Magyar Hírlap, 1979. május (12. évfolyam, 101-125. szám)

1979-05-31 / 125. szám

61979. MÁJUS 31. CSÜTÖRTÖK KULTÚRAMŰVESZET Magyar Hírlap Cannes-i tanulságok a Nemes alapanyagokból Első helyen Fellini Zenekari próba című új művéről számolnék be, amelyet a magyar átvételi szervek döntése értelmében szintén látunk majd itthon, akárcsak a díjnyertes produkciókat. Úgy kezdődik, mint egy dokumentumfilm. Egy szimfonikus zenekar próbáját bemutató tanulmány, közeli portrék sora, a készülődés, a feszültség, a termékeny, alkotó lelkiállapotba történő „behelyezkedés” — aprólékos rajza. (A dokumentumszerű indítás Fellini Rómájának technikájára emlékeztet: ott is azt hittük, a sztráda sodró erejű forgalmát csak valódi környezetben lehetett leforgatni. Később kiderült, hogy „beugrottunk”: Fellini külön sztrádát építtetett magának Cinecittában, és műtermi körülmények közt állította elő a valóság tökéletes illúzióját. Itt is dokumentumnak tűnik minden. Aztán hirtelen megbillen az egész: a zenekar felzendül a karmester ellen. Kitör a lázadás: a zongoraművésznő a hangszere alá bújva szeretkezni kezd a cintányérossal, a fagottista vad kegyetlenséggelveri az elsőhegedűst. Egy hatalmas vasgolyó (az építőmunkások bontószerszáma mint félelmetes idegen égitest jelenik meg a leomló falak mögött) romba dönti az épület falait. A megsemmisülés, a pusztulás szinte totális: míg végül a rombolás hisztériája után a karmester helyreállítja a rendet, s a megszülető szintézis után felszárnyal a muzsika (Nino Rota remek zenéje.) A költői, mély értelmű, tipikusan fellinis szürrealizmus új darabja senkire sem maradt hatástalan, de maga a mű nem fogható a Bórod-hoz. A nagydíjas német produkció, Volker Schlöndorff Bádogdob című filmje (Günther Grass forgatókönyvéből) igen nagy sikert aratott. Abszurd és groteszk, keserűen szatirizáló, felháborodott és intelligens mű ez a német történelmi közelmúltról. Főszerepét egy törpe kisfiú játssza; a film mondanivalója igen sokrétű, legfőbb „üzenete” az, hogy a torzult személyiséget a torzult, beteg történelmi folyamatok hozzák létre. A háború első napjaiban Danzigban játszódó cselekmény tulajdonképpen pikareszk, de a nácizmus előretörésével tönkretett lengyel—német együttélés rajza félreérthetetlen politikai állásfoglalást is kifejez. Schlöndorff a helyenként morbid, de mindig morális felháborodást kiváltani akaró eredeti humorával, képalkotó fantáziájával, s a jellemzőnek, a történelmileg igaznak sajátosan vitriolos hangvételű bemutatásával semmilyen előző, más produkcióra nem hasonlítható művet hozott létre. A gunyoros, időnként harsányan, vásárian színes stílus a szenvedély, az elkeseredés és az ítélkezés kifejezője: a forgatókönyv szellemi elődeinek sorában kétségtelenül ott áll Kurt Tucholsky, Karl Krauss és Bertolt Brecht is. Annak a generációnak, amely most Nyugat-Németországbans felnövekedett, s amely (épp a közelmúltban, a Holocaust című amerikai gyártmányú, televíziós sorozat frenetikus közönséghatása mutatta) szomjasan és valódi ítélkezésre készen várja az ez idáig szinte hiányzó információkat a német történelem és szellem leggyalázatosabb évtizedeiről — kétségtelenül van mit tanulnia Schlöndorff filmjéből. Talán ezúttal nem is elsősorban a tényszerűségeket, inkább azoknak az éveknek a hangulatát, mindazt a hisztérikus, beteges lélektani és környezethatást ismerhetik meg jobban, amely akkoriban az egyszerűátlagnémetet a belenyugvásba, az egyetértésbe, a paszszív vagy aktív cinkosságba sodorta. A fesztivál eseményeinek sorjázásában nem volt lehetőség rá, hogy beszámoljak néhány, a díjazások szempontjából számításba nem jövő, de önmagában igen érdekes filmről. Például az ausztráliaiak versenyfilmjéről, Az én ragyogó karrierem című történetről, amelynek rendezője, Miles Franklin láthatólag nagy műgonddal és tehetséggel jeleníti meg az elmúlt század utolsó évtizedeinek ottani vidéki földbirtokos életformáját. Jószándékú, de naiv szociális „lelkifurdalást” kifejező filmjének hősnője nem köt rangjabéli, előnyös