Magyar Hírlap, 1976. november (9. évfolyam, 259-283. szám)

1976-11-16 / 271. szám

– 1976. NOVEEMBER 16. KEDD KULTQRA - MŰVÉSZETMILOTAN HÍRLAP Tévénapló Történelem a képernyőn Mindenkinek tetszett, akivel amelyből az elsőt, a Meghívást a múlt héten mutatta be a televízió — előreláthatóan sokáig beszédtéma, tehát közönségsiker lesz. A hosszabb szünet után folytatódó sorozat történelmünknek azt a korszakát idézi, amikor Magyarország egyre visszavonhatatlanabbul sodródott a háborúba a hitleri Németország oldalán. Drámai eseményektől zsúfolt évek. Drámai képsorok, már-már elfelejtett részletek, amelyeket a filmek írója és rendezője, Bokor Péter állít a nézők elé. A film első része után kíváncsi lettem, mit tanulnak a mai fiatalok ezekről az évekről. A gimnáziumok IV. osztályos történelemkönyve, nyolc oldal, illusztrációkkal együtt. Lakonikus, pontos, kissé száraz szöveg. Nem tudom, hogy ez hány — érdekfeszítő vagy unalmas — tanórát jelent. Az öt film időtartama azonban önmagáért beszél: ötször 90 perc, hét és fél óra — egypercnyi unatkozás nélkül. Ez a kis számvetés ,is mutatja a televízió hallatlan közművelődési lehetőségeit. * Ha ilyen filmeknél egyáltalán lehet főszerepről beszélni, akkor itt ez a szerep kétségkívül Horthyé. A hajdan daliás tengerésztiszté, Ferenc József egykori szárnysegédjéé, a fehérterrorista tiszti különítmények vezéréé, Pinochet korai elődjéé, akinek nevéhez az ellenforradalom negyedszázados korszaka fűződik. Horthy-korszak, Horthy-hadsereg, Horthy-Magyarország — a közvéleményben mélyen beivódott fogalmak. Szálasa-korszak nincs, a nyilas rémuralom öt hónapja is a Horthy-korszak része. „Boldog vagyok" — rebegte Horthy meghatottan a német nagykövetnek, amikor tudomást szerzett a Szovjetunió elleni orvtámadásról. És ezúttal is kérkedhezé. ..Naggyá” azáltal vált, hogy a magyar uralkodó osztályok apraja-nagyra szánt, egységesen sorakozott fél hírhedtté vált fehér lova mögött, az antikommuinzmus és a szovjetellenesség, a népelnyomás és a szélsőséges sovinizmus zászlaja alatt. Ennek köszönhette Horthy, hogy — bár a csatában sosem részt vett darutollas hadsereg segítette hatalomra — nem katonai diktátorként vonult be történelmünk sötét lapjaira. A gazdasági érdekeiben és külpolitikai orientációjában távolról sem egyszínű magyar uralkodó osztály egységes támogatása kölcsönzött alkotmányos kulisszákat Horthy kormányzatának. Az ő személyében testesült meg ennek az osztálynak konok szándéka: hatalmon maradni mindvégig és bármi áron, még a nemzet és az ország veszte árán is. * A filmen ismét megjelennek Teleki Pál búcsúlevelének híressé vált szavai: „A gazemberek oldalára álltunk ... Hullarablók lettünk! A legpocsékabb nemzet Nem tartottalak vissza. Bűnös vagyok.” Nem, Horthyt valóban nem tartotta vissza sem Teleki, sem más. Eleinte nem is akarták, vakon hittak abban, hogy mindenki eszén túljárhatnak. Később már nem is tudták. Hiszen „versenyben” kellett maradni a román, a szlovák, a horvát kormánnyal Hitler kegyeiért, a további „országgyarapítás” reményében. Ez a logika vezetett el oda, hogy a Szovjetunió után a magyar kormány hadat üzent azoknak is, akik 1919-ben hatalomra segítették az ellenforradalmat és lehetővé tették a rendszer