Magyar Hírlap, 1973. május (6. évfolyam, 119-148. szám)

1973-05-09 / 126. szám

2 1973. MÁJUS 9. SZERDA HAZAI K­Ö­R­K­É­P _______________________________MA­GYER HÍRÜSP Lehetőség a szabad utaknak Munka, bizalom, utógondozás „Egyre több helyen alakul ki közvetlen kapcsolat a bűnüldöző szervek és egyes vállalatok között a szabadultak elhelye­zése, munkába állítása érdekében. E kör­ben igen figyelemreméltó a Székesfehér­vári Könnyűfémmű követendő példaként állítható utógondozási tevékenysége” — mondotta dr. Szénási Géza legfőbb ügyész az országgyűlés legutóbbi ülésszakán el­hangzott beszédében. Kívülről lakóépület, belül munkásszál­lás. Nem szebb, nem szürkébb ház, mint a többi, észrevétlenül húzódik meg a KÖFÉM házgyári épületei között. Minden emeleten három összkomfortos lakás. A kisebb szobákban három, a nagyobbak­ban négy ágy. Aki ismeri a munkásszál­lások zsúfoltságát, itt, a szobákba lépve elcsodálkozik: legfeljebb hét ember bir­tokol egy-egy két szoba hallos lakást. Az ágyak fölött könyvespolc, a padlón szőnyeg. Beosztását tekintve is rendha­gyó, a lakók összetétele is sajátos. Né­hány hónapja még valamennyien szabad­ságvesztésüket töltötték. Sokan többszörös visszaesők. Van, aki már hatszor, sőt nyolcszor állt bíróság előtt. Legutóbbi tartózkodási helyük neve sokatmondó: Szeged, Vác, Állampuszta, Sopronkőhida, Sátoraljaújhely. Nem csalódott Sz. J. a váci fegyházból érkezett. Cson­tos, magas növésű, rossz fogú fiatalem­ber. Délutáni műszakba készül, de ké­szülődés közben szívesen szakít időt a beszélgetésre. Csenda Károly nevelési tanácsadó, ötven év körüli, halk szavú férfi is csatlakozik, s így már hárman iftják körbe az asztalt. A fiatalember Kossuthtal kínál, szemében enyhe gya­nakvás, szavaiban érthető tartózkodás. Csak januárban került Fehérvárra. A Heti Híradóban, a börtönújságban olva­sott először a KÖFÉM kezdeményezé­séről. — Levelet írtam Karcsi bácsinak. El­mondtam, hogy miért nem maradhatok Pesten, s hogy soha többé nem szeretnék visszakerülni Vácra. — Mi miatt volt büntetve? — kérde­zem. Szemét lesüti, válasza kitérő: • — Családi probléma ... — Nem csalódott Fehérváron? — A legjobb munkásszállás, amiben valaha laktam. A gyári portás sem tudja, hogy honnan jöttünk, akinek mégis el­mondjuk, nem érezteti velünk. Ugyan­azokat a kedvezményeket kapjuk, mint a gyár többi dolgozója. Lakásra is jogosul­tak vagyunk, ha a kollektív szerződés feltételeinek eleget teszünk. — S az anyagiak? — Adja-kifutja. Nősülni szeretnék. Két­ezer forint körül keresek, de a családi munkásszálláshoz ötezer forint biztosíték kell előre. — Elneveti magát, és a váci argót használva folytatja. — Tudja, ne­kem most még nagyon lapos a zsebem, szinte éles. Majd felsérti a combomat... Huszonnyolc éves. Se pénze, se szak­mája, csak józan tervei. Három hónap­pal a szabadulás után ez sem kis ered­mény. Diagnózis és kezelés Utógondozás. Ez a szó az emberek több­ségében egészségügyi feladatok képzetét kelti. A bűnözés a társadalom ,,beteg­sége”, a Vádirat a diagnózis, a büntető ítélet tehát tulajdonképpen a gyógyító terápia kezdete. Maga a terápia pedig a büntetés. De sajnos kevés olyan gyó­gyító-nevelő intézmény van az ország­ban, ahonnan annyian távoznának „gyó­­gyulatlanul”, mint éppen a börtön. Az utógondozás gondolata abból a fel­ismerésből fakad, hogy a