Magyar Hírlap, 1973. május (6. évfolyam, 119-148. szám)
1973-05-09 / 126. szám
41973. május 9. szerda_______________________________nemzetközi poliTIKA________(1910 Magyar Hírlap KÜLFÖLDI LAPOKBÓL jb bbb mm jn. A moszkvai Pravda I UP fl—i SS f« jrB tudósítójának adott I I ■ fi QUn interjújában Gas■ w « » ■ » ■ ton pussonnier, a Francia KP Politikai Bizottságának tagja, a KB titkára méltatta a Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottságának a béke és a biztonság megszilárdítására irányuló tevékenységét. Rámutatott, hogy a Szovjetunió állandó támogatást nyújt a szabadságukért és függetlenségükért küzdő népeknek, mindenekelőtt a vietnami népnek, aktív tevékenységet fejt ki az ENSZ-ben, fellép a nemmzetközi találkozók és tanácskozások mellett, s ugyanakkor igyekszik fejleszteni kétoldalú kapcsolatait más országokkal. Pussonnier az interjúban rámutatott, hogy a Szovjetunió tevékenysége nagy érdeklődésre és rokonszenvre lel a francia munkásosztály, a francia nép körében. Természetesen még nem tűnt el a szovjetellenesség, amelytől gyakran a Nyugat vezető köreiben sem riadnak vissza. A „hidegháború” és a kommunistaellenesség bajnokai folyamodnak hozzá, a szovjetellenessen azokban mind kevésbé fizetődik ki hirdetéiyeky— hangsúlyozta az FKP titkára. LL 1 „ JyJE^yHAPQflHAi» V * **vetkezmények nélkül Spanyolország számára sem — állapítja meg legfrissebb számában a Mezsdunarodnaja Zsizny című szovjet külpolitikai folyóirat. Spanyolország kiállt az európai biztonsági konferencia eszméje mellett és tevékenyen részt vesz a helsinki konzultációkon. Az utóbbi időben észrevehetően erősödött Spanyolországban azoknak a köröknek a befolyása, amelyek a szocialista országokhoz fűződő kapcsolatok javítását szorgalmazzák. Jelenleg Lengyelországnak, Magyarországnak, Bulgáriának, Romániának vannak konzuli és kereskedelmi kapcsolatai Madriddal. Jugoszlávia állandó kereskedelmi kirendeltséget nyitott Madridban, az év elején pedig Spanyolország elismerte a Német Demokratikus Köztársaságot, és diplomáciai kapcsolatra lépett vele. 1970-ben Madridban szovjet tengerhajózási kirendeltséget hoztak létre. Spanyolország engedélyezte a szovjet halászflottának a Kanári-szigetek kikötőinek használatát. Tárgyalások kezdődtek közös oceánográfiai kutatások végrehajtásáról. Felélénkült a két ország közötti kulturális csere. Idén februárban hatályba lépett a két ország kereskedelmi megállapodása, amelyet 1972 őszén írtak alá Párizsban. A szovjet folyóirat elégedetten nyugtázza mindezeket a pozitív változásokat, de emlékeztet arra is, hogy ez a külpolitikai irányvonal Spanyolországban távolról sem mindenkinek volt ínyére. A hidegháborús politika és a hagyományos szovjetellenesség számos híve most arra törekszik, hogy visszatérítse az országot egy olyan vonalhoz, amely az idők folyamán már diszkreditálódott. Gyakoribbá váltak az utóbbi időben a jobboldal erőinek megmozdulásai, a kormány politikája elleni támadások, a „kommunista veszélyre” való hivatkozások. A Mezsdunarodnaja Zsízny itt utal arra, hogy az utóbbi időben erősödött a demokratikus elemekre erősödő nyomás, megnövelték a rendőrség létszámát, és a belügyminiszter a baloldalt fenyegető nyilatkozatot tett. Újra kezdődtek a bírósági leszámolások a rendszer politikai ellenfeleivel, mindenekelőtt a kommunistákkal. Mindez — mutat rá a folyóirat — természetesen semmiképpen sem egyeztethető össze a kontinens politikai helyzetének javulásával. T 9 I ii rx\T\n/a/a párizsi hetilap I ’ L YDDITCCI legutóbbi számá- 1 i l -t/V■ IXPATi ban A hét tanítvány címmel az amerikai és a francia elnöki rendszerről ír Jean-François Revel. Milyen fokú autonómiia engedhető meg a végrehajtó hatalomnak? — teszi fel a kérdést a cikkíró, majd megállapítja: — A franciák és az amerikaiak előtt egyaránt fölvetődik most ez a kérdés. Az Atlanti-óceán mindkét partján módszeresen szélesítik az elnöki hatalmat a döntések meghozatala előtt, alatt és után. Ez az egybeesés nem meglepő. Pompidou és Nixon mindketten De Gaulle tábornok tanítványai. 