Magyar Hírlap, 1981. június (14. évfolyam, 127-151. szám)

1981-06-14 / 138. szám

Magyar Hírlap cse­pé A H­É­T 1981. JÚNIUS 1., VASÁRNAP 5 L. Hegedűs Lászlóé, a Hazafias Népfront titkáráé a szó A szavak tettekké válnak Az MSZMP XII. kongresszusa meghatározta a Hazafias Népfront tennivalóit, mikor megállapította: „A Hazafias Népfront töreked­jék arra, hogy tovább növekedjék a közéletben részt vevők köre, elsősorban a lakóterületeken. Mozgósítson országos és helyi felada­tok megoldására. Bizottságai vállaljanak még nagyobb szerepet a város- és községpolitikai tervek kidolgozásában és megvalósításá­ban ..Mindennek hogyan tettek eleget, és milyen elképzeléseik vannak a­ jövőre, erre kért választ L. Hegedűs Lászlótól, a Hazafias Népfront Országos Tanácsának titkárától Fahidy József, lapunk munkatársa. — A mozgalmi munka, külö­nösen az utóbbi öt évben kétség­telenül „kivirágzott”. Számunk­ra, akik nap mint nap benne élünk, és elsősorban a gondjait viseljük, sokszor meglepő a köz­életi részvétel lendülete, a közös gondok vállalása, a társadalmi közreműködés kézzelfogható ered­ményei. A forrás az a nyílt po­litika, amely a pártkongresszus határozattervezetét, a törvény­­tervezeteket, nemzeti „sorskérdé­seinket”, gondjainkat, a községi, városi terveket egyaránt a tár­sadalom elé terjeszti, és lehető­séget teremt, hogy a tervek, ha­tározatok formálásában, megvaló­sításában és annyik ellenőrzésé­ben a társadalom minél szélesebb körben részt vegyen. Ennek a társadalmi együttgondolkodásnak és cselekvésnek — ami a szocia­lista nemzeti egység lényege —, a jelen szakaszban növekvő fon­tossága van.­­ Az alap ehhez a pártnak im­már negyed százada meghirdetett politikája, amely kimondja, hogy a politikai alapintézmények, a kormány, a szakszervezet, a nép­front és mások, a közösen kiala­kított politika alapján önálló fe­lelősséggel dolgozzanak, és a tár­sadalmi együttműködés kereté­ben növekvő mértékben önállóak a helyi államhatalmi szervek és a gazdálkodó egységek is. Ez a feladatmegosztás teremt lehetősé­get az állampolgár számára, hogy lakóhelye, munkahelye, vagy­ ér­deklődési köre szerint ismerete­ket szerezzen, és bekapcsolódjék a köz ügyeibe, alkalmat találjon a közhasznú cselekvésre. Az egy­­pártrendszer keretében ez bizto­sítja a sokoldalú társadalmi rész­vételt és kontrollt.­­ Tapasztaljuk, hogy a kiter­jedt demokratikus vita, ha ér­demi dolgokról szól, roppant szel­lemi és fizikai energiát, teremtő­erőt szabadít fel. Enélkül sem konkrét feladataink, sem az nem oldható meg, hogy „népben — nemzetben gondolkodva”, a szo­cializmust hazánk­­történelmi múltja, gazdasági adottságai, né­pünk szándékai és vágyai, a ma­gyar sajátosságok szerint építsük. Ez a politika sikereink forrása.­­ A népfrontmozgalom fellendü­lésének „titka” tehát az, hogy szé­les teret adott nemcsak a politiká­val való egyetértéshez, hanem a politika formálásában és a meg­valósításban való részvételhez is. Mondana erre példát? — Hosszan lehetne sorolni, pél­dának azonban­­egy is elegendő. Az elmúlt évben éppen e lap ha­sábjain szóltunk a településháló­zat-fejlesztési koncepció felül­vizsgálatánál arról a társadalmi igényről, ami a kiegyenlítettebb fejlesztési gyakorlatot szorgal­mazza. A népfrontmunka fejlő­désének fontos jellemzője, hogy a társadalmi javaslatokról nem­csak tájékoztattuk a párt és a kormány illetékes szerveit, ha­nem testületi állásfoglalásaink szerint képviseltük is ezeket az elképzeléseket. Lehet ezt a nép­front politikai szerepkörének