konszolidálását. Ekkor már hiábavaló volt minden politikai „bölcsesség” és rutin. Még a „finom, de, félreérthetetlen kurzusváltozás” is, amely már nem adhatott menlevelet a háborús bűnössé vált rendszernek és csak a nyílt német megszállást eredményezte. Való igaz, hogy Horthynak nemcsak olyan támaszai voltak, mint Prónay és Héjjas, akik a piszkos munkát végezték, mint Gömbös, a fasiszta demagóg, Bárdossy, a „felfuvalkodott niemand”, a kis kaliberű Kállay Miklós vagy a németbérenc Sztójai Döme. Mellette állt Bethlen István is, a rendszer egyik legszélesebb látókörű, európai szabású politikusa. Kánya Kálmán, az ügyes diplomata és a nagy műveltségű Teleki Pál Ez a körülmény bizonyos hamis történeti illúzióknak is táptalajul szolgálhatott, de nem változtatott a lényegen. Teleki búcsúlevele akkor kerülne teljes megvilágításba, ha a filmből azt is megtudnánk, hogy a miniszterelnök csak azután döbbent rá politikájának csődjére, és vonta le ennek személyes konzekvenciáit, miután a „hullarabláshoz” nem sikerült megszereznie az angol kormány hallgatólagos hozzájárulását. Teleki legfeljebb a többieknél előbb ismerte fel a kudarcot. Nem a legpocsékabb nemzet, hanem a legpocsékabb uralkodó osztály történelmi kudarcát. Kortársak is megjelennek a filmen, méghozzá olyanok, akik annak idején legalábbis nem tartoztak a Horthy-rendszer ellenzékéhez. Az énekesnő hangja elérzékenyül a nosztalgiától, amikor arról beszél, milyen előkelő közönség töltötte meg zsúfolásig az Operaházat, az 1944. március 15-i díszelőadáson, élén a kormányzóval. A volt vezérkari tiszt abban látja a német hadsereg vereségének okát, hogy túlságosan átlátszó taktikát alkalmazott a szovjet csapatokkal szemben és emiatt már a háború kezdetén elvesztette a „legvitézebb, legderekabb embereket”. A hajdani főtisztviselő azért hibáztatja a magyar kormányokat, mert „túlzottan” elkötelezték magukat a fasiszta Németország mellett. Rendezői telitalálat, többet mond sok kommentárnál Napjainkban már nemcsak történészek vitatkoznak a történelemről. A nemzeti önismeret tömegigénnyé vált. A mohácsi csatavesztés okai, Zrínyi Miklós halálának körülményei, Rákóczi Ferenc történelmi szerepe , mindennapos beszédtémák az irodalom, a sajtó, a rádió és nem utolsósorban a televízió jóvoltából. Holnap is, minden bizonnyal százezrek ülnek a képernyő elé, hogy részt vegyenek a következő történelemórán. UjX Imre Gábor . dító (s korántsem tapintatlan) volt az effajta betegségekben szenvedők téveszméinek meghallgatása. Bár nem esett szó róla, bizonyos nagyzási hóbort jellegű képzelgések óhatatlanul csont re hivatkozott arra, hogy ő az első számú „antibolsevista”. Sokféle módja van a rádiós ismeretterjesztésnek. A számomra legkedvesebb a dramatikus forma — vitával, dokumentumanyagok bejátszásával—, mert még a simára gyalult, udvariaskodó eszmecserékben is kirajzolódnak nézetkülönbségek, hozzásegítvén a hallgatót az önálló véleményalkotáshoz. Ráadásul e műsorok többségében nem „főpapok” ünnepélyes kinyilatkoztatása hangzik el, hanem — többnyire szó szerint is — hangsúlyosak: a tárgyalt kérdést vitatják, eltérő hipotézisek forognak közkézen — s csak ezután halljuk a hozzászóló személyes állásfoglalását. Nem puszta