1962. és 1968. között Nixon behatóan tanulmányozta a tábornok írásait. Az amerikai kormánnyal mélységesen ellentétes kormányzási stílust alakított ki ezek alapján. Ennek jellemzői: titkolózás, váratlanság, látványosság, cinizmus. Pompidou a maga részéről a gaulleizmus nixoni változatát hasznosította, különösen egy ponton. Ez a tényleges végrehajtó hatalom átruházása egy párhuzamos kormányra, amely az elnök személyes kreatúráiból áll, olyanokból, akik nem fogadnak el utasításokat mástól, csak tőle, és nem tartoznak magyarázattal másnak, csak neki. Miután a Fehér Ház utánozta az Elysée-palotát, ma az Elysée-palota utánozza, a Fehér Házat. A mindenható elnöki hatáskör, a végrehajtó hatalom kiváltságossága azonban — állapítja meg cikke végén a szerző — nem a modern állam fejlődésének kikerülhetetlen gyümölcse, mint a benne érdekeltek állítják, hanem inkább hátralépés egy ódon, tekintélyelvi forma felé. A BÉKÉS RENDEZÉS útját Indikínában kijelölő megállapodás fájdalmak és kínok közepette született meg, és teljes valóra váltását még nehezebbé teszik a saigoni rendszer megújuló háborús próbálkozásai és az amerikaiak kambodzsai bombázásai. Ezek kimenetele azonban már eleve eldőlt. A hazafiak ügyének igazát megerősítette a Párizsban megtartott nemzetközi Vietnam-értekezlet záróokmánya is. Az amerikai katonák végre elhagyták Vietnam sokat szenvedett földjét. Indokína minden országának meg kell kapnia a megérdemelt békét. Ugyanennyire várja a tartós, szilárd és a barátság alapján nyugvó békét egész Ázsia. Persze, van még Ázsiában sok megoldatlan probléma, léteznek szövetségek, amelyek az egyik népet szembe állítják a másikkal, és az „oszd meg és uralkodj” politikájával próbálkoznak. Másfelől azonban nem lenne okos dolog, ha szemet hunynánk az ázsiai élet új realitásai, új politikai tendenciái előtt, amelyek abból a felismerésből táplálkoznak, hogy az imperializmus által Ázsiában létrehozott katonai tömbök rendszere túlélte magát, s az ázsiai országok közötti kapcsolatokat új alapokra kell helyezni. Nem telik el hét anélkül, hogy különböző központokban — Tokióban vagy Delhiben, Szingapúrban vagy Dzsakartában — befolyásos politikusok egyenesen vagy közvetve el ne ismernék napjaink e lényeges követelését. AZ ÁZSIÁN BELÜLI KAPCSOLATOK politikai jellegű, tehát elsősorban a biztonsággal kapcsolatos problémákat, valamint a gazdasági és műszaki-tudományos együttműködéssel összefüggő kérdéseket foglalnak magukban. Ezek a problémák elválaszthatatlanok egymástól. Ha egyszer eljött az ideje annak, hogy az ázsiai országok lerakják a tartós béke alapjait, úgy nem kevésbé fontos számukra, hogy együttműködjenek egymással, és ezt az együttműködési politikát a gazdaság, a tudomány, a technika és a kultúra területén a kölcsönösen előnyös kapcsolatok cementjével szilárdítsák meg. Mindaz az értékes és új, ami a kétoldalú kapcsolatok gyakorlatában kialakul, kedvezően hat a nemzetközi együttműködés fejlődésére az egész ázsiai régióban, így tehát minden az ázsiai kormányoktól és népektől, konstruktív javaslataiktól és kezdeményezéseiktől függ. Ebben a vonatkozásban fontos megemlíteni, hogy a Szovjetunió, amely az ázsiai kollektív biztonság gondolatát felvetette és pontosabban is megfogalmazta, minden alkalommal hangsúlyozza, hogy e biztonsági és együttműködési rendszernek mindazon többi érdekelt állam elgondolásait és javaslatait magában kell foglalnia, amelyek magukénak vallják a békés együttélés, a jószomszédság, az erőszakról való lemondás, az egyenjogúság, a területi sérthetetlenség és az egymás belügyeibe való be nem avatkozás elveit. Minden lehetőség megvan arra, hogy új lapot nyissunk az ázsiai országok egymás közötti kapcsolatainak történetében. Csupán egyetlen ország vezetői igyekeznek elfordítani ezt a lapot, még arra sem szánva időt, hogy elolvassák, ami rajta áll. A pekingi propaganda szócsövei sietnek a gyanú és széthúzás magvait elhinteni, más kormányokat pedig „egy szuperhatalom diktátumának fenyegetésével” igyekeznek megfélemlíteni. Különben, ha diktátumokról és a más népek ügyeibe való beavatkozásról van szó, a kínai vezetők