meg­felelő „érdekvédelmi” munkának is nevezni. Ez szükségszerűen vi­tákkal jár a kormányszervek, a tanácsok és a népfrontszervek között, amelyek előrevivő meg­egyezéssel zárulnak. Javaslataink szerint a VI. ötéves terv kimond­ta: „növelni kell a falvak népes­ségmegtartó erejét”, és az első jelek szerint, 1981-ben már vala­mivel több pénz jut a kisebb te­lepülések fejlesztésére. Még fon­tosabbnak tartjuk, hogy előre­haladt a „város és vidéke” együtt­működésének gondolata, hogy az egy körzetben élő települések ne egymás rovására, hanem egymást erősítve fejlődjenek. — A példa arról szól, hogyan vesz részt a társadalom, és annak leg­szélesebb politikai mozgalma, a népfront, a politika formálásában. Tudna példát a társadalmi részvé­telre a megvalósításban is? — Maradjunk a településfej­lesztésnél. Ahogy fellendült a vita, kiszélesedett a közgondolko­dás gyakorlata, úgy növekedett a részvétel is. Bevett gyakorlat, hogy amikor egy falugyűlésen, vá­roskörzeti találkozáson valaki valamiféle javaslatot tesz a fej­lesztésre, becsületbeli dolog úgy folytatni, hogy a megvalósítás­ban milyen részt vállal maga, vagy a kollektívája, az üzem, az utca. Megjegyzem, hogy a rész­vétel egyben a társadalmi kont­roll leghatékonyabb módja is. A növekvő részvételt jelzi, hogy az V. ötéves tervben a településfej­lesztési társadalmi munka értéke kereken 20 milliárd forint volt, amelyből 10,3 milliárd az utolsó két évre, tehát a vita kiszélese­désének időszakára esett.­­ Ezek tiszteletre méltó eredmé­nyek. De, sportnyelven szólva, tud­ják-e tartani a tempót? Talán arról a területről szólna, amelyért az or­szágos tanácsban felelős: mivel foglalkozik a népfront a gazdaság­­politika területén? , — Mindenekelőtt megjegyzem, hogy a termelő munkában, a szel­lemi tevékenységben lehetnek tel­jesen elkülöníthető feladatkörök, sőt, ez a társadalmi munkameg­osztás és a tudomány fejlődésével növekszik (miközben növekszik az együttműködés szervezettségé­nek jelentősége is), de a politi­kai munka lényege az összefüg­gések, a kölcsönhatások áttekin­tése és egyeztetése. A gazdaság- és társadalompolitika ezer ágon összefüggő egység. Különösen ki­emeli az összefüggések fontossá­gát a VI. ötéves terv.­­ A torlódó körülmények és feladatok: a kialakuló világgaz­dasági rend, az ezt követő techno­lógiai fordulat, a tőkés világgaz­dasági válság elmélyülése, az ehhez kapcsolódó külpolitikai lég­kör, a belső hibák, korszerűtlen­ségek felszámolása, a gazdaság in­­tenzifikálása, az egyensúlyi, a gazdaságossági követelmények, az előre látható és a váratlan for­dulatok különös helyzetet terem­tettek, amely munkánk szerint lehet előnyös vagy hátrányos. A VI. ötéves terv azért lett keret­jellegű, hogy teret adjon a fo­lyamatos helyzetelemzésnek és a gondolkodásnak, ezzel is segítve, hogy minél több fej és kéz kap­csolódjék be a felelősségvállalás­ba és a megvalósításba. Mivel ez nemcsak a szakértők szélesebb körű bevonását, hanem a „laikus” társadalom részvételét is jelen­ti, ez a néppontra is növekvő fel­adatokat­­ró. Ehhez már hozzá is kezdtünk. Széles társadalmi síkon kell gondolkodnunk: pl. terve­zési és költségvetési metodikánk, energiagazdálkodásunk perspek­tívái, ipari, kereskedelmi struk­túránk korszerűsítése, a magán­kezdeményezés és -tevékenység bekapcsolása, az infrastruktúra­fejlesztés feladatkörein. A közgon­dolkodás ezekben a kérdésekben sok tanácskozást, vitát feltételez, és rendszeres együttműködést a kormány­ és a népfront között.