Magyar Hírlap, 1981. június (14. évfolyam, 127-151. szám)
1981-06-14 / 138. szám
Magyar Hírlap csepé A HÉT 1981. JÚNIUS 1., VASÁRNAP 5 L. Hegedűs Lászlóé, a Hazafias Népfront titkáráé a szó A szavak tettekké válnak Az MSZMP XII. kongresszusa meghatározta a Hazafias Népfront tennivalóit, mikor megállapította: „A Hazafias Népfront törekedjék arra, hogy tovább növekedjék a közéletben részt vevők köre, elsősorban a lakóterületeken. Mozgósítson országos és helyi feladatok megoldására. Bizottságai vállaljanak még nagyobb szerepet a város- és községpolitikai tervek kidolgozásában és megvalósításában ..Mindennek hogyan tettek eleget, és milyen elképzeléseik vannak a jövőre, erre kért választ L. Hegedűs Lászlótól, a Hazafias Népfront Országos Tanácsának titkárától Fahidy József, lapunk munkatársa. — A mozgalmi munka, különösen az utóbbi öt évben kétségtelenül „kivirágzott”. Számunkra, akik nap mint nap benne élünk, és elsősorban a gondjait viseljük, sokszor meglepő a közéleti részvétel lendülete, a közös gondok vállalása, a társadalmi közreműködés kézzelfogható eredményei. A forrás az a nyílt politika, amely a pártkongresszus határozattervezetét, a törvénytervezeteket, nemzeti „sorskérdéseinket”, gondjainkat, a községi, városi terveket egyaránt a társadalom elé terjeszti, és lehetőséget teremt, hogy a tervek, határozatok formálásában, megvalósításában és annyik ellenőrzésében a társadalom minél szélesebb körben részt vegyen. Ennek a társadalmi együttgondolkodásnak és cselekvésnek — ami a szocialista nemzeti egység lényege —, a jelen szakaszban növekvő fontossága van. Az alap ehhez a pártnak immár negyed százada meghirdetett politikája, amely kimondja, hogy a politikai alapintézmények, a kormány, a szakszervezet, a népfront és mások, a közösen kialakított politika alapján önálló felelősséggel dolgozzanak, és a társadalmi együttműködés keretében növekvő mértékben önállóak a helyi államhatalmi szervek és a gazdálkodó egységek is. Ez a feladatmegosztás teremt lehetőséget az állampolgár számára, hogy lakóhelye, munkahelye, vagy érdeklődési köre szerint ismereteket szerezzen, és bekapcsolódjék a köz ügyeibe, alkalmat találjon a közhasznú cselekvésre. Az egypártrendszer keretében ez biztosítja a sokoldalú társadalmi részvételt és kontrollt. Tapasztaljuk, hogy a kiterjedt demokratikus vita, ha érdemi dolgokról szól, roppant szellemi és fizikai energiát, teremtőerőt szabadít fel. Enélkül sem konkrét feladataink, sem az nem oldható meg, hogy „népben — nemzetben gondolkodva”, a szocializmust hazánktörténelmi múltja, gazdasági adottságai, népünk szándékai és vágyai, a magyar sajátosságok szerint építsük. Ez a politika sikereink forrása. A népfrontmozgalom fellendülésének „titka” tehát az, hogy széles teret adott nemcsak a politikával való egyetértéshez, hanem a politika formálásában és a megvalósításban való részvételhez is. Mondana erre példát? — Hosszan lehetne sorolni, példának azonbanegy is elegendő. Az elmúlt évben éppen e lap hasábjain szóltunk a településhálózat-fejlesztési koncepció felülvizsgálatánál arról a társadalmi igényről, ami a kiegyenlítettebb fejlesztési gyakorlatot szorgalmazza. A népfrontmunka fejlődésének fontos jellemzője, hogy a társadalmi javaslatokról nemcsak tájékoztattuk a párt és a kormány illetékes szerveit, hanem testületi állásfoglalásaink szerint képviseltük is ezeket az elképzeléseket. Lehet ezt a népfront politikai szerepkörének megfelelő „érdekvédelmi” munkának is nevezni. Ez szükségszerűen vitákkal jár a kormányszervek, a tanácsok és a népfrontszervek között, amelyek előrevivő megegyezéssel zárulnak. Javaslataink szerint a VI. ötéves terv kimondta: „növelni kell a falvak népességmegtartó erejét”, és az első jelek szerint, 1981-ben már valamivel több pénz jut a kisebb települések fejlesztésére. Még fontosabbnak tartjuk, hogy előrehaladt a „város és vidéke” együttműködésének gondolata, hogy az egy körzetben élő települések ne egymás rovására, hanem egymást erősítve fejlődjenek. — A példa arról szól, hogyan vesz részt a társadalom, és annak legszélesebb politikai mozgalma, a népfront, a politika formálásában. Tudna példát a társadalmi részvételre a megvalósításban is? — Maradjunk a településfejlesztésnél. Ahogy fellendült a vita, kiszélesedett a közgondolkodás gyakorlata, úgy növekedett a részvétel is. Bevett gyakorlat, hogy amikor egy falugyűlésen, városkörzeti találkozáson valaki valamiféle javaslatot tesz a fejlesztésre, becsületbeli dolog úgy folytatni, hogy a megvalósításban milyen részt vállal maga, vagy a kollektívája, az üzem, az utca. Megjegyzem, hogy a részvétel egyben a társadalmi kontroll leghatékonyabb módja is. A növekvő részvételt jelzi, hogy az V. ötéves tervben a településfejlesztési társadalmi munka értéke kereken 20 milliárd forint volt, amelyből 10,3 milliárd az utolsó két évre, tehát a vita kiszélesedésének időszakára esett. Ezek tiszteletre méltó eredmények. De, sportnyelven szólva, tudják-e tartani a tempót? Talán arról a területről szólna, amelyért az országos tanácsban felelős: mivel foglalkozik a népfront a gazdaságpolitika területén? , — Mindenekelőtt megjegyzem, hogy a termelő munkában, a szellemi tevékenységben lehetnek teljesen elkülöníthető feladatkörök, sőt, ez a társadalmi munkamegosztás és a tudomány fejlődésével növekszik (miközben növekszik az együttműködés szervezettségének jelentősége is), de a politikai munka lényege az összefüggések, a kölcsönhatások áttekintése és egyeztetése. A gazdaság- és társadalompolitika ezer ágon összefüggő egység. Különösen kiemeli az összefüggések fontosságát a VI. ötéves terv. A torlódó körülmények és feladatok: a kialakuló világgazdasági rend, az ezt követő technológiai fordulat, a tőkés világgazdasági válság elmélyülése, az ehhez kapcsolódó külpolitikai légkör, a belső hibák, korszerűtlenségek felszámolása, a gazdaság intenzifikálása, az egyensúlyi, a gazdaságossági követelmények, az előre látható és a váratlan fordulatok különös helyzetet teremtettek, amely munkánk szerint lehet előnyös vagy hátrányos. A VI. ötéves terv azért lett keretjellegű, hogy teret adjon a folyamatos helyzetelemzésnek és a gondolkodásnak, ezzel is segítve, hogy minél több fej és kéz kapcsolódjék be a felelősségvállalásba és a megvalósításba. Mivel ez nemcsak a szakértők szélesebb körű bevonását, hanem a „laikus” társadalom részvételét is jelenti, ez a néppontra is növekvő feladatokatró. Ehhez már hozzá is kezdtünk. Széles társadalmi síkon kell gondolkodnunk: pl. tervezési és költségvetési metodikánk, energiagazdálkodásunk perspektívái, ipari, kereskedelmi struktúránk korszerűsítése, a magánkezdeményezés és -tevékenység bekapcsolása, az infrastruktúrafejlesztés feladatkörein. A közgondolkodás ezekben a kérdésekben sok tanácskozást, vitát feltételez, és rendszeres együttműködést a kormány és a népfront között. Nyilvánvaló, ha a népfront ezeket