Magyar Hírlap, 1980. január (13. évfolyam, 1-25. szám)
1980-01-20 / 16. szám
Szocialista brigádok felajánlásai A Mátraaljai Szénbányák Thorez bányaüzemének idei termelési terve kereken 7 milliótonna szén, s ezzel egyidejűleg 48 millió köbméter földet kell megmozgatni az ország legnagyobb külszíni szénbányájában. A magyar szénbányászatban példa nélkül álló nagy mennyiségű széntermelési terv teljesítésének részleteiről tanácskoztak szombaton Visontán a Thorez bányaüzem szocialista brigádvezetői. A tanácskozáson állást foglaltak amellett, hogy a tervet a pártkongresszus tiszteletére 1,7 százalékkal, vagyis 120 ezer tonnával túlteljesítik. A vállalások között szerepel, hogy jobban kihasználják a bányában dolgozó nagy értékű berendezéseket. A külfejtésen dolgozó gépláncok energiafelhasználását egy százalékkal mérséklik, és ez önmagában 1 millió 300 ezer forint értékű megtakarítást jelent. Javítják a minőséget, ütemesebbé teszik a termelést, kilenc százalékkal növelik a termelékenységet — egyebek között ezeket határozták el a Telefongyár szocialista brigádvezetőinek szombati tanácskozásán. A 250 szocialista brigád nevében száz küldött vett részt a megbeszélésen. Egyebek között azt vállalták, hogy csaknem 50 százalékkal javítják a nagy értékű gépek kihasználását. Emlékezés Keszthelyen Nagyváthy János Nagyváthy Jánosra, a magyar mezőgazadság úttörőjére emlékeztek szombaton Keszthelyen, születésének 225. évfordulója alkalmából. Nagyváthy adta ki a magyar mezőgazdaság első tudományos szakkönyvét, Szorgalmatos mezei gazda címmel. Pályafutásának fontos állomása volt Keszthely. Festetics György 1792-ben meghívta jószágigazgatónak, s szorgalmazására alapította meg Festetics 1797-ben a keszthelyi Georgikont, a világ első mezőgazdasági tanintézetét, a mai agrártudományi egyetem elődjét. Lényegében Nagyváthy János volt az elindítója a tudományos alapokra épített gazdanevelésnek. A nevét viselő keszthelyi növényvédelmi szakközépiskolában emlékezetére tanulmányi versenyt rendeztek. Vasárnapi dzoé£ FÁJ A LÁBAM Bocsánat, asszonyom, hogy akkor, azon a havas vasárnapon, ott, a Kosztolányi téri patikában oly kíméletlenül és feltehetően ellenszenvesen, magára ripakodtam. Elnézését, még akkor is, ha úgy éreztem, igazam van, s eme hitemben a mögöttem állók is megerősítettek, helyeseltek, rámlicitáltak. Tudom, nehéz az élete, ez kiderült az ott töltött közös tíz perc alatt: nyugdíjasként él, megértő emberi szó nélkül. Persze, hogy minden alkalmat megragad, hogy egy-két szót váltson, meghallgassák. És a vasárnap délelőtt, a patika, a gyógyszervásárlás igazán jó alkalomnak kínálkozott. Csak hát mi már másként neveltettünk, nekünk már nincs vasárnapunk, mi mindig rohanunk, ha éppen semmi dolgunk, akkor is, fontosságunk teljes tudatában. Pedig azt hiszem, akkor nekem is arra lett volna szükségem, hogy meghallgassanak. Fájt a lábam, az előző napon foci közben megrúgtak, alig bírtam tartani magam, mérges voltam, s jó lett volna megosztani a dühöt, hogy valaki velem együtt haragudjon az ellenfélre, arra, aki így elbánt a lábammal, de tudom, úgysem mondtam volna el a patikusnak, nem is kíváncsi rá, s bizonyára engem sem érdekelnének az ő kínjai. Működnek már a reflexeim, a fékek, hogy történetem