Magyar Hírlap, 1973. március (6. évfolyam, 59-89. szám)
1973-03-11 / 69. szám
101973. MÁRCIUS 11. VASÁRNAP ^ lux] • u „ 4 kultúra — Irodalom Magyar Hírlap Műhelymunka " Nem múzeum, hanem élő színház A kulturális helyzetünket és feladatainkat elemző elvi határozatokban s a nyomukban kialakult széles körű eszmecsere során nagy hangsúlyt kap az irodalmi és művészeti műhelyek szerepe. Sorozatunkban ezúttal a színház, közelebbről a rendezői munka egyes kérdéseit vettük napirendre, róluk beszélgetünk Kazimir Károllyal, a Thália Színház művészeti vezetőjével. Kazimir „műhelye” színházi életünkön belül, egyike a legjellegzetesebb profilúaknak, hangos és rangos sikerek, s ugyanilyen hangos és szenvedélyes viták fűződnek munkásságához. Külön is aktuálissá teszi "ezt a beszélgetést két körülmény: egyrészt az, hogy nemrégiben jelent meg Kazimir A népművelő színház című tanulmánykötete, amelyben mintegy feltérképezi eddigi útját, másrészt pedig az, hogy egy hét múlva kerül sorra a Színházművészeti Szövetség közgyűlése, amelyen Kazimir Károly főtitkári beszámolója, s az ezt követő vita sokoldalú megvilágításba helyezi az itt következő és egyéb kérdéseket. Az író, a színész — meg a rendező — Hogyan látja a rendező szerepét, feladatát a színházi alkotóműhelyen belül? Sok jel és példa mutat arra, hogy az utóbbi időkben a rendezők személye, egyéni koncepciója mindjobban előtérbe kerül. Gyakran vitatják ennek jogosultságát: az együttes munka, s a színház alkotóközössége ellen ható individuális motívumot, egyesek meg éppen egyéni erőszakosságot látnak benne. — Erőszakról itt szó sincs. A színházi produkcióban részt vevők, az egyes alkotótényezők egyensúlya azonban idők folyamán valóban módosult. A század elején nálunk a rendező, például Hevesi Sándor nevét még nem tüntették fel a plakátok. Sokféle oka volt ennek, amelyek közül nem utolsósorban a magyar kulturális élet hagyományos irodalomközpontúságát kell említeni. Abban az időben a fiatal Lukács György, aki pedig a modern magyar színházi törekvéseket útjára indító Thália Társaság egyik alapító tagja volt, még idézőjelben beszélt a „színpadművészetről”, és — az adott viszonyok között egyébként nem alaptalanul —, az irodalmat, a költészetet féltette tőle. Móricz Zsigmond is elítélően beszélt a reinhardti „bűvészkedésről”. További évtizedek fejlődése kellett ahhoz, hogy a színház önálló művészeti rangját, ezen belül a rendező szerepének fontosságát elismerjék, s megteremtődjék, mondjuk éppen Móricz Zsigmond és Hevesi Sándor szép együttműködése, vagy Illyés Gyula és Gellért Endre gyümölcsöző, de tragikusan megszakadt alkotói barátsága. — De nemcsak időben, hanem térben, égtájak szerint is igen erősen változik a rendező megítélése. Senki se gondolja, hogy Arthur Miller vagy Tennessee Williams úgy viszi be darabját az olvasópróbára, ahogy a színészek szájából a premieren elhangzik. Williams darabjaiban például nem kis nyoma van Elia Kazan alkotói közreműködésének is. A rendezők „beavatkoznak” az írók munkájába, mondják nálunk gyakran. Ez így torzító és tendenciózus kiélezés. A rendezőt csak köszönet illetheti, ha — természetesen az íróval egyetértésben — „beavatkozik”, ahol kell, ha felhívja az író figyelmét bizonyos, szükséges változtatásokra. Éppen azért, mert a színház nem egyszerűen reprodukálója, felolvasója az írói műnek, hanem alkotóműhely. És még valami: az is előfordul, hogy nem az író és a színház között van „konfliktus”, hanem az író és a kor között. Gyakori eset, hogy a felelősséget egyesek ezért is a színházra s a rendezőre akarják hárítani. — És hogyan jelentkezik a műhelynek s vezetőjének, a rendezőnek ez a közreműködése a nem élő, esetleg rég klasszikussá vált szerzők darabjainál.’ Nem szeretnénk most felújítani a kérdés körül vívott hosszadalmas és bonyolult vitákat, de a saját válaszát röviden hogy fogalmazná meg? — Copeau régi meghatározását („a rendezőnek az az ambíciója, hogy szép műveket áhítatos hűséggel interpretáljon ...”) az élet már sokszorosan korrigálta. A magam részéről nem hiszem, hogy a rendezőnek minden ihlete csak a szövegből származhat. Milyen valóságfelfogás az: kizárni az ihletből a kort, amelyben élünk? Nem múzeumot akarok csinálni, hanem élő színházat. — A rendező természetesen nemcsak az írót „rendezi”, hanem a produkciót közvetlenül létrehozó művészeket is, így elsősorban a színészeket. Hogyan jelentkezik a műhelyen belül a rendezői egyéniség — a bevezetőben említett, fel-felbukkanó ellenérv szerint kiélezve: a rendezői individualizmus — a színészekkel szemben? — Azt hiszem, itt is olyan álproblémáról van szó, mint „az” író és „a” színház ellentéteinek kérdésében. Ilyen konfliktus csakis jó rendező és rossz színész, vagy rossz rendező és jó színész között jelentkezik — jó rendező és jó színész között nyoma sincs ilyesminek. Egészen természetes ugyanis: ahogyan az író és a színház viszonyában az összprodukció, a közös alkotás harmóniája érdekében dolgozik, „avatkozik be” a rendező, ugyanerre az egységes koncepcióra törekszik a darab s a színészek viszonyában is. Hogy a divatba jött, untalan emlegetett „centrizmus” szót használjam: sem a színészcentrizmusnak, sem a rendezőcentrizmusnak nem vagyok híve, hanem színházcentrizmusra törekszem. Nem valami egyénieskedés ez, világszerte ez adja meg a korszerű színház egyik fő jellemvonását. Sajátos és sajnálatos dolog, hogy azoknak az elveknek, törekvéseknek érvényesítését, amelyeket a külföldi rendezők munkájában sokan oly harsogva ünnepelnek, a hazai rendezőktől rossz néven veszik. Népművelő színház — ön gyakran és hangsúlyosan használja a „népművelő színház” kifejezést, s ezt adta címül nemrégiben megjelent könyvének is. Sok félreértés és félremagyarázás mutatkozik e kérdésben: hogyan határozná meg a kifejezés és a mögötte álló célkitűzés pontos értelmét? — A népművelő színház lényege, feladata, felfogásom szerint: olyan kulturális értékeket közvetíteni a nézőkhöz, amelyek e közvetítő szerep nélkül ismeretlenül, rejtve maradnak, és még ki tudja, meddig rejtve maradnának a közönség előtt. Olyan értékeket, amelyekhez eredeti formájukban csak nagy felkészültség, magas szintű olvasáskultúra birtokában lehet hozzáférni. Ez vezetett már akkor is, amikor 1955—56-ban belekezdtem a görög ciklusba, s igyekeztem az antik világ drámáit megfelelő színházi tolmácsolásban közel hozni a mai emberhez. De még szemléletesebb, ha olyanokra hivatkozom, mint az Isteni színjáték, az Elveszett paradicsom, vagy a Kalevala, a Ramajána, a Csusingura, meg mind a többiek. Ugyan hányan olvasták e műveket, vagy akár csak hányan hallottak is róluk korábban azok közül, akik a körszínházi vagy kőszínházi előadásokat megnézték, s ezáltal bizonyos mértékig részesei lettek az irodalom- és művelődéstörténet e hallatlan értékeinek? Tegyük hozzá, igen széles közönségrétegekről van itt szó: ezeket a produkciókat többnyire százas sorozatban