtése!) önmaga érvényesüljön, önma­ga mondja el mindenki számára a mű örök emberi mondanivalóját, a humánu­mért való küzdelmet.* A kritikus pedig azzal a fájó érzéssel búcsúzott Pécstől, hogy előreláthatóan nem lesz alkalma ezt a Fideliót, még egy­szer megnézni, hiszen elfoglaltsága csak a premierek meglátogatását teszi lehető­vé. Pedig szívesebben hallgatná meg is­mét ezt, mint sok fővárosi produkciót... Várnai Péter Két ind awn Háber Judit törté-MImHIHA n* t'-m­i-­ i és közoktatáspolitikai irányultságú tanulmányát vitacikként ad­ja közre a Szociológia című folyóirat leg­újabb száma. A szerző történeti elemzése azt látszik bizonyítani, hogy az iskola leglényege­sebb funkciója nem az egyszerű ismeret­­átadás, hanem a kultúra közvetítése. A tanulmány elsősorban azokkal a kimon­­dott­ kimondatlan nézetekkel polemizál, amelyek az iskola funkcióját az időszerű társadalmi, gazdasági igényeknek megfe­lelő munkaerő-utánpótlásra szűkítik le. A kultúraátadó tevékenység a szó tágabb értelmében akkor valósul meg, ha az is­kola a maga ismeretátadó tevékenysége során tudatosan vállalt célként meghalad­ja a munkamegosztás kereteit. Az ember képzésére törekvő iskolarendszer alap­vető problémája tehát nem pusztán és nem elsősorban annak biztosítása, hogy a fiatalok — kikerülve az „életbe” — a lehető legjobban megállják a helyüket a munkamegosztás számukra kijelölt terü­letén. A tanulmány írója a továbbiakban ki­tér arra is, hogy milyen szerepet kell vál­lalnia az iskolának e kultúraközvetítő funkció révén a társadalom átalakításá­ban, a társadalmi egyenlőtlenségek fel­számolásában. Különösen figyelemreméltó vélemény ez, mert a szerző egy szocio­lógiai kutatócsoport tagjaként sokáig ép­pen ezeknek az iskolai egyenlőtlenségek­nek és hátrányoknak a természetét és okait vizsgálta. Nincsenek illúziói: az is­kola önmagában nem képes a kívánatos társadalmi mobilitás lehetőségeinek a megteremtésére. Az ellenben túlságosan minimális cél, hogy a felnövekvő új nem­zedék egyes tagjai egyet-egyet lépjenek előre, s valamivel kvalifikáltabb munkát végezhessenek szüleiknél. Háber Judit cikkének fő következtetése: elsősorban az­­zal segítheti elő az iskola a társadalmi mobilitást, ha saját nevelőtevékenységé­­vel hozzájárul az új nemzedékek egész rétegeinek másfajta, magasabb rendű életformájának a kialakításához. N. S. L. —­ . : A napokban érke-I f / zett meg a hazai I l ~]|/*~\ / újságárusokhoz a ’ Románia Szocialista C Z | Köztársaság írószö- j ) vetségének havi ma­^ v—, gyár nyelvű folyó­irata, az Igaz Szó októberi száma. Ehelyütt nem szoktunk irodalmi folyóira­tokat ismertetni, ezúttal mégis kivételt te­szünk. Mégpedig azért, mert az Igaz Szó októberi számát is bízvást tekinthetjük rendhagyónak. A folyóirat első fele ugyan­is a nálunk is jól ismert nagy román írót, az új román irodalom kiemelkedő alak­ját, a román írószövetség elnökét, Zaharia Stancut köszönti hetvenedik születésnap­jait, a folyóirat második fele viszont a mi Illyés Gyulánkat üdvözli, méltatja ugyan­ezen alkalomból. Hajdú Győző, az Igaz Szó főszerkesz­tője írja Lélekközelben című bevezető­jében: „A vendéglátó házigazda örömével hívjuk meg olvasóinkat az Igaz Szó „in­gyen lakomájára”, amelyet Zaharia Stan­­cu és sok-sok magyar és román írótársa és az ugyancsak hetven éves Illyés Gyu­la, a magyarországi irodalom legnagyobb élő költőalakja, és sok-sok román és ma­gyar íróbarátja jóvoltából a saját por­tánkon megtarthatunk. A hetven éves Illyés Gyula kezét ezeken az oldalakon Virgil Teodorescu éppen úgy a mi ne­vünkben szorítja meg, miként Sütő And­rás is valamennyiünk jókívánságait erő­síti fel Zaharia Stancuhoz írott soraiban. Darvas József és Zaharia Stancu kézfo­gásában pedig két testvérnép egymás iránti őszinte tisztelete, szeretete ölt tes­tet. Petőfi és Eminescu, Ady, József At­tila és Arghezi szellemében találkoznak ők, ama eszmebarikádokon, amelyekről egyetlen irányba, a közös, kommunista jövendő felé nyílik kilátás”. S aki elfogadja ezt a kedves meghívást, annak nem akármilyen „lakomában” van része, az valóban lélekközelbe kerül elő­ször is Zaharia Stancuval és Illyés Gyu­lával. Már az „ünnepi asztalnál” helyet fog­laló írók-szerzők látványa is figyelmet érdemel: Kovács György, Darvas József, Sütő András, Jánosházy György, Radu Boureanu, Franyó Zoltán, Geo Bogza, Be­­ke György, Szemlér Ferenc,­­Tóth István, Victor Eftimiu, Gagyi László, Al. Philip­­pide, Éltető József, Izsák József, Csont József, Oláh Tibor, Szőcs Kálmán, Vári Attila, Elekes Ferenc, Virgil Teodorescu, Tamási Áron, Lászlóffy Aladár, Veronica Porumbacu, Deák Tamás, Panek Zoltán, Aurel Rau, Jordáky Lajos, Romulus Gu­­ga, Constantin Olariu, László Gerő szorít­ja meg tisztelettel Zaharia Stancu és Il­­­lyés Gyula kezét. Romulus Guga írja Közeledjünk szere­tettel című méltatásában: „Legyen ez a nap tisztelgés az igazi, becsületes író előtt, aki hűséges és méltó népéhez, nyelvéhez, világra jöttének értelméhez. A művekről mások beszélnek majd, amikor itt lesz az ideje. Mi csak közeledjünk szeretettel ah­hoz, aki legyőzte magát, hogy eljusson hozzánk, kívánjuk neki, hogy testvéri­­öle­lésünkből további erőt nyerjen útján ama kapu felé, amelyről minden igazi művész álmodik, amikor úgy hiszi, emberi köte­lességét teljesíti. Ehhez a kapuhoz derű­sen, megbékélt lélekkel olyan kulcsot ad, hogy száz év múltán is ki lehessen hüve­lyezni azt a választ, amelyet ő magányá­ban, éjszakáin, nappalain, fájdalmaiban, bizonytalanságaiban megfogalmazott”. Az Igaz Szó is ezt a közeledést szolgál­ta, és a két nép barátságát szélesebbre táró ajtóhoz formált kulcsot e számával. (földesi) FOLYÓIRATSZEMLE IGAZ SZÓ

Next