untatja a másikat. Mondják: mindenki magából indul ki. És ez így is van, én azonban megtoldanám annyival, hogy magából indul ki, és többnyire magában is marad, én asszonyom, viszont, sajnálatosan magára is maradt. Háromszor is előttem állt a sorban, és ezalatt — akaratlanul —, sok mindent megtudtam magáról. Hogy a férje meghalt, a fia disszidált, a lányával összeveszett, alacsony a nyugdíja (meg a vérnyomása), a társbérlő pedig csak az ön bosszantásán mesterkedik. Hogy mi is történt a nyáron, azt már nem vártam ki. Ekkor támadtam. Önre, valószínűleg úgy, mint a társbérlője teszi,és láttam, kitörésemért hálás a patikus is, hiszen vasárnap délelőtt volt, és neki dolgoznia kellett. Még némi elégedettséget, büszkeséget is eltem: lám, én megszakítottam a sosincsvége történetet, én asszonyomé félreállt a kivágott üvegablak mellől, zavartan rakosgatta a gyógyszereket, amelyekről még hosszabban szeretett volna beszélni, melyik mire való, miért kell szedni, s micsoda kín előzte meg a gyógyszer használatát. Szánandóan babrált a dobozokkal, én pedig emelt fővel kibicegtem a gyógyszertárból. Kint még megálltam egy pillanatra, az üvegfalon át láttam,hogy nem mozdul el a helyéről. Akkor egy kicsit bántam amit tettem, illetve, amit nem tettem. Nem akarok most azon moralizálni, milyen helytelenül viselkedtem, és utólag szánni-bánni a történteket. Meg is kövezhetném magam, de minek? Visszacsinálni a történteket már úgy sem lehet, bár talán bűnbocsánatot nyernék öntől, ám félek, ez is csak a legközelebbi patikáig tartana. Hiú ábránd, mégis bízom benne, eljut Önhöz a levelem. Még akkor is, ha újabb bosszúságot okozok, s most sem kérem arra, mesélje el nekem, mi történt akkor nyáron. Mindazonáltal abban is biztos vagyok, már elmondta másnak, talán a fűszeresnek, és sikerült megúszni újabb összetűzés nélkül. De azt is tudom, hogy a történetet nem tudta befejezni, mert az ilyeneknek valójában sosincs vége, s főként poénja nincs. Csupán egy a közös bennük: el kell mondani valakinek. Sajnálom Önt, asszonyom, de vigasztalni mégsem tudom. Egyedül van. Felnőtten, gyötrelmesen, reménykedve, gyerekeket nevelve — s most nincs más, csak az az ocsmány társbérlete és a gyötrő, altatóval is álmatlan éjszakája. Látványosan egyedül van. Azonnal kiderül ez bőbeszédűségéből. E sok beszéd — lám, ne haragudjon, még most is sértegetem —, kiáltás is lehetne. De ki hallja meg, ki figyel oda. Fertőző betegségben szenved ön, a magányosság fertőző betegségében. Ezért sem érzem igazán kötelezőnek magamra a bocsánatkérést. Sokan, feltűnően sokan hordozzák magukban ezt a kórt. Közösségben, családban élők is. Vannak, akik talán nem beszélnek, magukba fordulnak, s legfeljebb néhány pohár bor hatására nyílnak meg. Ám akkor sem lépnek túl önmagukon. Igaz, én nem hallgattam meg önt, most mégis azt kérem, hadd mondjak el én egy történetet. Baráti társaságunk hetente összejön. Kártyázunk, beszélgetünk, agyonütjük az időt. Iszunk is persze. Régebben sokat évődtünk egymással, mostanában viszont rengeteget veszekszünk. Legutóbb egyikünk váratlanul nagyot vágott öklével az asztalra. Törött a pohár, hullott minden a földre, kidőlt az ital. Senki sem értette meg, miért, csak később, napok múltán, tudtuk közösen