Magyar Hírlap, 1981. szeptember (14. évfolyam, 204-229. szám)

1981-09-30 / 229. szám

Művészek, közönség, szervezők Hangversenyévad előtt T événapló Aki az elmúlt napokban a Vörösmarty tér tájékán járt, sűrű és tömött sorállásra figyelhetett fel. A tájékozatlanabb sétálgatok, né- zelődök, turisták törhették a fejüket, vajon miben szenvedhetnek ekkora hiányt a pestiek; a tájékozottabbak azonban tudták, hogy évek óta ez és az ehhez hasonló sorállás vezeti be a hangverseny­évadot. Az idei évad azonban mintha a korábbinál is több, neves, külföldi vendégművészt ígérne a közönségnek, s a hazai muzsikusok is nagyszerű koncertekkel csábítanák híveiket. Kármán Györgyöt, az Országos Falharmónia műsorszerkesztösé- gének vezetőjét kértem meg, mondja el, mi az oka ennek a „sztárparádénak”. — Elöljáróban ■ ki kell ábrándí­tanom, ha úgy gondolja, hogy a „sztárparádé” ennek az évadnak és csakis az évad elejének szól. Korántsem. Hiszen az elmúlt, 1980—81-es évad vége szinte ha­sonló „sztárparádéval” zárult: gondoljunk csak a milánói Scala nyár eleji vendégszereplésére. Kétségtelen, hogy hosszú évek óta minden évadunk a budapesti ze­nei hetek eseménysorozatával in­dul, s mert fontosnak tartjuk a hangsúlyos kezdést, igyekszünk neves művészeket megnyerni er­re a néhány hétre. De senki se gondolja, hogy ezzel lezárult a neves művészek magyarországi vendégszereplése az adott évad­ban. — Talán említsünk néhány példát. — Készségesen. A téli bérlet öt sorozatában egyebek közt fel­léptetjük Yehudi és Jeremy Me- nuhint, André Watt sót, az I nuovi virtuosi di Roma kamarazenekart, Ruggiero Riccit, a párizsi Üj Fil­harmonikus Zenekart, a drezdai Filharmonikus Zenekart, Oleg Kagant, a Ludwigsburgi Fesztivál Zenekarát és a Délnémet Madri­gálkórust. Vezényelni fog az évad során Peter Schreier, Dmitrij Ki- tajenko és Doráti Antal. Hangsú­lyozom : bérleti társaságukban igen sok, kiváló magyar művész játékát élvezheti a magyar kö­zönség. És ez csak a téli bérlet, — Eszerint a Filharmónia elkép­zelése: hangsúlyos kezdés — méltó folytatás? — Igen, mégpedig úgy, hogy a budapesti zenei hetek szervesen beépül az évadba. Ez alkalommal emlékszünk meg minden évben Bartók Béla halálának évforduló­járól (szeptember 25.), ekkorra sűrítjük a Korunk Zenéje soroza­tot magyar és külföldi kortárs ze­neszerzők műveiből. — Vajon a méltó folytatáshoz megfelelően méltó-e a hangverseny- termi helyzet? — Sajnos nem. A szocialista országok hasonló rendeltetésű szerveivel ellentétben egyedül a mi intézményünknek nincs saját koncertterme. Igaz. hogy hagyo­mányosan kiegyensúlyozott társ­bérleti viszonyban vagyunk a Zeneművészeti Főiskolával a nagy­terem és a kisterem használatát illetően, a Zeneakadémia nagy­termébe azonban csak mintegy 1100 ember fér, az Erkel Színház­ba több mint kétszer ennyi. Az­előtt évadonként negyven alka­lommal rendezhettünk ott hang­versenyeket, most, az Operaház rekonstrukciója miatt már csak tízszer. A Vigadó nagytermével többféle problémánk is volt, ezek nagyrészét sikerült megoldani: a pódiumon most már elfér egy kö­zepes méretű szimfonikus zene­kar, javult a terem akusztikája, s alkalmanként körülbelül hat­száz ember élvezheti ott a hang­versenyeket. „Felfedeztük” a Bu­dai Vigadó jó akusztikájú, kelle­mes hangversenytermét; kényel­mes székeiben azonban csali há­romszázan férnek el. Tervezzük, hogy az igazán nagy érdeklődést