Magyar Hírlap, 1981. december (14. évfolyam, 281-305. szám)
1981-12-24 / 301. szám
24 1981. DECEMBER 24. CSÜTÖRTÖK Magyar Hírlap LI A MÚLT ÉV utolsó napjaiban, a zalaegerszegi teremfocitornán olybá tűnt: a közönség túljutott tűrőképessége határán, nem szereti a válogatottat, nem vállal vele közösséget, nemhogy szurkolna érte, de még tüntet is ellene. A játékosokat valósággal sokkolta a közelből rájuk zúduló éles kritika. A magyar labdarúgó-válogatott megsértődött Zalaegerszegen. A keserűség azonban — szerencsére — dacos elhatározást is szült. S vérszerződéssel is fölért a játékosok fogadalma: küzdenek egymásért és megmutatják ... Igen, megmutatják, annak a közönségnek, amely elfordult tőlük, megalázta és lehetetlenné tette őket. És következett a Törőcsik-ügy. A szerződő felek közül egy — s éppen az egyik vezéregyézség — máris kiesett; rendőrségi ügyet— ittas vezetés, karambol — miatt hazaküldtek a tatai edzőtáborból. Jött a dél-amerikai túra — Törőcsik nélkül. A túra, amely veszőfutássá fajult, a túra, amely most már a kapitányt sokkolta. S a következmények ismeretében újból elmondhatjuk: szerencsére. A Mészöly—Mezei duó értékelése szerint a kudarcsorozat — ha negatív értelemben is, de — hasznos volt, mert végképp bebizonyosodott: azzal a csapattal abszolút esélytelenek vagyunk a világbajnoki selejtezőkön. Új emberekre van szükség, pontosabban: a régiekre, az argentínaiakra”. (Akik közül némelyek azóta nyugati proficsapatokban bizonyították képességeiket.). A régiek rehabilitálása, visszatérítése pedig újból felhívta rá a figyelmet (s erre korábbi írásainkban többször utaltunk): mekkora hibát követett el az ügyeletes szakvezetés, amikor szétzüllesztette az argentínai világbajnokságon szerepelt gárdát, amely mégiscsak a lehető legerősebb magyar válogatott volt, s lényegében az maradt három év elteltével is, jó alapot teremtve néhány új, időközben föltűnt tehetség — Kiss, Garaba — beépítésére. És éppen erre a tévedésre vezethető vissza, hogy a válogatott szakvezetése időt akart nyerni. Ami sikerült is. Mindazonáltal áprilisban még úgy látszott: az időnyerésre játszó taktika nem vált be, a selejtezőkre nem állt össze ütőképes, a továbbjutásra eséllyel pályázó csapat. Ebben a helyzetben következett a spanyolországi fordulat, a mindenkit meglepő 3-0-ás győzelem a VB házigazdái ellen. S bár a közvélemény mintegy véletlen sikernek könyvelte el az eredményt, valami mégis megcsillant: talán, hátha, mégis... Ugyanakkor a krónikus önbizalomhiánnyal küszködő játékosokban is érezhetően csírázni kezdett a remény. JÓL IS SIKERÜLT a nyitány: döntetlen Luzernben, majd a folytatás: győzelem a románok és a norvégok ellen. Eközben csoportellenfeleink derekasan keresztbe verték egymást, így reményünk eséllyé vált. A válogatott tavaszi eredményei — Az Anglia elleni mérkőzésig — minden várakozást felülmúltak, a közönség visszafogadta kegyeibe a játékosokat. Újra csodálatos hangulat uralkodott a Népstadionban, s ezen tulajdonképpen még az angolok elleni fiaskó sem változtatott, holott az a vereség — akkor — alaposan kérdésessé tette VB-szereplésünket. Szerencsére a vetélytársak segítségünkre siettek: az angolok norvégiai veresége, majd csapatunk bukaresti pontszerzése után egyszerűbbé vált a képlet, s válogatottunk olyan helyzetbe került, hogy a többiektől függetlenül, maga dönthetett sorsáról. S a játékosok éltek is a lehetőséggel: az év legjobb játékával biztosan győzték le Svájcot, majd egy küzdelmes, izgalmas mérkőzésen a norvégokat is. Minek következtében első helyen és elsőként léphettek tovább az európai IV. csoportból. Így az angliai mérkőzés — s erre megint csak