Magyar Hírlap, 1973. március (6. évfolyam, 59-89. szám)

1973-03-11 / 69. szám

101973. MÁRCIUS 11. VASÁRNAP ^ lux] • u „ 4 k­ultúra — Irodalom M­agyar Hírlap Műhelymunka " Nem múzeum, hanem élő színház A kulturális helyzetünket és felada­tainkat elemző elvi határozatokban s a nyomukban kialakult széles körű eszme­csere során nagy hangsúlyt kap az iro­dalmi és művészeti műhelyek szerepe. Sorozatunkban ezúttal a színház, köze­lebbről a rendezői munka egyes kérdé­seit vettük napirendre, róluk beszélge­tünk Kazimir Károllyal, a Thália Szín­ház művészeti vezetőjével. Kazimir „műhelye” színházi életünkön belül, egyike a legjellegzetesebb profi­­lúaknak, hangos és rangos sikerek, s ugyanilyen hangos és szenvedélyes viták fűződnek munkásságához. Külön is ak­tuálissá teszi "ezt a beszélgetést két kö­rülmény­: egyrészt­ az, hogy nemrégiben jelent meg Kazimir A népművelő szín­ház című tanulmánykötete, amelyben mintegy feltérképezi eddigi útját, más­részt pedig az, hogy egy hét múlva kerül sorra a Színházművészeti Szövetség köz­gyűlése, amelyen Kazimir Károly főtit­kári beszámolója, s az ezt követő vita sokoldalú megvilágításba helyezi az itt következő és egyéb kérdéseket. Az író, a színész — meg a rendező — Hogyan látja a rendező szerepét, felada­tát a színházi alkotóműhelyen belül? Sok jel és példa mutat arra, hogy az utóbbi időkben a rendezők személye, egyéni koncepciója mind­jobban előtérbe kerül. Gyakran vitatják ennek jogosultságát: az együttes munka, s a színház alkotóközössége ellen ható individuális motí­vumot, egyesek meg éppen egyéni erőszakos­ságot látnak benne. — Erőszakról itt szó sincs. A színházi produkcióban részt vevők, az egyes al­kotótényezők egyensúlya azonban idők folyamán valóban módosult. A század elején nálunk a rendező, például Hevesi Sándor nevét még nem tüntették fel a plakátok. Sokféle oka volt ennek, ame­lyek közül nem utolsósorban a magyar kulturális élet hagyományos irodalom­központúságát kell említeni. Abban az időben a fiatal Lukács György, aki pe­dig a modern magyar színházi törekvé­seket útjára indító Thália Társaság egyik alapító tagja volt, még idézőjelben be­szélt a „színpadművészetről”, és — az adott viszonyok között egyébként nem alaptalanul —, az irodalmat, a költésze­tet féltette tőle. Móricz Zsigmond is el­ítélően beszélt a reinhardti „bűvészke­désről”. További évtizedek fejlődése kel­lett ahhoz, hogy a színház önálló művé­szeti rangját, ezen belül a rendező szere­pének fontosságát elismerjék, s megte­remtődjék, mondjuk éppen Móricz Zsig­mond és Hevesi Sándor szép együttmű­ködése, vagy Illyés Gyula és Gellért End­re gyümölcsöző, de tragikusan megsza­kadt alkotói barátsága. — De nemcsak időben, hanem térben, égtájak szerint is igen erősen változik a rendező megítélése. Senki se gondolja, hogy Arthur Miller vagy Tennessee Wil­liams úgy viszi be darabját az olvasó­próbára­, ahogy a színészek szájából a premieren elhangzik. Williams darabjai­ban például nem kis nyoma van Elia Kazan alkotói közreműködésének is. A rendezők „beavatkoznak” az írók mun­kájába, mondják nálunk gyakran. Ez így torzító és tendenciózus kiélezés. A ren­dezőt csak köszönet illetheti, ha — ter­mészetesen az íróval egyetértésben — „beavatkozik”, ahol kell, ha felhívja az író figyelmét bizonyos, szükséges változ­tatásokra. Éppen azért, mert a színház nem egyszerűen reprodukálója, felolva­sója az írói műnek,­­ hanem alkotómű­hely. És még valami: az is előfordul, hogy nem az író és a színház között van „konfliktus”, hanem az író és a kor kö­zött. Gyakori eset, hogy a felelősséget egyesek ezért is a színházra s a rende­zőre akarják hárítani. — És hogyan jelentkezik a műhelynek s ve­zetőjének, a rendezőnek ez a közreműködése a nem élő, esetleg rég klasszikussá vált szer­zők darabjainál­.’ Nem szeretnénk most felújí­tani a kérdés körül vívott hosszadalmas és bo­nyolult vitákat, de a saját válaszát röviden hogy fogalmazná meg? — Copeau régi meghatározását („a ren­dezőnek az az ambíciója, hogy szép mű­veket áhítatos hűséggel interpretál­jon ...”) az élet már sokszorosan korri­gálta. A magam részéről nem hiszem, hogy a rendezőnek minden ihlete csak a szövegből származhat. Milyen valóság­felfogás az: kizárni az ihletből a kort, amelyben élünk? Nem múzeumot akarok csinálni, hanem élő színházat. — A rendező természetesen nemcsak az írót „rendezi”, hanem a produkciót közvetlenül létrehozó művészeket is, így elsősorban a szí­nészeket. Hogyan jelentkezik a műhelyen be­lül­ a rendezői egyéniség — a bevezetőben em­lített, fel-felbukkanó ellenérv szerint kiélezve: a rendezői individualizmus — a színészekkel szemben? — Azt hiszem, itt is olyan álproblé­máról van szó, mint „az” író és „a” szín­ház ellentéteinek kérdésében. Ilyen konf­liktus csakis jó rendező és rossz színész, vagy rossz rendező és jó színész között jelentkezik — jó rendező és jó színész között nyoma sincs ilyesminek. Egészen természetes ugyanis: ahogyan az író és a színház viszonyában az összprodukció, a közös alkotás harmóniája érdekében dolgozik, „avatkozik be” a rendező, ugyanerre az egységes koncepcióra tö­rekszik a darab s a színészek viszonyá­ban is. Hogy a divatba jött, untalan em­legetett „centrizmus” szót használjam: sem a színészcentrizmusnak, sem a ren­­dezőcentrizmusnak nem vagyok híve, ha­­­­nem színházcentrizmusra törekszem. Nem valami egyénieskedés ez, világszer­te ez adja meg a korszerű színház egyik fő jellemvonását. Sajátos és sajnálatos dolog, hogy azoknak az elveknek, törek­véseknek érvényesítését, amelyeket a külföldi rendezők munkájában sokan oly harsogva ünnepelnek, a hazai ren­dezőktől rossz néven veszik. Népművelő színház — ön gyakran és hangsúlyosan használja a „népművelő színház” kifejezést, s ezt adta cí­mül nemrégiben megjelent könyvének is. Sok félreértés és félremagyarázás mutatkozik e kérdésben: hogyan határozná meg a kifeje­zés és a mögötte álló célkitűzés pontos értel­mét? — A népművelő színház lényege, fel­adata, felfogásom szerint: olyan kultu­rális értékeket közvetíteni a nézőkhöz, amelyek e közvetítő szerep nélkül isme­retlenül, rejtve maradnak, és még ki tudja, meddig rejtve maradnának a kö­zönség előtt. Olyan értékeket, amelyek­hez eredeti formájukban csak nagy fel­­készültség, magas szintű olvasáskultúra birtokában lehet hozzáférni. Ez vezetett már akkor is, amikor 1955—56-ban bele­kezdtem a görög ciklusba, s igyekeztem az antik világ drámáit megfelelő szín­házi tolmácsolásban közel hozni a mai emberhez. De még szemléletesebb, ha olyanokra hivatkozom, mint az Isteni színjáték, az Elveszett paradicsom, vagy a Kalevala, a Ramajána, a Csusingura, meg mind a többiek. Ugyan hányan olvasták e műveket, vagy akár csak há­nyan hallottak is róluk korábban azok közül, akik a körszínházi vagy kőszín­házi előadásokat megnézték, s ezáltal bi­zonyos mértékig részesei lettek az iro­dalom- és művelődéstörténet e hallatlan értékeinek? Tegyük hozzá, igen széles közönségrétegekről van itt szó: ezeket a produkciókat többnyire százas sorozat­ban