kiváltó hangversenyeket a Zene- akadémia után a Vigadóban is­mételjük meg, s néha arra is mó­dot kell találnunk, hogy még ru­galmasabbak legyünk. — Ha jól tudom, minden bebérle­tezctt évad legalább egy évvel ko­rábban összeáll. Ebben a feszült hangversenytermi helyzetben ho­gyan lehetnek rugalmasak? — Rugalmasságunk többnyire azt jelenti, hogy az idei évad ta­nulságait a következő évad elő­készítésekor vonjuk le. De ha másképpen nem megy, a hazai művészek együttműködésére szá­mítva, hirtelen kell programot változtatnunk. Tehát egy magyar előadóművész meghirdetett hang­versenyét elhalasztjuk, hogy fel­léptethessünk egy világhírű mű­vészt, akivel másképp nem tud­nánk időpontot egyeztem. Biztos, hogy így a közönség nem jár rosszul, és a szóban forgó magyar művésznek is találunk a későb­biekben megfelelő helyet és idő­pontot. Van azonban ennek a szorult helyzetnek jó oldala is. — Igencsak kíváncsi lennék, mi lehet az? — Talán kevesen tudják ró­lunk, hogy mi bevételi tervre kö­telezett szerv vagyunk. A kevés előadóheiy és az évről évre nö­vekvő érdeklődés kölcsönhatása­képpen az átlagos látogatottság 95 százalékos. — Azt hiszem, ez a szám világ­szerte elismerést keltene. De vajon nem iátszateredmény? — Nem szeretek a számokkal dobálózni, de azért említenék egy összehasonlító adatot. Több mint két évtizeddel ezelőtt, 1958-ban mintegy 800 hangversenyt ren­deztünk az országban, ma egye­dül Budapesten 600 a koncert­jeink száma, vidéken pedig eh­hez további 1800 járul. Ha lenne egy akkora, önálló, saját hang­versenytermünk, mint az Erkel Színház, valószínűleg kisebb len­ne az átlagos látogatottság, de könnyebb lenne hangversenyje­gyet szerezni Budapesten. Bár ki tudja? Lehet, hogy akkor még több érdeklődő -lenne. s — És ami azt illeti, a magjrar kö­zönség meglehetősen kiszámíthatat­lan. Sok évtizedes hagyománya van nálunk annak, hogy világszerte el­ismert, beérkezett művészek kistá­ján megbuknak Budapesten, vagy legalábbis olyan hűvös fogadtatás­ban részesülnek, hogy művész és rendező (ez esetben a Filharmónia) nem tud hová lenni a csodálkozás­tól. Mi lehet ennek az oka? — A hagyományok nálunk jel­legzetesek. Mondhatnám: a kö­zönség nagyrésze konzervatív, már a műsort illetően. Beethoven, Brahms, Csajkovszkij és mondjuk még Haydn vagy Mozart művei­nek előadása többnyire sikerrel kecsegtet. Sok függ attól is a pil­lanatnyi divat, népszerűség mel­lett, hogy ki mit játszik, vezényel. Mi a művészre bízzuk program­jának kiválasztását. Ezért örülünk például annak, hogy ha a mindig szívesen fogadott Kocsis Zoltán a nálunk kevésbé népszerű Rach- manyinov zongoraműveit játssza. Ezért fogadjuk szívesen a mosta­nában oly sikeres és divatos ré- gizene-együtteseket és szólistákat. Biztos vagyok benne, hogy újból nagy sikere lenne a Nicolaus Har­noncourt vezette bécsi Concentus Musicusvak, Gustav Leonhardtnak, a Kuijken együttesnek, de nem gondoljuk, hogy ezentúl már csak ilyen módon lehet játszani nálunk a régi zenét. Jövőre például Fer­tődön lesz Haydn-emlékkoncert egy mesterkurzus keretében; ko­rabeli, eredeti hangszereken ját­szó művészek részvételével. S ha már évfordulóknál tartunk: idén Bartókra emlékeztünk, az évad folyamán Sztravinszkij, Szyma- novsky, Enescu és Telemann lesz­nek évfordulós megemlékezések zeneszerzői. E hónap végén a budapesti ze­nei hetek hangversenysorozatá­val megindul az idei évad — ha­gyományosan Bartók-hangver- sennyel. A bérletes és bérleten kívüli előadások műsorai felölelik több évszázad muzsikáját Európá­ból és az öreg földrészen kívüli területekről egyaránt. Az utolsó jegyek is elkeltek talán, a zené­szek közelgő hangversenyeikre készülnek, a közönség várakozás­sal tekint az új szezon elébe, a szervezők pedig már a következő évad tervein dolgoznak. Kcnessei András Kinn a bárány... 