Magyar Hírlap, 1973. március (6. évfolyam, 59-89. szám)

1973-03-11 / 69. szám

Magyar Hírlap AZ IDŐ RELATIVITÁSA. Idők viharaiban, háborúkban, költözködésekben sok min­den elkallódik; pótolhatatlan kincseknek örökre nyomuk vész. De némely dolgok, többnyire szívós, elpusztíthatatlan sem­miségek, értéktelen limlomok —­­ame­lyeknek rejtélyes utóéletéről néhány gyö­nyörű verset írt a francia Jean Féliain) — a csodával határos módon megmarad­nak. Mint például ez a kövér dosszié is, tele kézirattal. Csupa verskézirat, évrend­ben kisebb aldossziékba osztályozva. Mindegyiken évszám, a legelsőn 1931. Ab­ban az évben érettségiztem. Sőt, annak az évnek az őszén megjelentettem egy elég testes, és elég zöldfülű kötetet is. Tizennyolc esztendős voltam. És persze, világhódító ifjú lírikus, én bohó, aki vol­tam (mint Szomory mondaná), így aztán érthető, ha egyik, valahogyan kiadatla­nul maradt költeményemben, tüstént a kezdetén, tragikus hangsúllyal közlöm a közérdekű tényt, miszerint: „Hat napig hallgattam.” Ami valóban szörnyű volt akkor: hat kerek nap egyetlen sor nélkül. A vers — Meddő napok után a címe (és semmivel sem jobb, mint koraszülött első kötetem bármelyik „kiadott” darabja) — tele van szomorúsággal, és bánatomba természe­tesen bevonom az egész kezem ügyében levő Kozmoszt, erdőstül, felhőstül, csil­lagostul: hadd essenek kétségbe, hiszen az elmúlt hat napban őket is megfosztot­tam hangomtól, mely közben berekedt, és „dalomtól”, mely közben elvesztette minden erejét, lendületét, zengését. Az­alatt ugyanis „szomorúságom zordon és keserű­­ illatú kunyhójában ültem né­mán, míg odakint / elszaladt minden napfény és minden öröm”. Hát ezért olyan bús most minden, ezért hullik a lomb, ezért közelít a kietlen tél — mind­ez abban az átvonásokra épített, görge­­teges szabadversben, amit Bányai Kor­néltól, az ő Nyugatban megjelent versei­ből tanultam el. Hat nap: kész katasztrófa egy kezdő költőnek, aki megszokta, hogy legalább másod-, végső esetben harmadnaponként tudósítsa közérzetéről a világot. Talán mert éppen fordítva van, mint ahogy általában mondják és írják. Nem az öre­gek számolnak napokban, hanem a na­gyon fiatalok, ők azok, akiknek egy meddőn eltékozlódott nap fölér egy ki­sebbfajta világtemetéssel. Az öregek? — ők már ismerik a meddő heteket, hóna­pokat, néha esztendőket: ők már többé­­kevésbé túl vannak a kiapadástól való rettegéseken, átkeltek már a maguk üres­ségének sivatagján. Ők már ráérnek években számolni — még a meddőséget is. Sivatagot mondtam, mert valóban si­vatag ez. Tele pusztító kísértésekkel, vi­­gyorgó, karmos ördögökkel, akár a reme­ték pusztasága. Kik-mik ezek a költő- Szent Antalokat marcangoló sátánfiak? A hirtelen megundorodás attól, ami túl könnyen ment: a toll végéről kereken le­csöppenő strófáktól, ettől az üres gyöngy­ös tintapergéstől; a régi, megkérgesült kí­­gyóbőr keserves levedlése; az újjászületés vérben és lucsokban az egyszerűbbségre és igazabbságra; és közben, ugyanakkor a visszasóvárgás a régi könnyedségre, az olajozott akrobatikára, „a megvetett hang felé, mely oly édes é s oly olcsó, mint a fütyülő­ cukor”; mert vannak napok, hó­napok, évek, amikor „mindegy! akármi! csak a csönd, a csönd ne! / csak egypár szót még lelked an­yanyelvén, / bár a leg­­frivolabbat! egy