­­ Nyilvánvaló, ha a népfront ezeket az alapvető gazdasági prob­lémákat a közvélemény elé tárja, nemcsak az országos teendőkre szü­letnek gondolatok, javaslatok, ha­nem a helyi tevékenységre, a konk­rét megvalósításra vonatkozóan is. Így azután a közösen formált or­szágos intézkedést megértő légkör és tettrekészség fogadhatja. Tud­na-e példát arra, ahol a társadal­mi és a gazdasági feladatok együtt jelentkeznek? — Igen. Ezekben a hetekben került társadalmi fórumaink elé népesedési helyzetünk, a szüle­tések és a halálosások alakulása, a halaszthatatlan és a távlati teen­dők megvitatása. E kérdéskörben az alapozó gazdasági tényezők S. Hegedűs László Nagykőrösön született. A felszabadulás előtt részt vett a haladó parasztifjúsági mozgalmakban. Kapcsolatba ke­rült a Parasztpárt, a Kisgazda­­párt, majd a Kommunista Párt vezetőivel. Budapesten részt vett a fegyveres ellenállásban. A fel­­szabadulás után a Nemzeti Pa­rasztpárt Politikai Bizottságának tagja, ifjúsági szövetségének el­nöke. Először 1949-ben választot­ták képviselőnek. Agrármérnök. A Mezőgazdasági Minisztérium­ban, kísérleti gazdaságban, ter­melőszövetkezetben dolgozott. A Hazafias Népfront Országos Ta­nácsának 1974-től titkára­ mellett nagy súllyal esnek latba az életmód, a kulturális, a morá­lis, a szemléleti és a világnézeti kérdések, egymással szoros és fo­lyamatos kölcsönhatásban. Az el­ső vitasorozat megállapításait most összegezzük, és ha illetékes testületünk állást foglalt, képvi­seljük azt a politikai és állami döntéseknél is,­­ így én most elsősorban saját nevemben szólhatok. Újból átte­kintve az 1973-ban hozott politi­kai megállapításokat, vélemé­nyem szerint azok ma, és hosszú távon helytállóak. A jó határo­zatok végrehajtása körüli moz­galom azonban ellanyhult, nem kísértük megfelelő előrelátással a helyzet alakulását, nem hoz­tunk megfelelő intézkedéseket, és a változó körülmények felmor­zsolták kezdeti intézkedéseink si­kerét. Számos kedvezőtlen, egyéb tényező összhatásaként a szüle­tések száma tartósan lecsökkent, és aránya Európában a legala­csonyabbak közé tartozik. És mi­vel a halálozási arányok is rom­lottak, a népességszám-növekedés az utóbbi két évben csaknem megállt, sőt előrelátható a csök­kenés is.­­ Az 1973-as intézkedések azonban megmutatták, hogy a születések alakulása eredménye­sen befolyásolható, és az egész­ségesebb életmód, valamint az egészségügyi ellátás fejlesztése is megállíthatja a várható életkor­csökkenést. Az elérendő célokat a jelenlegi lehetőségektől függet­lenül, hosszú távra kell kijelölni, és szerves részévé kell tennünk közép- és rövid távú terveinknek országos, területi, helyi és üzemi vonatkozásban egyaránt. Nevez­hetnénk ezt talán családvédelmi terveknek is. Ez nem azonos az­zal a problémakörrel, amit szo­ciálpolitikának nevezünk.­­ A cél pedig, véleményem sze­rint az, hogy kiteljesedhessen, kényszer nélkül és időben a há­zaspárok vágya és szándéka a szü­lések számára (ez a vizsgálatok szerint a társadalmi érdekkel megegyezően 2—3 gyermek), és hogy a gyermekek vállalása ne jelentsen anyagi hátrányt — ket­tő, három gyermek esetén sem — azokkal szemben, akiknek ez nem adatott meg, vagy akik elzárkóz­nak tőle. Valljuk, hogy a szocia­lista társadalom a jövő társadal­ma, a jövőt építő társadalom. Ez a fogyó gyermekszámmal, örege­dő társadalommal, szaporább el­múlással nem valósítható meg. Biztos vagyok benne, hogy a ho­zandó határozatokat — még ha ál­dozatot kíván is — egy nemzet megértése fogja megvalósítani. A következő napokban, hetek­ben