játszottuk és játsszuk. Gyakran ta­lálkoztam olyan fanyalgó megjegyzések­kel, hogy ezek az előadások „redukál­ják”, „leegyszerűsítik” az eredeti alkotá­sokat, s olyan bírálatokkal is, hogy he­lyenként „túlmagyarázom” őket. Nem bocsátkozom most vitába ezekkel a vé­lekedésekkel, de mindenesetre így teszem fel a kérdést: többet tudnak-e a nézők előadás után, mint előtte? Gondolom, a válasz egyértelmű: igen. S végeredmény­ben ez a lényeg, ez a népművelés igazi értelme. Közjáték a kritikusról — Áttérve egy újabb, talán kissé szokatlan és kényes témára: mi a véleménye az olyan rendezőkről, akik a nekik nem tetsző kritikák miatt mintegy „feljelentik” a kritikust a fő­­szerkesztőnél, vagy még tovább is mennek? — Nem rokonszenves szó ez a feljelen­tés, de jó, beszéljünk hát erről a „ké­nyes” kérdésről is. Elöljáróban azonban tisztázzunk valamit: a kritikusnak joga és kötelessége megbírálni a bemutatott produkciókat, orientálni a művészeket s a közönséget. S mindaddig, amíg ez a közös ügyet szolgálja — a kritikusok többsége ezt teszi —, még akkor is kö­szönettel tartozunk a kritikának, ha akár a legélesebben mutat rá a hibákra. De amikor egy-egy kritikus nem az ügyért, hanem az ügy ellen hadakozik, személyi elfogultságból, klikkérdekből vagy in­­formálatlanságból, vagy egyszerűen azért, mert vagdalkozó-gúnyolódó ösztöneit ezen a kockázatmentes vadászterületen akarja kiélni: ez elviselhetetlen. — Nono! Erős szavak ezek, súlyos megálla­pítások! — Fenntartom, amit mondtam. Lelkes, jó szándékú, értékes művészek egész sora dolgozik heteken-hónapokon át egy pro­dukción, megfeszített idegekkel, állandó stresszállapotban, ezernyi szemponttal, nehézséggel, hiányossággal küszködve — és akkor akadnak kritikusok, akik meg­felelő elemzés, átgondolás nélkül, né­hány odavetett sorral gúnyosan lesöprik az asztalról mindezt. A rendező abban is vezetője a színházi „műhelynek”, hogy felelős e műhely munkájának s a rábí­zott művészeknek lelki egyensúlyáért, alkotói nyugalmáért. Hogyan álljak elé­­bük, hogyan kérjek jó és fegyelmezett munkát, elmélyülést, ha aznap valame­lyik kritikus, több tíz- vagy több száz­ezer példányban „feljelentette” őket. Mit tehetek, s velem együtt mit tehet a többi rendező? Valahogy csak kifejezést kell adni annak, ha úgy érezzük, méltatlan támadás ért bennünket, csodálkozzanak, kérem, ha olykor el­vesztjük türelmünket, látva az egyre sű­rűbben, egyre féktelenebbül jelentkező rosszindulatot, mondjuk csak ki a szót, a hajszát. Divatba jött „színházi válság­ról” beszélni, naponta találkozunk meg­alapozatlan, ideges és elhamarkodott csapkodásokkal, általánosító lebecsmér­­léssel. Pedig sem a színpadra segített új magyar drámák száma, értéke, sem az előadások nagyobb hányadának jó szín­vonala — beleértve ebbe mind a rende­zők, mind a színészek munkáját — egy­általán nem mutatja semmiféle „válság” jeleit. Úgy gondolom, hogy nemegyszer inkább személyi válságokat vetítenek ki egyesek színházi válsággá. Ami pedig a színház és a közönség kapcsolatát illeti: messze előtte járunk számos, igen fej­lett, régi színházi kultúrával rendelkező országnak. Az UNESCO-statisztikák sze­rint például a látogatottság szintjét te­kintve, hazánk Európa országai között igen előkelő helyen áll. Ez pedig nem kis eredmény. — Nincs mindebben valami idillikus fekere­­kítettség? A színházi válsághangulatok való­ban értelmetlenek. De­ tegye a kezét a szí­vére: azért akad még hiba. S nem is kevés. — Természetesen. S ha nincs ilyen ideges, egymás