Magyar Hírlap, 1981. szeptember (14. évfolyam, 204-229. szám)

1981-09-30 / 229. szám

Művészek, közönség, szervezők Hangversenyévad előtt Aki az elmúlt napokban a Vörösmarty tér tájékán járt, sűrű és tömött sorállásra figyelhetett fel. A tájékozatlanabb sétálgatók, nézelődök, turisták törhették a fejüket, vajon miben szenvedhetnek ekkora hiányt a pestiek; a tájékozottabbak azonban tudták, hogy évek óta ez és az ehhez hasonló sorállás vezeti be a hangversenyévadot. Az idei évad azonban mintha a korábbinál is több, neves, külföldi vendégművészt ígérne a közönségnek, s a hazai muzsikusok is nagyszerű koncertekkel csábítanák híveiket. Kármán Györgyöt, az Országos Filharmónia műsorszerkesztőségének vezetőjét kértem meg, mondja el, mi az oka ennek a „sztárparádénak”. — Elöljáróban ■ ki kell ábrándítanom, ha úgy gondolja, hogy a „sztárparádé” ennek az évadnak és csakis az évad elejének szól. Korántsem. Hiszen az elmúlt, 1980—81-es évad vége szinte hasonló „sztárparádéval” zárult: gondoljunk csak a milánói Scala nyár eleji vendégszereplésére. Kétségtelen, hogy hosszú évek óta minden évadunk a budapesti zenei hetek eseménysorozatával indul, s mert fontosnak tartjuk a hangsúlyos kezdést, igyekszünk neves művészeket megnyerni erre a néhány hétre. De senki se gondolja, hogy ezzel lezárult a neves művészek magyarországi vendégszereplése az adott évadban. — Talán említsünk néhány példát. — Készségesen. A téli bérlet öt sorozatában egyebek közt felléptetjük Yehudi és Jeremy Menuhint, André Wattsót, az I nuovi virtuosi di Roma kamarazenekart, Ruggiero Riccit, a párizsi Új Filharmonikus Zenekart, a drezdai Filharmonikus Zenekart, Oleg Kagant, a Ludwigsburgi Fesztivál Zenekarát és a Délnémet Madrigálkórust. Vezényelni fog az évad során Peter Schreier, Dmitrij Kitajenko és Doráti Antal. Hangsúlyozom : bérleti társaságukban igen sok, kiváló magyar művész játékát élvezheti a magyar közönség. És ez csak a téli bérlet. — Eszerint a Filharmónia elképzelése: hangsúlyos kezdés — méltó folytatás? — Igen, mégpedig úgy, hogy a budapesti zenei hetek szervesen beépül az évadba. Ez alkalommal emlékszünk meg minden évben Bartók Béla halálának évfordulójáról (szeptember 25.), ekkorra sűrítjük a Korunk Zenéje sorozatot magyar és külföldi kortárs zeneszerzők műveiből. — Vajon a méltó folytatáshoz megfelelően méltó-e a hangversenytermi helyzet? — Sajnos nem. A szocialista országok hasonló rendeltetésű szerveivel ellentétben egyedül a mi intézményünknek nincs saját koncertterme. Igaz, hogy hagyományosan kiegyensúlyozott társbérleti viszonyban vagyunk a Zeneművészeti Főiskolával a nagyterem és a kisterem használatát illetően, a Zeneakadémia nagytermébe azonban csak mintegy 1100 ember fér, az Erkel Színházba több mint kétszer ennyi. Azelőtt évadonként negyven alkalommal rendezhettünk ott hangversenyeket, most, az Operaház rekonstrukciója miatt már csak tízszer. A Vigadó nagytermével többféle problémánk is volt, ezek nagy részét sikerült megoldani: a pódiumon most már elfér egy közepes méretű szimfonikus zenekar, javult a terem akusztikája, s alkalmanként körülbelül hatszáz ember élvezheti ott a hangversenyeket. „Felfedeztük” a Budai Vigadó jó akusztikájú, kellemes hangversenytermét, kényelmes székeiben azonban csak háromszázan férnek el. Tervezzük, hogy az igazán nagy