Magyar Hírlap, 1981. december (14. évfolyam, 281-305. szám)

1981-12-24 / 301. szám

24 1981. DECEMBER 24. CSÜTÖRTÖK Magyar Hírlap LI A MÚLT ÉV utolsó napjaiban, a zalaegerszegi teremfocitornán olybá tűnt: a közönség túljutott tűrőképessége határán, nem sze­reti a válogatottat, nem vállal ve­le közösséget, nemhogy szurkolna érte, de még tüntet is ellene. A játékosokat valósággal sokkolta a közelből rájuk zúduló éles kriti­ka. A magyar labdarúgó-váloga­tott megsértődött Zalaegerszegen. A keserűség azonban — szeren­csére — dacos elhatározást is szült. S vérszerződéssel is fölért a játékosok fogadalma: küzdenek egymásért és megmutatják ... Igen, megmutatják, annak a kö­zönségnek, amely elfordult tő­lük, megalázta és lehetetlenné tette őket. És következett a Tör­őcsik-ügy. A szerződő felek közül egy — s éppen az egyik vezéregyézség — máris kiesett; rendőrségi ügye­t— ittas vezetés, karambol — miatt hazaküldtek a tatai edző­táborból. Jött a dél-amerikai túra — Törőcsik nélkül. A túra, amely veszőfutássá fajult, a túra, amely most már a kapitányt sokkolta. S a következmények ismeretében újból elmondhatjuk: szerencsére. A Mészöly—Mezei duó értékelése szerint a kudarcsorozat — ha ne­gatív értelemben is, de — hasznos volt, mert végképp bebizonyoso­dott: azzal a csapattal abszolút esélytelenek vagyunk a világbaj­­noki selejtezőkön. Új emberekre van szükség, pontosabban: a ré­giekre, az argentínaiakra”. (Akik közül némelyek azóta nyugati proficsapatokban bizonyították képességeiket.). A régiek rehabili­tálása, visszatérítése pedig újból felhívta rá a figyelmet (s erre ko­rábbi írásainkban többször utal­tunk): mekkora hibát követett el az ügyeletes szakvezetés, amikor szétzüllesztette az argentínai vi­lágbajnokságon szerepelt gárdát, amely mégiscsak a lehető legerő­sebb magyar válogatott volt, s lényegében az maradt három év elteltével is, jó alapot teremtve néhány új, időközben föltűnt te­hetség — Kiss, Garaba — beépí­tésére. És éppen erre a tévedés­re vezethető vissza, hogy a válo­gatott szakvezetése időt akart nyerni. Ami sikerült is. Mindazonáltal áprilisban még úgy látszott: az időnyerésre ját­szó taktika nem vált be, a selej­tezőkre nem állt össze ütőképes, a továbbjutásra eséllyel pályázó csapat. Ebben a helyzetben kö­vetkezett a spanyolországi fordu­lat, a mindenkit meglepő 3-0-ás győzelem a VB házigazdái ellen. S bár a közvélemény mintegy vé­letlen sikernek könyvelte el az eredményt, valami mégis meg­csillant: talán, hátha, mégis... Ugyanakkor a krónikus önbiza­lomhiánnyal küszködő játékosok­ban is érezhetően csírázni kez­dett a remény. JÓL IS SIKERÜLT a nyitány: döntetlen Luzernben, majd a foly­­tatás: győzelem a románok és a norvégok ellen. Eközben csoport­­ellenfeleink derekasan keresztbe verték egymást, így reményünk eséllyé vált. A válogatott tavaszi eredményei — Az Anglia elleni mérkőzésig — minden várakozást felülmúltak, a közönség visszafo­gadta kegyeibe a játékosokat. Újra csodálatos hangulat uralko­dott a Népstadionban, s ezen tu­lajdonképpen még az angolok el­leni fiaskó sem változtatott, holott az a vereség — akkor — alaposan kérdésessé tette VB-szereplésün­­ket. Szerencsére a vetélytársak segítségünkre siettek: az angolok norvégiai veresége, majd csapa­tunk bukaresti pontszerzése után egyszerűbbé vált a képlet, s vá­logatottunk olyan helyzetbe ke­rült, hogy a többiektől függetle­nül, maga dönthetett sorsáról. S a játékosok éltek is a lehetőség­gel: az év legjobb játékával biz­tosan győzték le Svájcot, majd egy küzdelmes, izgalmas mérkő­zésen a norvégokat is. Minek kö­vetkeztében első helyen és első­ként léphettek tovább az európai IV. csoportból. Így az angliai mérkőzés — s erre megint csak