kevesen számítottak — igazából már csak a házigazdáknak volt fontos. A válogatott tehát sikeres évet zárt. Örüljünk neki! És elismerés mindazoknak, akik tettek érte, hittek benne. (Valljuk be: kevesen voltak ...) Ám hogy e nagyszerű eredmény fölött érzett örömbe kétségek is vegyülnek, azzal magyarázható: a csapat játéka csak ritkán volt meggyőző, a nyolc mérkőzés közül egyetlenen játszott igazán jól. De ami még fájóbb: ez a teljesítmény is meszsze meghaladja labdarúgásunk általános színvonalát, következéseképp csalókán tükrözi a sportág helyzetét. Ezért is döntött úgy a vezérkar: az eredményesség érdekében ki kell szakítani a játékosokat az egyesületekből; a válogatottaknak a selejtezők előtt több napos közös felkészülésre, összetartásra van szükségük, hogy legyen idejük — ahogy Nyilasi mondta — a kellő ráhangolódásra. És ezzel elérkeztünk labdarúgásunk hagyományosan legneuralgikusabb pontjához: a klubok munkájához. BE KELL LÁTNUNK: jelenleg nincs olyan magyar klubcsapat, amelyet akár az európai középmezőnybe sorolhatnánk. Jól mutatja ezt az egyetlen elfogadható objektív mérce, a nemzetközi kupaszereplés, ahol eljutottunk odáig, hogy együtteseink a sorsoláskor már a lehetséges ellenfelek álmaiban szerepelnek. A magyarok elszoktak a nagy csatáktól, a hazai bajnokság nem teszi próbára élvonalbeli futballistáinkat, eltűri a csendes vegetálást. Pedig, ha az NB I táblázatára nézünk, az feszültséget, izgalmat tükröz. Látszólag... Mert nem mondható el ugyanez a mérkőzésekről. A mezőnyben nincsenek kiemelkedő csapatok, legföljebb hat-hét nagyjából azonos képességű együttes. Ők küzdenek a dobogóra jutásért. A többiek meg igyekeznek elkerülni a kiesést. Küzdenek és igyekeznek — írtuk. Ám hogy milyen színvonalon? Nos, ezt hétről hétre láthatjuk ... Ha differenciáltabban vizsgáljuk a mezőnyt, elmondhatjuk: vannak fölszálló és vannak leszálló ágban levő csapatok. A startnál persze lehetetlen volt megjósolni, melyik gárda, melyik kategóriába fog tartozni. Példának itt a Ferencváros: bajnokságot nyert, majd válogatottakkal erősített. Az eredmény? Mérsékelt szereplésével, vergődésével az FTC a bajnokság negatív szenzációja. Ellenpéldának a Rába ETO hozható föl. A győriek elmúlt évekbeli gyenge teljesítménye következtében valósággal kongott az ürességtől az új és csodálatos stadion. Az ősszel viszont a csapat megtáltosodott, ontja a gólokat, eksztázisba hozza a közönséget, s — a riválisok szerint — jó eséllyel pályázik akár a bajnoki címre is. Pedig a nyáron látszólag gyöngült a Győr, hiszen elvesztette Pölöskeit, akinek helyére az alig jegyzett Szentes került. (Azóta megismerhettük ...) CSAKHOGY a múlt tapasztalatai arra intenek: csínján kell bánnunk az efféle föllendülésekkel. Merthogy hamar elfogy a lendület, a sikert megízlelő szakvezetők és játékosok idő előtt önelégültté válnak, elkényelmesednek, s aztán ismét hozzászürkülnek a többiekhez. És ennek nem mond ellent az, amiért tulajdonképpen elismerés jár: némely agilis, jól fölkészült szakemberek (Temesvári, Verebes) új környezetbe kerülve gyors eredményeket érhetnek el. Jelenleg e két szakvezető csapata vezeti a tabellát, ami azt igazolja: az új, korszerű módszereknek nincs szükségük kifutási időre, azonnal hatnak. Hathatnak, mert az általános szakmai színvonal ezt lehetővé teszi. De mert hosszú távon az utóbbi hatása erősebb, nem az új válik húzóerővé, hanem a régi kor hatalmasodik el, s bénítja meg a jobbító törekvéseket. Ebben — alighanem — a labdarúgásunk intézményrendszerében, az egyesületi, szakosztályi szervezetekben uralkodó tarthatatlan, anarchikus állapotok a ludasak. A zűrzavar ugyan kiválóan