érdeklődést kiváltó hangversenyeket a Zeneakadémia után a Vigadóban ismételjük meg, s néha arra is módot kell találnunk, hogy még rugalmasabbak legyünk. — Ha jól tudom, minden bebérletezett évad legalább egy évvel korábban összeáll. Ebben a feszült hangversenytermi helyzetben hogyan lehetnek rugalmasak? — Rugalmasságunk többnyire azt jelenti, hogy az idei évad tanulságait a következő évad előkészítésekor vonjuk le. De ha másképpen nem megy, a hazai művészek együttműködésére számítva, hirtelen kell programot változtatnunk. Tehát egy magyar előadóművész meghirdetett hangversenyét elhalasztjuk, hogy felléptethessünk egy világhírű művészt, akivel másképp nem tudnánk időpontot egyeztenn. Biztos, hogy így a közönség nem jár rosszul, és a szóban forgó magyar művésznek is találunk a későbbiekben megfelelő helyet és időpontot. Van azonban ennek a szorult helyzetnek jó oldala is. — Igencsak kíváncsi lennék, mi lehet az? — Talán kevesen tudják rólunk, hogy mi bevételi tervre kötelezett szerv vagyunk. A kevés előadóhely és az évről évre növekvő érdeklődés kölcsönhatásaképpen az átlagos látogatottság 95 százalékos. — Azt hiszem, ez a szám világszerte elismerést keltene. De vajon nem látszateredmény? — Nem szeretek a számokkal dobálózni, de azért említenék egy összehasonlító adatot. Több mint két évtizeddel ezelőtt, 1958-ban mintegy 800 hangversenyt rendeztünk az országban, ma egyedül Budapesten 600 a koncertjeink száma, vidéken pedig ehhez további 1800 járul. Ha lenne egy akkora, önálló, saját hangversenytermünk, mint az Erkel Színház, valószínűleg kisebb lenne az átlagos látogatottság, de könnyebb lenne hangversenyjegyet szerezni Budapesten. Bár ki tudja? Lehet, hogy akkor még több érdeklődőlenne. — És ami azt illeti, a magyar közönség meglehetősen kiszámíthatatlan. Sok évtizedes hagyománya van nálunk annak, hogy világszerte elismert, beérkezett művészek kistáján megbuknak Budapesten, vagy legalábbis olyan hűvös fogadtatásban részesülnek, hogy művész és rendező (ez esetben a Filharmónia) nem tud hová lenni a csodálkozástól. Mi lehet ennek az oka? — A hagyományok nálunk jellegzetesek. Mondhatnám: a közönség nagy része konzervatív, már a műsort illetően. Beethoven, Brahms, Csajkovszkij és mondjuk még Haydn vagy Mozart műveinek előadása többnyire sikerrel kecsegtet. Sok függ attól is a pillanatnyi divat, népszerűség mellett, hogy ki mit játszik, vezényel. Mi a művészre bízzuk programjának kiválasztását. Ezért örülünk például annak, hogy ha a mindig szívesen fogadott Kocsis Zoltán a nálunk kevésbé népszerű Rachmanyinov zongoraműveit játssza. Ezért fogadjuk szívesen a mostanában oly sikeres és divatos régizene-együtteseket és szólistákat. Biztos vagyok benne, hogy újból nagy sikere lenne a Nicolaus Harnoncourt vezette bécsi Concentus Musicusnak, Gustav Leonhardtnak, a Kuijken együttesnek, de nem gondoljuk, hogy ezentúl már csak ilyen módon lehet játszani nálunk a régi zenét. Jövőre például Fertődön lesz Haydn-emlékkoncert egy mesterkurzus keretében, korabeli, eredeti hangszereken játszó művészek részvételével. S ha már évfordulóknál tartunk: idén Bartókra emlékeztünk, az évad folyamán Sztravinszkij, Szymanovsky, Enescu és Telemann lesznek évfordulós megemlékezések zeneszerzői. E hónap végén a budapesti zenei hetek hangversenysorozatával megindul