eredményeit lebecsülő at­moszféra, bizonyára másként fogalma­zok. Ha például az volna a baj, hogy egy­oldalúan túldicsérik színházi életünket, mi magunk vetnénk fel az igenis meg­levő­ problémákat­. De mivel éppen ellen­kezőleg, értetlenségbe ütközünk , kény­­­telenek vagyunk foggal-körömmel véde­kezni. Hozzá kell azonban tennem, hogy a vitákban legjobb érvnek a jó előadá­sokat tartom. Ebben teljesen egyetértünk. S zárjuk azzal a beszélgetést, hogy a felvetett kér­désekben higgadt, elvi alapokon álló esz­mecserékre van szükség. Mostani cik­künket nem egy vonatkozásban vitacikk­nek tekintjük, s szívesen adunk helyt hozzászólásoknak. Papp Antal Népdal vagy beat? — vetődik fel any­­nyiszor a kérdés, ha a fiatalok zenei íz­léséről, igényeiről beszélünk. Hányan sajnálkoztak azon, hogy már a tanyasi iskolák kisdiákjai is beatet énekelnek, és van neves zeneesztétánk, aki kijelen­tette, hogy a népdal meghalt, s korunk népdala a beat. Közben igényes beat­­muzsikusaink éltető forrásnak tekintik a magyar népzenét, amiben nincs is sem­mi különös, hisz a beat — vagy mond­junk inkább popzenét — az egyszerű, populáris zenei formákat kedveli. Sebő Ferenc pedig úgy veszi kezébe az ősi népi hangszereket, úgy kelti életre a nép­zenei dallamokat, mint aki beatet ját­szik. S Síppal, dobbal, nádihegedűvel című zenés irodalmi délutánon hétről hétre fiatalokkal telik meg a Huszon­ötödik Színház nézőtere. Sebő Ferenc műsora a legnépszerűbb délutánok közé tartozik a színház irodalmi sorozatában. Aki még nem látta a Síppal, dobbal, nádihegedűvel verses-zenés összeállítá­sát, az is jól ismerheti Sebő Ferenc mu­zsikáját a televízióból vagy épp a mo­zikban nemrég bemutatott Fotográfiából. S akik elsiratták a magyar népdalt, most meglepetten tapasztalhatják, milyen ter­mészetes kifejezési eszköz, milyen magá­tól értetődő zenei anyanyelv a magyar nép és a szomszédos népek folklórja e fiatal popmuzsikus számára. Hisz pop­­muzsika ez a javából, népszerű, mai, fia­talokhoz szóló muzsika: vallomás élet­ről, szerelemről, elmúlásról, vallomás hétköznapjaink szépségéről, szomorúsá­gáról, tele hittel, fiatalsággal, életkedv­vel, humorral. És játék. A hatvanas évek beathullá­­ma világszerte együtt jelentkezett az amatőr színjátszás reneszánszával, s a beatkoncertek előszeretettel élnek a teát­­rális hatás legkülönbözőbb, látványos eszközeivel. Hosszan sorolhatnánk e kö­zös eredet, sőt egymásra utaltság jeleit: a „nézőtér”, a hallgatóság aktivizálásától Síppal, dobball gitárral az öltözködésben, a hajviseletben stb. megnyilvánuló színjátszásig. Az úgyneve­zett polgárpukkasztó prvokatív ötletek persze nemegyszer naiv, kedves komé­di­ázássá szelídülnek; a szerepjátszás örö­me azonban ott buzog minden őszinte beatmuzsikában. És Sebő Ferenc ennek forrását, eredetét is felfedezi a népzené­ben: a helyzetdalokban, lakodalmasok­ban, népi rigmusokban, melyek kétségkí­vül színjátszásunk legősibb gyökerei. Ez a délutáni színház tehát nagyon is közeli rokonságban — mondhatnánk, vérrokonságban — van az estivel: a Hu­szonötödik Színház drámai előadásai ha­sonlóképp a folklorisztikus hagyományok­ban, mai alkalmazásukban, a modern tö­rekvésekkel való ötvözésükben keresik a korszerű játékstílust. A színészek, Jobba Gabi és Zala Márk örömmel vesznek részt e délutáni popszínházban, s József Attila, Weöres Sándor, Nagy László, Szé­­c­si Margit, Kiss Benedek költeményei mellett Zala Márk verse is helyt kap a műsorban­: a klasszikusokkal csakúgy, mint saját alkotásaikkal