Magyar Hírlap, 1978. február (11. évfolyam, 27-50. szám)
1978-02-21 / 44. szám
6 1978. FEBRUÁR 21. KEDD____________ KULTÚRA - MOVESZET MAGYAR HÍRLAP Rádiófigyelő Panaszkodunk az ifjú nemzedék hétköznapi szürkeségére, a magukkal ragadó feladatok hiányára. Nos, cáfolnom kell az e tekintetben irigyelt középnemzedék nevében. Azoknak a nevében, akiket a történelem túl bőven öntött nyakon váratlan fordulatokkal. Az ötvenes években óva intettek bennünket, valahogy meg ne ennénk a jövőnket. Jelenleg sokunkat fenyeget, hogy mégiscsak megesszük (lásd: elhízás, infarktus címszók alatt). E kétfajta véglet közt csapongva keresi az emberiség azt a biológiai egyensúlyt, mely mai körülményeink között fönntarthatja az (önmaga által) homo sapiensnek elkeresztelt faj zavartalan újratermelését. E kérdések számbavételére, a veszélyek és lehetőségek közérthető, tárgyilagos ismertetésére vállalkozott Az ember biológiai jövője című rádiósorozat, mely nemrég fejeződött be. Hogy mi mindenre kerítettek sort a tudós résztvevők, képtelenség itt számba venni. Mi tagadás azonban a közeli jövőről festett hangulatkép korántsem duzzadt a (kincstári) optimizmustól. Éhségövezetek és fenyegetően növekvő szaporodási kvóta ördögi köre, a nagyon is reális ökológiai (környezetszennyeződés!) veszélyek, a férfiak (különösen a mi nemzedékünk) „gyengébb nemmé” válása a korai szívhalál rémképében, a dohányzás, mint lassított öngyilkosság — ijedősebbek már egyfajta társadalmi szellemvasúton érezhették magukat mindezek hallgatása közben. Ám, hogy a figyelmes fül mégsem a közelgő utolsó ítélet harsonáit vélte kihallani az intő kórusból, arról gondoskodtak a kórisméhez csatolt óvatos ellenjavallatok, főképp pedig egy távolabbi kiegyenlítődés, összemberi helyrebillenés lehetősége. Különösen meggyőzőnek tetszik az az összetett szemléletmód, melyet a megszólaltatott szakemberek szinte kivétel nélkül képviseltek — nevezetesen mindenfajta egyoldalúság, torzképpé fölnagyítás elutasítása. Tanuljunk, meg boldogan élni — hallottuk egyiküktől, csak látszatra meglepő módon. Mert nem holmi hóbortos üdvtant hirdetett, hanem olyan belső egyensúly megteremtését, melyben test és szellem igényei nem egymás rovására érvényesülnek, hanem képlékeny harmóniában egymásra találnak. Ugyanezért óvtak bennünket a túlzott teljesítmény-központúságtól, attól a — hamisan értelmezett — versenyszellemtől, fogalmazzunk pontosabban: hiú és öncélú versengéstől, melyben rokkant szívvel, ziháló tüdővel szakítjuk el a célszalagot — ha ugyan föl nem bukunk útközben. Ha jól meggondoljuk, ősi igazságok ezek, amelyek „korszerű” formában ismétlődnek, közös lényegük a céltalan célratörés, az emberi zsákutca. Ezért éreztem fontosabbnak a nem biológiai érvelésmódot, a mohóság (a régiek így mondták: hírvágy), a tárgykultuszba menekülő magányérzés tüneteinek makacsul ismétlődő emlegetését. Nem elég elvontak ismereteink a veszélyről, egy kissé ki is kell törnünk önmagunkból, hogy életvitelünkben helyesbíthessük mindazt, ami első soron önmagunknak árt, végső soron azonban beleolvad a társadalmi méretű dilemmákba. S mivel ez a fölfogás csendült ki a beszélgetésekből, a sorozat mindenképp hasznosnak bizonyult. Az érdeklődő hallgató megszerezte a Petőfi rádióban hétfőn délutánonként jelentkező ismeretterjesztő adásokat. Csakugyan időszerű kérdésekről tájékoztatnak, valóban a legújabb eredmények fényében, nem hallgatva a gondokról, nem kínálva csodadoktori gyógyírt. Akit mélyebben érdekel egy-egy kérdés, ezután is a folyóiratokra fog hagyatkozni, a rádió elsősorban elemi tájékozódást nyújt — mintegy a helyes problémamegközelítés futószőnyegét terítve alánk. Mégsem hallgathatjuk el az aggályt, mintha sokat markolnának. Van az emberi fölfogóképességnek egy határa, melyen túl ott les a zűrzavar, de legalábbis a felületes elnagyoltság. (A gyors átsiklás ráadásul szüli a kazalnyi félreértést — az eligazodás helyett az eltévedést az információk