silány / forrást a pusz­tában, mit az utolsó / rím-kutya fölka­parhat!” Babitsot idéztem, az 1929-es Az istenek halnak, az ember és kötet egyik legmeg­­rendítőbb (újságban már 1927 augusztu­sában megjelent) versét, az idézőjeles cí­mével a tragikus öreg Vörösmartyra uta­ló „Vén cigány” sorait. A magam cse­­csemő-panasza „hat napi hallgatásának” idején persze, még nem ismertem a med­dőségtől való rettegésnek ezt a torokszo­rító önszaggatását. Az istenek halnak-ot — a bejegyzés tanúsága szerint — csak 1934-ben szereztem meg. De ha előbb megismere is, éppúgy nem hagyott volna semmi nyomot bennem, mint ké­sőbb, amikor már olvastam, és egy árva szót sem értettem belőle. Illetve minden szavát, minden mondatát értettem (hi­szen nincsenek benne rejtvények), csak éppen az, amit mond: ez a rángó vergő­dés, ez az undor, ez az önátkozás, ez a születési görcsökben fetrengés: „Idült szikládból kénköves pokolvíz / böffen ki, ujjad íze félrecsuklik, / a húr visít, s a dalok rongyai / úgy ránganak ajkadon, mint a lázas / s még életétől válni nem tudó / haldokló ajka fölé tett pehely ...” — ez maradt teljességgel idegen számom­ra, annyira, mintha más nyelven szólt volna az egész. Mert aki csak „hat napig hallgat”, és utána, mintha mi sem történt volna, ve­szi­­a tintával bőven ellátott tollát és JEGYZET ontja tovább a hosszú sorait, gátlás nél­kül mozgósítva bennük égen-földön min­den valódi és elképzelt látványt, az va­lami hígabb minőségi időben él; annak, mint a röpülni még nem tudó, tojásból most kibújt pihés madárnak, sebesebben lüktet a torka, sürgősebb a dolga, több az elintéznivalója, és kevesebb, szaporább dobogású az ideje. De aki egyszer eljut odáig (és azt hiszem, egyszer minden igazi költőnek el kell jutnia odáig), hogy kiköpi saját régi önmagát a szájából, aki­nek „a zöngelem, mely ama legsze-­­ gé­­nyebb zöngedezőt enyhíti: méreg”, és aki végül sebzett hangszerrel, vásott köröm­mel, de lángok edzette torokkal lép ki pusztájából, ajkán egy lelkének talált új anyanyelvvel, az egyúttal egy új minő­ségű időbe is belép. Egy új érába, ahol önmaga gondjaiért már nem háríthatja a felelősséget a Kozmoszra, és ahol min­den kiküzdött szaváért neki magának kell helytállnia. Ahol nem jajgat a hatnapi csöndekért, hanem keresi a csöndet, ami­ből az igazi szavak születnek, az Állandó jelzőkről. Az állandó jelzők rendszerint az epikus hősöket dí­szítik. A szerző kiemeli a hős legjellem­zőbb tulajdonságát, s ezt a jelzős vagy határozós minősítést a nevéhez kapcsol­ja. Homérosz minden olvasója ismeri a leleményes Odüsszeuszt, a sisakrázó Hek­­tórt, a csatában­ erőshangú Diomédészt meg a többi, epitetonnal fölruházott görög és trójai harcost. Állandó jelzőjük azon­ban nemcsak személyeknek lehet, hanem tárgyaknak is: gondoljunk — egyetlen példaként — az ugyancsak­ homéroszi görbe hajókra. Akit ezeknek az epikai jelzőknek és funkciójuknak a kérdése bő­vebben érdekel, az részletesebb fölvilá­­gosításokat nyerhet Devecseri Gábor Ho­mérosszal és a Homérosz-fordítással fog­lalkozó tanulmányaiból, továbbá minden jobb irodalmi lexikon epiteton ornans címszavából. Azt viszont sem Devecseri, sem a lexi­konok nem említik, hogy nemcsak epikai állandó jelzők vannak, hanem kritikaiak is. A legismertebbek közé tartozik a „te­hetséges fiatal