kevesen számítottak — igazából már csak a házigazdáknak volt fontos. A válogatott tehát sikeres évet zárt. Örüljünk neki! És elismerés mindazoknak, akik tettek érte, hittek benne. (Valljuk be: keve­sen voltak ...) Ám hogy e nagy­szerű eredmény fölött érzett örömbe kétségek is vegyülnek, azzal magyarázható: a csapat já­téka csak ritkán volt meggyőző, a nyolc mérkőzés közül egyetlenen játszott igazán jól. De ami még fájóbb: ez a teljesítmény is mesz­­sze meghaladja labdarúgásunk általános színvonalát, következése­képp csalókán tükrözi a sportág helyzetét. Ezért is döntött úgy a vezérkar: az eredményesség érde­kében ki kell szakítani a játéko­sokat az egyesületekből; a válo­gatottaknak a selejtezők előtt több napos közös felkészülésre, összetartásra van szükségük, hogy legyen idejük — ahogy Nyilasi mondta — a kellő ráhangolódás­ra. És ezzel elérkeztünk labdarú­gásunk hagyományosan legneu­ralgikusabb pontjához: a klubok munkájához. BE KELL LÁTNUNK: jelenleg nincs olyan magyar klubcsapat, amelyet akár az európai közép­mezőnybe sorolhatnánk. Jól mu­tatja ezt az egyetlen elfogadható objektív mérce, a nemzetközi ku­paszereplés, ahol eljutottunk odá­ig, hogy együtteseink a sorsolás­kor már a lehetséges ellenfelek álmaiban szerepelnek. A magya­rok elszoktak a nagy csatáktól, a hazai bajnokság nem teszi pró­bára élvonalbeli futballistáinkat, eltűri a csendes vegetálást. Pedig, ha az NB I táblázatára nézünk, az feszültséget, izgalmat tükröz. Látszólag... Mert nem mondható el ugyanez a mérkőzé­sekről. A mezőnyben nincsenek kiemelkedő csapatok, legföljebb hat-hét nagyjából azonos képessé­gű együttes. Ők küzdenek a do­bogóra jutásért. A többiek meg igyekeznek elkerülni a kiesést. Küzdenek és igyekeznek — ír­tuk. Ám hogy milyen színvona­lon? Nos, ezt hétről hétre lát­hatjuk ... Ha differenciáltabban vizsgál­juk a mezőnyt, elmondhatjuk: vannak fölszálló és vannak le­szálló ágban levő csapatok. A startnál persze lehetetlen volt megjósolni, melyik gárda, melyik kategóriába fog tartozni. Példá­nak itt a Ferencváros: bajnoksá­got nyert, majd válogatottakkal erősített. Az eredmény? Mérsé­kelt szereplésével, vergődésével az FTC a bajnokság negatív szen­zációja. Ellenpéldának a Rába ETO hozható föl. A győriek el­múlt évekbeli gyenge teljesítmé­nye következtében valósággal kongott az ürességtől az új és cso­dálatos stadion. Az ősszel viszont a csapat megtáltosodott, ontja a gólokat, eksztázisba hozza a kö­zönséget, s — a riválisok szerint — jó eséllyel pályázik akár a bajno­ki címre is. Pedig a nyáron lát­szólag gyöngült a Győr, hiszen elvesztette Pölöskeit, akinek he­lyére az alig jegyzett Szentes ke­rült. (Azóta megismerhettük ...) CSAKHOGY a múlt tapaszta­latai arra intenek: csínján kell bánnunk az efféle föllendülések­kel. Merthogy hamar elfogy a lendület, a sikert megízlelő szak­vezetők és játékosok idő előtt ön­elégültté válnak, elkényelmesed­­nek, s aztán ismét hozzászürkül­nek a többiekhez. És ennek nem mond ellent az, amiért tulajdon­képpen elismerés jár: némely agilis, jól fölkészült szakemberek (Temesvári, Verebes) új környe­zetbe kerülve gyors eredménye­ket érhetnek el. Jelenleg e két szakvezető csapata vezeti a ta­bellát, ami azt igazolja: az új, korszerű módszereknek nincs szükségük kifutási időre, azonnal hatnak. Hathatnak, mert az álta­lános szakmai színvonal ezt le­hetővé teszi. De mert hosszú tá­von az utóbbi hatása erősebb, nem az új válik húzóerővé, ha­nem a régi kor hatalmasodik el, s bénítja meg a jobbító törekvé­seket. Ebben — alighanem — a labda­rúgásunk intézményrendszerében, az egyesületi, szakosztályi szerve­zetekben uralkodó tarthatatlan, anarchikus állapotok a ludasak. A zűrzavar ugyan kiválóan meg­felel