olvasóink gyakran ta­lálkoznak majd lapunkban olyan írásokkal, riportokkal, ame­lyek az ötnapos munkahét beve­zetésének előkészületeiről, s az áttérés folyamatáról adnak majd képet. Riportereink felkészültek. Tanulmányozták az eddig szüle­tett és előkészülőben levő hatá­rozatokat, rendeleteket, gyűjtik az anyagot az iparban, a szolgál­tató ágazatokban, az egészségügyi és oktatási intézményekben, az ügyintéző hivatalokban, a MÁV- nál, a Volánnál, a közművelődés otthonaiban, s másutt, ahol a megnövekedett szabadidő kelle­mes, hasznos eltöltéséről gondos­kodhatnak. Néhányan hosszabb útra is keltek, hogy beszámolja­nak a környező országokban már megvalósult munkaidő-csökkentés tapasztalatairól. Miért éppen most „kapcsolunk rá” a témára? Nem túl korai-e – kérdezhetik olvasóink, hiszen ismert, hogy az átállás hosszabb időt vesz igénybe, s hogy az idén (július elsejével) jobbára csak a három műszakban és folyamato­san termelő üzemekben kezdődik meg az áttérés az ötnapos mun­kahétre. Másutt, a munkahelyek túlnyomó többségében még csak az előkészületeknél tartanak, most alakul, formálódik az átál­lással együttjáró felkészülés, a szükséges intézkedési rendszer ki­dolgozása, a döntések előkészíté­se. Nos, éppen ehhez az előké­szítő munkához kívánunk csatla­kozni segítőkészen, a tapasztala­tok nyilvánosságával. Miért éppen most vezetik be Magyarországon az ötnapos mun­kahetet? Mi tagadás, így is fel­merül a kérdés, ámbár nem ben­nünk, s nem is elsősorban hazai berkekben. Bizonyos határainkon túli sajtóorgánumok a maguk szájíze és sanda taktikája szerint indokolják, magyarázzák, hátsó gondolatokkal kibővítik, „dicsé­rik” e lépést, zavaros összefüggé­seket vélnek felfedezni benne. Hiábavaló próbálkozások, hiszen nyíltan meghirdetett, ország-világ előtt régen ismert társadalompo­litikai célkitűzéseink között eleve ott szerepel a munkaidő-csökken­tés. Már a 44 órás munkahét be­vezetésekor tudtuk, hogy a fel­tételek megteremtésével tovább rövidül majd a munkahét, s örömmel üdvözölt­ük­, hogy az MSZMP XI. kongresszusának programnyilatkozatában is felve­tődött az ötnapos munkahét be­vezetésének politikai programja, amit azután a párt XII. kong­resszusa határozattá emelt. Nem sokkal ezután az országgyűlés elé terjesztett kormányprogram már az akciótervet is meghirdette. Elárulhatjuk olvasóinknak, hogy néhány, a külföldi tapasztalatok­ról számot adó riportunk már nyomdakész, s kitűnik belőlük: a munkahét megrövidítése sehol sem volt könnyű, előkészítése mindenütt fokozatosan történt, hosszú időt vett igénybe, konflik­tusokat is teremtett, kivált az infrastruktúrában s a szolgáltató ágazatokban. Mi sem számítha­tunk másra, könnyebb, simább útra. Az átállást a vállalatoknak, szövetkezeteknek önerőből és ön­állóan kell végrehajtaniuk, ami azt jelenti, hogy nem csökkenhet a teljesítmény, a dolgozók kere­sete, nem romolhat a szerződéses kapcsolat és a fegyelem, s a rö­­videbb munkahét nem mehet a lakosság ellátásának rovására. Nem lesz „gongütés” sem, avagy valami felsőbb „jelzés” arra, hogy melyik vállalatnál, munkahelyen mikor kezdődjék az ötnapos mun­kahét bevezetése, mert az idő­pont mindenütt a feltételek meg­teremtéséhez kötődik. Megkíván­ja a jobb munkaszervezést, a ter­melékenység növelését, a veszte­ségidő csökkentését. Erre különö­sen nagy szükség van, hiszen a számítások szerint a veszteségidő aránya üzemeinkben a teljes munkaidő 10—15 százalékát teszi ki, s ehhez járul még az igazo­latlan távollétekből adódó továb­bi