1<!Ádpo Bűnös vagy áldozat? T alán baj az, ha egy rádióri­port hosszúra sikerül? Ezért keresztelik el gyorsan dokumen­tumjátéknak? Ha egy riport csak­nem órányi, már nem fér más­képpen a rádióműsorba? Erdős Ágnes Bűnös vagy áldo­zat című műsorán gondolkodva jutott mindez az eszembe. Ezt a kitűnő — hosszú — riportot a Rádiószínház mutatta be, késő este, remélhetőleg azoknak sem okozva csalódást, akik rádiós színházat, dokumentumjátékot vártak. Sem az egyik, sem a má­sik várakozásnak nem felelt meg Erdős Ágnes vállalkozása, de ez a műsor érdemeit cseppet sem ki­sebbíti. A tétel, amelyet a szerző vizs­gál. ősi erkölcsi dilemma: vajon valóban az-e a bűnös, aki a bűn­tettet elköveti ? És az áldozat, ő vajon mindig ártatlan? Bűn­ügyek, hétköznapi eseték sokasá­ga bizonyítja, hogy nem köny- nyű a válasz, s nem is lehet egy­szerűen igent Vagy nemet mon­dani. Erdős Ágnes egyetlen törté­netet választ ki a sók hásöhló közül, s azt vizsgálja meg nagy körültekintéssel. Egy férfi megöl­te az apját: ettől a bűnügyi tény­től indul el. Megszólaltatja az eset főszereplőit, a család régi is­merőseit, végigüli a bírósági tár­gyalásokat.. A monológokból, pár­beszédekből és interjúkból hama­rosan kirajzolódik a történetben szereplő emberek kontúrja. Lég- elsösorban is a főszereplőé — aki nem a vétlenül gyilkos fiú, hanem a hajlottkorú anya. Ne­héz lenne ennek az idős asszony­nak az alakját hitelesen ábrázol­ni másként, mint így, saját sza­vai és megnyilvánulásai által. De a fülünknek hinni kell: tényleg ilyen gonosz, tényleg ilyen elve­temült, tényleg ilyen ördögien számító — habár őt is anya szül­te, habár saját édes- (édes-,..?) fia elveszejtéSéről van szó. Igen, igen: a fiú adott ugyan egy po­fönt, ami az alkoholista apát kór­házba juttatta (ahol tüdőgyulla­dásban halt meg), mégsem a fiú — altit gyerekkorában nyomorék­ká vertek, állami gondozásba ad­tak — az igazi bűnös. A bírósági ítélet szerint — garázdasággá mi­nősült pofonja miatt — azonban börtön vár rá, családjára — fe­leségére, két apró gyerekére — pedig várhatóan zaklatás és szen­vedés. Erről biztosította a hall­gatókat a koros anya. Velünk nem volt olyan mézesmázos, mint a bírósággal, de olyan óvatos sem. Elég egyértelműen közölt^, hogy mi a következő terve. Fiát ugyan nem sikerült eléggé „elin­téznie”, de a lakását azért meg­szerzi. Persze, nem jogilag, hiva­talos úton, hanem menye, uno­kái kiüldözésévei. Nagyon szeretném, ha nem si­kerülne neki. Ha meg lehetne menteni tőle legalább a fiatal- asszonyt és a gyerekeket, ha már férjét és fiát nem lehetett. A hosszú riport — Erdős Ág­nes műsora bizonyíték rá — élet­képes műfaj. Érdekes és felkava­ró is lehet. Ne kelljen idegen cé­gér alatt meghúzódnia, hogy kö­zönség elé kerülhessen. —* Sokan eskíisz- nek a játékra, f Szerintük ahogy a test erőnlétben tartásához kell a mozgás, ugyan­úgy tartja fris­sen a szellemet a játék. Valami biztosan le­het benne, sőt. A gyerekek vi­lága azért kiegyensúlyozott (ha lehetőségük