azon az úton vannak, hogy monopolistákká legyenek e téren. Peking eljárásában mindinkább felismerhető a törekvés, hogy a „lélektani hadviselés” eszközeivel alátámasztott politikaidiktátum módszereihez folyamodjék. Figyelemre méltó e tekintetben a Japán viszonylatában követett pekingi politika. Mihelyt a befolyásos japán körök komolyan kezdtek foglalkozni a Szovjetunióval való együttműködés kérdéseivel — a várható kölcsönös előnyök reményében —, a Kínai Népköztársaság vezetői rögtön megkísérelték, hogy közvetlenül beavatkozzanak Japán politikájába. Peking értésül adta, hogy a kínai vezetés nem nézi jóindulatúan a szovjet—japán kapcsolatok fejlődését. A kínai vezetés nyilván megengedhetőnek tartja, hogy nagyhatalmi hangon beleszóljon egy másik ázsiai állam külpolitikájába. Józan észszel nehéz megérteni, hogy két állam kapcsolatainak normalizálását miért tarthatja elítélendőnek egy harmadik állam kormánya. Épp arról van szó azonban, hogy a pekingi diplomácia a józan ész és a logika helyett inkább a széthúzás és a szabotázs irányvonalát követi. FRISS PÉLDA erre az ENSZ Ázsiai és Távol-keleti Gazdasági Bizottságának (ECAFE) Tokióban tartott ülése, amelyen a regionális együttműködés kérdéseit tárgyalták meg. A jelenlegi körülmények között, amikor nemcsak az a fontos, hogy új formákat találjunk az ázsiai földrész belső kapcsolatai számára, hanem az is, hogy a meglevő megfelelő formákat megszilárdítsuk, az ECAFE olyan egyetemes szervezetnek bizonyul, amely lényegében minden ázsiai ország támogatását élvezi. A Szovjetunió olyan nagy fontosságú nemzetközi mechanizmusnak tekinti ezt a szervet, amely még sok kihasználatlan lehetőséget rejt magában. Amint az ECAFE soron levő ülése mutatta, más ázsiai országok ugyancsak nagy reményeket fűznek hozzá. Kína képviselője volt az egyetlen, aki ezen az ülésszakon nem együttműködést ajánlott, hanem azt javasolta, hogy meg kell bénítani az ECAFE tevékenységét. .Az a megszállottság, amivel a pekingi delegátus a maga szovjetellenes beszédét előadta, újból és újból demonstrálta, mennyire nem kíván a kínai diplomácia komolyan tárgyalni a megoldásra érett ázsiai problémákról. A Japan Times című tokiói lap például keserűséggel állapította meg, hogy a KNK képviselőjének az ECAFE ülésen elhangzott felszólalásában „még csak nyoma sem volt a konstruktív magatartásnak, bármiképp értelmezzük is ezt a szót”. Az ilyen magatartás szemléltetően példázza, „milyen kevéssé tiszteli Kína e körzet független országait”. Peking szokásos hisztériakitörése az ECAFE ülésszakának sok delegátusát arra indította, hogy elgondolkozzék: hol végződik az ésszerű, és hol kezdődik az abszurd diplomácia ? Ám éppen arról van szó, hogy Peking számára már nincs határvonal a kettő között, és külpolitikai irányvonala egyre inkább megtestesíti az „abszurdum diplomáciáját”. Ugyanebben az időben New Yorkban, a Biztonsági Tanácsnak az újabb izraeli provokációkkal foglalkozó ülésén a kínai képviselő azt a rágalmat engedte meg magának, hogy a Szovjetunió ösztönzi Izrael agresszióját! VAN-E HATÁRA az „abszurdum diplomáciájának”? Naiv dolog lenne feltételezni, hogy a kínai külpolitika vezetői nem tudják, mit csinálnak. Minden lépésük mögött tökéletesen kidolgozott számítások állnak. A lármás pekingi propaganda magyarázatát jórészt a kínai belpolitika nem szűnő válságában találhatjuk meg. De nemcsak ebben. A kínai külpolitika és propaganda kirohanásainak nem csupán a Szovjetunió a céltáblája. Peking elvből fordul szembe a stabilitással, az egyetemes ázsiai együttműködéssel, mert ez az egyes államokat egymással szembefordító, Kína nagyhatalmi hegemóniáját hirdető politikájának kudarcára vezet, Peking nem tárhatja nyíltan a világ elé ezeket a számításait. Nem marad hátra számára egyéb, mint az „abszurdum diplomáciája”, mint az, hogy kiabálással, lármával és zsarolással akadályozza meg az Ázsián belüli kapcsolatok új alapokra helyezését. A történelem kerekét azonban nem lehet visszafordítani. Az ázsiai népek életbevágó érdekei, a tartós béke és a gyümölcsöző együttműködés érdekei végül is