lírikus”, aki sokszor „te­­heteséges fiatal lírikus” marad akkor is, ha e minősítést tizedik kötetéről olvassa bájosan csevegő unokái körében. Hason­ló „a dunántúli táj költője”, más válto­zatban ,,a pannon föld, fák, vizek, virá­gok lírikusa”, aki írjon bár a görög szi­getekről vagy a mikroszkóp csodáiról, akkor is, ott is csak „pannon” lesz, fák­kal, füvekkel, virágokkal, s a balatoni Felvidék borospincéivel koszorúzva. Persze, a költők közismerten „irritabile genus”-ában olyanok is akadhatnak, akik­nek netán hízeleg, ha még pályájuk ros­katag alkonyán is keblükre tűzik a „fia­tal” és „tehetséges” kétes értékű érdem­rendjét. Ezért — mivel az ízlések külön­bözők, és senkit sem akarok megbántani — az állandó jelzők kérdésében csak a­­magam szerény példatárából idézek egy­két adalékot. Valaki — gondolom, egy ki­adói lektor, egy pillanatnyi ideggyönge­­ségben szenvedő szerkesztő (lévén e kri­tikai epitetonok fő forrásai a kiadói pros­pektusok, meg a könyvborítók úgyneve­zett fülszövegei, melyeknek gyors megte­kintése bizonyos fajta kritikusokat men­tesíteni szokott a könyv elolvasásától) —, valaki, mondom, elnevezett egyszer ..halk szavú lírikusnak”. Azóta táncolhatok én kurjongatva akár az asztal tetején is: voltam, vagyok, s leszek holtomig, sőt holtom után is (ha akkor még egyáltalán leszek) „halk szavú”. S amennyiben egy­­egy bírálóm észrevenné, hogy néha kissé emeltebb hangon is beszélek, mi sem egyszerűbb, mint megállapítani, hogy „el­tértem a természetemtől” és „szembesze­gülök adottságaimmal”. Az ilyesmi azon­ban csak kivételesen fordul elő: halksá­­gomat többé nemigen sikerül meghazud­tolnom. Egy másik ilyen állandó jelzőm a „mí­ves” (mert úgy-ahogy megtanultam a mesterségem alapelemeit), illetve a tárgy­ra, a versre vonatkoztatva a „mívesen megmunkált”. Mívességemet többé sem­miféle felhőszakadás nem moshatja le rólam: míves maradnék akkor is, ha fa­ragatlan sziklákat lökdösnék egymásra. S ha netán eszembe jutna egy halom ka­vicsot kotorni halomba, most már az is menthetetlenül „mívesen megmunkált” lesz. Prózám pedig — hogy erről is ejtsek egy-két szót — egyszer és mindenkorra „pasztellszínű”, mégha sárkányvérbe már­tanám is a tollamat. Témáim viszont, akármiről írok ... De hagyjuk, úgysem lehet ellene tenni. A kritikusok — tisz­telet a kivételnek, és „akinek nem inge, ne vegye magára” — rendszerint meg­­győzhetetlenek: szilárd és kényelmes el­képzelésükben semmilyen meglepetéstől nem hagyják zavartatni magukat. Eszembe jut erről hajdani vérszerződé­sünk Kolozsvári­ Grandpierre Emillel. Ő a Franklinnak volt a lektora, én a Révai­nak, könyveink pedig éppen megfordít­va jelentek meg: az övéi a Révainál, az enyéim a Franklinnál. (Legalábbis a Teg­naptól fogva.) Minthogy — ki-ki a maga helyén — mi írtuk a prospektusokat, fül­­iakkor még nyelv-­ szövegeket, továbbá a könyvek­ tiszteletpéldányaiba berakott „vascetliket” (rövid, dicsérő bírálatokat, megkímélendő a kritikusokat a fogalma­zás kínjaitól és az elolvasás fáradságá­tól), kölcsönösen megfogadtuk, hogy egy­mást soha nem nevezzük „tehetséges fia­talnak”, s egyáltalán, semmiféle ilyen üres sablont senkiről le nem írunk. Javasolnám e szerződés fölújítását. Kritikáink színvonalának aligha ártana, ha a kritikusok egyszer valamennyien egy