van rá, hogy az le­gyen), mert minden konfliktust képesek „kijátszani” magukból. Játékkal kompenzálják saját helyzetükből adódó nehézségei­ket, azt, hogy ők a kisebbek. Eljátsszák, és ezzel kielégítik vágyaikat, legtöbbször szerepcse­rével: kinn a bárány, benn a farkas — aztán forditva. A bá­rány szerepében megélik a kiszol­gáltatottak helyzetét, aztán far­kasként kipróbálják, milyen do­log a másik oldalon állni. A felnőttek játékai általában erőpróba jellegűek. Vetélkedünk, ki az okosabb, tájékozottabb, gyorsabb észjárású, jobb memó- riájú, jobb reflexű, ki az ügye­sebb. A vetélkedő olyan játék, ami nemcsak azokat szórakoztat­ja, akik részt vesznek benne, de a nézőket is. Alighanem emiatt tett szert gyors és széles körű te­levíziós népszerűségre. Lehet, hogy egyszer valakinek eszébe jut majd, hogy megírja a Magyar Televízió vetélkedőinek történetét, és elemezze, mit takar ez a vetélkedővonulat. Milyen igényeket, milyen tévés észjárást és szerkesztői-játékvezetői intel­ligenciát, találékonyságot, ügyes­séget. Az összefoglaló mű híján ki-ki, csupán személyes emléke­zetére támaszkodhat, esetleg azt állapítja meg, amit én: eddig több gyenge vetélkedője volt a televí­ziónak, mint jó; az eltelt évek során nem sikerült igazi, ráter­mett játékvezetői csapatot nevel­ni. Utóbbi játszhatott közre ab­ban, hogy egyik-másik sikeres, közkedvelt vetélkedő egyszerűen eltűnt a képernyőről. A közönség például szerette a különböző vá­rosokban megrendezett, nők és férfiak közötti játékos vetélke­dést, amiben tömegek vehettek részt, mozgalmas és látványos volt. De ez a vetélkedő el is tűnt, nyilván, mert Antal Imre, Szilá­gyi János és Vitray Tamás már nem vállalta, megfelelő képessé­gű triász pedig nem akadt, aki átvette volna a stafétabotot tő­lük. Azóta sincs hasonló, tömeges játéka a Magyar Televíziónak. A közönség bánhatja — de ez nem „kinn a bárány, benn a farkas” — nem lehet például cserélni a szer­kesztőkkel. A játékvezető személye, szemé­lyisége meghatározó jelentőségű. Akármilyen kitűnő is egy vetél­kedő alapötlete, a játék unalom­ba, érdektelenségbe fullad, ha nem megfelelően vezetik. Persze, a fordítottja is igaz: a jó közre­működők sem menthetik meg a műsort, aminek rossz az alapgon­dolata. Szerencsére egyetlen alka­lommal jelentkezett, majd nyom­ban megszűnt az a vetélkedő, amiben jobb sorsra érdemes szí­nészek kínlódva vetekedtek, ne- vet tetésben. A megfelelő játékvezetők meg­találása a vetélkedők egyik kulcs­kérdése. Az ..igazi” ebben is, per­sze Vitray. Oly annyira, hogy a közönség teljesen azonosítja vele, az ő módszereivel a játékvezetést. Pillanatnyilag az a helyzet, hogy a közvélemény szerint igazán jól csak ő irányíthat vetélke­dőt . .. Kellemetlen állapót, talán majd egy új, erőteljes tévés­személyiség változtathatja meg — vagy az, ha Vitray teljesen visszavonul ezekből a műsorok­ból. (Amit azért nem kívánunk.) Ügy tűnik, a Kapcsoltam-tól való elköszönést a lehető legjob­ban oldotta meg. Bár némi meg­rázkódtatást okozott helycseréje Rózsa Györggyel, az utód hama­rosan elfogadtatta magát a tele­fonos játék nagyszámú táborával. Egy cikk szerint Vitray már a műsor első adásai után megke­reste Rózsa Györgyöt — aki ak­koriban gyerekműsorokban ri- porterkedelt —, hogy ezt a vetél­kedőt neki szánja. Úgy látszik, jó szemmel és érzékkel választott. Az utóbbi idők másik sikeres vetélkedőjét Vágó István