az idei évad — hagyományosan Bartók-hangversennyel. A bérletes és bérleten kívüli előadások műsorai felölelik több évszázad muzsikáját Európából és az öreg földrészen kívüli területekről egyaránt. Az utolsó jegyek is elkeltek talán, a zenészek közelgő hangversenyeikre készülnek, a közönség várakozással tekint az új szezon elébe, a szervezők pedig már a következő évad tervein dolgoznak. Kenessei András . gu 8 1981.SZEPTEMBER 30.SZERDA__________________________________KULTÚRA - MŰVÉSZET ___________________________MsGYflR HilUflP 1!!Adpo Bűnös vagy áldozat? Talán baj az, ha egy rádióriport hosszúra sikerül? Ezért keresztelik el gyorsan dokumentumjátéknak? Ha egy riport csaknem órányi, már nem fér másképpen a rádióműsorba? Erdős Ágnes Bűnös vagy áldozat című műsorán gondolkodva jutott mindez az eszembe. Ezt a kitűnő — hosszú — riportot a Rádiószínház mutatta be, késő este, remélhetőleg azoknak sem okozva csalódást, akik rádiós színházat, dokumentumjátékot vártak. Sem az egyik, sem a másik várakozásnak nem felelt meg Erdős Ágnes vállalkozása, de ez a műsor érdemeit cseppet sem kisebbíti. A tétel, amelyet a szerző vizsgál, ősi erkölcsi dilemma: vajon valóban az-e a bűnös, aki a bűntettet elköveti ? És az áldozat, ő vajon mindig ártatlan? Bűnügyek, hétköznapi esetek sokasága bizonyítja, hogy nem könynyű a válasz, s nem is lehet egyszerűen igent vagy nemet mondani. Erdős Ágnes egyetlen történetet választ ki a sok hasonló közül, s azt vizsgálja meg nagy körültekintéssel. Egy férfi megölte az apját, ettől a bűnügyi ténytől indul el. Megszólaltatja az eset főszereplőit, a család régi ismerőseit, végigüli a bírósági tárgyalásokat.. A monológokból, párbeszédekből és interjúkból hamarosan kirajzolódik a történetben szereplő emberek kontúrja. Legelsősorban is a főszereplőé — aki nem a vétlenül gyilkos fiú, hanem a hajlottkorú anya. Nehéz lenne ennek az idős asszonynak az alakját hitelesen ábrázolni másként, mint így, saját szavai és megnyilvánulásai által. De a fülünknek hinni kell: tényleg ilyen gonosz, tényleg ilyen elvetemült, tényleg ilyen ördögien számító — habár őt is anya szülte, habár saját édes- (édes-...?) fia elveszejtéséről van szó. Igen, igen, a fiú adott ugyan egy pofont, ami az alkoholista apát kórházba juttatta (ahol tüdőgyulladásban halt meg), mégsem a fiú — akit gyerekkorában nyomorékká vertek, állami gondozásba adtak — az igazi bűnös. A bírósági ítélet szerint — garázdasággá minősült pofonja miatt — azonban börtön vár rá, családjára — feleségére, két apró gyerekére — pedig várhatóan zaklatás és szenvedés. Erről biztosította a hallgatókat a koros anya. Velünk nem volt olyan mézesmázos, mint a bírósággal, de olyan óvatos sem. Elég egyértelműen közölte, hogy mi a következő terve. Fiát ugyan nem sikerült eléggé „elintéznie”, de a lakását azért megszerzi. Persze, nem jogilag, hivatalos úton, hanem menye, unokái kiüldözésével. Nagyon szeretném, ha nem sikerülne neki. Ha meg lehetne menteni tőle legalább a fiatalasszonyt és a gyerekeket, ha már férjét és fiát nem lehetett. A hosszú riport — Erdős Ágnes műsora bizonyíték rá — életképes műfaj. Érdekes és felkavaró is lehet. Ne kelljen idegen cégér alatt meghúzódnia, hogy közönség elé kerülhessen. —* Tévénapló Sokan esküüsznek a játékra, Szerintük ahogy a test erőnlétben tartásához kell