tömkelegében.) Egyetlen, intő számtani példa: az említett záróadás 30 percében hat szakember szólalt meg — hetedikként az egyébként kitűnően fölkészült, higgadt „gondolatpásztorral”, Egyed László műsorvezetővel. A holtidőket leszámítva, így átlagosan négy perc jut egy-egy résztvevőre. Ha úgy vesszük, négy perc elegendő lehet a magvasan fogalmazónak. De az ismeretek befogadására? Mintha valamely sebes ejtési verseny tanúi lennénk, ahol a gondolat gyorsírói szavak özönét zúdítják fülünkbe. Agyunk valósággal kattog az információktól. Tisztelettel vegyes csodálattal figyeltem némelyik tüdősünk káprázatos hadarását (a szöveget tisztán ejtette!), de mindvégig kételkednem kellett hatásosságában. Gazdaságosabb anyagelosztás, vitakezdeti ésvégi összefoglalások — igen, ilyen iskolás módon! — s egyéb megoldások igénybevételével ügyelni kell rá, hogy közös töprengéseink jövője legalább annyira biztató legyen, mint az emberiségé. Lukácsy András Az ember biológiai jövője -------VCUaWL/doWvl Hamlet az Egyetemi Színpadon Már a bemutatóra szóló meg* * hívó szövegezése is jelezte, itt valami meglepetésben lesz részünk, idézem néhány részletét: Hamlet, írta Shakespeare, fordította Arany János, előadja a Kólák együttes. Hamlet Kozák András, rendezte Kesváry Katalin. Azon túl, hogy a szövegezés ilyen mivolta kissé komikusnak tűnt, két kérdés azonnal, mintegy önkéntelenül vetődött fel: Valóban Shakespeare írta az előadandó művet? És kil játtssza például Oféliát? A második kérdésre választ kaptunk. Oféliát egy flöte játszotta, méghozzá nagyon jól. Az első kérdésre már nehezebb válaszolni. A rendezői terv világos, a szándék tiszta. Hamlet a magányos hős, legyen magányos a színpadon is. A magányos színészt pedig hogy a mű véletlenül se váljék monománia-drámává, kiegészíti egy zenekar. Kozák így csak Hamlet szövegét mondja, míg a dráma többi szereplőjét a Kaláka együttes hol zenével, hol énekkel, hol zenei aláfestésű prózai szöveggel pótolja. Általában úgy, hogy magát a történetet éneklik, a színpadon éppen aktuális eseményeket hangszerekkel érzékeltetik és néhány monológot, párbeszédet pedig prózában is előadnak. Be kell vallanunk, noha a zene, kisebb-nagyobb zökkenőktől eltekintve kitűnő, a dráma elveszíti cselekményét. A teljesen díszlet és kellék nélküli előadásból kimarad mindaz, amitől dráma a dráma. Mert akármilyen edzettek vagyunk is színházi téren, még mindig nem értünk meg például egy színész és egy csellószólasfi konfliktusára. Az előadás így nem lett több, mint annak jelzése, hogy van egy Hamlet című dráma, amiben van egy ilyen nevű szereplő, s aki gyönyörű szöveget mond, hatalmas igazságokat a lét nagy kérdéseiről, hogy ezt a drámát feltétlen meg kell nézni valahol, és ha netán abban is csalódnánk, még mindigleemelhetjük a kötetet a polcról, mert az itt látottakból nem derül ki, hogy ki ez a Hamlet valójában és miért mondja azt a sok szépet, amit mond. Az előadásnak mégis akadnak ** remek pillanatai is, amit kár lenne elhallgatnunk.. Már fentebb említettük a zenét, amely olykor egészen magával ragadó hangulatot teremt, különösen a párbaj jelenetnél. Kozák András játéka miatt, feltétlenül végigüljük az alig másfél órás előadást. Kozák Hamletje éppen olyan eszköztelen, mint maga a színpadkép, még sincs hiányérzetünk. Lényével és elsősorban szövegmondásával betölti a színpadot. Tehát: ki is írta ezt a radikális szerkesztői szándékkal jól meghúzott drámát? A színpadon elhangzott mondatokat valóban Shakespeare, de ez az előadás — minden erénye és hibája ellenére — mégsem az ő alkotása. Ugró Miklós 7 " Eszperantó barátsági hét Pécsett hétfőn VIII. Nemzetközi Barátsági Hét kezdődött, aminek során Baranya tíz eszperantó csoportjának tagjai leveleket és táviratokat váltanak a külföldi barátaikkal, testvérszervezeteikkel A barátsági hét alkalmából csaknem félszáz lengyel eszperantista látogatott Pécsre. Hazánk több városának és községének eszperantistáin kívül részt vesznek a