Magyar Hírlap, 1975. február (8. évfolyam, 32-59. szám)

1975-02-14 / 45. szám

6­5. FEBRUÁR 14. PÉNTEK KULTÚRA-MŰVESZET Magyar Hírlap Egy évvel ezelőtt láttam a Debreceni Járműjavítóban Menyhárt József festő­művész kiállítását. Egy új kezdeménye­zés, az úgynevezett üzemi tárlatok ren­dezvényeként hirdették, s megvallom, a kétkedő kíváncsiság vitt akkor Debre­cenbe. Egy hangzatos, de valójában a környezet érdektelenségében elvesző kul­­túrakcióra számítottam. Amikor aztán a Járműjavító műve­lődési házába érkeztem — épülete az üzem területén áll —, meglepődtem a szakértelemmel válogatott és rendezett tárlat láttán, amelynek paravánjait úgy helyezték el a főbejárattal szemközti ga­lérián, hogy a belépő figyelmét nem kerülhette el. Egy fiatalember, aki éppen az ifjúsági klub sztereoberendezését ja­vítgatta, látva, hogy idegen vagyok, a lépcsőfeljáróig vezetett, s közben már kéretlenül ismeretetni kezdte „Józsi bá­csi” képeit. Végül feljött velem a ga­lériára és keresetlen lelkesedéssel végig­kalauzolt a tárlaton. Voltak kedvenc ké­pei, ezekről hosszabban mesélt , mert mesélt. Mesélt színekről, hangulatokról, arról, hogy neki mit mond ez a festett világ. Azt hittem, hivatásos népművelő, talán éppen a képzőművészkar vezetője, s mondtam is, szerencsém, hogy szak­emberbe botlottam. Erre hirtelen zavar­ba jött, elhallgatott. Nem szakember, fe­lelte aztán, hanem hegesztő az üzem­ben, egyébként az ötvös szakkör tagja, és amit a képekről mondott, annak jó részét Józsi bácsitól hallotta, vagyis Menyhárt Józseftől, amikor a festő vé­gigvezette tárlatán az érdeklődőket. Segítség a tanulásban Most, néhány nappal ezelőtt jártam is­mét a Járműjavító művelődési házában, és amikor a ház munkatársaival beszél­gettem, jó volt emlékeznem a korábbi rendhagyó tárlatvezetésre. Mert a szó­ba kerülő adatok és számok, az akarva­­akaratlan agyoncsépelt szakmai közhe­lyek voltaképp megtévesztőek. Egy-egy mozgalmi feladatterv vagy tetszetős ki­mutatás mögött egyaránt lehet komoly tartalom és üres szólam, csak meg kell ismerkedünk a helyi adottságokkal. A Debreceni Járműjavító a Tiszán­túl alighanem legnagyobb múltú ipari üzeme, 75 évvel ezelőtt alapították. Mun­kásdinasztiák nőttek itt fel, dolgozóit mindig a magas szakmai színvonal jel­lemezte, mert a karbantartó és fiújító munkák máig is kézműves lelkiismere­tességet, különleges mesterségbeli tudást kívánnak. Éppen ezért a szakmunkás­­képzés hosszú időn át belső ügy volt, az utánpótlást az üzem maga biztosí­totta. Évekkel ezelőtt önálló intézetek vették át az ipari tanulók nevelését, és ez a változás mind szakmai, mind mű­velődési vonatkozásban problémákat je­lentett. Az üzemtől független tanintéze­tek már nem tudják kielégíteni a jár­műjavító létszámigényét, ami pedig a közművelődési tevékenységet illeti: az ipari tanuló osztályokkal ma már nincs kapcsolata a művelődési háznak. A fia­talok csak a kötelező gyakorlati időt töltik a járműjavítóban, de az odatar­­tozás családias érzését nem ismerik; ha elvégzik az iskolát, szétszóródnak külön­böző munkahelyekre. Pedig eszményi az a művelődési struktúra volna, amely­ben az üzem által nyújtott kulturális támogatást már az iskolás kortól igény­be vennék, majd a továbbtanulás és az