a mozgás, ugyanúgy tartja frissen a szellemet a játék. Valami biztosan lehet benne, sőt. A gyerekek világa azért kiegyensúlyozott (ha lehetőségük van rá, hogy az legyen), mert minden konfliktust képesek „kijátszani” magukból. Játékkal kompenzálják saját helyzetükből adódó nehézségeiket, azt, hogy ők a kisebbek. Eljátsszák, és ezzel kielégítik vágyaikat, legtöbbször szerepcserével: kinn a bárány, benn a farkas — aztán fordítva. A bárány szerepében megélik a kiszolgáltatottak helyzetét, aztán farkasként kipróbálják, milyen dolog a másik oldalon állni. A felnőttek játékai általában erőpróba jellegűek. Vetélkedünk, ki az okosabb, tájékozottabb, gyorsabb észjárású, jobb memóriájú, jobb reflexű, ki az ügyesebb. A vetélkedő olyan játék, ami nemcsak azokat szórakoztatja, akik részt vesznek benne, de a nézőket is. Alighanem emiatt tett szert gyors és széles körű televíziós népszerűségre. Lehet, hogy egyszer valakinek eszébe jut majd, hogy megírja a Magyar Televízió vetélkedőinek történetét, és elemezze, mit takar ez a vetélkedővonulat. Milyen igényeket, milyen tévés észjárást és szerkesztői-játékvezetői intelligenciát, találékonyságot, ügyességet. Az összefoglaló mű híján ki-ki, csupán személyes emlékezetére támaszkodhat, esetleg azt állapítja meg, amit én: eddig több gyenge vetélkedője volt a televíziónak, mint jó; az eltelt évek során nem sikerült igazi, rátermett játékvezetői csapatot nevelni. Utóbbi játszhatott közre abban, hogy egyik-másik sikeres, közkedvelt vetélkedő egyszerűen eltűnt a képernyőről. A közönség például szerette a különböző városokban megrendezett, nők és férfiak közötti játékos vetélkedést, amiben tömegek vehettek részt, mozgalmas és látványos volt. De ez a vetélkedő el is tűnt, nyilván, mert Antal Imre, Szilágyi János és Vitray Tamás már nem vállalta, megfelelő képességű triász pedig nem akadt, aki átvette volna a stafétabotot tőlük. Azóta sincs hasonló, tömeges játéka a Magyar Televíziónak. A közönség bánhatja — de ez nem „kinn a bárány, benn a farkas” — nem lehet például cserélni a szerkesztőkkel. A játékvezető személye, személyisége meghatározó jelentőségű. Akármilyen kitűnő is egy vetélkedő alapötlete, a játék unalomba, érdektelenségbe fullad, ha nem megfelelően vezetik. Persze, a fordítottja is igaz: a jó közreműködők sem menthetik meg a műsort, aminek rossz az alapgondolata. Szerencsére egyetlen alkalommal jelentkezett, majd nyomban megszűnt az a vetélkedő, amiben jobb sorsra érdemes színészek kínlódva vetekedtek, nevettetésben. A megfelelő játékvezetők megtalálása a vetélkedők egyik kulcskérdése. Az ,,igazi” ebben is, persze Vitray. Olyannyira, hogy a közönség teljesen azonosítja vele, az ő módszereivel a játékvezetést. Pillanatnyilag az a helyzet, hogy a közvélemény szerint igazán jól csak ő irányíthat vetélkedőt . .. Kellemetlen állapot, talán majd egy új, erőteljes tévésszemélyiség változtathatja meg — vagy az, ha Vitray teljesen visszavonul ezekből a műsorokból. (Amit azért nem kívánunk.) Úgy tűnik, a Kapcsoltam-tól való elköszönést a lehető legjobban oldotta meg. Bár némi megrázkódtatást okozott helycseréje Rózsa Györggyel, az utód hamarosan elfogadtatta magát a telefonos játék nagyszámú táborával. Egy cikk szerint Vitray már a műsor első adásai után megkereste Rózsa Györgyöt — aki akkoriban gyerekműsorokban