visszaesésért nem csupán az elítélt jellembeli gyenge­sége, hanem a társadalom is felelős. Az utógondozás „gazdái” jelenleg a tanácsok szociálpolitikai szervei. Segéllyel, munka­helyszerzéssel, társadalmi pártfogók meg­bízásával, beszélgetésekkel igyekeznek a szabadulók lelkére hatni — sajnos vajmi csekély sikerrel. A büntetés végrehajtása utáni gondozásra nincs megfelelő sze­mélyzet, a szervezeti adottságok sem ked­vezőek. Nem szolgálják egyértelműen a megelőzés céljait. Az egykori elítélt számára egy pilla­natnyi megingás is elég, hogy ismét a régi életmódot válassza. Ha valaki idő­ben segítene nekik, visszafordulhatnának ezen az úton. Fehérváron épp ezt akar­ják elérni. A KÖFÉM munkát és pers­pektívát ígér a szabadulóknak. Csenda Károly levélkötegeket, jegyző­könyvmásolatokat tesz elém. A kezde­ményezés megvalósulásának dokumentu­mait. 1972 tavaszán a megyei pártszervek foglalkoztak a bűnözés helyzetével. Ju­hász János, a KÖFÉM igazgatója minden­kit meglepő javaslatot tett. fölajánlotta: ha az illetékes szervek is támogatják, a vállalati kollektíva túllép az eddigi ke­reteken, a „kötelezőn”, s megszervezi a szabadulók utógondozását. Kezdetben 40—50 fővel, öt év múlva 3—400-zal. A javaslat valamennyi megyei szerv támogatását elnyerte. Hamarosan elké­szült a tervezet,­­amelynek kedvező fogad­tatása után cikksorozat indult a fehérvári tervekről a börtönújságban. Az érdeklő­dők levéláradata — szálkás, néha gye­rekes írású sorok, komoly elhatározások bizonyítékai — nem kis gondot jelentett Csenda Károlynak. Valamennyire vála­szolt, majd a jelentkezőkkel személyesen is felvette a kapcsolatot. Záporoztak a kérdések: „Mondja, ez a szálló amolyan börtönféle lesz?" ..Mennyi a fizetés, a lakbér, az ebédpénz?"­ „Mik a feltételek?” „Feltételeink nincsenek!” — nyilatko­zott az igazgató. A gyárnak egy kívánsága volt, a becsületes munka. Hamarosan beköltöztek az első lakók, volt, aki csak körbenézett és továbbállt, mert rájött, hogy itt dolgozni is kell. Másokat a kollektíva, a szállóbizottság így tanácsolt el: „Nem szeretnénk, hogy né­hány rendbontó miatt ideszokna a Dó­zsa.” A túlnyomó többségre azonban semmi panasz. Szorgalmasan dolgoznak, a vál­lalat dolgozói befogadták őket. Délután két óra. Műszakváltás. A gyár bejárata előtti téren százak várnak a buszra. Egy népesebb csoport a munkás­­szálló felé tart. Néhány perccel később együtt beszélgetünk. Tréfálkoznak, jó­kedvűért. Többségük egy brigádban dol­gozik. L. F. Sátoraljaújhelyről jött. Segéd­munkás, 2900 forintot keres. Szabad ide­jét többnyire alvással, olvasással tölti. Ritkán jár szórakozni. Szabadsága annyi nap, ahány hónapot ledolgozik. P. T. Szegedről. Három évet ült szemé­rem elleni erőszakért. Azt mondja, ha nem áll helyre a családi élete, itt fog le­telepedni: „össze kell magát húzni az embernek. Különösen akkor, ha »feltéte­lesen« van. Sok nekem az a 16 hónap, ami még vissza van.” Egy képeslapot mutatnak: „Egyik szo­batársunk küldte Agárdról. Kőműves a szakrpája, most a vállalati üdülő építé­sén dolgozik.” Cs. L. Sopronkőhidáról szabadult. Sú­lyos testi sértésért ítélték el. Fekete hajú, erős szakállú, mindig a földre néz. „Há­romszáz forinttal többet keresek a tár­saimnál. A márciusi béremelésből a bri­gád tagjainak órabérét kilenc forintról kilenc negyvenre emelték. A központi alapból harminchat, a vállalati két és fél százalékból csak négy fillér jutott. Ami­kor megtudtam, ki akartam lépni... Az „esetekről” nem szívesen beszélnek, akkor m­eg minek is firtassák ?!