Magyar Hírlap, 1975. február (8. évfolyam, 32-59. szám)
1975-02-14 / 45. szám
65. FEBRUÁR 14. PÉNTEK KULTÚRA-MŰVESZET Magyar Hírlap Egy évvel ezelőtt láttam a Debreceni Járműjavítóban Menyhárt József festőművész kiállítását. Egy új kezdeményezés, az úgynevezett üzemi tárlatok rendezvényeként hirdették, s megvallom, a kétkedő kíváncsiság vitt akkor Debrecenbe. Egy hangzatos, de valójában a környezet érdektelenségében elvesző kultúrakcióra számítottam. Amikor aztán a Járműjavító művelődési házába érkeztem — épülete az üzem területén áll —, meglepődtem a szakértelemmel válogatott és rendezett tárlat láttán, amelynek paravánjait úgy helyezték el a főbejárattal szemközti galérián, hogy a belépő figyelmét nem kerülhette el. Egy fiatalember, aki éppen az ifjúsági klub sztereoberendezését javítgatta, látva, hogy idegen vagyok, a lépcsőfeljáróig vezetett, s közben már kéretlenül ismeretetni kezdte „Józsi bácsi” képeit. Végül feljött velem a galériára és keresetlen lelkesedéssel végigkalauzolt a tárlaton. Voltak kedvenc képei, ezekről hosszabban mesélt , mert mesélt. Mesélt színekről, hangulatokról, arról, hogy neki mit mond ez a festett világ. Azt hittem, hivatásos népművelő, talán éppen a képzőművészkar vezetője, s mondtam is, szerencsém, hogy szakemberbe botlottam. Erre hirtelen zavarba jött, elhallgatott. Nem szakember, felelte aztán, hanem hegesztő az üzemben, egyébként az ötvös szakkör tagja, és amit a képekről mondott, annak jó részét Józsi bácsitól hallotta, vagyis Menyhárt Józseftől, amikor a festő végigvezette tárlatán az érdeklődőket. Segítség a tanulásban Most, néhány nappal ezelőtt jártam ismét a Járműjavító művelődési házában, és amikor a ház munkatársaival beszélgettem, jó volt emlékeznem a korábbi rendhagyó tárlatvezetésre. Mert a szóba kerülő adatok és számok, az akarvaakaratlan agyoncsépelt szakmai közhelyek voltaképp megtévesztőek. Egy-egy mozgalmi feladatterv vagy tetszetős kimutatás mögött egyaránt lehet komoly tartalom és üres szólam, csak meg kell ismerkedünk a helyi adottságokkal. A Debreceni Járműjavító a Tiszántúl alighanem legnagyobb múltú ipari üzeme, 75 évvel ezelőtt alapították. Munkásdinasztiák nőttek itt fel, dolgozóit mindig a magas szakmai színvonal jellemezte, mert a karbantartó és fiújító munkák máig is kézműves lelkiismeretességet, különleges mesterségbeli tudást kívánnak. Éppen ezért a szakmunkásképzés hosszú időn át belső ügy volt, az utánpótlást az üzem maga biztosította. Évekkel ezelőtt önálló intézetek vették át az ipari tanulók nevelését, és ez a változás mind szakmai, mind művelődési vonatkozásban problémákat jelentett. Az üzemtől független tanintézetek már nem tudják kielégíteni a járműjavító létszámigényét, ami pedig a közművelődési tevékenységet illeti: az ipari tanuló osztályokkal ma már nincs kapcsolata a művelődési háznak. A fiatalok csak a kötelező gyakorlati időt töltik a járműjavítóban, de az odatartozás családias érzését nem ismerik; ha elvégzik az iskolát, szétszóródnak különböző munkahelyekre. Pedig eszményi az a művelődési struktúra volna, amelyben az üzem által nyújtott kulturális támogatást már az iskolás kortól igénybe vennék, majd a továbbtanulás és az önképzés folyamatában hasznosítanák. Ez az elképzelés nem utópia. Azon a megoldáson alapszik, hogy a közoktatás és a közművelődés nem választható külön egymástól. Ha az iskolai oktatás nyitott valamennyi művészeti ág és kulturális lehetőség irányába, akkor ezek művelői és gazdái minden tanuló korosztállyal kapcsolatot találhatnak. Ez a kapcsolat pedig élményszerűségével visszahat az iskolai eredményekre. Azt is mondhatjuk, hogy az ember egész életén végigvonulhat ez a kettős hatás, ha egy megfelelően koordináló intézmény megteremti feltételeit. A Járműjavító művelődési házát adottságai alkalmassá is teszik e korszerű feladat ellátására. Felszerelése és anyagi keretei biztosítottak, s nem utolsósorban ez Debrecen egyetlen üzemi kulturális központja. Befolyása a szociális szolgáltatásokra is