a langyos középszerű hívei­nek, de fékezi a fejlődést és gúzs­ba köti az újító, változást sürgető szellemet. Rá kell döbbenni vég­re: rossz, elvtelen, esetleges me­chanizmusok működtetik az egye­sületeket, így a labdarúgó-szak­osztályokat is. Nem tisztázott a döntési-felelősségi-érdekeltségi rendszer, ennek következtében általános a felelőtlenség, a dön­tésképtelenség, az érdektelenség. Az egyesületek elszakadtak a gaz­dálkodás feltételeitől, a finanszí­rozás a teljesítményektől. Elvben vannak ugyan (rossz) szabályok, előírások a szakosztályok, szak­vezetők, játékosok pénzelésére, de hogy a pénzt honnan és miért kapják, s hogyan, m­ilyen elvek szerint osztják el, az már teljes­séggel kiismerhetetlen, áttekint­hetetlen. Semmi összefüggés nem mutatható például ki egy NB I-es klub teljesítménye és költségve­tése között. Az egyesületek legke­vésbé a közönségtől származó be­vételeik növelésében érdekeltek. S a szurkoló, a kívülálló mind­ebből csak annyit tapasztal, hogy a klubvezetők, az edzők, a játéko­sok megélnek, jól élnek, ő meg egyre kevesebbet kap a pénzéért. AZ ANARCHIKUS állapotok­nak hű tükörképe az átigazolási rendszer. Ezért válhatott az év már-már botrányos ügyévé Pölös­­kei, Szendrei, Barcsa klubcseré­je. Eseteik ugyan nehezen hozha­tók közös nevezőre, de úgy vél­jük: hasonló anomáliák bármikor és bárkivel előfordulhatnak mind­addig, amíg nem tisztázódik, mi­lyen alapon történnek a klubcse­rék. Arisztotelésznek viszonylag kevés köze lehetett a futballhoz, s valószínűleg nem is az átigazo­lások kapcsán jutott eszébe: „Cse­re nincs egyenlőség nélkül, sem egyenlőség összemérhetőség nél­kül.’’ Meglehet: két bumeráng egyenlő egy baltával, de csak ak­kor cserélődnek el, ha az eladó és a vevő szándéka találkozik a piacon. Ennek meg igen kicsi a valószínűsége. Márpedig olybá tűnhet: a mi átigazolási ügyeink ehhez a primitív cseréhez hason­latosak ... Nem véletlenül fejlő­dött ki a pénz, mint általános egyenértékes. Csak hát mi pénz­ügyekben nagyon (ál)szemérme­sek vagyunk, kivált ha a játéko­sok értékét kellene pénzben kife­jezni, így aztán az átigazolási ügyek nem is annyira a pénztől, mint inkább az egyesületi és bá­zisszervi érdekcsoportok mester­kedéseitől, manipulációitól bűzle­nek. Lejáratva, kigúnyolva olyan fogalmakat, értékeket, mint: sportágérdek, társadalmi érdek ... A KÓROS TÜNETEK orvoslá­sa, a kórokozók elpusztítása nem lehet egyedül az MLSZ feladata. Már csak azért sem, mert igen szerény lehetőségei vannak rá, hogy beavatkozzék a klubok és bázisszervek belügyeibe. Vélemé­nyünk szerint az MLSZ-nek nem is kell fölvállalnia ilyen szerepet­. Lépnie m­ásnak kell. De kell. Úgy gondoljuk, a magyar sport­— így a labdarúgás — fejlődése megkö­veteli az intézményi, egyesületi, szervezeti rendszer generális át­alakítását; ■ olyan gazdálkodási, irányítási, érdekeltségi mechaniz­musok működtetését, amelyek ha­tására lehetővé válik a valóságos értékek és teljesítmények kifejlő­dése, erkölcsi és anyagi elismeré­se. Ez a magyar sport valódi érde­ke. S ne felejtsük el: labdarúgá­sunk sorsa itthon dől el. BANKI ANDRÁS — NÉMETH PÉTER / Pénzügyekben (ál)szemérmesek vagyunk Labdarúgásunk sorsa itthon dől el A magyar sportúságírók 1958- tól választják meg az­ év legjobb magyar sportolóit. Az idén 24. alkalommal került sor a szava­zásra, a nőknél, a férfiaknál és csapatban egyaránt új győztest avatnak. A szavazás eredményeként 1981. legjobb magyar női sporto­lója a kajakozó Rakusz Éva (Olefin), a legjobb férfisportoló Wladár Sándor úszó (II. Dózsa), míg csapatban a kardválogatott az első. 1981. legjobb női sportolója: Rakusz Éva kajakozó (Olefin) 177 pont (26 első hely), 2. Temes­vári Andrea teniszező (Bp. Spar­tacus) 109 pont (15), 3. Fórián Éva sportlövő (Bp. Honvéd) 77 pont (9). Szavazatot kapott még — többek között — Polgár Zsu­zsa sakkozó (MTK-VM), Orosz Irén atléta (V. Dózsa), Petro­­nicsné Verőci Zsuzsa sakkozó (Vasútépítő Törekvés). 