megfelel a langyos középszerű híveinek, de fékezi a fejlődést és gúzsba köti az újító, változást sürgető szellemet. Rá kell döbbenni végre: rossz, elvtelen, esetleges mechanizmusok működtetik az egyesületeket, így a labdarúgó-szakosztályokat is. Nem tisztázott a döntési-felelősségi-érdekeltségi rendszer, ennek következtében általános a felelőtlenség, a döntésképtelenség, az érdektelenség. Az egyesületek elszakadtak a gazdálkodás feltételeitől, a finanszírozás a teljesítményektől. Elvben vannak ugyan (rossz) szabályok, előírások a szakosztályok, szakvezetők, játékosok pénzelésére, de hogy a pénzt honnan és miért kapják, s hogyan, milyen elvek szerint osztják el, az már teljességgel kiismerhetetlen, áttekinthetetlen. Semmi összefüggés nem mutatható például ki egy NB I-es klub teljesítménye és költségvetése között. Az egyesületek legkevésbé a közönségtől származó bevételeik növelésében érdekeltek. S a szurkoló, a kívülálló mindebből csak annyit tapasztal, hogy a klubvezetők, az edzők, a játékosok megélnek, jól élnek, ő meg egyre kevesebbet kap a pénzéért. AZ ANARCHIKUS állapotoknak hű tükörképe az átigazolási rendszer. Ezért válhatott az év már-már botrányos ügyévé Pölöskei, Szendrei, Barcsa klubcseréje. Eseteik ugyan nehezen hozhatók közös nevezőre, de úgy véljük: hasonló anomáliák bármikor és bárkivel előfordulhatnak mindaddig, amíg nem tisztázódik, milyen alapon történnek a klubcserék. Arisztotelésznek viszonylag kevés köze lehetett a futballhoz, s valószínűleg nem is az átigazolások kapcsán jutott eszébe: „Csere nincs egyenlőség nélkül, sem egyenlőség összemérhetőség nélkül.’’ Meglehet: két bumeráng egyenlő egy baltával, de csak akkor cserélődnek el, ha az eladó és a vevő szándéka találkozik a piacon. Ennek meg igen kicsi a valószínűsége. Márpedig olybá tűnhet: a mi átigazolási ügyeink ehhez a primitív cseréhez hasonlatosak ... Nem véletlenül fejlődött ki a pénz, mint általános egyenértékes. Csak hát mi pénzügyekben nagyon (ál)szemérmesek vagyunk, kivált ha a játékosok értékét kellene pénzben kifejezni, így aztán az átigazolási ügyek nem is annyira a pénztől, mint inkább az egyesületi és bázisszervi érdekcsoportok mesterkedéseitől, manipulációitól bűzlenek. Lejáratva, kigúnyolva olyan fogalmakat, értékeket, mint: sportágérdek, társadalmi érdek ... A KÓROS TÜNETEK orvoslása, a kórokozók elpusztítása nem lehet egyedül az MLSZ feladata. Már csak azért sem, mert igen szerény lehetőségei vannak rá, hogy beavatkozzék a klubok és bázisszervek belügyeibe. Véleményünk szerint az MLSZ-nek nem is kell fölvállalnia ilyen szerepet. Lépnie másnak kell. De kell. Úgy gondoljuk, a magyar sport— így a labdarúgás — fejlődése megköveteli az intézményi, egyesületi, szervezeti rendszer generális átalakítását; ■ olyan gazdálkodási, irányítási, érdekeltségi mechanizmusok működtetését, amelyek hatására lehetővé válik a valóságos értékek és teljesítmények kifejlődése, erkölcsi és anyagi elismerése. Ez a magyar sport valódi érdeke. S ne felejtsük el: labdarúgásunk sorsa itthon dől el. BANKI ANDRÁS — NÉMETH PÉTER / Pénzügyekben (ál)szemérmesek vagyunk Labdarúgásunk sorsa itthon dől el A magyar sportúságírók 1958- tól választják meg az év legjobb magyar sportolóit. Az idén 24. alkalommal került sor a szavazásra, a nőknél, a férfiaknál és csapatban egyaránt új győztest avatnak. A szavazás eredményeként 1981. legjobb magyar női sportolója a kajakozó Rakusz Éva (Olefin), a legjobb férfisportoló Wladár Sándor úszó (II. Dózsa), míg csapatban a kardválogatott az első. 1981. legjobb női sportolója: Rakusz Éva kajakozó (Olefin) 177 pont (26 első hely), 2. Temesvári Andrea teniszező (Bp. Spartacus) 109 pont (15), 3. Fórián Éva sportlövő (Bp. Honvéd) 77 pont (9). Szavazatot kapott még — többek között — Polgár Zsuzsa sakkozó (MTK-VM), Orosz Irén atléta (V. Dózsa), Petronicsné Verőci Zsuzsa sakkozó (Vasútépítő Törekvés). 