önképzés folyamatában hasznosítanák. Ez az elképzelés nem utópia. Azon a megoldáson alapszik, hogy a közok­tatás és a közművelődés nem választ­ható külön egymástól. Ha az iskolai ok­tatás nyitott valamennyi művészeti ág és kulturális lehetőség irányába, akkor ezek művelői és gazdái minden tanuló korosztállyal kapcsolatot találhatnak. Ez a kapcsolat pedig élményszerűségével visszahat az iskolai eredményekre. Azt is mondhatjuk, hogy az ember egész éle­tén végigvonulhat ez a kettős hatás, ha egy megfelelően koordináló intézmény megteremti feltételeit. A Járműjavító művelődési házát adott­ságai alkalmassá is teszik e korszerű feladat ellátására. Felszerelése és anya­gi keretei biztosítottak, s nem utolsó­sorban ez Debrecen egyetlen üzemi kul­turális központja. Befolyása a szociális szolgáltatásokra is kiterjed, s hogy eze­ket is összekapcsolja közművelődési te­vékenységével, arra jó példa az a nem­rég szervezett óvodai foglalkoztatás, amely heti három alkalommal azokat az 5-6 éves gyermekeket készíti elő az ál­talános iskolai feladatokra, akik rend­szeresen óvodába járó társaikhoz képest hátrányos helyzetűek. A tanulmányaik­ban lemaradtakat aztán továbbra is se­gíti a művelődési ház. Úgynevezett szint­re hozó tanfolyamokat, vagyis korrepetá­lásokat szervez a fizikai dolgozók gyer­mekei számára a környék két általános iskolájában. A költségeket és a szüksé­ges taneszközök, könyvek beszerzését éppúgy átvállalja, mint a dolgozók esti iskolájában. A lépcsőzetesség elve Jogos tehát a feltételezés, hogy ez a 22 ezer kötetes könyvtárral rendelkező, hét öntevékeny művészeti csoportot fenn­tartó intézmény képes volna az üzem szakmunkástanulóinak nevelését megol­dani, de legalábbis hathatós támogatást adni az általában alacsony szintű általá­nos műveltségük emeléséhez. Ha ez lehe­tővé válna, talán nem volna olyan égető gond a középiskolában továbbtanulók tömeges lemorzsolódása már az első fél­évben. Jelenleg azonban a fenntartó, illetve felügyeleti szervek némely illeté­kese úgy vélekedik, hogy ez nem tarto­zik a művelődési ház hatáskörébe. Ezt a problémát oldják meg az oktatási intéz­mények. A művelődési ház igazgatójának az a véleménye — s úgy hisszük helyesen —, hogy végül is az üzem közművelődési erőfeszítései és komoly anyagi áldozatai eredménytelenek, ha a dolgozók jelentős része iskolázatlan marad. A ház tehát nem maradhat közömbös az oktatás gondjai iránt, az óvodai és az általános iskolai szintre hozó foglalkozások mel­lett meg kell szerveznie a középiskolába járó dolgozók segítését is. Döntés még nem született, de annyi bizonyos, hogy a kérdés égető, hiszen az üzem külön anyagi támogatást ad azok­nak a községi kultúrotthonoknak, ame­lyek megszervezik a bejáró dolgozók esti általános iskoláit az egyes települése­ken. Ha pedig növekszik a nyolc osztályt végzettek száma, annál többen jelent­keznek középfokú tanintézményekbe is. A lépcsőzetesség elve pedig azt kívánja, hogy biztosítsuk az átmenetet egyik fok­ról a másikra. Fokozatos ízlésformálás A Járműjavító művelődési házának munkatársai meggyőző logikával bizo­nyítják, hogy területükön az oktatás és a művelődés szervesen összetartozik. Va­lamennyi kulturális rendezvényen, szak­körben és a könyvtári tagok