utat törnek maguknak, és leküzdenek minden akadályt, amelyet a béke ellenségei jobbról és balról emelnek elébük. Szpartak Beglov, az APN szemleírója Pekingi intrikák az ázsiai béke ellen \ ^ | Az „abszurdum diplomáciája" Koszigin fogadta a New York-i polgármestert Henry Ford a szovjet-amerikai kereskedelem bővítéséről (TASZSZ) Alekszej Koszigin, a Szovjetunió Minisztertanácsának elnöke kedden a Kremlben fogadta John Lindsayt, New York polgármesterét, aki jelenleg Moszkvában tartózkodik. A baráti hangulatú megbeszélés során megvitatták a szovjet—amerikai kapcsolatok egyes kérdéseit, egyebek között a New York és Moszkva közötti hasznos kapcsolatok kiszélesítésének lehetőségeit. John Lindsay a moszkvai városi tanács végrehajtó bizottságának meghívására, május 3. óta tartózkodik a Szovjetunióban, és Moszkván kívül ellátogat Leningrádba is. Az Izvesztyija kedd esti beszámolója szerint John Lindsay az elmúlt napokban igen zsúfolt programot bonyolított le Moszkvában. A város idegenforgalmi nevezetességeinek megtekintése mellett megismerkedett több modern lakónegyeddel, a földalatti vasúthálózattal, s megbeszéléseket folytatott városgazdálkodási szakemberekkel New York és Moszkva tapasztalatainak kicserélése céljából. Az a célunk — mondotta az amerikai vendég —, hogy megszervezzük Moszkva és New York együttműködését, amely megfelel a korszellemnek, az Egyesült Államok és a Szovjetunió általános közeledési irányzatának. Henry Ford, a Ford Motor Company igazgatótanácsának elnöke interjút adott Harry Freemannak, a TASZSZ tudósítójának. Mint mondotta, „az elmúlt évben nagyarányú haladás következett be az Egyesült Államok és a Szovjetunió gazdasági és kereskedelmi kapcsolatainak fejlődésében”. Azzal kapcsolatban, hogy a múlt évben csaknem megháromszorozódott a két ország között lebonyolódó kereskedelmi forgalom volumene. Henry Ford kijelentette: ahhoz, hogy megvalósuljanak azok a célok, amelyeket meghatároztak a szovjet—amerikai kölcsönös kapcsolatok alapjairól 1972 májusában Moszkvában aláírt dokumentumban, újabb lépések szükségesek e területen. A kereskedelmi kapcsolatok továbbfejlesztéséhez elengedhetetlenül szükséges, hogy az amerikai kongresszus jóváhagyja azt a törvényjavaslatot, amely a legnagyobb kedvezmény elvét biztosítja a Szovjetunióval folytatott kereskedelemben. Munkabizottsági vita Helsinkiben a harmadik napirendi pont bevezetőjéről (MTI) A helsinki nagyköveti tanácskozás munkabizottsága keddi ülésén folytatta az európai biztonsági és együttműködési értekezlet harmadik napirendi pontjának szerkesztését, de megbízható értesülések szerint érdemi előrehaladás egyelőre nem történt. A szocialista országok — mint ismeretes — abból indulnak ki, hogy a kulturális együttműködés különböző területein ugyanúgy meg kell határozni az együttműködés elvi feltételeit, mint az államok közötti általános politikai kapcsolatokban. A NATO-országok viszont szembeszegülnek azzal, hogy a kulturális együttműködésről szóló bevezetőben lefektessék ezeket az ésszerű és elfogadható elveket. Chilei fasiszta vezető Argentínában (Inter Press Service) Santiagóban meglepetéssel fogadták azt a hírt, mely szerint Argentínában, Mendoza tartományban rejtélyes repülőgép szállt le a ,,haza és szabadság” elnevezésű chilei szélsőjobboldali szervezet két vezetőjével a fedélzetén. Az argentin hatóságok a magánrepülőgép átkutatásakor fegyvereket és chilei tartományok részletes térképeit találták. A gépről és egyik utasáról, Walter Roberto Thieme-ről február 23-a óta azt hitték, hogy eltűnt, mivel a pilóta aznap Chile déli partvidékéről adott vészjeleket, s a későbbi kutatások eredménytelenek voltak. Thieme a hírek szerint a fasiszta szervezetben szakadást szított, és egy még agresszívabb csoportosulás létrehozásán fáradozott. Szabadon engedték az amerikai főkonzult (AP, Reuter) Hétfőn este mexikói fogvatartói szabadon engedték Terrance G. Leonhardy amerikai főkonzult, akit— mint arról beszámoltunk — napokkal ezelőtt raboltak el, és kiadatása fejében 30 elítélt Kubába történő távozásának engedélyezését követelték.