házasságot (holott nagyon szerelmes a daliás kérőbe), mert életét a nyomorgó parasztgyerekek közt akarja tölteni, tanítónőként. Az ausztráliai Tóth Flóra figurájairodalmilag sokkal vérszegényebb, mint Bródy Sándor remekbe sikerült nőalakja, Judy Davis azonban színészi kvalitásainak magas színvonalát bizonyította a szerepben. Mint ahogyan a nagy hagyományú norvég kritikai realizmus örökségét újjáteremtő norvég versenyfilm rendezője is, Anja Breten — aki a polgári hipokrita erkölcsöket a testamentum kihirdetése utáni botrányos családi önleleplezés történetébe burkolva leplezi le — úgy az ausztrál versenyfilm is a látszólag pusztán szerelmi dráma mögött valódi szociális érzékenységeket érint. Végül néhány szó arról, mi az, amit mi, magyarok, az idei cannes-i fesztivál legfőbb tanulságaként a magunk számára levonhatunk? Az Angi Verát ért megtisztelő kitüntetés, a Fipresci-díj, a filmkritikusok nemzetközi szervezetének elismerése jelzi, hogy a hazai kritika nagyjából jó úton járt, amikor szinte egyöntetű elismeréssel fogadta Gábor Pálnak Vészi Endre forgatókönyvéből készült művét. Itt is, mint a versenyfilmek szinte valamenynyi nagy sikerű darabjánál megállapítható, hogy a forgatókönyv visszanyerte elsődleges jelentőségét: a valódi, ihletett írói munka szinte minden sikeres forgatókönyv alapja, kiindulópontja. Semmiféle divatötlet, semmiféle mégoly „sokkoló” brutalitás, meztelenkedés, obszcén vagy szadisztikus „meghökkentés” nem pótolja, vagy helyettesíti az igazán fontos művészi mondanivalót, a világhoz szólás őszinte akarását, a nagy kérdésekkel történő felelős szembenézést, az igazság szenvedélyes keresésének és kimondásának vágyát. Ezt a fajta művészi alapállást díjazta egyébként a zsűri, amikor Jancsó Miklósnak eddigi életművéért külön elismeréssel adózott. A kitüntetés (Jancsó elődei egyébként ebben a díjban Ingmar Bergman és Antonioni voltak) a nagy nevű magyar rendező erkölcsi komolyságát, az életmű nemzetben-emberségben gondolkodó felelősségtudatát — és persze, bravúros szakmai tudását — méltányolta a döntéssel. A nemzetközi filmművészetben az eszközök persze, alkalmazkodnak a témához: van téma, amelyben akár az obszcenitás is, a kegyetlenség is „megengedett’ — ha nem önmagáért való, hanem a kifejezendő, valódi és humanista művészi ábrázolás céljait szolgálja. De a sorrend nem megfordítható. Egyetlen film sem lehet sikeres, amely a meghökkentő stílusbravúrokhoz másodlagosan „hozzákeresi” — szinte csak igazolásként — a mondanivalót. Az irodalmi anyag nemessége, az igazi írói jelenlét megnövekedett fontossága világjelenség. Ha jól meggondoljuk, nem is egészen új. Filmgyártásunk egészére vár a feladat, hogy levonja ennek a félreismerhetetlen igazságnak összes tanulságát. Geszti Pál A diplomácia ábécéje Tanulmányok a szovjet politikáról A Kossuth Kiadó évről évre mintegy 20—25 kötetben adta közre a Szovjetunió politikájával, társadalmi, gazdasági rendszerével foglalkozó legfrissebb tanulmányokat, szovjet tudósok, közéleti személyiségek időszerű kérdéseket elemző írásait. Június közepén hagyja el a nyomdát a legújabb könyv, Borisz Ponomarjovnak, az SZKP Központi Bizottsága titkárának, A marxizmus a leninizmus hatékonysága és időszerűsége című írása. A szerző sorra veszi és kritikailag elemzi a burzsoá ideológusok és propagandisták különböző érveit. A szocialista országok egysége, pek időszerű kérdéseivel foglalkozik az a tanulmánykötet, amelyet a Szovjetunió Tudományos Akadémiája mellett működő Szocialista Világrendszer Gazdasági Intézet kollektívája készített Anatoli Butenko professzor vezetésével. Ugyancsak a közeljövőben jut az olvasókhoz az ismert szovjet diplomata, Kovaljov műve, A diplomata ábécéje címmel. A Szovjetunióban már nagy sikert aratott a könyv. A Kossuth Könyvkiadó Viktor Afanaszjevnek, a Pravda főszerkesztőjének, a Szovjetunió újságíró-szövetsége elnökének negyedik kötetét jelenteti meg. A szerző Az ember a társadalom irányításában című kötetében az emberi tevékenység és tudat oldaláról tárgyalja az