játszottuk és játsszuk. Gyakran találkoztam olyan fanyalgó megjegyzésekkel, hogy ezek az előadások „redukálják”, „leegyszerűsítik” az eredeti alkotásokat, s olyan bírálatokkal is, hogy helyenként „túlmagyarázom” őket. Nem bocsátkozom most vitába ezekkel a vélekedésekkel, de mindenesetre így teszem fel a kérdést: többet tudnak-e a nézők előadás után, mint előtte? Gondolom, a válasz egyértelmű: igen. S végeredményben ez a lényeg, ez a népművelés igazi értelme. Közjáték a kritikusról — Áttérve egy újabb, talán kissé szokatlan és kényes témára: mi a véleménye az olyan rendezőkről, akik a nekik nem tetsző kritikák miatt mintegy „feljelentik” a kritikust a főszerkesztőnél, vagy még tovább is mennek? — Nem rokonszenves szó ez a feljelentés, de jó, beszéljünk hát erről a „kényes” kérdésről is. Elöljáróban azonban tisztázzunk valamit: a kritikusnak joga és kötelessége megbírálni a bemutatott produkciókat, orientálni a művészeket s a közönséget. S mindaddig, amíg ez a közös ügyet szolgálja — a kritikusok többsége ezt teszi —, még akkor is köszönettel tartozunk a kritikának, ha akár a legélesebben mutat rá a hibákra. De amikor egy-egy kritikus nem az ügyért, hanem az ügy ellen hadakozik, személyi elfogultságból, klikkérdekből vagy informálatlanságból, vagy egyszerűen azért, mert vagdalkozó-gúnyolódó ösztöneit ezen a kockázatmentes vadászterületen akarja kiélni: ez elviselhetetlen. — Nono! Erős szavak ezek, súlyos megállapítások! — Fenntartom, amit mondtam. Lelkes, jó szándékú, értékes művészek egész sora dolgozik heteken-hónapokon át egy produkción, megfeszített idegekkel, állandó stresszállapotban, ezernyi szemponttal, nehézséggel, hiányossággal küszködve — és akkor akadnak kritikusok, akik megfelelő elemzés, átgondolás nélkül, néhány odavetett sorral gúnyosan lesöprik az asztalról mindezt. A rendező abban is vezetője a színházi „műhelynek”, hogy felelős e műhely munkájának s a rábízott művészeknek lelki egyensúlyáért, alkotói nyugalmáért. Hogyan álljak elébük, hogyan kérjek jó és fegyelmezett munkát, elmélyülést, ha aznap valamelyik kritikus, több tíz- vagy több százezer példányban „feljelentette” őket. Mit tehetek, s velem együtt mit tehet a többi rendező? Valahogy csak kifejezést kell adni annak, ha úgy érezzük, méltatlan támadás ért bennünket, csodálkozzanak, kérem, ha olykor elvesztjük türelmünket, látva az egyre sűrűbben, egyre féktelenebbül jelentkező rosszindulatot, mondjuk csak ki a szót, a hajszát. Divatba jött „színházi válságról” beszélni, naponta találkozunk megalapozatlan, ideges és elhamarkodott csapkodásokkal, általánosító lebecsmérléssel. Pedig sem a színpadra segített új magyar drámák száma, értéke, sem az előadások nagyobb hányadának jó színvonala — beleértve ebbe mind a rendezők, mind a színészek munkáját — egyáltalán nem mutatja semmiféle „válság” jeleit. Úgy gondolom, hogy nemegyszer inkább személyi válságokat vetítenek ki egyesek színházi válsággá. Ami pedig a színház és a közönség kapcsolatát illeti: messze előtte járunk számos, igen fejlett, régi színházi kultúrával rendelkező országnak. Az UNESCO-statisztikák szerint például a látogatottság szintjét tekintve, hazánk Európa országai között igen előkelő helyen áll. Ez pedig nem kis eredmény. — Nincs mindebben valami idillikus fekerekítettség? A színházi válsághangulatok valóban értelmetlenek. De tegye a kezét a szívére: azért akad még hiba. S nem is kevés. — Természetesen. S ha nincs ilyen