információs anyagként volt izgalmas az a program, mely a skizofrénia biokémiájáról szólt, alkalmasnak bizonyult ugyanis a még sok ezernyi fejben élő, riadozó tévhitek oszlatására. Annak ellenére, hogy a különféle kórképek az új ismeretek fényében némiképp egybefolynak, a betegségek gyógyíthatósága, illetve a hosszú ideig fönntartható tünetmentesség elérése terén óriási lépések történtek. Megin t Rádiófigyelő váryt juttatták eszünkbe. Az a sokat emlegetett közhely, amely szerint hajszál választja el a lángelmét az őrülttől, úgy tetszik, a magukat józan embereknek tekintők sajátos „téveszméje”: a betegség sugallat alakjában megjelenítve csak annyiban segített a művésznek, amennyiben a benne feszülő hallatlan energiát és teremtőképességet ideig-óráig mederbe terelte. A mi szánni való betegeink azonban legföljebb az életbe térnek vissza, lángelmévé sosem lesznek. AZ EROSZ ÉS A CIVILIZÁCIÓ című vitaműsor hallgatása közben merőben más vizekre eveztünk, Herbert Marcuse könyve szolgált kiindulópontul ahhoz, hogy lényegében az ösztönök, illetve azok átszellemített formájaként jelentkező orosz és a kultúra, az emberi alkotóképesség kölcsönviszonyát tárgyalják meg a részvevők. Meg kell mondani, hogy ez a Zeley László vezetésével lezajlott beszélgetés annyi, meglehetősen széttartó anyagot görgetett magával, hogy a tulajdonképpeni tanulság kipergett ujjaink közül. A kérdés ismerőit ugyan nem „vezették félre”, de akik nem ismerték, félő, nem lettek okosabbak tőle. (Zeley nagyon helyesen rákérdezett a sok szakkifejezést használó tudósokra: mi a kanalizáció, technofóbia stb.; aki az ismeretközlés „poklára száll”, szigorúan ügyeljen a közérthetőségre — ha másképp nem, a fogalom anyanyelvi megismétlésével, körülírásával !) MIKROLÁNC. Izgalmas téma a bűnügyi elméleti kutatók új segédtudománya: a viktimológia, az áldozattan. Dosztojevszkij fogékony olvasói a zseniális orosz íróban tisztelhetnék e tudományág ősét: hőseiről rendszerint megsejthetjük, kik válnak erőszak áldozatává. Sajnos, a Mikrolánc legutóbbi adása e téma felszínét is alig borzolta. Olyan lapos nyilvánvalóságokat tárt elénk, melyek magának a kutatásnak is a fontoskodó áltudomány színezetét kölcsönözhetik. Ilyesfajta megállapítás: nagyon érdekes (?), hogy lakásokban sokkal több idősebb szenved balesetet, csak ironikus kodmentárt csalogathat elő a jegyzetíró tollából. (Arról már csak borzongva szólunk, hogy szakértő szájából választják helyett — válaszszákot hallottunk, sőt ...zajlódik le” alakban botcsinálta nyelvújítás fültanúi is lettünk .. .) Tudvalevő: az áldozattá válásnak ezrivel mennek elébe azok a mártír-alkatok, akiknek mélyebb, tüzetesebb elemzéséről, végzetet kihívó viselkedéséről kellett volna itt szót ejteni; azokról a szorongókról, akik rettegésük morzejeleivel üzennek a bűnözőjelöltnek. Ezt elemezve sokan figyelnének föl környezetük hasonló tagjaira, s alkalmasint meg is védelmezhetnék őket. \ Lukácsy András \ V A GONDOLAT ÚTJAI ® A politikai reakciónak is lehetnek — voltak is — a maga nemében nagy egyéniségei. Horthy Miklós nem tartozott ezek Objektív az objektív? A hamisság albumai Örkény István Macskajáték című művében a sok évtizedes, sárgult fénykép idézi fel a kopott öregasszony