irányítás kérdéseit. Gyermekvilág Magyarországon Gyermekvilág Magyarországon címmel, szerdán nagyszabású dokumentációs kiállítás nyílt a Magyar Nemzeti Galériában, a nemzetközi gyermekév alkalmából. A kiállítás — amelyet Raft Miklós, a Minisztertanács Tanácsi Hivatalának elnökhelyettese, az Állami Ifjúsági Bizottság tagja nyitott meg, július 1-ig várja az érdeklődőket. Átadták a Kazinczy-díjakat Negyedik alkalommal ítélték oda a szép magyar beszéd ápolásában különösen eredményesen tevékenykedőknek a Péchy Blanka színművész alapította Kazinczy-díjat. Az idén a Kazinczydíj bizottság Szilágyi Péternél, a budapesti Apáczai Csere János Gyakorló Gimnázium vezető tanárát, valamint Egressy Istvánt, a Magyar Rádió bemondóját, osztályvezető-helyettesét érdemesítette az elismerésre. A díjakat Gosztonyi János oktatási államtitkár nyújtotta át szerdán az Oktatási Minisztériumban. Az ünnepségen részt vett Péchy Blanka, és ott voltak a korábban kitüntetettek is. Gosztonyi János utalt arra, hogy a csaknem két évtizedes alapítvány segítségével a diákok Kazinczy-versenyeivel, a Beszélni nehéz körökkel tízezreket nyertek meg a szép beszéd ügyének. Az eredmények nemcsak az iskolákban, hanem a közéletben, a hivatali nyelvben is érzékelhetők, s ebben közvetlenül vagy közvetve, nagy része van a nyelvművelők áldozatos munkájának. Magyar színházi feszivál a Szovjetunióban Füst Milán Jerevánban A költő, ha élne, ugyancsak elcsodálkoznék, ha megtudná, hogy „férfikorának fényessége”, a drámai gazdagságban és költői erőben egyaránt a Shakespeareművekkel valamiféle rokonságot tartó, hányatott sorsú alkotás, a nagyszerű IV. Henrik király, amelyet eleddig csupán egyetlen rendező merészelt színre vinni vagy évtizede a Madách Színházban, a születése óta eltelt négy évtizedben másodszor külföldön, méghozzá éppen Örményországban, a jereváni Orosz Drámai Színházban fog színpadra kerülni. Meglepődne, mondom — és alighanem elégedett lenne. A magyar rendező, Meczner János és az örményországi színészek derekas munkát végeztek. A jereváni színházak között talán hatodikként, de éppen nem utolsó helyen jelenlevő orosz nyelvű teátrumot már azért is elismerés illeti, hogy a számára felkínált választékból nem könynyebb feladatot jelentő darabot emelt ki, hanem — talán kicsit moszkvai kultúrtanácsosunknak, Kéri Józsefnek, a fesztivál egyik előkészítőjének bátorítására is — éppen ezt a többrétegű, nehezen megközelíthető drámát. A színészeknek eleddig ismeretlen színpadi nyelvhez kellett hozzáedződniük. Hogy ez így van, onnét tudom, mert megnéztem az együttes egy másik előadását — mondhatnám úgy is, kontrollként. Ezt Alekszandrr Grigorjan állította színpadra, a színház főrendezője, akinek határozott egyénisége erőteljesen rányomja bélyegét a társulat játékstílusára. Nos, Vampirovnak a mai szovjet ifjúság eszménykeresését és beilleszkedési konfliktusait élesen felvető Vadkacsavadászatát figyelve, nyomban rájöttem, hogy a mesterség minden fortélyát kitűnően ismerő Grigorjan egyfajta extenzív és illusztratív, direkt ábrázolást igénylő és közvetlen hatást kiváltó játékmodort követel meg munkatársaitól. Amit csinál, jól, és főként igen magas hatásfokon csinálja — a Füst Milándráma átütően egyéni specifikumai azonban másmilyenek. Lehet azt is mondani: semmi egyébhez nem hasonlíthatóak, hiszen éppen ezért nem merészelik kézbe venni a darabot a mi rendezőink sem. A költő a IV. Henrikben az emberi egzisztencia mélyére ás. A történelem a cselekménynek csupán felszíni rétege. Ezen belül, a kanosszajáró német király alakjában az emberi élet teljességéről mondja el gondolatait. Tehát második renden filozófiai drámával van dolgunk. S mindezt olyan izzó tömörségű, belső indulatmenetekkel zsúfolt lírai nyelven hozza elénk, amely már a magyar előadásban egy Gábor Miklós nagyságrendű színész képességeit is nehéz próbára tette. Hogy a játék nyelvi-lírai ereje mennyire érvényesül, azt magyar bíráló nehezen tudja lemérni. Nem lenne csodálni való, ha Alekszandr Gerskovics gondos fordítása ellenére