megfejteni. Nyűglődünk, beszélünk, locsogunk mi is, mindenki fújja a magáét, a saját baját-baját. Ennek akart véget vetni az az ökölcsapás, lépjünk túl már önmagunkon. Különben a barátság is csak formai, s ha nem is oly látványosan,, de mi is magunkra maradunk, úgy, mint:Ön. ■ ■ ■ Ami a nyári történetét illeti, tényleg ne haragudjon, nagyon fájt a lábam, meg siettem is. Különben a lábam még most is fáj. ŐSÖM HAZAI KÖRKÉP, 1980. JANUÁR 20. VASARNAPI!GYŐR HÍRlflp Magánbeszélgetés a közügyekről Egy különös ember A beszélgetésre készülődvén leemeltem a polcról egy kék borítású könyvet. Kinyitottam, s egy mindig időszerű gondolaton akadt meg a szemem. Azt írja a szerző: .. minden ember, aki képes a saját elhatározása szerint élni, valamiféle célt tűz ki maga elé a derekas életvitel érdekében — ez lehet kitüntetés, vagy hírnév, vagy gazdagság, vagy műveltség —, és minden tettét ezt szem előtt tartva végzi. (Mert igen nagy oktalanságra vall, ha valaki az életét nem egy bizonyos célnak megfelelően rendezi be.) Így hát először is főként magunkban kell világosan megkülönböztetnünk, hogy egyéniségünknek mely része lehet a boldog élet alapja, és melyek azok a feltételek, amelyek nélkül az ember számára ez nem juthat osztályrészül.” Aki az emberi boldogságról meditál, Arisztotelész, az ókori görög bölcselő. S akit a teljes élet mai lehetőségeiről faggatok: dr. Perédi Károly Kossuth-díjas feltaláló, az Országos Találmányi Hivatal volt elnöke, az Energiagazdálkodási Intézet osztályvezetője. A kombusztoros kazán c Íme egy feltaláló, aki nem tartozik az örök elégedetlenek közé, aki nem „nehéz ember” ... — Azért azt ne higgye, hogy én a találmányaimmal mindig szép simán, küzdelem nélkül befutottam a célba. A pálya, ahol a verseny folyik, roppant göröngyös; az energetikusok, a tüzeléstechnikai mérnökök dolga húsz évvel ezelőtt sem volt könynyű, bár ma kétségkívül többet beszélnek rólunk s a gondjainkról. Nekem is évekig tartott, míg legutóbbi találmányomat, a kombusztortüzelésű kazánt elfogadtattam, sőt, egyes részkérdésekben máig is vannak vitáim. Ráment az egészségem, sok nyugodt órám... — ...mégis elégedett ember. — Mert mindennek ellenére nem zárkóztam be a munkámba, hanem — úgy érzem — sikerült megnyílnom a világ felé. Számomra soha nem a technika tökéletesítése, az energiatakarékosság volt a végső cél, ezt túl kevésnek tartottam volna. Az embereket akartam szolgálni, segíteni, ehhez azonban nem volt elég a technikai ismeretek megszerzése és bővítése; tisztáznom kellett azt is, kicsoda az ember, mit akar ebben a világban tulajdonképpen. Vagyis politizálnom kellett, elmélyedni a művészetekben, a földrajzban, a históriában. A muzsika, a hegedülés ma is a legnagyobb megnyugvást jelenti számomra, noha egykét évtizedet kihagytam, de most, 67 évesen újra gyakorolok, és azon töröm a fejem, kikből tudnék egy kvartettet összehozni. A történelem vizsgálata nemcsak a múltra, hanem a jelenre és a jövőre irányítja a figyelmemet. A nyelvek által pedig megismerhetek olyan gondolatokat, amelyek magyarul nem hozzáférhetők. Franciául és németül elég jól értek: a művészet és a filozófia nyelvén ... — Tehát szakbarbárnak tartja, aki csupán a maga mesterségével foglalkozik? — Nem; én csak azt mondom, hogy