­ • Azt­ mondják, hátat akarnak fordítani a múltnak, s ezt a szándékukat csak tisz­telni lehet. . Meg elősegíteni.­­ Bodnár Lajos NEMRÉGIBEN dr. Kovács Sándor, a SZÖVOSZ elnökhelyettese tájékoztatta a sajtó képviselőit arról, hogy az úgyneve­zett vállalati lakásépítő alapból 1971-ben 255 millió, 1972-ben pedig 321 millió fo­rint maradt felhasználatlanul. Ez azt je­lenti, hogy nem mindenütt jártak el olyan kellő gondossággal, mint az emlí­tett vállalatoknál. A negyedik ötéves tervben a vállalatok kétmilliárd forintot költhetnek lakásépítésre, s ebből 25—26 ezer lakás felépítését támogatják. A munkáslakás-építés szövetkezeti formája legjobb követendő példájaként a XV­. kerületi Centenárium ifjúsági és munkás­­lakás-építő szövetkezetet említette, amelyhez az Ikarus, a Ganz-MÁVAG és az ÉRDÉRT vállalat ad komoly segítsé­get. Berényi Csaba, a Centenárium ifjúsági és munkáslakás-építő fenntartó szövetke­zet műszaki igazgatója előbb a lakótelep impozáns makettjét mutatta meg. — A lakótelep 16 hektárnyi területen épül. Százhuszonkétmillió forintot kap­tunk­ a fővárostól a közmű- és a kap­csolódó beruházásokra. Az első időszak­ban 1357, a másodikban 1200 lakást épí­tünk fel 1978-ig — mondotta. — Hat épü­letet, 114 lakással, legkésőbb november­ben átadunk. 1974-ben 284, 1975-ben 300 —350, 1976-tól pedig évente 500 lakást adunk át. A lakótelep a KISZ budapesti bizott­sága és a Szakszervezetek Budapesti Ta­nácsa védnökségével, társadalmi össze­fogással épül Mátyásföldön, a Gizella úton, s része annak az egymillió lakás­nak, amelynek felépítését az MSZMP és a forradalmi munkás-paraszt kormány 15 éves lakásfejlesztési programjában meg­határozott. — Kik lehetnek a lakásépítő szövetke­zet tagjai? — A LEGFONTOSABB: utcáról senki sem jöhet be, még a legrászorultabb fia­tal sem. A tagokat, vagyis a lakástulaj­donosokat a KISZ és a szakszervezet je­löli ki méltányossági alapon. — Milyen lakások épülnek? — A legkisebb egyszoba, étkezőfülkés, 38,4 négyzetméteres, a legnagyobb: 2 szo­ba és 2 és fél szoba, étkezőkonyhás, 72 négyzetméteres. — Mennyibe kerül a lakás? — Egy átlagos — 1 szoba, plusz két fél szoba, étkezőfülke — kétszázötven­­ezer, a 72 négyzetméteres körülbelül 315 ezer forint. Ebből a fiataloknak, ha nem kapnak vállalati támogatást, ötvenezer forintot kell készpénzben lefizetniük, vállalati támogatás esetében a fele is elegendő. — Mennyit és hány évig kell fizetni a törlesztést? — Harmincöt évig, havonta körülbelül 300—400 forintot. A 6/73-as rendelet ér­telmében ez a legkedvezőbb szövetkezeti építési forma. — Mi lesz az üzemeltetéssel, a karban­tartással? — A beköltözés pillanatától minden lakó havonta üzemeltetési költséget fi­zet. Ebből tartjuk majd fenn a karban­tartó műhelyt. A Centenárium lakóteleptől nem vár­­hattunk csodát, ahogy Berényi Csaba mondotta, de két és fél ezer fiatal lakás­gondját öt esztendő alatt megoldja. Eny­hítenek a gondon a többi alakuló szövet­kezetek is: Csepelen 247 lakás építésére és további, körülbelül ezer lakás építé­sére alkalmas terület előkészítésére ala­kult szövetkezet. Angyalföldön pedig, a Madarász utcában 18 vállalat épít