kiterjed, s hogy ezeket is összekapcsolja közművelődési tevékenységével, arra jó példa az a nemrég szervezett óvodai foglalkoztatás, amely heti három alkalommal azokat az 5-6 éves gyermekeket készíti elő az általános iskolai feladatokra, akik rendszeresen óvodába járó társaikhoz képest hátrányos helyzetűek. A tanulmányaikban lemaradtakat aztán továbbra is segíti a művelődési ház. Úgynevezett szintre hozó tanfolyamokat, vagyis korrepetálásokat szervez a fizikai dolgozók gyermekei számára a környék két általános iskolájában. A költségeket és a szükséges taneszközök, könyvek beszerzését éppúgy átvállalja, mint a dolgozók esti iskolájában. A lépcsőzetesség elve Jogos tehát a feltételezés, hogy ez a 22 ezer kötetes könyvtárral rendelkező, hét öntevékeny művészeti csoportot fenntartó intézmény képes volna az üzem szakmunkástanulóinak nevelését megoldani, de legalábbis hathatós támogatást adni az általában alacsony szintű általános műveltségük emeléséhez. Ha ez lehetővé válna, talán nem volna olyan égető gond a középiskolában továbbtanulók tömeges lemorzsolódása már az első félévben. Jelenleg azonban a fenntartó, illetve felügyeleti szervek némely illetékese úgy vélekedik, hogy ez nem tartozik a művelődési ház hatáskörébe. Ezt a problémát oldják meg az oktatási intézmények. A művelődési ház igazgatójának az a véleménye — s úgy hisszük helyesen —, hogy végül is az üzem közművelődési erőfeszítései és komoly anyagi áldozatai eredménytelenek, ha a dolgozók jelentős része iskolázatlan marad. A ház tehát nem maradhat közömbös az oktatás gondjai iránt, az óvodai és az általános iskolai szintre hozó foglalkozások mellett meg kell szerveznie a középiskolába járó dolgozók segítését is. Döntés még nem született, de annyi bizonyos, hogy a kérdés égető, hiszen az üzem külön anyagi támogatást ad azoknak a községi kultúrotthonoknak, amelyek megszervezik a bejáró dolgozók esti általános iskoláit az egyes településeken. Ha pedig növekszik a nyolc osztályt végzettek száma, annál többen jelentkeznek középfokú tanintézményekbe is. A lépcsőzetesség elve pedig azt kívánja, hogy biztosítsuk az átmenetet egyik fokról a másikra. Fokozatos ízlésformálás A Járműjavító művelődési házának munkatársai meggyőző logikával bizonyítják, hogy területükön az oktatás és a művelődés szervesen összetartozik. Valamennyi kulturális rendezvényen, szakkörben és a könyvtári tagok között is döntő többségben vannak a tanult munkások. S természetes, hogy idővel határozottabb lesz az ízlésük, válogatnak is a kuturális lehetőségekből. A szelektálás, a megalapozott ítéletalkotás képességét kifejleszteni — ez egyik legfontosabb célja a művészeti nevelésnek is. Az a fiatal munkás, aki ottjártamkor jó ízléssel, magabiztosan mondta el véleményét a tárlatról, ő sem máról holnapra sajátította el az ehhez szükséges ismereteket. A fémmel végzett munka ébresztett kedvet benne az anyag másfajta felhasználása iránt, így került az ötvösszakkörbe, és az itt szerzett formaérzék tette fogékonnyá azokra a képzőművészeti előadásokra, amelyeket az alkotók saját kiállításaik kapcsán tartottak az üzemben. A Debreceni Járműjavító művelődési házát az Egyetértés névre keresztelték. Az elkövetkező években jelentősége és feladatai már csak azért is növekedni fognak, mert az üzem profilját bővítik, és feltehetően emelkedik majd a munkások létszáma. Fontos volna, hogy most teljes legyen az egyetértés, és kivált az együttműködés a városban mindazokkal, akik a ház népművelőit nemcsak a tetszetős kimutatásokhoz, hanem a további hatékony munkához is hozzásegíthetik. Mészáros Tamás ’ !