az alapvető gazdasági problémákat a közvélemény elé tárja, nemcsak az országos teendőkre születnek gondolatok, javaslatok, hanem a helyi tevékenységre, a konkrét megvalósításra vonatkozóan is. Így azután a közösen formált országos intézkedést megértő légkör és tettrekészség fogadhatja. Tudna-e példát arra, ahol a társadalmi és a gazdasági feladatok együtt jelentkeznek? — Igen. Ezekben a hetekben került társadalmi fórumaink elé népesedési helyzetünk, a születések és a halálosások alakulása, a halaszthatatlan és a távlati teendők megvitatása. E kérdéskörben az alapozó gazdasági tényezők S. Hegedűs László Nagykőrösön született. A felszabadulás előtt részt vett a haladó parasztifjúsági mozgalmakban. Kapcsolatba került a Parasztpárt, a Kisgazdapárt, majd a Kommunista Párt vezetőivel. Budapesten részt vett a fegyveres ellenállásban. A felszabadulás után a Nemzeti Parasztpárt Politikai Bizottságának tagja, ifjúsági szövetségének elnöke. Először 1949-ben választották képviselőnek. Agrármérnök. A Mezőgazdasági Minisztériumban, kísérleti gazdaságban, termelőszövetkezetben dolgozott. A Hazafias Népfront Országos Tanácsának 1974-től titkára mellett nagy súllyal esnek latba az életmód, a kulturális, a morális, a szemléleti és a világnézeti kérdések, egymással szoros és folyamatos kölcsönhatásban. Az első vitasorozat megállapításait most összegezzük, és ha illetékes testületünk állást foglalt, képviseljük azt a politikai és állami döntéseknél is, így én most elsősorban saját nevemben szólhatok. Újból áttekintve az 1973-ban hozott politikai megállapításokat, véleményem szerint azok ma, és hosszú távon helytállóak. A jó határozatok végrehajtása körüli mozgalom azonban ellanyhult, nem kísértük megfelelő előrelátással a helyzet alakulását, nem hoztunk megfelelő intézkedéseket, és a változó körülmények felmorzsolták kezdeti intézkedéseink sikerét. Számos kedvezőtlen, egyéb tényező összhatásaként a születések száma tartósan lecsökkent, és aránya Európában a legalacsonyabbak közé tartozik. És mivel a halálozási arányok is romlottak, a népességszám-növekedés az utóbbi két évben csaknem megállt, sőt előrelátható a csökkenés is. Az 1973-as intézkedések azonban megmutatták, hogy a születések alakulása eredményesen befolyásolható, és az egészségesebb életmód, valamint az egészségügyi ellátás fejlesztése is megállíthatja a várható életkorcsökkenést. Az elérendő célokat a jelenlegi lehetőségektől függetlenül, hosszú távra kell kijelölni, és szerves részévé kell tennünk közép- és rövid távú terveinknek országos, területi, helyi és üzemi vonatkozásban egyaránt. Nevezhetnénk ezt talán családvédelmi terveknek is. Ez nem azonos azzal a problémakörrel, amit szociálpolitikának nevezünk. A cél pedig, véleményem szerint az, hogy kiteljesedhessen, kényszer nélkül és időben a házaspárok vágya és szándéka a szülések számára (ez a vizsgálatok szerint a társadalmi érdekkel megegyezően 2—3 gyermek), és hogy a gyermekek vállalása ne jelentsen anyagi hátrányt — kettő, három gyermek esetén sem — azokkal szemben, akiknek ez nem adatott meg, vagy akik elzárkóznak tőle. Valljuk, hogy a szocialista társadalom a jövő társadalma, a jövőt építő társadalom. Ez a fogyó gyermekszámmal, öregedő társadalommal, szaporább elmúlással nem valósítható meg. Biztos vagyok benne, hogy a hozandó határozatokat — még ha áldozatot kíván is — egy nemzet megértése fogja megvalósítani. A következő napokban, hetekben olvasóink