könnyen belefásul az ember, ha máson sem jár az esze, mint a munkáján. Szakbarbárnak azt tartom, aki elmerül egyegy részproblémán, és képtelen azt globálisan, kívülről látni. Belehelyezve a világba, a mindennapokba. Jót csinálok-e, és ha igen, kinek? Más oldalról közelítve nem lehetne-e tökéletesebbet alkotni? Ha ezeket az összefüggéseket nem elemzi az ember, óhatatlanul szakbarbár marad, akárha mindennap eljár az Operába. Engem például pihentet, ha a saját dolgaimat, mint egy sejtet, a nagy egész részeként nézem. És egyre többen szemlélődnek így, a legkülönfélébb szakmákban. Az orvosnak nem elég a betegséget fölfedeznie, és a diagnózist megírnia: ismernie kell az embert is, akit gyógyít. Ezért tartom igen fontosnak a szabad orvosválasztás elvét, ami manapság oly gyakran csorbát szenved. S amíg nem lesz tökéletes az SZTK-rendszer, a körzeti orvosi szolgálat, ezért kell fenntartani a magánpraxist. A tanárnak behatóan ismernie kell növendékeit. Minden gyermek más lélek, más képesség, más individuum. Nem lehet sablonként rájuk húzni a tudást, egyéniesíteni kell a tananyagot, külön-külön rászabni mindőjükre. Örömmel látom a globális szemlélet győzedelmét az olvasás tanításban. Az elsősök — az új tankönyv szerint — nem az egyes betűket biflázzák, s nem szótagolva kezdenek silabizálni; a szavak képét kell fölismerniük, s egyszerre kimondani a szót. Nem a részre, hanem az egészre koncentrálnak: az értelmetlen szótag helyett a tartalomra, a jelentésre. Ez hallatlan előrelépés, nem is tudom, eddig hogy is nem jöttünk rá. Kár, hogy nem minden tanár alkalmazza szívesen, s hogy a globális módszert nem tudják átvinni más tantárgyakra. Kellő áttekintéssel — Eddig csak értelmiségi szakmákat említett... — Merő véletlenségből. Meggyőződésem ugyanis, hogy a munkásnak is lenne módja arra, hogy koncepcionálisan gondolkozzék. Sokszor emlegetjük, mi minden múlik egy üzem szervezettségén. De amikor még termelő vállalatnál dolgoztam,, — a negyvenes, ötvenes években Csepelen —, azt is észrevettem, hogy a munkások javaslatait, ötleteit jobbára semmibe veszik, a gyár vezetősége annak örül legjobban, ha a melós elvégzi a maga dolgát, és másba nem szól bele. Igaz, ma több fórum áll a dolgozók rendelkezésére, s képzettebbek is, mint akkoriban voltak, mégis sok helyről hallom, hogy még mindig nem támaszkodik kellőképp rájuk — az eszükre — a vezetőség. S nem nyújtanak nekik kellő áttekintést az üzem helyzetéről. Meséltek olyasmit is, hogy egy vállalatnál, amely már-már a csőd szélén áll, a szokásos év eleji munkásgyűlésen rózsaszín, derűlátó frázisokkal bombázták az embereket, hogy így lesz, meg úgy lesz, csak dolgozzanak. Az önkritika, a helyzet okainak elemzése elmaradt. Hogy várhatjuk a munkástól, hogy tájékozódjék a közösségről, s megtegyen érte mindent, ha épp a gyári közösség fundamentumáról, a gazdálkodásról vajmi keveset tudhat? A közösség elleni Vétket a legsúlyosabb bűnök közé sorolja. Visszatér az oktatásra, s azt fejtegeti, hogy az iskolának először is az egymásért cselekvésre, az együttgondolkodásra kéne nevelnie a nebulókat. Kezdve már az óvodában és az általános iskolában, befejezve a szakmunkásképzőben vagy az egyetemen. Szakmai céljait is csak a kollektíva érdekeinek alárendelve