ez a réteg hatott volna a legkevésbé átütően, hiszen színészeknek és rendezőnek más volt az anyanyelve, és sem a befogadó nyelv puszta ismerete, sem a próbákon rendelkezésre álló lelkiismeretes tolmács nem vezethetett el a legfinomabb árnyalatok kidolgozásáig. Meczner János rendező azonban nem is erre törekedett elsősorban. A színészek jó gyakorlatára alapozva elsőként felépítette Henrik (e nagyszabású történelmi kalandor) életét, e nyomorúságtól tündöklésig, vezekléstől diadalig, majd a bukásig és a végső belenyugvásig kísérő históriai eseménysort. Ezután — igen következetes rendező-pedagógiai munkával — a próbafolyamat során rányitotta a színészek szemét a dráma nehezebben felfejthető gondolati mondanivalójára. Arra, hogy Henrik — indulataival és engeszteléseivel, árulásaival és pálfordulásaival, roppant érzelmi labilitásával, diadalával és nyomorúságával — a történelemformáló személyiség (vagy egyszerűbben: az ember) egzisztenciális lehetőségeinek végső határait keresi, s ezért minden megnyilvánulása egyszerre őszinte is, meg tettető is. A dráma gondolati konstrukciója szerint tehát Henrik a kivétel és az öszszes többi szereplő képviseli a szabályt — a cselekményben rejlő külső drámai konfliktusokon túl tehát létre kell hozni még egyet: azt, amelyik Henrikben, illetőleg a környezetével való szüntelen többsíkú szembesülésben rejlik. Krrcznemek és a királyt alakító * ■ kivételesen nagy formátumú művésznek. Gennadij Korotkovnak együttes munkája nyomán végül létrejött ez a bonyolult képlet; nyilvánvalóvá lett, hogy ez a Henrik (most már színpadi feladata szerint is) nagystílű szerepjátszó, aki a személyiségében rejlő végletes lehetőségeket „kísérletezi ki” környezetén és az életen: a mellette és vele szemben állóknak ama csoportján, amely kezdetben „bedől” e nagyserű színjátéknak, később a mélyére lát és fölébe kerekedik az életét is kockára tevő történelmi szerepjátszónak. A dráma végső kérdése, hogy az erkölcs terrénumát is kísérleti terepnek használó, de az akarat és a tett fölényével mindig újra győzni tudó Henrik kisszerűbb követői a maguk pragmatikus moráljával történelemformáló tényezővé tudnak-előni? Az alapkérdésnek — és az ab** ből fakadó drámai alapszituációnak — tisztázása rendet teremtett a játék részkonfliktusaiban is. A királynő szerepében Vera Babiscseva vonzódás és taszítás kettősségéből formált nagyszerű drámai jellemet. A bevezetőben említett másik előadásban is előnyösen megismert Igor Nagadkin, Hanno érsek szerepében nem a rutinos intrikust alakította, hanem az egyházi hatalmat képviselő és e hatalom tudatában hideg fejjel cselekvő államférfit. Nehezebb, mert egysíkúbb (mondjuk így: Horatio-jellegű) szerepéből is teljes alakot formált a Máté-Drachensteint színpadra hozó Viktor Ananyin. A rendezőt és a színésznőt Irina Marcsenkovát egyaránt dicséri, hogy Theresa dajka mellékesebb szerepéből teljes értékű drámai hős bomlott ki. Az ifjabb Henrik kulcsszerepében Nurat Pelimkanov szinte teljesen „elfelejtette” korábbi színészi beidegződéseit, hogy be tudjon illeszkedni ebbe az együttesbe. A Vata Emil egyszerű, de jól funkcionáló díszletei között, és a Zsazmin Szavaljon festőnő tervezte kosztümökben színre kerülő előadás méltón aratott végezetül húszperces vastapsot. Füst Milán drámáját a szovjetunióbeli fesztivál eseményei között kell számon tartanunk. Lukácsy András Kiállítás a hódmező^sáfji^lyi^^ őszi tárlatok anyagából Nagyszabású, átfogó kiállításon mutatják be június 8-tól a Műcsarnokban a hódmezővásárhelyi őszi tárlatok válogatott anyagát. A hat héten át nyitva tartó kiállítás elsőként kínál majd lehetőséget arra, hogy az érdeklődők egyetlen tárlat keretében kapjanak átfogó képet a nagy hagyományokkal rendelkező, és a kortárs magyar képzőművészet egészében is fontos helyet betöltő művészeti fórum jelentőségéről, értékéről. A vásárhelyi őszi tárlatokon — mint ismeretes — számos fiatal művész kapott első bemutatkozási lehetőséget. Közülük jó néhányat ma már legnevesebb alkotóinkként tartunk számon.