gyakran találkoznak majd lapunkban olyan írásokkal, riportokkal, amelyek az ötnapos munkahét bevezetésének előkészületeiről, s az áttérés folyamatáról adnak majd képet. Riportereink felkészültek. Tanulmányozták az eddig született és előkészülőben levő határozatokat, rendeleteket, gyűjtik az anyagot az iparban, a szolgáltató ágazatokban, az egészségügyi és oktatási intézményekben, az ügyintéző hivatalokban, a MÁV- nál, a Volánnál, a közművelődés otthonaiban, s másutt, ahol a megnövekedett szabadidő kellemes, hasznos eltöltéséről gondoskodhatnak. Néhányan hosszabb útra is keltek, hogy beszámoljanak a környező országokban már megvalósult munkaidő-csökkentés tapasztalatairól. Miért éppen most „kapcsolunk rá” a témára? Nem túl korai-e – kérdezhetik olvasóink, hiszen ismert, hogy az átállás hosszabb időt vesz igénybe, s hogy az idén (július elsejével) jobbára csak a három műszakban és folyamatosan termelő üzemekben kezdődik meg az áttérés az ötnapos munkahétre. Másutt, a munkahelyek túlnyomó többségében még csak az előkészületeknél tartanak, most alakul, formálódik az átállással együttjáró felkészülés, a szükséges intézkedési rendszer kidolgozása, a döntések előkészítése. Nos, éppen ehhez az előkészítő munkához kívánunk csatlakozni segítőkészen, a tapasztalatok nyilvánosságával. Miért éppen most vezetik be Magyarországon az ötnapos munkahetet? Mi tagadás, így is felmerül a kérdés, ámbár nem bennünk, s nem is elsősorban hazai berkekben. Bizonyos határainkon túli sajtóorgánumok a maguk szájíze és sanda taktikája szerint indokolják, magyarázzák, hátsó gondolatokkal kibővítik, „dicsérik” e lépést, zavaros összefüggéseket vélnek felfedezni benne. Hiábavaló próbálkozások, hiszen nyíltan meghirdetett, ország-világ előtt régen ismert társadalompolitikai célkitűzéseink között eleve ott szerepel a munkaidő-csökkentés. Már a 44 órás munkahét bevezetésekor tudtuk, hogy a feltételek megteremtésével tovább rövidül majd a munkahét, s örömmel üdvözöltük, hogy az MSZMP XI. kongresszusának programnyilatkozatában is felvetődött az ötnapos munkahét bevezetésének politikai programja, amit azután a párt XII. kongresszusa határozattá emelt. Nem sokkal ezután az országgyűlés elé terjesztett kormányprogram már az akciótervet is meghirdette. Elárulhatjuk olvasóinknak, hogy néhány, a külföldi tapasztalatokról számot adó riportunk már nyomdakész, s kitűnik belőlük: a munkahét megrövidítése sehol sem volt könnyű, előkészítése mindenütt fokozatosan történt, hosszú időt vett igénybe, konfliktusokat is teremtett, kivált az infrastruktúrában s a szolgáltató ágazatokban. Mi sem számíthatunk másra, könnyebb, simább útra. Az átállást a vállalatoknak, szövetkezeteknek önerőből és önállóan kell végrehajtaniuk, ami azt jelenti, hogy nem csökkenhet a teljesítmény, a dolgozók keresete, nem romolhat a szerződéses kapcsolat és a fegyelem, s a rövidebb munkahét nem mehet a lakosság ellátásának rovására. Nem lesz „gongütés” sem, avagy valami felsőbb „jelzés” arra, hogy melyik vállalatnál, munkahelyen mikor kezdődjék az ötnapos munkahét bevezetése, mert az időpont mindenütt a feltételek megteremtéséhez kötődik. Megkívánja a jobb munkaszervezést, a termelékenység növelését, a veszteségidő csökkentését. Erre különösen nagy szükség van, hiszen a számítások szerint a veszteségidő aránya üzemeinkben a teljes munkaidő 10—15 százalékát teszi ki, s ehhez járul még az igazolatlan távollétekből adódó további