szívvel, egy lélekkel megfogadnák, hogy: 1. soha előre gyártott közhelyet nem alkalmaznak többé; 2. ezután előbb olvassák el a könyvet, a fülszöveget pe­dig egyáltalán nem, vagy legföljebb ak­kor, ha a hirtelen vérnyomászuhanás, frontátvonulás és egyéb vis maior követ­keztében — erőt vesz rajtuk a krónikus agyvérszegénység, és a könyvről végképp nem jut eszükbe semmi. MIBŐL CSINÁLJÁK A VERSET? Szavak­ból! — felelte habozás nélkül „a szim­bolizmus pápája”, Mallarmé, nem min­den kihívás nélkül azoknak a címére, akik makacsul azt hitték (és hiszik), hogy egy vershez (tehát nem egy jó—rossz klapanciához) elég egy jó gondolat, egy nemes szándék vagy egy szép érzelem. A verset azonban nemcsak szavakból csinálják, hanem csöndből is. Ezt ugyan Mallarmé is tudta, legalább olyan jól, mint olasz tanítványa, Ungaretti, aki nem pusztán gyakorolta a dolgot, mint külön­féle tipográfiai eljárásaival Mallarmé, hanem okosan és világosan meg is ma­gyarázta. Költőknek persze, sosem kellett magya­rázni. Nekik ez a szavakkal fölérő, ha úgy tetszik, „funkcionális” csönd ősidők­től fogva benne van a vérükben, a fü­lükben, a ritmusérzékükben. Kritikusok­kal, esztétikusokkal azonban már más a helyzet. Hogy mennyire más, arra a na­pokban találtam egy minden várakozást fölülmúlóan tanulságos példát abban a kitűnő „dokumentumgyűjteményben”, amelyet a Babitstól kölcsönzött Petőfi koszorúi címmel Csanádi Imre állított össze a költőre vonatkozó versekből, vé­lekedésekből és vallomásokból. A párját ritkító megnyilatkozásra az adott alkalmat, hogy megjelentek Petőfi Sándor összes költeményei egy kötetben, „Emich úr wei in papírján”, 1847-ben. Az akkor mindössze huszonkét esztendős Greguss Ágost, a budapesti egyetem maj­dani esztétikaprofesszora, A szépészet alapvonalai és A balladáról című művek jövendőbeli szerzője, fiatalember létére azonnal megérezte, hogy karrierje érde­kében hogyan kell állást foglalnia, s ezért indíttatva érezte magát, hogy az évek óta fortyogó vitákban végre is hallassa a hangját: megbírálja az összes költemé­nyek egyetlen ívét, és annak tükrében föllebbezést nem tűrően megállapítja, mi­szerint „Petőfi pediglen poéta nem vala".. Hogy miért érzi magát ,.hivatva” egyet­len ív megbírálására? Mert az ő példá­nyába duplán kötötték be a 14.-et, kife­lejtvén a 13-at. Ez a könyvkötői tévedés (ami tehát már korunkat megelőzőleg, és ilyen valóban ritka szép kiállítású köny­veknél is elő-előfordult) szerzőnket idét­len gúnyolódásra serkenti, s arra készteti, hogy „az elbeszélt tüneményt (vagyis a kötészeti tévedést) Isten ujjának nézze”, égi intelemnek arra, hogy ne foglalkoz­zék egyébbel „bírálói bonckését” forgat­va, mint azzal a bizonyos kétszer szerep­lő ívvel. Ez még csak egy becsvágyó ifjú ízet­lenkedése, tanulságos folytatása nélkül említést sem érdemelne. Annál inkább az esztétikai süketség díszpéldánya: a foly­tatás. A szerencsétlen dupla ív „egy köl­temény végével kezdődik, melynek elejét — mivel az még a 13. ívhez tartozik — nem tartozom tudni”; — itt lát neki kri­tikusunk a boncolásnak, és mindjárt idé­zettel kezdi. Idézem én is: „Közönséges költő így nyomatta volna ezen verseket: Már il­yesmit is gondoltam én: / Meg­verem .. . bírok vele, hisz vén, / De mi­kor a szemem közé néz, / Minden bátor­ságom oda vész. — De