ideges, egymás eredményeit lebecsülő atmoszféra, bizonyára másként fogalmazok. Ha például az volna a baj, hogy egyoldalúan túldicsérik színházi életünket, mi magunk vetnénk fel az igenis meglevő problémákat. De mivel éppen ellenkezőleg, értetlenségbe ütközünk , kénytelenek vagyunk foggal-körömmel védekezni. Hozzá kell azonban tennem, hogy a vitákban legjobb érvnek a jó előadásokat tartom. Ebben teljesen egyetértünk. S zárjuk azzal a beszélgetést, hogy a felvetett kérdésekben higgadt, elvi alapokon álló eszmecserékre van szükség. Mostani cikkünket nem egy vonatkozásban vitacikknek tekintjük, s szívesen adunk helyt hozzászólásoknak. Papp Antal Népdal vagy beat? — vetődik fel anynyiszor a kérdés, ha a fiatalok zenei ízléséről, igényeiről beszélünk. Hányan sajnálkoztak azon, hogy már a tanyasi iskolák kisdiákjai is beatet énekelnek, és van neves zeneesztétánk, aki kijelentette, hogy a népdal meghalt, s korunk népdala a beat. Közben igényes beatmuzsikusaink éltető forrásnak tekintik a magyar népzenét, amiben nincs is semmi különös, hisz a beat — vagy mondjunk inkább popzenét — az egyszerű, populáris zenei formákat kedveli. Sebő Ferenc pedig úgy veszi kezébe az ősi népi hangszereket, úgy kelti életre a népzenei dallamokat, mint aki beatet játszik. S Síppal, dobbal, nádihegedűvel című zenés irodalmi délutánon hétről hétre fiatalokkal telik meg a Huszonötödik Színház nézőtere. Sebő Ferenc műsora a legnépszerűbb délutánok közé tartozik a színház irodalmi sorozatában. Aki még nem látta a Síppal, dobbal, nádihegedűvel verses-zenés összeállítását, az is jól ismerheti Sebő Ferenc muzsikáját a televízióból vagy épp a mozikban nemrég bemutatott Fotográfiából. S akik elsiratták a magyar népdalt, most meglepetten tapasztalhatják, milyen természetes kifejezési eszköz, milyen magától értetődő zenei anyanyelv a magyar nép és a szomszédos népek folklórja e fiatal popmuzsikus számára. Hisz popmuzsika ez a javából, népszerű, mai, fiatalokhoz szóló muzsika: vallomás életről, szerelemről, elmúlásról, vallomás hétköznapjaink szépségéről, szomorúságáról, tele hittel, fiatalsággal, életkedvvel, humorral. És játék. A hatvanas évek beathulláma világszerte együtt jelentkezett az amatőr színjátszás reneszánszával, s a beatkoncertek előszeretettel élnek a teátrális hatás legkülönbözőbb, látványos eszközeivel. Hosszan sorolhatnánk e közös eredet, sőt egymásra utaltság jeleit: a „nézőtér”, a hallgatóság aktivizálásától Síppal, dobball gitárral az öltözködésben, a hajviseletben stb. megnyilvánuló színjátszásig. Az úgynevezett polgárpukkasztó prvokatív ötletek persze nemegyszer naiv, kedves komédiázássá szelídülnek; a szerepjátszás öröme azonban ott buzog minden őszinte beatmuzsikában. És Sebő Ferenc ennek forrását, eredetét is felfedezi a népzenében: a helyzetdalokban, lakodalmasokban, népi rigmusokban, melyek kétségkívül színjátszásunk legősibb gyökerei. Ez a délutáni színház tehát nagyon is közeli rokonságban — mondhatnánk, vérrokonságban — van az estivel: a Huszonötödik Színház drámai előadásai hasonlóképp a folklorisztikus hagyományokban, mai alkalmazásukban, a modern törekvésekkel való ötvözésükben keresik a korszerű játékstílust. A színészek, Jobba Gabi és Zala Márk örömmel vesznek részt e délutáni popszínházban, s József Attila, Weöres Sándor, Nagy László, Szécsi Margit, Kiss Benedek költeményei mellett Zala Márk verse is helyt kap a műsorban: a klasszikusokkal csakúgy, mint saját alkotásaikkal