érheti el az ember; ez persze nem jelenti azt, hogy az egyéni és a csoportérdek szerepe mellékes volna. s Tömjén és puskaporszag — oktatási rendszerünk másik hibájának tartom — folytatja —, hogy nem hívja fel a figyelmet közös, európai múltunk értékeire, melyek java része a kereszténységben foglaltatik. Nem vagyok templomjáró ember, de szeretem a Bibliát olvasgatni, szeretem a középkori gondolkodókat, a hitvitázókat, a keresztény művészetet. S szerintem ezek ismerete hozzátartozik az általános műveltséghez. De hogy ismerkedjen meg velük a fiatal, ha a tanár — tisztelet a kivételnek — inkább eltanácsolja e témától s az órán csak a kereszténység reakciós mivoltát taglalja; értékeiről, haladó hagyományairól hallgat? Hogy értse meg akár Thomas Mannt, Adyt vagy Händel, Bach muzsikáját, ha nem tudja, mi a keresztény szellem? Az ókori, rabszolgatartó Athénnak és Rómának még az atmoszférája is kiérzik a tankönyvekből, a keresztény kornak viszont átható tömjén, és puskaporszaga van. És ez könnyen tévútra vezet. — Nemrég hallottam egy felsőoktatási intézetben, hogy már kísérleteznek a keresztény múlt és ideológia reálisabb bemutatásával, s hogy a tanárképző főiskolákon hamarosan bevezetik a bibliai ismeretek oktatását. Talán még nem későn... Utolsó kérdésem kicsit összefügg az előző témával: ön szerint mennyire mérjük fel mai helyzetünket a világban? Múltunkat s jelenünket összevetve, mennyire ismerjük a magunk szerepét és szituációját politikai, gazdasági és személyes értelemben? — Politikai, gazdasági dolgokról beszéltünk már, sok újságot erről nem mondhatok. Vannak illetékesebbek nálam. De ami a kérdés személyes oldalát illeti, volna egy észrevételem, amely végső soron általános jellegű, hiszen mindannyiunkat érint. S ez a halál. Úgy veszem észre, a modern ember — jelentőségéhez képest — roppant keveset foglalkozik a halállal, nem méri be helyét a maga és családja életében, nem készül rá, s így idealista módon szinte örökkévalónak hiszi magát. Ez egyszersmind azt jelenti, hogy az életét nem rendezi úgy, hogy az a lehetőségekhez mérten teljes élet legyen. Hiábavalóságokra pazarolja energiáit, tékozolja a drága időt, ahelyett, hogy optimálisan kihasználná. S ez meglátszik a munkáján, a szerelmén, a barátságain, a családi életén. Nem gondol arra, hogy valamit hagyjon maga után, amit a gyereke, az ifjú nemzedék továbbvihet. Valami újat, valami emberit, amiért megszenvedett, s ami az utána jövőknek már evidencia lesz. Bevallom, erre én is csak öregségemre jöttem rá, s most kényszerülök arra, hogy — versenyben a halállal — szembenézzek, vele. Ha korábban észreveszem magam, talán másképp csináltam volna ezt-azt. Pár munkát, amit elkankodtam vagy elhibáztam, tökéletesre csiszoltam volna, hogy maradandó értéket , hozzak létre olyat, ami biztosan túlél engem. Ki a legboldogabb? Arisztotelész írja, hogy a klazomenai Anaxagorászt megkérdezték egyszer, szerinte ki a legboldogabb a földön. Ő nem a gazdag, a szép, a sikeres emberre szavazott, hanem arra, aki derűsem fájdalomtól mentesen, a joghoz híven ragaszkodva élhet „Senki azok közül, akikre gondolsz, hanem olyan valaki, aki bizonyára igen különösnek tűnik számodra” — felelte. Pertich Károly pedig különös ember. bálint K. andrás