1981 legjobb férfisportolója: Wladár Sándor úszó (D. Dózsa) 198 pont (30), 2. Tóth István bir­kózó (Ganz-MÁVAG) 91 pont (10), 3. Székely Zoltán vívó (II. Dózsa) 72 pont (8) és Vaskuti István kajakozó (Bp. Honvéd) 72 pont (8). Versenyben volt még Klampár Tibor asztaliteniszező (Bp. Spartacus), Gedővári Imre kardvívó (II. Dózsa), Guczoghy György tornász (Bp. Honvéd) és Mészáros Ferenc labdarúgó (Sporting Lisszabon). 1981 legjobb csapata: kardválo­gatott 175 pont (24), 2. labdarú­gó-válogatott 136 pont (21), 3. fo­gathajtó-válogatott­­57 pont (8). Szavazatot kapott még az öttu­sa-, a férfi asztalitenisz-, a női röplabda- és a vízilabda-váloga­tott, valamint a Vasas női kézi­labdacsapata. Csapatban a kardválogatottat helyezték az újságírók az első helyre, a VB-döntőbe került lab­darúgó-válogatott elé. Párbajtőr­ben már négyszer volt a váloga­tott az év legjobb csapata, de a kardozók most érdemelték ki először ezt a címet, 1973. és 1978. évi második helyük után. A csa­patoknál a vízilabda-válogatott a rekorder az 1958 és 1977 közötti hét győzelemmel, s mindössze eggyel maradnak el tőlük az öt­tusázók. Rakusz Éva az angliai világ­­bajnokságról ezüstérmesként tért haza, utána országos bajnokságot is nyert. — Ennyit még életemben nem hajtottam, mint az idén — mondta —, pedig Farkas Zoltán edzővel mindig keményen dol­goztunk. Még a válogató verseny után sem pihentünk, nem hagy­tunk ki egyetlen napot sem. A jövő évre az alapozást a Szov­jetunióban, magaslaton kezdem el. Az év legjobb női sportolója a karácsonyt és a szilvesztert már külföldön ünnepli a mun­kával. Wladár Sándor esélyesként ér­kezett Spittbe, az úszó Európa­­bajnokságra, aztán 48 óra lefor­gása­ alatt az optimista várako­zásokat is felülmúlta, mert nem­csak fő számában, a 200 méteres hátúszásban nyert Európa-csúc­­­csal, hanem 100 háton is Euró­­pa-bajnok lett. A magyar kardválogatott a vi­lágbajnoki döntőben bravúros győzelmet aratott a Szovjetunió ellen. Az olimpiák, világ- és Európa-bajnokságok történetében ez volt a 25. magyar kardvívó­­csapatgyőzelem, három év után nyert aranyat a válogatott. A döntőben Nébald György há­rom, Gerevich Pál, Gedővári Im­re és Nébald Rudolf hét-két győ­zelmet szerzett, a VB-n a válo­gatott ötödik tagja Nagyházi Zoltán volt. A Magyar Televízió sportosz­­táya, a szövetségek javaslatai alapján, az OTSH-val egyetértés­ben, az idén huszonnegyedszer ítélte oda az év ifjúsági sporto­lója címet. A győzteseknek és helyezetteknek, valamint edzőik­nek a január 31 -i tévéműsor ke­retében adják át a díjakat. Az év leány ifjúsági sportolója: Temesvári Andrea, 2. Orosz And­rea úszó (Bp. Spartacus), 3. Bol­­vár Katalin asztaliteniszező (Tol­nai Vörös Lobogó) és Polgár An­na kajakozó (Ferencváros). Az év ifjúsági fiúsportolója: Wladár Sándor, 2. Bereczki Jó­zsef atléta (Miskolci VSC) és Hlavati András súlyemelő (Bp. Honvéd), 3. Spránitz Gábor sportlövő (II. Dózsa). Az év sportolói y/'' $ Rakusz Éva,lzingfár Sánd­or j ^ és a kardos^válogatott f Gobbi Hilda találkozik a közönséggel december 28-án az MTV Bidtisis Jókai Klub (XII., Hollós út 5.) HÉTFŐN HÉTKOR portrészínpadán Magyar Hírlap POLITIKAI NAPILAP Főszerkesztő: DARVASI ISTVÁN Helyettes főszerkesztő: VARGA JÓZSEF és TÁBORI ANDRÁS Felelős kiadó: SIKLÓSI NORBERT, a Lapkiadó Vállalat igazgatója © Athenaeum Nyomda, Budapest Rotációs magasnyomás Felelős vezető: Soproni Béla vezérigazgató Terjeszti a Magyar Posta INDEX: 25007 HU ISSN 0133-1906

Next