önmagukról, nemzedékükről beszélnek. S hitet tesznek az örökség mellett, melyet magukénak éreznek. Sebő Ferenc a magyar népzenéből merít, Cseh Tamás színházi délutánja pedig, amely Dal nélkül... címmel most került bemutatásra, a városi folklórból. A Huszonötödik Színház két zenés délutánjában ez a közös vonás: mindketten ugyanazzal a természetességgel és egyszerűséggel, minden harsogás és erőltetettség nélkül ugyanazt a „popszínházat” varázsolják elénk. Ha Sebő népzenei anyanyelvünkre hivatkozott. Cseh muzsikájában régi slágerek, verklimuzsika s mai A beatdallamok visszhangzanak, szövődnek, feleselnek egymással. Cseh Tamás — s láthatatlanul a dalszövegeket író Bereményi Géza — iróniával és szeretettel idézi a pesti utca ..mitológiáját”. Az irónia, a mosoly az utca tünékeny mítoszainak szól; a szeretete az embereknek. Egy régi dallam, vagy akár egy ma divatos slágertüredák, így, némi iróniával „elidegenítve”, megértő mosollyal idézve, már több önmagánál: életünk egy kis darabja, mozaikja, a múltból vagy a jelenből, teljesebbet, mélyebbet, emberibbet jelent, mint ami eredetileg volt. Sebő a régi népi hangszereket fedezi fel — egyébként több „igazi” beatmuzsikus pályatársához hasonlóan —. Cseh gitárral áll ki a publikum elé, de ez a gitár is, a pesti utca immár legendás hangszere, valósággal átényegül: Cseh Tamás a legendákkal járszik és belőlük szövi látszólag monoton, mégis oly megkapó groteszk lírai dalait. Nincs nagy színpada a Huszonötödik Színháznak, ezeken a délutánokon azonban ez a kis színpad is üres marad: a dobogó előtt, a nézők, hallgatók közvetlen közelében csendülnek fel a dalok, versek, intim színház ez, természetes és barátságos. Így minden dallam, minden szó a személyes vallomás hitelével hat, s anélkül, hogy a fiatal muzsikusok, színészek a közönség aktivizálásának rafinált módjait keresnék, az előadók és a zömmel szintén fiatalokból álló közönség meghitt együttléte alakul ki. A Huszonötödik Színház profiljához — a korábbi, szorosabb értelemben vett irodalmi délutánok mellett — ez a zenés délutáni színház is hozzátartozik. A figyelmes szem olykor az esti előadások művészi „kulisszatitkaiból” is elleshet itt valamit, s a színház törzsközönsége, barátai is fesztelenebből, oldottabb légkörben találkoznak ilyenkor, mint este. Pályi András Nyíltan és elvi alapon" — A legjobb megoldás erre az, ha a rendező azonos fegyverekkel él: az újságok aligha zárkóznak el válasz- és vitacikkek közlése elől. A nyílt vita a leghelyesebb, sőt, az egyedül helyes módszer. Mai közéletünktől idegenek a harc egyéb „adminisztratív” eszközökkel vívott formái. — Nem is tudom, miféle „adminisztratív” módszerekről lehetne itt szó. A magam részéről a nyílt sisak híve vagyok, s ha kell, vállalom a vitát. Az újságban való válaszolás lehetőségét azonban én nem látom ilyen zavartalannak. És ne l Hegedűs Géza, Livius mellett Mucius Scaevola és Horatius Codes, kik büszkén álltatok az ellenség előtt, a példátok adott értelmet és erőt, ha jött a félelem, hogy ami jön, az sok lesz s a veszélyek előtt gyávának lenni ok lesz, vagy ha a feladat már-már fölénkbe nőtt s kisért a gyávaság, hogy meghajtsuk a főt mentvén az életet, amely esetleg ott vesz. De ti kísértetek már gyermekkorom óta, s mindiglen bennem él egy szövegetlen óda, mely szilárd hitetek nagy hírét hirdeti. Így élek szüntelen a római erénnyel: a bátorságotok az én számomra fényjel, mely félelmek sötét gondját legyőzheti.