1981 legjobb férfisportolója: Wladár Sándor úszó (D. Dózsa) 198 pont (30), 2. Tóth István birkózó (Ganz-MÁVAG) 91 pont (10), 3. Székely Zoltán vívó (II. Dózsa) 72 pont (8) és Vaskuti István kajakozó (Bp. Honvéd) 72 pont (8). Versenyben volt még Klampár Tibor asztaliteniszező (Bp. Spartacus), Gedővári Imre kardvívó (II. Dózsa), Guczoghy György tornász (Bp. Honvéd) és Mészáros Ferenc labdarúgó (Sporting Lisszabon). 1981 legjobb csapata: kardválogatott 175 pont (24), 2. labdarúgó-válogatott 136 pont (21), 3. fogathajtó-válogatott57 pont (8). Szavazatot kapott még az öttusa-, a férfi asztalitenisz-, a női röplabda- és a vízilabda-válogatott, valamint a Vasas női kézilabdacsapata. Csapatban a kardválogatottat helyezték az újságírók az első helyre, a VB-döntőbe került labdarúgó-válogatott elé. Párbajtőrben már négyszer volt a válogatott az év legjobb csapata, de a kardozók most érdemelték ki először ezt a címet, 1973. és 1978. évi második helyük után. A csapatoknál a vízilabda-válogatott a rekorder az 1958 és 1977 közötti hét győzelemmel, s mindössze eggyel maradnak el tőlük az öttusázók. Rakusz Éva az angliai világbajnokságról ezüstérmesként tért haza, utána országos bajnokságot is nyert. — Ennyit még életemben nem hajtottam, mint az idén — mondta —, pedig Farkas Zoltán edzővel mindig keményen dolgoztunk. Még a válogató verseny után sem pihentünk, nem hagytunk ki egyetlen napot sem. A jövő évre az alapozást a Szovjetunióban, magaslaton kezdem el. Az év legjobb női sportolója a karácsonyt és a szilvesztert már külföldön ünnepli a munkával. Wladár Sándor esélyesként érkezett Spittbe, az úszó Európabajnokságra, aztán 48 óra leforgása alatt az optimista várakozásokat is felülmúlta, mert nemcsak fő számában, a 200 méteres hátúszásban nyert Európa-csúccsal, hanem 100 háton is Európa-bajnok lett. A magyar kardválogatott a világbajnoki döntőben bravúros győzelmet aratott a Szovjetunió ellen. Az olimpiák, világ- és Európa-bajnokságok történetében ez volt a 25. magyar kardvívócsapatgyőzelem, három év után nyert aranyat a válogatott. A döntőben Nébald György három, Gerevich Pál, Gedővári Imre és Nébald Rudolf hét-két győzelmet szerzett, a VB-n a válogatott ötödik tagja Nagyházi Zoltán volt. A Magyar Televízió sportosztáya, a szövetségek javaslatai alapján, az OTSH-val egyetértésben, az idén huszonnegyedszer ítélte oda az év ifjúsági sportolója címet. A győzteseknek és helyezetteknek, valamint edzőiknek a január 31 -i tévéműsor keretében adják át a díjakat. Az év leány ifjúsági sportolója: Temesvári Andrea, 2. Orosz Andrea úszó (Bp. Spartacus), 3. Bolvár Katalin asztaliteniszező (Tolnai Vörös Lobogó) és Polgár Anna kajakozó (Ferencváros). Az év ifjúsági fiúsportolója: Wladár Sándor, 2. Bereczki József atléta (Miskolci VSC) és Hlavati András súlyemelő (Bp. Honvéd), 3. Spránitz Gábor sportlövő (II. Dózsa). Az év sportolói y/'' $ Rakusz Éva,lzingfár Sándor j ^ és a kardos^válogatott f Gobbi Hilda találkozik a közönséggel december 28-án az MTV Bidtisis Jókai Klub (XII., Hollós út 5.) HÉTFŐN HÉTKOR portrészínpadán Magyar Hírlap POLITIKAI NAPILAP Főszerkesztő: DARVASI ISTVÁN Helyettes főszerkesztő: VARGA JÓZSEF és TÁBORI ANDRÁS Felelős kiadó: SIKLÓSI NORBERT, a Lapkiadó Vállalat igazgatója © Athenaeum Nyomda, Budapest Rotációs magasnyomás Felelős vezető: Soproni Béla vezérigazgató Terjeszti a Magyar Posta INDEX: 25007 HU ISSN 0133-1906