között is döntő többségben vannak a tanult mun­kások. S természetes, hogy idővel hatá­rozottabb lesz az ízlésük, válogatnak is a kuturális lehetőségekből. A szelektálás, a megalapozott ítélet­­alkotás képességét kifejleszteni — ez egyik legfontosabb célja a művészeti ne­velésnek is. Az a fiatal munkás, aki ott­­jártamkor jó ízléssel, magabiztosan mondta el véleményét a tárlatról, ő sem máról holnapra sajátította el az ehhez szükséges ismereteket. A fémmel végzett munka ébresztett kedvet benne az anyag másfajta felhasználása iránt, így került az ötvösszakkörbe, és az itt szerzett for­maérzék tette fogékonnyá azokra a kép­zőművészeti előadásokra, amelyeket az alkotók saját kiállításaik kapcsán tartot­­­tak az üzemben. A Debreceni Járműjavító művelődési házát az Egyetértés névre keresztelték. Az elkövetkező években jelentősége és feladatai már csak azért is növekedni fognak, mert az üzem profilját bővítik, és feltehetően emelkedik majd a mun­kások létszáma. Fontos volna, hogy most teljes legyen az egyetértés, és kivált az együttműködés a városban mindazokkal, akik a ház népművelőit nemcsak a tet­szetős kimutatásokhoz, hanem a további hatékony munkához is hozzásegíthetik. Mészáros Tamás ’ !■ / \ I ' Kultúrátét a Debreceni Járműjavítóban VCVA / v/^W Az oktatás és a közművelődés szolgálatában Zenei biennále Berlinben A Német Demokratikus Köztársaság fővárosában február 14-től 23-ig rende­zik az V. berlini zenei biennálét, s a nemzetközi jellegű koncertsorozat kere­tében 26 előadásra kerül sor, bemutatva korunk zenei termését. A zenekari és kamarazenei hangversenyek, szólókoncer­tek mellett operák és zenés játékok elő­adása, több kórushangverseny is szere­pel a programon, s a gyermekek és az ifjúság számára is rendeznek hangverse­nyeket, számukra írt művekkel. Kiváló hazai és külföldi együttesek és szólisták lépnek fel a biennále keretében, így a berlini Staatskapelle Otmar Suitner, a hallei filharmonikusok Olaf Koch, a ber­lini rádió és tévé zenekara Heinz Rögner, a drezdai filharmonikusok Günther Her­­big, a drezdai Staatskapelle Herbert Blomstedt, a nemzeti néphadsereg zene­kara Gerhard Baumann, és a berlini szimfonikus zenekar Kurt Sanderling ve­zénylete alatt A prágai madrigalisták, a román Concertino-Quintett, az örmény kamarazenekar, a lengyel rádiózenekar, a svéd „Camerata holmiae”, a stockhol­mi ütőhangszeres együttes és a jugoszláv Ensemble Slavko mellett nagynevű szó­listák adják elő a XX. század válogatott zenei alkotásait. Számos kompozíció a biennále alkalmából kerül bemutatásra. Magyar zene több alkalommal is fel­hangzik a fesztivál koncertjein: Bartók Béla és Kodály Zoltán több alkotása mellett előadják Farkas Ferenc, Huzella Elek és Láng István új műveit is. Az ün­nepségsorozat rendezője az NDK zene­szerzőinek és­­tudósainak szövetsége. (1.) Szovjet írók párbeszéde )C ^­J' ÍJA Van-e ifjúsági irodalom ? A címben megfogalmazott kérdésről olyan írók vitáznak a Lityeraturnaja Gazetában, akik tekintélyes képviselői a saját maguk megkérdőjelezte műfajnak: Albert Lihanov és Nyikolaj Voronov. Li­hanov — maga is 30 év körül járhat — két figyelemre méltó kisregényt publikált az utóbbi években a Junoszty, az ifjúság számára szerkesztett irodalmi