a mi népköltőnk nem így tesz; ő tudja, hogy varietas de­­lectat, ő tudja, hogy egy hosszabb sor, meg egy rövidebb sor ... igen jól veszik ki magukat, é­s azért is a külcsínt meg­adja versének, midőn így nyomatja: „Már il­yesmit is gondoltam / Én. / Megve­rem .. . bírok vele, hisz / Vén, / De mi­kor a szemem közé / Néz, / Minden bá­torságom oda / Vész.” Ennyi is elég a „külcsinos versből” (melynek Greguss utolsó szakaszát is idézi, de „helynyerés végett csak közön­ségesen"): minden közepes Petőfi-olvasó ráismer az Ezrivel terem a fán a meggy című és kezdetű, négy szakaszból álló tréfás „első személyben szóló zsánerkép­re”, mint Horváth János mondta, amely — ugyancsak az ő szavaival —, „egy, egész a kedélyességig őszinte papucshős dala, ki alig várja, hogy veszekedő vén feleségét elvigye az ördög”. Tudjuk, Petőfi egy időben kedvelte ezt a jókedvű karikírozást és formai játékait Pontosabban: ezt a formai játékkal való karikírozást. Mert mi történik, ha elfo­gadjuk Greguss tanácsát és „közönsége­sen" írjuk a verset, vagyis megváltoztat­juk tipográfiai, és ezzel ritmikai-zenei képét? Oda a tréfa java-borsa, vége a jókedvű humornak; az egész egyszerre az almanachköltészet helyzetdalainak fa­kó szintjére süllyed. Eltolódnak a hang­súlyok, helyére zökken a Petőfinél játé­­kosan-csúfondárosan megbontott sorlej­tés, és ilyenkor még a ritmika is meg­változhat, mint éppen az Ezrivel terem a fán esetében: a félreérthetetlenül ma­gyaros tagolású sorpár (4—4—1) egybe­írva jellegtelen trochaikus sorrá kopik. A külalak tehát nem „külcsínből”, hanem a vers jellegéből, belső törvényei szerint olyan, amilyen. Az előtt a Greguss sze­rint különcködésből külön írt egy szótagos — és mindig a nyomatékos-tréfás rímet hordozó!­ő sor előtt ugyanis egy látha­tatlan szünetjel van, ami éppoly szerve­sen a vershez tartozik, éppannyira „tar­talma”, mint magának a kicsúfolt pa­pucshősnek a morgolódása. Mert hiszen éppen ez az, ami a papucshőst kicsúfol­ja! S ezért kell (kellene) a Petőfi elkép­zeléséhez hű előadónak ezt a leheletnyi szünetet, ezt a „funkcionális pauzát” jól hangsúlyozva megtartania, s ezzel a ma­gukban semleges rímszavak csattanás rímhumorát kiugratnia. Ez persze, Greguss Ágost számára, tel­jesen terra, illetve musica incognita volt. Ha nem esik túl a „boncolt” íven, nyil­ván egybe írhatta volna ő a hasonló tő­ről fakadt Orbán sorait is, s lett volna az ő „helykímélésében” esetlen jambikus tényközlés: „Komor, mogorva férfiú volt Orbán” a Petőfi bravúros „zenei” jellem­zése helyett, és kifogásolta volna A tintás­­üveg — előadásában ugyancsak erősen kiugratandó — belső, két szótagos rím­já­tékát is, lapos diákversezetté torzítva ezt az éppen pauzái okán oly bravúros-ke­sernyés kom­ikai remeklést. Mert akár­hogy tönkremegy a vers, sebaj, megspó­roltunk — és éppen Petőfitől spóroltak el — egy sornyit a drága velinből. A nevezetes bírálat intelemmel végző­dik. „Mikor fog Petőfi úr látni? Fejem szerint, igen későn, szívem szerint, mi­nél előbb, mert Petőfiben van lélek, s kár volna elvesznie.” Hogy Gregussban volt-e lélek, nem tu­dom, elveszni mindenesetre nem veszett el. S mint láttuk, takarékos volt és bot­fülű, zsebében lapult a marsallbot egy esztétikai katedrára. irodalo­m 1973.márciusa vasárnapi! Bona Vera rajta

Next