barátsági héten a finnországi Lahti, a jugoszláviai Eszék és a lengyelországi Gdansk város küldöttei is. Szimpozion Moszkvában Sztanyiszlavszkij és a mai színházi folyamatok címmel kétnapos színházi szimpozion kezdődött hétfőn Moszkvában. A tanácskozáson magyar részről Almási Miklós, Marton Endre, Ruszt József és Molnár Gál Péter vesz részt. \ V\jAJL? Bábszínpad Salgótarjánban Főnix-Lorca Az ország egyik legismertebb bábjátékos együttese és stúdiója a Főnix együttes Salgótarjánban, a József Attila Művelődési Központban működik. Vezetője, Tóthné Horányi Ilus, a népmű-,vészet mestere, ezekben a napokban ismét egy új bábjáték forgatókönyvét készítette el: az észak-magyarországi aratási szokásokat szedte egy csokorba. Az előadásban a Főnix bábjátékos csoporttal és zenekarával együtt lép fel a művelődési központ kamarakórusa és néptánccsoportja. Külön érdekessége a játéknak, hogy a benne felcsendülő dalokat Szokolay Sándor hangolja, bontja szólamokra, sőt, a játék fináléjának dalát is a zeneszerző komponálja. Az új nagyszabású, látványos bábjáték májusban kerül színre, Salgótarjánban. A Bőnix együttes idei programját még egy figyelemre méltó vállalkozás fűzi össze Szokolay Sándor munkásságával. A zeneszerző Csalóka Péter című mesejátékát is bemutatja. Készül az együttes a kubai VIT alkalmából meghirdetett bábjátékpályázatra is, Garcia Lorca Ballada a Spanyol csendőrökről című alkotását állítják színpadra. Amatőrök és hivatásosak Fénykép vagy fotó? RÉSZE-E a fotográfia az egyetemes magyar kultúrának? Beszélhetünk-e — mint szuverén művészetről — fotóművészetről is? A kérdés, pontosabban a rákérdezés — így — szerencsére ma ritkán hangzik el. Kiváló művészeink egész sora bizonyította be tehetségét itthon és a nemzetközi fórumokon. Rendszeresen nyílnak meg a tárlatok, albumok jelennek meg a kiadóknál; számos szakkör működik az ország minden részében Szakfolyóiratok tájékoztatják a hivatásos alkotókat és az érdeklődőket. Másfélszáz tagjával a Magyar Fotóművészek Szövetsége jelentős munkát végez: tagjai között — sajátos módon — a profik mellett ott találjuk a legtehetségesebb amatőr művészeket is. A fotóművészet tehát megtalálta helyét a magyar kultúrában — igazi értékekkel gyarapítja művészetünket. Másképp áll a helyzet, ha nem rákérdezéssel közelítünk e művészethez, hanem a mindennapok gyakorlatában keressük tényleges helyét. Művészeti életünk eredményeinek, helyzetének számbavételekor minduntalan keresztülsiklunk a fotóművészeten. Aki hivatásos vagy amatőr alkotóként nem kóstolt bele a fotó örömeibe, annak ritkán jut spontán módon eszébe ez a művészet. IX.YEN értelemben kétségkívül még tájékozatlan a közvélemény — a fotóélmény megértésének, befogadásának kultúrája még csak kevesekre jellemző. A retusált családi albumok sokszor bántóan természetellenes szünet, az elmosódott, nemegyszer hozzáértés nélkül összevágott és beszerkesztett sajtófotók , vagy másfelől néhány „esztétikus” blöff akadálytalan diadalmeneti igénytelenségről, tájékozatlanságról árulkodik. Hiszen már a műfaj elnevezése is általános bizonytalanságot fejez ki. A fotónak megvan a maga becsületes magyar neve is, csakhogy a fénykép, a fényképezés olyan jelentéstartalmat vet fel, hogy az igényesebb alkotók jobbnak látták visszatérni a fotó kifejezéshez. Bence Pál, a Fotó című folyóirat szerkesztője majd két évtizede e népszerű szaklap vezetője. Tőle érdeklődtem néhány jellegzetes gondról és eredményről. Először az amatőr mozgalomról beszélt, amely — amellett, hogy fontos kulturális szerepet is betölt — a fotóművészet helyzetéből eredően ma a hivatásos művészek utánpótlásának is egyik jelentős bázisa. — IGAZÁN demokratikus művészeti mozgalommá a felszabadulás után vált a fotózás Magyarországon. Ekkor nyílt széles körben lehetőség a szükséges, nem éppen olcsó anyagok, felszerelések beszerzésére. Fölösleges lenne számadatokat idézni a fotóklubok, szakkörök statisztikáiból, annyi bizonyos, hogy sok igazi fotós került ki máris e mozgalomból. Gyakran és sikeresen vesznek részt a nemzetközi kiállításokon. Nem egy művelődési ház kollektív anyaggal jelentkezik, amelyet a tagság válogat össze legjobb munkáiból. Sok díjat, előkelő helyezéseket nyertünk például az NDK-beli fotócégek finanszírozásában kétévente megrendezett nemzetközi kiállításon, amelyen egyébként az amatőrök és a profik együtt vesznek részt. Talán nem érdektelen megjegyezni, hogy a hivatásosok elsősorban a fekete-fehér, az amatőrök a színes kategóriában eredményesebbek. Gondunk van viszont a nyugati kiállításokkal, ahol — a postaköltség fedezésére — nevezési díjat kell fizetni. Ne gondoljunk nagy összegre, általában három dollárról van szó. De az amatőr aligha rendelkezik dollárral — a Magyar Nemzeti Bank pedig nemet mond kérésükre. Akadnak nyugati kiállítók, akik helyzetünket ismerve, hajlandók magyar képeket nevezési díj nélkül is elfogadni. Évi háromszáz dollárból — a szövetség előzetes véleményezése alapján — talán száz felvételt is kiküldhetnénk valóban jelentős kiállításokra is. — Az ön lapja, a Fotó havonta harmincezer példányban jelenik meg. Soknak tartja-e ezt vagy kevésnek? — Az induláskor, 1954-ben háromezer példányban, kéthavonta jelentkeztünk. Azóta az egyes kiadások oldalszánta is növekedett, most harmincezer példánynál tartunk. De ne felejtse el, hogy hazánkban évente több mint százezer fényképezőgépet vásárolnak, nem is beszélve az egyénileg behozott gépekről. Ha a vásárlók egy része csakrégi gépét cseréli ki, akkor is kérdés: mi történik ezzel a rengeteg fényképezőgéppel. Új tulajdonosaik miért elégednek meg egykét alkalmi felvétellel? — Hogyan sikerül a Magyar Fotóművészek Szövetségének — művészeti életünkben meglehetősen szokatlan kezdeményezésként — összehangolni a hivatásosok és az amatőrök munkáját? — A szövetség tagjainak a fele ma is amatőr, vagy nemrég még amatőr volt Az elnökségben — immár egy évtizede — a Népművelési Intézet is képviselteti magát, mint a nemhivatásos művészeti mozgalmak tanácsadója. A szövetség tagjai nemcsak felvételeket készítenek: szervezéssel, szakcikkekkel, előadásokkal is népszerűsítik művészetünket. A vidéki tagok szinte kizárólag amatőrök, s egyben népszerűsítik is a fotózást szűkebb környezetükben. Rossz viszont, hogy sok első kiállító azonnal „fotóművésznek” nyilvánítja magát, még ha csak hobbyból kóstolt is bele a fényképezésibe A hobbytól a művészi alkotó munkáig hosszú út vezet, még főiskola nélkül is. — Ha már az iskolát említi, milyen lehetőséget lát a fotósok képzésére? — JELENLEG három szakmunkástanuló intézeiben képeznek szakfényképészeket Budapesten. Pécsett és Debrecenben. Ez a stúdium azonban még senkit sem avat fotóművésszé, nem is ez a rendeltetése. Többen tettek javaslatot önálló fotófőiskola létrehozására. Ez azonban óriási anyagi áldozatokat követelne és egy évben legfeljebb tíz új hivatásos fotósra van szükség hazánkban. Azt tartanám a legszerencsésebbnek, ha az Iparművészeti Főiskola keretében működne fotós, tagozat, évfolyamonként tíz-tizenöt, fővel. Itt tanulhatnának azok is, akik a képzőművészeti középiskolában ismerkedtek meg a fényképpel. Szakembereket képezhetnének például a sajtó számára is. Hiszen a sajtófotó mai állapota meglehetősen ellentmondásos. A főiskolai tagozaton a mesterségen túl a fotózás társadalmi öszszefüggéseivel, szellemi hátterével is megismertethetnénk a hallgatókat. Hegyi Gyula Vas megyében A szombathelyi művelődési és sportház galériáján láthatók a tervek, amelyek alapján felépítik majd Derkovits szülővárosában a szocialista képzőművészet új otthonát A szinte egyedülálló kulturális vállalkozás anyagi és szellemi feltételeinek megteremtésére képtárépítő egyesületet hoztak létre 1976-ban, amely a napokban tartotta idei közgyűlését Szombathelyen. A képtárépítő egyesület közgyűlésén átnyújtották Dési Huber Istvánnénak a Szombathely díszpolgárává választásáról szóló okiratot Képtárépítő munkások