képzeletében a valaha volt ifjúságot, a harsogózöld rétet, amelyen két, megyeszerte híres széplány sietett valaki elé. Mindannyian érzünk magunkról — vagy egy ismerős másik arcról — egy-egy ilyen elmosódott amatőrfelvételt. Igaz, e képek többsége nem nagyítható, nem akasztható a falra. Mégis, érzékletesen, feloldhatatlanul rögzítik életünk egy-egy mozzanatát, s a megkövült, kristályokba rendeződött pillanatból emlékezetünk előhívja a régi eseménysort Az amatőr fényképezésnek nagy hagyományai vannak. Az első fényképezőgép sok családban ma is a növekvő gyerek egyik legfontosabb ajándéka , s az úttörőmozgalomtól a művelődési otthonokig sok társadalmi szerezet ad segítséget a fényképezni kívánóknak. A családi élet örvendetes eseményeinek regisztrálása mellett — a turizmus fejlődésével — a fényképezőgép egyre inkább útitárssá is válik. (Igaz, egyeseknél az „úti fényképezés” már-már kiszorítja az élményszerzés hagyományosabb formáit, különösen a feszített programú társasutazások részvevői között akadnak, akik csak gépükön keresztül látták a műemlékeket.) A fénykép legfontosabb szereplője — főleg az amatőrfelvételeken —■ ma is az ember, az emberi arc. Igaz, sok érdekes kísérlet folyik a fényképpel, vegyi anyagaival és folyamtaival —, de mindez inkább a művészetek világába tartozik. Mindennapjainkban önmagunkat akarjuk a fotón látni, akár egy különös tükrön, amely megörökíti az egyszeri szembenézést. Az amatőr fénykép ritkán nevezhető technikailag tökéletesnek, ám a maga szerény eszközeivel hétköznapi örömeinket, hétköznapi önmagunkat adja vissza. * Ünnepnapjainkon — amikor valamilyen kivételes esemény történik velünk — igyekszünk minél inkább megváltozni. Olyan ruhát veszünk fel, amely elüt a hétköznapi egyéniségünktől, megpróbálunk másként viselkedni, s még étkezésünkből is száműzzük olykor a mértéktartást. Alighanem ez az igény táplálja azt a fajta fényképészeti ipart is, amelynek aranykerettel övezett „műremekei” annyi falon megtalálhatók ma is. A régi esküvői fényképeken szinte kivétel nélkül merev urakat és büszkén közömbös hölgyeket láthatunk. Hiába tudjuk róluk, hogy fiatalok voltak, szerelmesek, esetleg igen szegényeik is, a csinált beállítás, a kikényszerített póz meghamisította a valóságot. Sajnos, a „hivatalos” esküvői fényképészet máig sem sokat változott. A „bekeretezni való” felvételek nem két ember szép összetartozását, hanem a hagyományosan, merev sémát ismételgetik. Ikonográfiailag megdöbbentően hasonlóak egymáshoz az esküvői képek — különösen a műtermekben készültek. Valaha a kész díszletbe kellett bedugni a fejet a vásári fényképésznél — sok mai utódjánál magunk is díszletté merevedünk. A falra, ama bizonyos keretekbe az esküvői kép mellé a gyermekfotók is felkerülnek. A gyermek növekedésének, fejlődésének minél több állomását, fokozatát szeretnénk megörökíteni. Sajnos, a műtermekben készülő gyermekfényképek többsége még az esküvői képeknél is hamisabb, giccsesebb. Az életkor szerint különböző sémák uralkodnak: a hason fekve ágaskodó, kézbevehető játékszergyerek egyszerre merev kisfelnőtté vált át. Olykor különböző, félelmetes fémszerkezetek segítik a fényképész munkáját, aki erőltetett stílusával, hízelgő vagy bántó modorával