■ / \ I ' Kultúrátét a Debreceni Járműjavítóban VCVA / v/^W Az oktatás és a közművelődés szolgálatában Zenei biennále Berlinben A Német Demokratikus Köztársaság fővárosában február 14-től 23-ig rendezik az V. berlini zenei biennálét, s a nemzetközi jellegű koncertsorozat keretében 26 előadásra kerül sor, bemutatva korunk zenei termését. A zenekari és kamarazenei hangversenyek, szólókoncertek mellett operák és zenés játékok előadása, több kórushangverseny is szerepel a programon, s a gyermekek és az ifjúság számára is rendeznek hangversenyeket, számukra írt művekkel. Kiváló hazai és külföldi együttesek és szólisták lépnek fel a biennále keretében, így a berlini Staatskapelle Otmar Suitner, a hallei filharmonikusok Olaf Koch, a berlini rádió és tévé zenekara Heinz Rögner, a drezdai filharmonikusok Günther Herbig, a drezdai Staatskapelle Herbert Blomstedt, a nemzeti néphadsereg zenekara Gerhard Baumann, és a berlini szimfonikus zenekar Kurt Sanderling vezénylete alatt A prágai madrigalisták, a román Concertino-Quintett, az örmény kamarazenekar, a lengyel rádiózenekar, a svéd „Camerata holmiae”, a stockholmi ütőhangszeres együttes és a jugoszláv Ensemble Slavko mellett nagynevű szólisták adják elő a XX. század válogatott zenei alkotásait. Számos kompozíció a biennále alkalmából kerül bemutatásra. Magyar zene több alkalommal is felhangzik a fesztivál koncertjein: Bartók Béla és Kodály Zoltán több alkotása mellett előadják Farkas Ferenc, Huzella Elek és Láng István új műveit is. Az ünnepségsorozat rendezője az NDK zeneszerzőinek éstudósainak szövetsége. (1.) Szovjet írók párbeszéde )C ^J' ÍJA Van-e ifjúsági irodalom ? A címben megfogalmazott kérdésről olyan írók vitáznak a Lityeraturnaja Gazetában, akik tekintélyes képviselői a saját maguk megkérdőjelezte műfajnak: Albert Lihanov és Nyikolaj Voronov. Lihanov — maga is 30 év körül járhat — két figyelemre méltó kisregényt publikált az utóbbi években a Junoszty, az ifjúság számára szerkesztett irodalmi folyóirat hasábjain. Azt a véleményt fejti ki, hogy a gyermekirodalom létét senki sem vonhatja kétségbe, elismert klasszikusait tartják számon, vannak speciális jegyei. Ezzel szemben csak mint a gyermekirodalom fogalmának alárendelt, nem önálló tényezőt, „és” kötőszó után csatolva emlegetik a kamasz korosztály irodalmát, így: gyermek- és ifjúsági irodalom. Lihanov egy kitűnő metaforával világítja meg a kettő viszonyát: olyan az ifjúsági irodalom viszonya a gyermekirodalomhoz, mint a villanyvonathoz csatolt pótvagoné. Ezt Voronov még azzal egészíti ki, hogy a kamasz korosztály mindent olvas, olyan nehéz fajsúlyú klasszikusok szerepelnek az iskolában kötelező olvasmányok listáján, mint Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődése, vagy Herzen naplója. A mai fiatal számára nincsenek tehát megközelíthetetlen művek: az irodalom egésze az ifjúságé. A fogalmak megkérdőjelezése még folytatódik a dialógus során. Lihanov az ifjúság — a kamasz korosztály — fogalmát sem tartja megfelelően tisztázottnak. Hiszen az akceleráció meglehetősen átrajzolta a korosztály határait. Aki tegnap még gyereknek számított, ma már az ifjak közé tartozik. Voronov szerint sohasem volt egyértelmű, hol kezdődik és hol végződik az ifjúság. Dosztojevszkij kamasza 21 éves volt, a kozákok pedig ifjúnak hívták a 70 éves „legényt” is, ha nem töltötte még le a katonaidejét. A paradoxonok közepette azonban mégis csak eljut a két vitázó addig, hogy — ha nem is tudományosan, de költői képekkel — meghatározza a kamaszkort. „Az ifjúkor különleges időszak minden ember életében ... A viharzónához lehet hasonlítani, amelyen minden hajónak át kell haladnia. Innen aztán az egyik hajó megtépázottan, összetörten kerül ki, a másik meg útrakészen s büszkén. Néhány esztendő mindössze, s mennyi megpróbáltatáson megy át, hányszor kell győznie, hogy továbbjusson. S ugyanakkor hány hajótörés éri.” E korszakhoz, a viharzónán való áthajózáshoz kell eligazítást adnia — a didaktizmus szándéka nélkül — az ifjúsági irodalomnak. Ez az átsegítés — mindkét író szerint — akkor lesz igazán eredményes, de reális konfliktusokat mutat be a fiataloknak, ha mindazokról a veszélyekről kendőzés nélkül beszél, amelyek a fiatalembert fenyegetik. Lihanov szerint Nyugaton kitűnően „becélozzák” ezt a korosztályt az üzleti körök. A tinédzserirodalomnak s a tinédzserzenének vannak a divathoz igazodó aktuális vonulatai, de