riporterkedett —, hogy ezt a vetélkedőt neki szánja. Úgy látszik, jó szemmel és érzékkel választott. Az utóbbi idők másik sikeres vetélkedőjét Vágó István találta ki. A fele sem igaz! stúdiójáték. A kedélyeket nem borzolja sem a feladatokkal, sem a díjakkal. Nyájas, derűs félórácska, harminc perc könnyed ismeretterjesztés. Legutóbb például fény derült rá, hogy honnét ered az árgusszemű kifejezés, a fűzfapoéta szavunk, miért Petőfire magyarosított Petrovics Sándor, miért citrommal eszik az osztrigát, valamint, hogy miként vihették szánkóval, nyáridőben Gödöllőre Mária Teréziát? A győztesek ebben a műsorban könyveket, színházjegyet, hanglemezt kapnak — vagy legutóbb, Grétsy Lászlótól féléves előfizetést az Édes Anyanyelvünk című nyelvművelő folyóiratra. A díjak arányban állnak a megfejtett kérdésekkel. A tartalom és forma egysége, plusz a lelkiismeretesen felkészülő válaszadó vendégek és Vágó István beleélő kedve jó és népszerű műsorrá teszik ezt az amúgy — valljuk be — nem túl igényes találgatósdit. Hasonló szituációban — stúdiókörnyezetben, a helyszínen kiválasztott játékosokkal — folyik a Lehet egy kérdéssel több? című vetélkedőműsor, kéthetente, vasárnaponként. Játék- és vetélkedőínségünket jelzi, hogy még mindig műsoron van, sőt, hogy visszakövetelték a nézők, amikor egyszerre bejelentették megszűnését. Mert ez a vetélkedő a televízió egyik legsiralmasabb produkciója. Nemcsak azért, mert feladványai többnyire teljesen öncélúak és értelmetlenek — felismerhetetlenre nagyított, vagy lehetetlen szögből fényképezett tárgyakat, jelenségeket kell felismerni, legutóbb például egy elektromos kisülést egy nagyfeszültségű laboratóriumban ... Hanem azért is, mert Egri János változatlanul olyan mértékben indiszponált játékvezető (a vetélkedőt ő is szerkeszti), ami változatlanul megkérdőjelezi, hogy alkalmas-e ilyen feladatokra? Mert mi más, mint indiszponáltság lehet az oka, hogy míg két versenyző kiesik a játékból, ha nem találja ki elsőre, mit lát a kivetített képen, a harmadiknak szabad kettőt tippelni? (S mert öszszesen három válaszból válogathat, így a dolga nem túl nehéz ...) Aztán ha olyanokat közöl a játékvezető, hogy delfinnek egészen ritkán van csak kardja, vagy ha derűs bizalmassággal a nyolcas szék szép gazdáját szólítja — aki történetesen egy szakállas, bajuszos férfiú — mi másra gondoljunk, mint tapintatosan fogalmazva, indiszponáltságra .. ."! Ezzel a vetélkedővel nemcsak az a gond, hogy értelmetlen feladatokra épül, és a játékvezető sem tartja be a játék szabályait, hanem azt sem érti az ember, mi a jutalmazási logikája. Miért kap mindenki ajándékot? Miért nyer két magnetofonkazettát az is, aki semmit sem tud megválaszolni...? Így, vagy úgy, a Lehet egy kérdéssel több?-re is igény van, mert a játékéhség óriási. Az említetteken kívül felnőttek számára még egy fejtörő jelentkezik újabban, a Keresztkérdés. A többmilliós játszani vágyó sereget — gyerekeket, felnőtteket, aggastyánokat — az elmúlt héten, az ismétléssel együtt másfél órányi vetélkedőműsorral látta el a televízió. Ez abszolút értelemben és a televízió adásidején belül is nagyon kevés. Főleg, ha belegondolunk, hogy nemcsak szórakozásról van szó. Az ismeretterjesztés, a játszva tanítás leghatásosabb módszerét is vetélkedőnek nevezik. Virág F. Éva Kinn a bárány...