éppen az ízléstelenséget sugallja. Szerencsére a retusálás, a hihetetlenül számbántó színezés visszavonulóban van. Mind több kirakatban láthatunk a természeteshez közeledő felvételeket Sok fényképészeti kirakat azonban ma is a giccs igazi kiállítóhelye. Jobb lenne, ha csak az ízlésesebb munkákat állítanák ki: valószínűleg megváltozna a megrendelői igény is. Hétköznapjaink során gyakran van szükségünk igazolványképekre is. Ezek készítését, méretét, sőt, kompozícióját sem rrjagunk szabhatjuk meg. Az igazolványkép meghatározott funkcióra készül — mégis, gyakran kerül be a fényképes dobozokba, távolba küldött leveleinkbe is. * Környezetünk, életformánk a társadalmi változások nyomán mind egészségesebbé, természetesebbé válik. Ám, a régi szokások, előítéletek még nem tűntek el teljesen, elsősorban ünnepnapjainkon kísértenek. A fénykép kivételes pillanatokat kíván rögzíteni. Rajtunk is, és a fényképészeken is múlik, hogy e kivételes pillanatokban ne a színezett hamisságot, hanem a természetes valóságot, örökítsük meg. Így fogja a fénykép — évek múltán is — megőrizni életünk egy mozdulatát, őszinte érzéseinket, emberi alakunkat. Hegyi Gyula : . fon ^ (Unb Műegyetemisták kezdeményezése Tanácsadó szolgálat kluboknak Az utóbbi években szerencsésen gyarapodnak a fiatalok művelődésének jelentős fórumai, az ifjúsági klubok. Kialakításuk és berendezésük meglehetősen változatos képet mutat: mindenütt a helyi lehetőségek és elképzelések szabták meg a születő klub építészeti megoldásait, helyiségeik kialakítását, s ez nem minden esetben szolgálja leghasznosabbak a célt. Ezt felismerve, a segítés szándékával hozta létre a Budapesti Műszaki Egyetem KTSZ-bizottsága klubtanácsadó szolgálatát. A szolgálat tagjai — különböző szakos mérnökhallgatók — most sorra járják a főváros és az ország különböző klubjait. Eddigi tapasztalataik szerint elenyészően kevés az optimális megoldás, a klubokat csak kevés helyen sikerült funkcióinak megfelelően kialakítani. Ugyancsak gondot jelent a fiataloknak a berendezés, a beruházás. A klubok kialakítói nem ismerik eléggé például a kereskedelem kínálatát, pedig, ha nem is nagy választékban, de kaphatók már olyan korszerű bútorok, amelyek alkalmasak a közösségi helyiségek berendezésére. Sokszor drága, de nem megfelelő bútorokat vásárolnak a klubok, vagy önerőből barkácsolnak, amelyek az esetek egy részében a hagyományos típusok utánzatai. Aklubtanácsadó szolgálat feladatának tekinti, hogy összegyűjtse az országban fellelhető legjobb építészeti és berendezési megoldásokat, ezeket dokumentálja és ajánlja a kluboknak. Első lépésként a műegyetemisták a beérkezett és általuk összegyűjtött adatokból, információkból dokumentumtárat akarnak létrehozni. A fiatalok vállalták, hogy ha megkeresik őket, készséggel elkészítik az ifjúsági kluboknak — társadalmi munkában — az építési, átalakítási, felújítási, korszerűsítési terveket. Bár alig néhány hetes múltra tekinthet vissza a klubtanácsadó szolgálat, híre máris túlterjedtaz egyetem falain. A Könnyűipari Műszaki Főiskola KISZ-esei jelezték: szívesen igénybe vennék a szolgálat segítségét. Felvetődött az a gondolat is, hogy a főiskolán megalakítanak egy hasonló céllal működő csoportot.. — dg —