a tinédzserek úgynevezett igazi kultúrája is, amelyet a szellemileg igényes ifjúságnak tálalnak, sok esetben szintén negatív szerepet játszik a fiatalok nevelésében. E kultúra ugyanis sok esetben az ifjúság elkülönülését eredményezi, s a „nemzedéki harc” szolgálatában áll. A szocialista irodalomnak természetesen a szocialista társadalomba való beilleszkedést kell szolgálnia, mégpedig őszinte szóval, mondja Voronov, a fiatalok a hazugságot nem állják. Voronov a nagy s megrendítő konfliktusok mellé áll ki, egész sor olyan művet ismertet, amelyben az ifjú hős életútja tragédiába torkollik. Ilyen például Csingiz Ajtmatov Fehér hajó című kisregénye, vagy Jurij Bondarev nagyszerű háborús műve, az Égő hó. A fiataloknak a fiatalokról (gyakran fiatal író által) írott könyveiből összeállított sorozat igénye is megfogalmazódik a két szovjet író párbeszédében. A XIX. század fiatalemberének története címmel Gorkij annak idején könyvsorozat kiadását javasolta. E sorozat terve mindmáig nem valósult meg, jegyzi meg Voronov, s felvetődik a kérdés: nem volna-e időszerű megkezdeni egy sorozat indítását A XX. század fiatalemberének története címmel? Az ötlet talán nemcsak a Szovjetunióban figyelemre méltó. N. S. L. Salzburgi Mozart-verseny Első díjas: Gáti István „A gyerekeink már csak első díjakat hoznak” — mondta kissé ironikus apai büszkeséggel Mikó András főrendező, amikor közel két éve néhány hét leforgása alatt öt fiatal énekes nyert első díjat a világ különböző rangos zenei versenyein. Az „apaság” kettős minőségben is érvényesül: az Operaház főrendezője, egyben a Zeneakadémia tanára, s így a frissen diplomázó fiatal művészek az Operában azt a műhelymunkát folytatják, amit a főiskolán elkezdtek. Fiatal énekeseink — a hangszeres művészekhez hasonlóan — azóta is számos nemzetközi sikert arattak, s így idén a Filharmónia önálló hangversenyt rendezett a versenygyőztesek közreműködésével. S ha a bennfentesek körében hamar elterjed e sikerek híre, a széles nagyközönség bizony csak rendkívüli alkalmakkor értesülhet azok jelentőségéről. Ilyen kivételes alkalom, ha az adott versenyt a televízió rendezi. A karmesterversenyen tapasztalhattuk először, hogy a versenyzők szereplését az egyes fordulókban a sportversenyek favoritjainak kijáró izgalom és lelkesedés követte; egy rövid, de örömteli pillanatra megvalósult a vágyálom: a zene nemzeti ügy lett. A napokban csendtől és hallgatástól övezve ismét egy jelentős nemzetközi siker született: Gáti István a salzburgi Mozart-versenyen nyert első díjat. A fiatal művész csak harmadik éve tagja az Operaháznak, s máris több külföldi díjat mondhat magáénak: a bécsi és a müncheni verseny után az olaszországi Trevisóban rendezett operaversenyen lett első, ahol azelőtt magyar énekes a döntőig sem jutott el. Ausztriai szereplésében titokban bíztak mindazok, akik nemrég az Operaház felújított Don Juan előadásán Leporello szerepében hallhatták. Eddig ugyanis nagyobb operai szerepre nemigen vállalkozott, ami elsősorban bölcs előrelátását, józan energiagazdálkodását és nem utolsósorban szerénységét dicséri. Pedig főiskolai vizsgaelőadásai után némely remekbe sikerült alakítását szívesen üdvözöltük volna az operaszínpadon is. Főiskolai és operaházi tapasztalatait most együttesen kamatoztathatta, hiszen a versenyen az említett Leporello-szerep mellett a főiskolán megtanult Figaro házassága főszerepét is „magával vitte” Salzburgba. Ezenfelül számos dal, ária (opera-, oratórium- és hangversenyária) tolmácsolásával kellett még vizsgáznia a versenyen. Az esemény színhelye a salzburgi Mozarteum volt, indítéka pedig Mozart születésnapja. Ezt a versenyt most rendezték először, tehát nem voltak kialakult hagyományai. Ez azonban nem csökkenti az eredmény értékét, hiszen ismeretlen „terepen” indulni bizonyára még nehezebb. De ha a versenynek nem is voltak hagyományai, a Mozart-stílusnak annál inkább, s így joggal lehetünk büszkék, hogy éppen innen hozta el a pálmát egy fiatal magyar muzsikus, K. A.