folyóirat hasábjain. Azt a véleményt fejti ki, hogy a gyermekirodalom létét senki sem von­hatja kétségbe, elismert klasszikusait tartják számon, vannak speciális jegyei. Ezzel szemben csak mint a gyermekiroda­lom fogalmának alárendelt, nem önálló tényezőt, „és” kötőszó után csatolva em­legetik a kamasz korosztály irodalmát, így: gyermek- és ifjúsági irodalom. Li­hanov egy kitűnő metaforával világítja meg a kettő viszonyát: olyan az ifjúsági irodalom viszonya a gyermekirodalom­hoz, mint a villanyvonathoz csatolt pót­vagoné. Ezt Voronov még azzal egészíti ki, hogy a kamasz korosztály mindent olvas, olyan nehéz fajsúlyú klasszikusok szerepelnek az iskolában kötelező olvasmányok listá­ján, mint Dosztojevszkij: Bűn és bűnhő­­dése, vagy Herzen naplója. A mai fiatal számára nincsenek tehát megközelíthetet­len művek: az irodalom egésze az ifjú­ságé. A fogalmak megkérdőjelezése még foly­tatódik a dialógus során. Lihanov az if­júság — a kamasz korosztály — fogalmát sem tartja megfelelően tisztázottnak. Hi­szen az akceleráció meglehetősen átraj­zolta a korosztály határait. Aki tegnap még gyereknek számított, ma már az if­jak közé tartozik. Voronov szerint soha­sem volt egyértelmű, hol kezdődik és hol végződik az ifjúság. Dosztojevszkij ka­masza 21 éves volt, a kozákok pedig ifjú­nak hívták a 70 éves „legényt” is, ha nem töltötte még le a katonaidejét. A paradoxonok közepette azonban még­is csak eljut a két vitázó addig, hogy — ha nem is tudományosan, de költői ké­pekkel — meghatározza a kamaszkort. „Az ifjúkor különleges időszak minden ember életében ... A viharzónához lehet hasonlítani, amelyen minden hajónak át kell haladnia. Innen aztán az egyik hajó megtépázottan, összetörten kerül ki, a másik meg útrakészen s büszkén. Néhány esztendő mindössze, s mennyi megpróbál­tatáson megy át, hányszor kell győznie, hogy továbbjusson. S ugyanakkor hány hajótörés éri.” E korszakhoz, a viharzónán való át­­hajózáshoz kell eligazítást adnia — a di­­daktizmus szándéka nélkül — az ifjúsági irodalomnak. Ez az átsegítés — mindkét író szerint — akkor lesz igazán eredmé­nyes, de reális konfliktusokat mutat be a fiataloknak, ha mindazokról a veszélyek­ről kendőzés nélkül beszél, amelyek a fiatalembert fenyegetik. Lihanov szerint Nyugaton kitűnően „becélozzák” ezt a korosztályt az üzleti körök. A tinédzserirodalomnak s a tinéd­zserzenének vannak a divathoz igazodó aktuális vonulatai, de a tinédzserek úgy­nevezett igazi kultúrája is, amelyet a szellemileg igényes ifjúságnak tálalnak, sok esetben szintén negatív szerepet ját­szik a fiatalok nevelésében. E kultúra ugyanis sok esetben az ifjúság elkülönü­lését eredményezi, s a „nemzedéki harc” szolgálatában áll. A szocialista irodalomnak természete­sen a szocialista társadalomba való be­illeszkedést kell szolgálnia, mégpedig őszinte szóval, mondja Voronov, a fiata­lok a hazugságot nem állják. Voronov a nagy s megrendítő konfliktusok mellé áll ki, egész sor olyan művet ismertet, amely­ben az ifjú hős életútja tragédiába tor­kollik. Ilyen például Csingiz Ajtmatov Fehér hajó című kisregénye, vagy Jurij Bondarev nagyszerű háborús műve, az Égő hó. A fiataloknak a fiatalokról (gyakran fiatal író által) írott könyveiből össze­állított sorozat