önmagukról, nemzedékükről beszélnek. S hitet tesz­nek az örökség mellett, melyet maguké­nak éreznek. Sebő Ferenc a magyar népzenéből me­rít, Cseh Tamás színházi délutánja pe­dig, amely Dal nélkül... címmel most került bemutatásra, a városi folklórból. A Huszonötödik Színház két zenés dél­utánjában ez a közös vonás: mindketten ugyanazzal a természetességgel és egysze­rűséggel, minden harsogás és erőltetettség nélkül ugyanazt a „popszínházat” vará­zsolják elénk. Ha Sebő népzenei anya­nyelvünkre hivatkozott. Cseh muzsikájá­ban régi slágerek, verklimuzsika s mai A beatdallamok visszhangzanak, szövődnek, feleselnek egymással. Cseh Tamás — s láthatatlanul a dalszövegeket író Bere­­ményi Géza — iróniával és szeretettel idézi a pesti utca ..mitológiáját”. Az irónia, a mosoly az utca tünékeny míto­szainak szól; a szeretet­e az emberek­nek. Egy régi dallam, vagy akár egy ma divatos slágertüredák, így, némi iróniá­val „elidegenítve”, megértő mosollyal idézve, már több önmagánál: életünk egy kis darabja, mozaikja, a múltból vagy a jelenből, teljesebbet, mélyebbet, emberibbet jelent, mint ami eredetileg volt. Sebő a régi népi hangszereket fede­zi fel — egyébként több „igazi” beat­­muzsikus pályatársához hasonlóan —. Cseh gitárral áll ki a publikum elé, de ez a gitár is, a pesti utca immár legen­dás hangszere, valósággal áté­nyegül: Cseh Tamás a legendákkal járszik é­s belőlük szövi látszólag monoton, mégis oly megkapó groteszk­ lírai dalait. Nincs nagy színpada a Huszonötödik Színháznak, ezeken a délutánokon azon­ban ez a kis színpad is üres marad: a dobogó előtt, a nézők, hallgatók közvet­len közelében csendülnek fel a dalok, versek, intim színház ez, természetes és barátságos. Így minden dallam, minden szó a személyes vallomás hitelével hat, s anélkül, hogy a fiatal muzsikusok, szí­nészek a közönség aktivizálásának rafi­nált módjait keresnék, az előadók és a zömmel szintén fiatalokból álló közön­ség meghitt együttléte alakul ki. A Hu­szonötödik Színház profiljához — a ko­rábbi, szorosabb értelemben vett irodal­mi délutánok mellett — ez a zenés dél­utáni színház is hozzátartozik. A figyel­mes szem olykor az esti előadások mű­vészi „kulisszatitkaiból” is elleshet itt valamit, s a színház törzsközönsége, ba­rátai is fesztelenebből, oldottabb légkör­ben találkoznak ilyenkor, mint este. Pályi András Nyíltan és elvi alapon" — A legjobb megoldás erre az, ha a rendező azonos fegyverekkel él: az újságok aligha zár­kóznak el válasz- és vitacikkek közlése elől. A nyílt vita a leghelyesebb, sőt, az egyedül helyes módszer. Mai közéletünktől idegenek a harc egyéb „adminisztratív” eszközökkel ví­vott formái. — Nem is tudom, miféle „adminisztra­tív” módszerekről lehetne itt szó. A ma­gam részéről a nyílt sisak híve vagyok, s ha kell, vállalom a vitát. Az újságban való válaszolás lehetőségét azonban én nem látom ilyen zavartalannak. És ne ­l Hegedűs Géza,­­­ Livius mellett Mucius Scaevola és Horatius Codes, kik büszkén álltatok az ellenség előtt, a példátok adott értelmet és erőt, ha jött a félelem, hogy ami jön, az sok lesz s a veszélyek előtt gyávának lenni ok lesz, vagy ha a feladat már-már fölénkbe nőtt s kisért a gyávaság, hogy meghajtsuk a főt mentvén az életet, amely esetleg ott vesz. De ti kísértetek már gyermekkorom óta, s mindiglen bennem él egy szövegetlen óda, mely szilárd hitetek nagy hírét hirdeti. Így élek szüntelen a római erénnyel: a bátorságotok az én számomra fényjel, mely félelmek sötét gondját legyőzheti.

Next