találta ki. A fele sem igaz! stúdiójáték. A kedélyeket nem borzolja sem a feladatokkal, sem a díjakkal. Nyájas, derűs félórácska, harminc perc könnyed ismeretterjesztés. Legutóbb például fény derült rá, hogy honnét ered az árgusszemű kifejezés, a fűzfapoéta szavunk, miért Petőfire magyarosított Pet- rovics Sándor, miért citrommal eszik az osztrigát, valamint, hogy miként vihették szánkóval, nyár­időben Gödöllőre Mária Teréziát? A győztesek ebben a műsor­ban könyveket, színházjegyet, hanglemezt kapnak — vagy leg­utóbb, Grétsy Lászlótól féléves előfizetést az Édes Anyanyelvűnk című nyelvművelő folyóiratra. A díjak arányban állnak a megfej­tett kérdésekkel. A tartalom és forma egysége, plusz a lelkiisme­retesen felkészülő válaszadó ven­dégek és Vágó István beleélő kedve jó és népszerű műsorrá te­szik ezt az amúgy — valljuk be — nem túl igényes találgatósdit. Hasonló szituációban — stúdió­környezetben, a helyszínen kivá­lasztott játékosokkal — folyik a Lehet egy kérdéssel több? című vetélkedőműsor, kéthetente, va­sárnaponként. Játék- és vetélke­dőínségünket jelzi, hogy még mindig műsoron van, sőt, hogy visszakövetelték a nézők, amikor egyszerre bejelentették megszű­nését. Mert ez a vetélkedő a te­levízió egyik legsiralmasabb pro­dukciója. Nemcsak azért, mert feladványai többnyire teljesen öncélúak és értelmetlenek — fel- ismerhetetlenre nagyított, vagy lehetetlen szögből fényképezett tárgyakat, jelenségeket kell fel- ismerni^ legutóbb például egy elektromos kisülést egy nagyfe­szültségű' laboratóriumban ... Ha-- nem azért is, mert Egri János vál­tozatlanul olyan mértékben in- diszpönált játékvezető (a vetél­kedőt. ő is szerkeszti), ami válto­zatlanul megkérdőjelezi, hogy al­kalmas-e ilyen feladatokra? Mert mi más, mint indiszponáltság le­het az oka. hogy míg két ver­senyző kiesik a játékból, ha nem találja ki elsőre, mit lát a kivetí­tett képen, a harmadiknak sza­bad kettőt tippelni? (S mert ösz- szesen három válaszból válogat­hat, így a dolga nem túl ne­héz ...) Aztán ha olyanokat kö­zöl a játékvezető, hogy delfinnek egészen ritkán van csak kardja, vagy ha derűs bizalmassággal a nyolcas szék szép gazdáját szó­lítja — aki történetesen egy sza­kállas, bajuszos férfiú — mi más­ra gondoljunk, mint tapintatosan fogalmazva, indiszponáltságra .. ■'! Ezzel a vetélkedővel nemcsak az a gond, hogy értelmetlen fela­datokra épül, és a játékvezető sem tartja be a játék szabályait, hanem azt sem érti az ember, mi a jutalmazási logikája. Miért kap mindenki ajándékot? Miért nyer két magnetofonkazettát az is, aki semmit sem tud megválaszol­ni...? Így, vagy úgy, a Lehet egy kér­déssel több?-re is igény van, mert a játékéhség óriási. Az em­lítetteken kívül felnőttek számá­ra még egy fejtörő jelentkezik újabban, a Keresztkérdés. A több­milliós játszani vágyó sereget — gyerekeket, felnőtteket, aggastyá­nokat — az elmúlt héten, az is­métléssel együtt másfél órányi vet.élkedőműsurral látta el a tele­vízió. Ez abszolút értelemben és a televízió adásidején belül is na­gyon kevés. Főleg, ba belegondo­lunk, hogy nemcsak szórakozás­ról van szó. Az ismeretterjesztés, a játszva tanítás leghatásosabb módszerét is vetélkedőnek neve­zik. Virág F. Éva . yu 8 1981.SZEPTEMBER30,SZERDA __________________________________KULTÚRA - MŰVÉSZIT ___________________________MsGYflR HilUflP

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék