Magyar Hírlap, 1980. január (13. évfolyam, 1-25. szám)

1980-01-20 / 16. szám

Szocialista brigádok felajánlásai A Mátraaljai Szénbányák Tho­­rez bányaüzemének idei terme­lési terve kereken 7 millió­­ton­na szén, s ezzel egyidejűleg 48 millió köbméter földet kell meg­mozgatni az ország legnagyobb külszíni szénbányájában. A ma­gyar szénbányászatban példa nél­kül álló nagy mennyiségű szén­termelési terv teljesítésének rész­leteiről tanácskoztak szombaton Visontán a Thorez bányaüzem szocialista brigádvezetői. A ta­nácskozáson állást foglaltak amel­lett, hogy a tervet­­ a párt­­kongresszus tiszteletére 1,7 száza­lékkal, vagyis 120 ezer tonnával túlteljesítik. A vállalások között szerepel, hogy jobban kihasználják a bá­nyában dolgozó nagy értékű be­rendezéseket. A külfejtésen dol­gozó gépláncok energiafelhaszná­lását egy százalékkal mérséklik, és ez önmagában 1 millió 300 ezer forint értékű megtakarítást jelent. Javítják a minőséget, üteme­sebbé teszik a termelést, kilenc százalékkal növelik a termelé­kenységet — egyebek között eze­ket határozták el a Telefongyár szocialista brigádvezetőinek szom­bati tanácskozásán. A 250 szo­cialista brigád nevében száz kül­dött vett részt a megbeszélésen. Egyebek között azt vállalták, hogy csaknem 50 százalékkal ja­vítják a nagy értékű gépek ki­használását. Emlékezés Keszthelyen Nagyváthy János Nagyváthy Jánosra, a magyar mezőgazadság úttörőjére emlé­keztek szombaton Keszthelyen, születésének 225. évfordulója al­kalmából. Nagyváthy adta ki a magyar mezőgazdaság első tudo­mányos szakkönyvét, Szorgalma­tos mezei gazda címmel. Pálya­futásának fontos állomása volt Keszthely. Festetics György 1792-ben meghívta jószágigazga­tónak, s szorgalmazására alapí­totta meg Festetics 1797-ben a keszthelyi Georgikont, a világ első mezőgazdasági­ tanintézetét, a mai agrártudományi egyetem elődjét. Lényegében Nagyváthy János volt az elindítója a tudo­mányos alapokra épített gazda­nevelésnek. A nevét viselő keszthelyi nö­vényvédelmi szakközépiskolában emlékezetére tanulmányi ver­senyt rendeztek. Vasárnapi dzoé£ FÁJ A LÁBAM Bocsánat, asszonyom, hogy akkor, azon a havas vasárnapon, ott, a Kosztolányi téri patikában oly kíméletlenül és feltehetően ellenszenvesen, magára ripakodtam. Elnézését, még akkor is, ha úgy éreztem, igazam van, s eme hitemben a mögöttem állók is megerősítettek, helyeseltek, rámlicitáltak. Tudom, nehéz az élete, ez kiderült az ott töltött közös tíz perc alatt: nyugdíjasként él, megértő emberi szó nélkül. Persze, hogy minden alkalmat megragad, hogy egy-két szót váltson, meghallgass­­ák. És a vasárnap délelőtt, a patika, a gyógyszervásárlás igazán jó alkalomnak kínálkozott. Csak hát mi már másként neveltettünk, nekünk már nincs vasárnapunk, mi mindig rohanunk, ha éppen semmi dolgunk, akkor is, fontosságunk teljes tudatában. Pedig azt hiszem, akkor nekem is arra lett volna szükségem, hogy meghall­gassanak. Fájt a lábam, az előző napon foci közben megrúgtak, alig bírtam tartani magam, mérges voltam, s jó lett volna megosztani a dühöt, hogy valaki velem együtt haragudjon az ellenfélre, arra, aki így elbánt a lábammal, de tudom, úgysem mondtam volna el a patikusnak, nem is kíváncsi rá, s bizonyára engem sem érdekelné­nek az ő kínjai. Működnek már a reflexeim, a fékek, hogy történe­tem untatja a másikat. Mondják: mindenki magából indul ki. És ez így is van, én azon­ban megtoldanám annyival, hogy magából indul ki, és többnyire magában is marad, én asszonyom, viszont, sajnálatosan magára is maradt. Háromszor is előttem állt a sorban, és ezalatt — akaratlanul —, sok mindent megtudtam magáról. Hogy a férje meghalt, a fia disszidált, a lányával összeveszett, alacsony a nyugdíja (meg a vér­nyomása), a társbérlő pedig csak az ön bosszantásán mesterkedik. Hogy mi is történt a nyáron, azt már nem vártam ki. Ekkor tá­madtam. Önre, valószínűleg úgy, mint a társbérlője teszi,é­s láttam, kitörésemért hálás a patikus is, hiszen vasárnap délelőtt volt, és neki dolgoznia­­ kellett. Még némi elégedettséget, büszkeséget is eltem­: lám­, én megszakítottam a sosincsvége történetet, én asszo­nyomé félreállt a kivágott üvegablak mellől, zavartan rakosgatta a gyógyszereket, amelyekről még hosszabban szeretett volna beszélni, melyik mire való, miért kell szedni, s micsoda kín előzte meg a gyógyszer használatát. Szánandóan babrált a dobozokkal, én pedig emelt fővel kibicegtem a gyógyszertárból. Kint még megálltam egy pillanatra, az üvegfalon át láttam,­hogy nem mozdul el a helyéről. Akkor egy kicsit bántam amit tettem, illetve, amit nem tettem. Nem akarok most azon moralizálni, milyen helytelenül viselked­­­­tem, és utólag szánni-bánni a történteket. Meg is kövezhetném ma­gam, de minek? Visszacsinálni a történteket már úgy sem lehet, bár talán bűnbocsánatot nyernék öntől, ám félek, ez is csak a legköze­lebbi patikáig tartana. Hiú ábránd, mégis bízom benne, eljut Önhöz a levelem. Még akkor is, ha újabb bosszúságot okozok, s most sem kérem arra, mesélje el nekem, mi történt akkor nyáron. Mind­azonáltal abban is biztos vagyok, már elmondta másnak, talán a fűszeresnek, és sikerült megúszni újabb összetűzés nélkül. De azt is tudom, hogy a történetet nem tudta befejezni, mert az ilyeneknek valójában sosincs vége, s főként poénja nincs. Csupán egy a közös bennük: el kell mondani valakinek. Sajnálom Önt, asszonyom, de vigasztalni mégsem tudom. Egyedül van. Felnőtten, gyötrelmesen, reménykedve, gyerekeket nevelve — s most nincs más, csak az az ocsmány társbérlete és a gyötrő, altatóval is álmatlan éjszakája. Látványosan egyedül van. Azonnal kiderül ez bőbeszédűségéből. E sok beszéd — lám, ne haragudjon, még most is sértegetem —, kiáltás is lehetne. De ki hallja meg, ki figyel oda. Fertőző betegségben szenved ön, a magányosság fertőző­ beteg­ségében. Ezért sem érzem igazán kötelezőnek magamra a bocsánat­kérést. Sokan, feltűnően sokan hordozzák magukban ezt a kórt. Közösségben, családban élők is. Vannak, akik talán nem beszélnek, magukba fordulnak, s legfeljebb néhány pohár bor hatására nyílnak meg. Ám akkor sem lépnek túl önmagukon. Igaz, én nem hallgattam meg önt, most mégis azt kérem, hadd mondjak el én egy történetet. Baráti társaságunk hetente összejön. Kártyázunk, beszélgetünk, agyonütjük az időt. Iszunk is persze. Régebben sokat évődtünk egymással, mostanában viszont rengeteget veszekszünk. Legutóbb egyikünk váratlanul nagyot vágott öklével az asztalra. Törött a pohár, hullott minden a földre, kidőlt az ital.­­ Senki sem értette meg, miért, csak később, napok múltán, tudtuk közösen megfejteni. Nyűglődünk, beszélünk, locsogunk mi is, min­denki fújja a magáét, a saját baját-baját. Ennek akart véget vetni az az ökölcsapás, lépjünk túl már önmagunkon. Különben a barát­ság is csak formai, s ha nem is oly látványosan,, de mi is magunkra maradunk, úgy, mint:Ön. ■ ■ ■ Ami a nyári történetét illeti, tényleg ne haragudjon, nagyon fájt a lábam, meg siettem is. Különben­ a lábam még most is fáj. ­ŐSÖM HAZAI KÖRKÉP, 1980. JANUÁR 20. VASARNAP­­I!GYŐR HÍRlflp Magánbeszélgetés a közügyekről Egy különös ember A beszélgetésre készülődvén le­emeltem a polcról egy kék bo­rítású könyvet. Kinyitottam, s egy mindig időszerű gondolaton akadt meg a szemem. Azt írja a szer­ző: .. minden ember, aki ké­pes a saját elhatározása szerint élni, valamiféle célt tűz ki ma­ga elé a derekas életvitel érde­kében — ez lehet kitüntetés, vagy hírnév, vagy gazdagság, vagy műveltség —, és minden tettét ezt szem előtt tartva végzi. (Mert igen nagy oktalanságra vall, ha valaki az életét nem egy bizo­nyos célnak megfelelően rendezi be.) Így hát először is főként magunkban kell világosan meg­­­különböztetnünk, hogy egyénisé­günknek mely része lehet a bol­dog élet alapja, és melyek azok a feltételek, amelyek nélkül az ember számára ez nem juthat osztályrészül.” Aki az emberi boldogságról me­ditál, Arisztotelész, az ókori gö­rög bölcselő. S akit a teljes élet mai lehetőségeiről faggatok: dr. Perédi Károly Kossuth-díjas feltaláló, az Országos Találmányi Hivatal volt elnöke, az Energia­gazdálkodási Intézet osztályveze­tője. A kombusztoros kazán c Íme egy feltaláló, aki nem tartozik az örök elégedetlenek közé, aki nem „nehéz ember” ... — Azért azt ne higgye, hogy én a találmányaimmal mindig szép simán, küzdelem nélkül be­futottam a célba. A pálya, ahol a verseny folyik, roppant gö­röngyös; az energetikusok, a tü­zeléstechnikai mérnökök dolga húsz évvel ezelőtt sem volt köny­­nyű, bár ma kétségkívül többet beszélnek rólunk s a gondjaink­ról. Nekem is évekig tartott, míg legutóbbi találmányomat, a kom­­busztortüzelésű kazánt elfogad­tattam, sőt, egyes részkérdések­ben máig is vannak vitáim.­ Rá­ment az egészségem, sok nyugodt órám... — ...mégis elégedett ember. — Mert mindennek ellenére nem zárkóztam be a munkámba, hanem — úgy érzem — sike­rült megnyílnom a világ felé. Számomra soha nem a techni­ka tökéletesítése, az energiataka­rékosság volt a végső­­ cél, ezt túl kevésnek tartottam volna. Az embereket akartam szolgálni, se­gíteni, ehhez azonban nem volt elég a technikai ismeretek meg­szerzése és bővítése; tisztáznom kellett azt is, kicsoda az ember, mit akar ebben a világban tu­lajdonképpen. Vagyis politizál­nom kellett, elmélyedni a művé­szetekben, a földrajzban, a his­tóriában. A muzsika, a hegedü­­lés ma is a legnagyobb megnyug­vást jelenti számomra, noha egy­két évtizedet kihagytam, de most, 67 évesen újra gyakorolok, és azon töröm a fejem, kikből tud­nék egy kvartettet összehozni. A történelem vizsgálata nemcsak a múltra, hanem a jelenre és a jövőre irányítja a figyelmemet. A nyelvek által pedig megismerhe­tek olyan gondolatokat, amelyek magyarul nem hozzáférhetők. Franciául és németül elég jól értek: a művészet és a filozófia nyelvén ... — Tehát szakbarbárnak tartja, aki csupán a maga mesterségé­vel foglalkozik? — Nem; én csak azt mondom, hogy könnyen belefásul az