három-négy százalékos mun­kaidő-kiesés. A felkészülésnek nemcsak a vállalatok „kerítésén” belül, ha­nem azon „kívül”, a lakossági szolgáltatásokban, az ügyintézés­ben, a szállítások rendjében is meg kell történnie, mi több: a kettő között harmóniát kívána­tos kialakítani. Eközben óhatat­lan a vita, az érdekütközés. Máris hallani olyan hangokat az üzletekben, a fodrásznál, a mosodában, a javító szervizek­ben, hogy számu­kra is feltétlenül a szombat legyen a szabadnap, mert ugyebár ők is ugyanolyan dolgozók, mint más... Termé­szetes érdek fejeződik ki ebben a hangban, egy bizonyos dolgozó réteg érdeke, amely ütközhet s ütközik is azok érdekével — s bi­zonyára ez a többség —, akik szombaton is szeretnének friss kenyeret vásárolni, elvinni a Pa­tyolatba a heti szennyest, lesza­ladni a háztartási boltba a taka­rítószerekért, vagy éppen beülni hajvágásra, szépítkezésre a fod­rászhoz. „5 + 2”. Külföldi krónikáink­ban önök is olvashatják majd, hogy szomszédaink a rövidebb munkahét jelölésére mennyivel gyakrabban használják az „5 + 2”-t — vagyis az öt ledol­gozott és a két szabadnapot jelző fogalmat —, mint a nálunk szin­te egyeduralkodó „szabad szom­batok” kifejezést. Természetesen a dolgozók nagy többsége számá­ra a szombat lesz a szabadnap, ám azt is természetesnek kellene tartani — különben káosz terem­tődne —, hogy nem mindenki számára, s nem minden héten le­het szabad a szombat. Az áttéréssel szinte mindenütt új munkaidőt és munkarendet vezetnek be, mivel a jelenlegi 44 órás heti törvényes munkaidő ál­talában 42 órára csökken, s a több műszakban, a folyamatos munkarendben dolgozóknál pedig — a vállalatok döntése szerint — 40 vagy 41 órás is lehet a mun­kahét. Az előzetes számítások azt mutatják, hogy az ötnapos mun­kahétre való áttérés a társadalmi munkaidőalap 2—2,5 százalékos csökkenésével jár együtt. A leg­több munkahelyen meg kell vál­toztatni a műszakkezdést, a napi munkaidőt, s a pihenőidő kiadá­sának korábbi rendjét-módját. Er­re mindenütt időben fel kell ké­szülni, a dolgozókkal és a szak­­szervezetekkel konzultálva. Az Élelmezésipari Dolgozók Szakszervezetének központi veze­tősége például a napokban vitat­ta meg az ötnapos munkarendre való áttérés szakszervezeti tenni­valóit. Két mondat a vitából: „Tudatosan nem beszélünk sza­bad szombatról, hiszen a mi ipar­ágaink közvetlenül a lakosságot látják el friss áruval, tejjel, hús­sal, kenyérrel. Mások szezonális munkát végeznek, így a konzerv-, hűtő- és a gabonaipar vállalatai.” Csak örülhetünk ennek az egész­séges szemléletnek, s bízhatunk a dolgozók kötelességtudatában, felelősségérzetében. A szakszerve­zeti vezetők azonban már ebben a vitában is felhívják a figyel­met a többlettúlóra veszélyére, amellyel a vállalatok megpróbál­hatják (volt már rá példa) „el­lensúlyozni” a gondos előkészí­tés, a munka- és üzemszervezés hibáit, hiányosságait. Reális ve­szély ez. Elkerülni csak úgy le­het, ahogyan mások, szomszé­daink is tették: jobban, szerve­zettebben, hatékonyabban kell ki­használni a munkaidőt. Óvakod­nunk kell attól, amire csípős nyelven, de jóakarattal figyel­meztetett a legutóbbi rádiókaba­ré, hogy tudniillik mindaz, ami a mai „dolgozós” szombatokra jellemző — amikor alig találni valakit a munkahelyén, s kinek­­kinek esze-lába már kifelé áll —, ne tolódjék át a jövendő pénte­kekre. A rövidebb munkahét a maga­sabb munkakultúra minősítője. A rendé, a fegyelemé. Ez ugyan­olyan érdekünk, mint a szabad­idő, amelyet általa megnyerünk. PÉTER ILONA MUNKAHÉT

Next