három-négy százalékos munkaidő-kiesés. A felkészülésnek nemcsak a vállalatok „kerítésén” belül, hanem azon „kívül”, a lakossági szolgáltatásokban, az ügyintézésben, a szállítások rendjében is meg kell történnie, mi több: a kettő között harmóniát kívánatos kialakítani. Eközben óhatatlan a vita, az érdekütközés. Máris hallani olyan hangokat az üzletekben, a fodrásznál, a mosodában, a javító szervizekben, hogy számukra is feltétlenül a szombat legyen a szabadnap, mert ugyebár ők is ugyanolyan dolgozók, mint más... Természetes érdek fejeződik ki ebben a hangban, egy bizonyos dolgozó réteg érdeke, amely ütközhet s ütközik is azok érdekével — s bizonyára ez a többség —, akik szombaton is szeretnének friss kenyeret vásárolni, elvinni a Patyolatba a heti szennyest, leszaladni a háztartási boltba a takarítószerekért, vagy éppen beülni hajvágásra, szépítkezésre a fodrászhoz. „5 + 2”. Külföldi krónikáinkban önök is olvashatják majd, hogy szomszédaink a rövidebb munkahét jelölésére mennyivel gyakrabban használják az „5 + 2”-t — vagyis az öt ledolgozott és a két szabadnapot jelző fogalmat —, mint a nálunk szinte egyeduralkodó „szabad szombatok” kifejezést. Természetesen a dolgozók nagy többsége számára a szombat lesz a szabadnap, ám azt is természetesnek kellene tartani — különben káosz teremtődne —, hogy nem mindenki számára, s nem minden héten lehet szabad a szombat. Az áttéréssel szinte mindenütt új munkaidőt és munkarendet vezetnek be, mivel a jelenlegi 44 órás heti törvényes munkaidő általában 42 órára csökken, s a több műszakban, a folyamatos munkarendben dolgozóknál pedig — a vállalatok döntése szerint — 40 vagy 41 órás is lehet a munkahét. Az előzetes számítások azt mutatják, hogy az ötnapos munkahétre való áttérés a társadalmi munkaidőalap 2—2,5 százalékos csökkenésével jár együtt. A legtöbb munkahelyen meg kell változtatni a műszakkezdést, a napi munkaidőt, s a pihenőidő kiadásának korábbi rendjét-módját. Erre mindenütt időben fel kell készülni, a dolgozókkal és a szakszervezetekkel konzultálva. Az Élelmezésipari Dolgozók Szakszervezetének központi vezetősége például a napokban vitatta meg az ötnapos munkarendre való áttérés szakszervezeti tennivalóit. Két mondat a vitából: „Tudatosan nem beszélünk szabad szombatról, hiszen a mi iparágaink közvetlenül a lakosságot látják el friss áruval, tejjel, hússal, kenyérrel. Mások szezonális munkát végeznek, így a konzerv-, hűtő- és a gabonaipar vállalatai.” Csak örülhetünk ennek az egészséges szemléletnek, s bízhatunk a dolgozók kötelességtudatában, felelősségérzetében. A szakszervezeti vezetők azonban már ebben a vitában is felhívják a figyelmet a többlettúlóra veszélyére, amellyel a vállalatok megpróbálhatják (volt már rá példa) „ellensúlyozni” a gondos előkészítés, a munka- és üzemszervezés hibáit, hiányosságait. Reális veszély ez. Elkerülni csak úgy lehet, ahogyan mások, szomszédaink is tették: jobban, szervezettebben, hatékonyabban kell kihasználni a munkaidőt. Óvakodnunk kell attól, amire csípős nyelven, de jóakarattal figyelmeztetett a legutóbbi rádiókabaré, hogy tudniillik mindaz, ami a mai „dolgozós” szombatokra jellemző — amikor alig találni valakit a munkahelyén, s kinekkinek esze-lába már kifelé áll —, ne tolódjék át a jövendő péntekekre. A rövidebb munkahét a magasabb munkakultúra minősítője. A rendé, a fegyelemé. Ez ugyanolyan érdekünk, mint a szabadidő, amelyet általa megnyerünk. PÉTER ILONA MUNKAHÉT