em­ber, ha máson sem jár az esze, mint a munkáján. Szakbarbár­nak azt tartom, aki elmerül egy­­egy részproblémán, és képtelen azt globálisan, kívülről látni. Be­lehelyezve a világba, a minden­napokba. Jót csinálok-e, és ha igen, kinek? Más oldalról közelít­ve­ nem lehetne-e tökéletesebbet alkotni? Ha ezeket az összefüg­géseket­ nem elemzi az ember, óhatatlanul szakbarbár marad, akárha mindennap eljár az Ope­rába. Engem például pihentet, ha a saját dolgaimat, mint egy sej­tet, a nagy egész részeként né­zem. És egyre többen szemlé­lődnek így, a legkülönfélébb szakmákban. Az orvosnak nem elég a betegséget fölfedeznie, és a diagnózist megírnia: ismernie kell az embert is, akit gyógyít. Ezért tartom igen fontosnak a szabad orvosválasztás elvét, ami manapság oly gyakran csorbát szenved. S amíg nem lesz töké­letes az SZTK-rendszer, a körzeti orvosi szolgálat, ezért kell fenn­tartani a magánpraxist. A tanár­nak behatóan ismernie kell nö­vendékeit. Minden gyermek más lélek, más képesség, más indivi­duum. Nem lehet sablonként rá­juk húzni a tudást, egyéniesíteni kell a tananyagot, külön-kü­lön rászabni mindőjükre. Örömmel látom a globális szemlélet győ­­zedelmét az olvasás tanításban. A­z elsősök — az új tankönyv szerint — nem az egyes betűket biflázzák, s nem szótagolva kez­denek silabizálni; a szavak ké­­pét kell fölismerniük, s egyszerre kimondani a szót. Nem a rész­re, hanem az egészre koncentrál­nak: az értelmetlen szótag he­lyett a tartalomra, a jelentésre. Ez hallatlan előrelépés, nem is tudom, eddig hogy is nem jöt­tünk rá. Kár, hogy nem minden tanár alkalmazza szívesen, s hogy a globális módszert nem tudják átvinni más tantárgyakra. Kellő áttekintéssel — Eddig csak értelmiségi szak­mákat említett... — Merő véletlenségből. Meg­győződésem ugyanis, hogy a mun­kásnak is lenne módja arra, hogy koncepcionálisan gondolkozzék. Sokszor emlegetjük, mi minden múlik egy üzem szervezettségén. De amikor még termelő vállalat­nál dolgoztam,, — a negyvenes, ötvenes években Csepelen —, azt is észrevettem, hogy a munká­sok javaslatait, ötleteit jobbára semmibe veszik, a gyár vezető­sége annak örül legjobban, ha a melós elvégzi a maga dolgát, és másba nem szól bele. Igaz, ma több fórum áll a dolgozók rendel­kezésére, s képzettebbek is, mint akkoriban voltak, mégis sok hely­ről hallom, hogy még mindig nem támaszkodik kellőképp rájuk — az eszükre — a vezetőség. S nem nyújtanak nekik kellő átte­kintést az üzem helyzetéről. Me­séltek olyasmit is, hogy egy vál­lalatnál, amely már-már a csőd szélén áll, a szokásos­ év eleji munkásgyűlésen rózsaszín, derű­látó frázisokkal bombázták az embereket, hogy így lesz, meg úgy lesz, csak dolgozzanak. Az önkritika, a helyzet okainak elemzése elmaradt. Hogy várhat­juk a munkástól, hogy tájékozód­jék a közösségről, s megtegyen érte mindent, ha épp a gyári közösség fundamentumáról, a gazdálkodásról vajmi keveset tudhat? A közösség elleni Vétket a leg­súlyosabb bűnök közé sorolja. Visszatér az oktatásra, s azt fej­tegeti, hogy az iskolának először is az egymásért cselekvésre, az együttgondolkodásra kéne nevel­nie a nebulókat. Kezdve már az óvodában és az általános isko­lában, befejezve a szakmunkás­­képzőben vagy az egyetemen. Szakmai céljait is csak a kol­lektíva érdekeinek alárendelve érheti el az