dol­gozóinak 300 szövetkezeti lakást. A LAKÓTELEPEKEN természetesen a lakóházakkal együtt épül az iskola, az­ óvoda, a bölcsőde, a­ szolgáltatóház, az áruház stb. A fészekrakó fiatalok sorsán eltöpreng­ve arra a következtetésre jutottam, hogy nincs értelme, sőt helytelen olyan KISZ- lakótelepeket építeni, ahol csak fiatalok kapnak lakást. A számítások szerint tíz év múlva üresek lesznek a bölcsődék, az óvodák, aztán az iskolák. Az akkor élők, az akkori vezetők azon töprenghetnek majd, hogyan hasznosítsák az épületeket: kiadják üzemnek, kisz-nek vagy lebont­sák és a helyét parkosítsák? Ezekkel a gondolatokkal kerestem fel a KISZ bu­dapesti bizottságán Bokros Vilmost, az ifjúmunkás osztály vezetőjét. — Ezen mi is töprengtünk már — mondotta Bokros Vilmos. — Ezért is szü­letett meg az a határozat, hogy nem sza­bad csak KISZ-lakótelepet építeni. Idő­sebbek, fiatalok együtt dolgoznak, együtt is kell hogy éljenek az új lakótelepeken is. — Hogyan történik a lakások elosztása? — Egyénileg hozzánk senki sem ad­hatja be lakáskérelmét. A lakásokat a szakszervezetek és a KISZ budapesti bi­zottsága osztja szét a vállalatok között. Az a vállalat kap több lakást, amely na­gyobb összeggel járul hozzá a munkás­­lakás-akció keretében épülő lakásokhoz. Körülbelül 50 ezer fiataltól érkezett be lakáskérelem Budapesten. A legnagyobb gond az elosztás. Mindenesetre a jó ter­melési eredményeket elérő vállalatok dolgozói hamarabb jutnak lakáshoz. Más szavakkal: dolgozó, segítsd a gyáradat, hogy tervét teljesíthesse, hogy ő is segít­hessen téged! — Az akció során szocialista szerző­déses rendszerrel biztosítjuk a vállalatok anyagi-technikai eszközeinek bevonását — folytatta Bokros Vilmos. — A terve­ket a legtöbb helyen társadalmi munká­ban készítik el. A járulékos beruházás­hoz anyagi támogatást kérünk a vállala­toktól, amit a vállalatok a fejlesztési alapból utalnak át a tanácsnak. — Milyen célra? — EBBBŐL JÁRULNAK hozzá az óvo­da-, bölcsőde- és iskolaépítéshez, illetve a tervezettnél nagyobb befogadóképesség­hez, amelyben a gyár kötelezi magát, hogy milyen összeggel segíti az építke­zést és ennek fejében hány lakást kap. — Mik az elosztás irányelvei? — Amikor már épül a ház, amikor már a dolgozók megnézhetik, melyik épület hányadik emeletén, melyik lakást kapja. — Mi nehezíti az elosztást? — A követelmény teljesítése: a laká­sok kétharmad részét munkások, illetve ötven százalékát fiatalok kaphatják. La­kást csak az kaphat, akit a vállalat igaz­gatója, szakszervezeti, párt- és KISZ-tit­­kára arra érdemesnek tart. A szociális körülményeket, a gyermekek számát, a munkában eltöltött időt mindenkor fi­gyelembe kell venni. Szeretném megje­gyezni, hogy az OTP 3500 lakást épít, en­nek 80 százalékát a tanácsok, illetve a vállalatok kapják meg, és csak 20 száza­lékát értékesítik öröklakásként. Jelentős segítség ez is. A gondok mindenki előtt ismeretesek, de a vállalatok összefogással, szövetke­zéssel segíthetnek a fiatalok lakáshelyze­tén is. Természetesen nem úgy, hogy kü­lön rezervátumot építenek számukra, ha­nem az idősebb dolgozók lakásgondjai­nak megoldásával párhuzamosan. Az MSZMP Központi Bizottságának 1972 novemberi határozata hangsúlyozza: „...A IV. ötéves tervben elhatározott 400 ezer lakás felépítése összességében 1975 végére teljesíthető, ami a lakáshely­zet