igénye is megfogalmazó­dik a két szovjet író párbeszédében. A XIX. század fiatalemberének története címmel Gorkij annak idején könyvsorozat kiadását javasolta. E sorozat terve mind­máig nem valósult meg, jegyzi meg Voro­nov, s felvetődik a kérdés: nem volna-e időszerű megkezdeni egy sorozat indítását A XX. század fiatalemberének története címmel? Az ötlet talán nemcsak a Szovjetunió­ban figyelemre méltó. N. S. L. Salzburgi Mozart-verseny Első d­íjas: Gáti István „A gyerekeink már csak első díjakat hoznak” — mondta kissé ironikus apai büszkeséggel Mikó András főrendező, amikor közel két éve néhány hét lefor­gása alatt öt fiatal énekes nyert első dí­jat a világ különböző rangos zenei ver­senyein. Az „apaság” kettős minőségben is érvényesül: az Operaház főrendezője, egyben a Zeneakadémia tanára, s így a frissen diplomázó fiatal művészek az Operában azt a műhelymunkát folytat­ják, amit a főiskolán elkezdtek. Fiatal énekeseink — a hangszeres művészekhez hasonlóan — azóta is számos nemzetközi sikert arattak, s így idén a Filharmónia önálló hangversenyt rendezett a verseny­győztesek közreműködésével. S ha a benn­fentesek körében hamar elterjed e sike­rek híre, a széles nagyközönség bizony csak rendkívüli alkalmakkor értesülhet azok jelentőségéről. Ilyen kivételes alka­lom, ha az adott versenyt a televízió ren­dezi. A karmesterversenyen tapasztalhat­tuk először, hogy a versenyzők szereplé­sét az egyes fordulókban a sportverse­nyek favoritjainak kijáró izgalom és lel­kesedés követte; egy rövid, de örömteli pillanatra megvalósult a vágyálom: a ze­ne nemzeti ügy lett. A napokban csendtől és hallgatástól övezve ismét egy jelentős nemzetközi si­ker született: Gáti István a salzburgi Mozart-versenyen nyert első díjat. A fia­tal művész csak harmadik éve tagja az Operaháznak, s máris több külföldi dí­jat mondhat magáénak: a bécsi és a mün­cheni verseny után az olaszországi Trevi­­sóban rendezett operaversenyen lett első, ahol azelőtt magyar énekes a döntőig sem jutott el. Ausztriai szereplésében titok­ban bíztak mindazok, akik nemrég az Operaház felújított Don Juan előadásán Leporello szerepében hallhatták. Eddig ugyanis nagyobb operai szerepre nemigen vállalkozott, ami elsősorban bölcs előre­látását, józan energiagazdálkodását és nem utolsósorban szerénységét dicséri. Pedig főiskolai vizsgaelőadásai után né­mely remekbe sikerült alakítását szívesen üdvözöltük volna az operaszínpadon is. Főiskolai és operaházi tapasztalatait most együttesen kamatoztathatta, hiszen a versenyen az említett Leporello-szerep mellett a főiskolán megtanult Figaro há­zassága főszerepét is „magával vitte” Salzburgba. Ezenfelül számos dal, ária (opera-, oratórium- és hangversenyária) tolmácsolásával kellett még vizsgáznia a versenyen. Az esemény színhelye a salz­burgi Mozarteum volt, indítéka pedig Mozart születésnapja. Ezt a versenyt most rendezték először, tehát nem voltak ki­alakult hagyományai. Ez azonban nem csökkenti az eredmény értékét, hiszen is­meretlen „terepen” indulni bizonyára még nehezebb. De ha a versenynek nem is voltak hagyományai, a Mozart-stílus­­nak annál inkább, s így joggal lehetünk büszkék, hogy éppen innen hozta el a pálmát egy fiatal magyar muzsikus, K. A.

Next