ember; ez persze nem jelenti azt, hogy az egyéni és­ a csoportérdek szerepe mellé­kes volna. s Tömjén és puskaporszag — oktatási rendszerünk másik hibájának tartom — folytatja —, hogy nem hívja fel a figyelmet közös, európai múltunk értékei­re, melyek java része a keresz­ténységben foglaltatik. Nem va­gyok templomjáró ember, de sze­retem a Bibliát olvasgatni, sze­retem a középkori gondolkodókat, a hitvitázókat, a keresztény mű­vészetet. S szerintem ezek isme­rete hozzátartozik az általános műveltséghez. De hogy ismerked­jen meg velük a fiatal, ha a ta­nár — tisztelet a kivételnek — inkább eltanácsolja e témától s az órán csak a kereszténység re­akciós mivoltát taglalja; értékei­ről, haladó hagyományairól hall­gat? Hogy értse meg akár Tho­mas Mannt, Adyt vagy Händel, Bach muzsikáját, ha nem tudja, mi a keresztény szellem? Az óko­ri, rabszolgatartó Athénnak és Rómának még az atmoszférája is kiérzik a tankönyvekből, a ke­resztény kornak viszont átható tömjén, és puskaporszaga van. És ez könnyen tévútra vezet. — Nemrég hallottam egy fel­sőoktatási intézetben, hogy már kísérleteznek a keresztény múlt és ideológia reálisabb bemuta­tásával, s hogy a tanárképző fő­iskolákon hamarosan bevezetik a bibliai ismeretek oktatását. Ta­lán még nem későn... Utolsó kérdésem kicsit összefügg az elő­ző témával: ön szerint mennyire mérjük fel mai helyzetünket a világban? Múltunkat s jelenün­ket összevetve, mennyire ismer­jük a magunk szerepét és szituá­cióját politikai, gazdasági és sze­mélyes értelemben? — Politikai, gazdasági dolgok­ról beszéltünk már, sok újságot erről nem mondhatok. Vannak illetékesebbek nálam. De ami a kérdés személyes oldalát illeti, volna egy észrevételem, amely végső soron általános jellegű, hi­szen mindannyiunkat érint. S ez a halál. Úgy veszem észre, a mod­ern ember — jelentőségéhez képest — roppant keveset foglal­kozik a halállal, nem méri be helyét a maga és családja életé­ben, nem készül rá, s így idea­lista módon szinte örökkévalónak hiszi magát. Ez egyszersmind azt jelenti, hogy az életét nem ren­dezi úgy, hogy az a lehetőségek­hez mérten teljes élet legyen. Hiábavalóságokra pazarolja ener­giáit, tékozolja a drága időt, ahe­lyett, hogy optimálisan kihasz­nálná. S ez meglátszik a mun­káján, a szerelmén, a barátsá­gain, a családi életén. Nem gon­dol arra, hogy valamit hagyjon maga után, amit a gyereke, az ifjú nemzedék továbbvihet. Vala­mi újat, valami emberit, amiért­­ megszenvedett, s ami az utána jövőknek már evidencia lesz. Be­vallom, erre én is csak öregsé­gemre jöttem rá, s most kénysze­rülök arra, hogy — versenyben a halállal — szembenézzek, vele. Ha korábban észreveszem magam, talán másképp csináltam volna ezt-azt. Pár munkát, amit elkan­­kodtam vagy elhibáztam, tökéle­tesre csiszoltam volna, hogy ma­radandó értéket , hozzak létre olyat, ami biztosan túlél engem. Ki a legboldogabb? Arisztotelész írja, hogy a klazo­­menai Anaxagorászt megkérdez­ték egyszer, szerinte ki a leg­boldogabb a földön. Ő nem a gazdag, a szép, a sikeres ember­re szavazott, hanem arra, aki de­rűsem fájdalomtól mentesen, a joghoz híven ragaszkodva élhet „Senki azok közül, akikre gon­dolsz, hanem olyan valaki, aki bizonyára igen különösnek tűnik számodra” — felelte. Pertich Károly pedig különös ember. bálint K. andrás

Next