lényeges, javítását eredményezi... Biztosítani kell, hogy a lakásépítési terv keretében a Budapestet és az öt kiemelt várost arányosan megillető lakások fel­épüljenek. ... A lakásépítő szövetkeze­teknél a készpénz-előtörlesztés összegét lakásonként átlagosan 20 ezer forinttal csökkenteni kell, több gyermekes mun­káscsaládoknál egyedi elbírálás alapján az előtörlesztést teljesen el lehet engedni. Ösztönözni kell a vállalatok munkás­­lakás-építési akcióit. Arra kell törekedni, hogy a munkások tehervállalásának mér­téke kisebb legyen, mint a lakásépítő szövetkezetekben.” MINDEN JEL arra mutat tehát, hogy, ha nagy erőfeszítések árán is, de meg­valósulnak a reális tervek, és a lakáské­relmek folyamatosan csökkennek majd. . . Bába Mihály Fészekrakó fiatalok N­. Y 'W\ A lakótelep nem rezervátum Magyar—finn útügyi tapasztalatcsere Egy hétig tartózkodott hazánkban Martti Niskala, a finn közlekedésügyi mi­­nisztérium út- és vízépítési főigazgatósá­gának vezérigazgatója. A két ország köz­lekedésügyi minisztériumai 1967-ben együttműködési egyezményt kötöttek az­zal a céllal, hogy országaik közlekedési adottságainak ismeretében tapasztalatcse­réket és konzultációkat folytassanak a közlekedés különböző területeinek prob­lémáiról. Az együttműködés megkötése óta a két ország közlekedésügyi szakem­berei minden évben ellátogatnak egy­máshoz, megismerik a legújabb eredmé­nyeket, kicserélik azokat a tapasztalato­kat, amelyek mindkét országban előnyö­sen befolyásolhatják a közlekedési háló­zat fejlesztését. Martti Niskala mérnök, közlekedésügyi szakember, másodízben járt hazánkban, s elutazása előtt munkatársunknak nyi­latkozva elmondotta, hogy rendkívül hasznosnak tartja a közös konzultációkat és a rendszeres tapasztalatcserét. — Együttműködésünkben — mondotta a többi között Martti Niskala — jelen­tős területet ölelnek fel a közúti közleke­dés témái. A magyar és a finn szakem­bereket egyaránt foglalkoztatja például az úthálózatok fejlesztése, különös tekin­tettel az autópályák építésére. Mindkét országnak az az érdeke, hogy a közeli és a távolabbi jövő úthálózatának megépí­tésében a legkorszerűbb tervek álljanak rendelkezésre. Ebben sokat segítünk egy­másnak. Rendszeresen kicseréljük tapasz­talatainkat, a meglevő úthálózatok kar­bantartásában is, valamint az útépítés és útfenntartási munkálatok gépesítésében.­­ Konzultációink kiterjednek az útépí­tés környezetvédelmi szempontjainak vizsgálatára is. Az utak tervezésénél fi­gyelembe vesszük a táj jellegét, az utak­nak a környezetre gyakorolt hatását, a sűrűn lakott területeken a maximális biztonság mellett igyekszünk megóvni az embereket a közlekedés káros hatásaitól. Rendkívül eredményes tapasztalatcserét folytatnak szakembereink az utak téli karbantartásáról, a fagyhatás elleni vé­dekezés feladatairól. A magyarországinál jóval hidegebb éghajlatú Finnországban a téli útfenntartás gazdag tapasztalatai­val­ rendelkezünk, és az ezzel kapcsolatos­­ technológiánkat, a fagyhatás elleni véde­kezés bevált módszereit magyar barátaink rendelkezésére bocsátjuk. A két ország szakembereinek együttműködéséhez — mondotta befejezésül Martti Niskala —­­ kitűnő alapot szolgáltatnak az azonos jel­legű problémák és feladatok, hiszen Ma­gyarországon és Finnországban egyaránt gyors ütemben történik az úthálózatok fejlesztése. P. I.

Next