Magyar Hírlap, 1982. május (15. évfolyam, 101-125. szám)
1982-05-29 / 124. szám
8 1982. MÁJUS 29. SZOMBATI KULTÚRA - MŰVÉSZE Lnj Maagyar Hírlap Tulipán és hal A tabuk leküzdése, feloldása akár a közgondolkodásban, akár az egyéni vagy társadalmi gyakorlatban nem kis feladat. Valószínűleg erkölcstörténeti okok játszottak közre abban, hogy Magyarországon eleddig az erotika, a szexualitás, az obszcenitás és a pornográfia kérdéskörét tudományos traktátumok, viták nem, vagy csak kevéssé tárgyalták. Pedig — és ez ügyben nyilván senkit sem kell meggyőzni — az erotika egyik alapképlete az emberi kultúrának, a szexualitás az ember mindennapjainak és ünnepeinek, s az obszcenitás meg a pornográfia az elfojtott, vagy már lesilányult erotika kompenzálását szolgálja. A tudományos publikálás szintjén a fordulópontot nálunk Malinovszkij könyve A vadak nemi élete Észak-Melanéziában jelentette, majd a később hozzáférhetővé vált Margaret Mead-könyv, a Férfi és nő. De valóságos fordulópontról van-e szó? Vajon a közgondolkodás képes-e már malacságba oltott álszemérem nélkül a téma fontosságát sem túl-, sem alábecsülve számot vetni e dolgokról? Ezért tartom fontos vállalkozásnak azt a konferenciát, melyet az MTA Néprajzi Kutatócsoportja az ELTE Folklór Tanszék és a Népművelési Intézet közösen rendezett Erotika a folklórban címmel. (Jellemző adatnak vélem, hogy annak idején Ortutay Gyula is foglalkozni kívánt a parasztság nemi életével, de csak a szociológiai vizsgálat kérdőívének megszerkesztéséig jutott el.) Nehéz dolog egy háromnapos ülésszak több tucat előadásáról úgy beszámolni, hogy ne mellőzzünk jó néhány igen felkészült előadót. Így meglehet, önkényes csoportosítás alapján próbálok ízelítőt adni az ott elhangzottakból. Az előadások egyik csoportja '' azokkal a szokásokkal foglalkozott, melyeknek erotikus vagy szexuális vonatkozásai vannak. Angero Irma, hazánkban élő kubai kutató nyugat-afrikai lányavató szokásokat ismertetett. Ma is közel 78 millió olyan nő él a földön, akiket akár az excizió (csiklóeltávolítás), vagy az infibuláció (szeméremajkak összevarrása) processzusának alávetnek, illetve akik a társadalmi elvárások miatt ezeket önként is vállalják. E szokások elsősorban Szomáliában, Eritreában, Szudánban honosak. Az elsőnek az a célja, hogy a klitoriszt, mint a „nőben rejtőzködő férfiszellemiséget” eltávolítsák, s így a nő nemi azonosságát egyértelműsítsék. A második eljárás a férjhez menés kelléke, ezt a beavatási szertartást 4 és 8 éves kor között végzik, régebben a család nőtagjai, ma már esetleg kórházban is. A nászéjszakán a férj késsel vágja fel a varrást, szülés esetén ismét megnagyobbítják, majd utána az eredeti leánykori összevarrást alkalmazzák. Ezekben a kultúrákban szimbolikus jelentőségű a kés, mely a későbbi szexuális örömöt hivatott jelképezni. (Európai fülek számára meglehetősen elrémítő mindkét eljárás, s magunkban csak örülhettünk, hogy a jó sors a planéta európai részére telepített bennünket. Bár mint az előadásból megtudtuk, e szokás szórványaira — mint fenyegetésre — a magyar kultúrában is rálelhetünk, mint ez Kazinczy Ferenc levelezéseiből, illetve Lakatos Menyhért írásaiból kiderül. Sokkal vidámabbak azok a szokások, amiket nálunk játszóházakban, lakodalmakban ismernek: ez erotikus rejtvények, amelyekről Mándoki László beszélt. Ezeknek elsősorban vágyfelkeltő funkciójuk van, s az udvarlási periódus, illetve a lakodalom erotikus légkörét kívánják fokozni. A rejtvények egyik része szándékosan egyértelmű, míg másikuk a kétértelműségre, a kontrapunctióra, csattanóra épül. (Lássunk egy példát! Kérdés: kívül szőrös, belül nedves, a fiúknak nagyon kedves? Válasz: csikóbőrös kulacs.) Ugyancsak lakodalmi szokás a mozsártánc is, mely nyilvánvalóan a közösülést imitálja. S hadd fogalmazzunk meg egy kettősséget! Míg a népi mondókák, versek, népdalok egy pajzán, szabadszájú, felszabadult erotizmusról tesznek tanúságot, addig ugyanennek a társadalmi rétegnek a szexuális gyakorlata (melyről pl. Szémann Zsuzsa és Szenti Tibor beszélt) silány, a sötétség leple alatti, félig felöltözött, leginkább utódnemzésre, vagy csak az egyik fél boldogulására szorítkozó rövid „leisztung”. Ez a kérdés már nyilván nem a folklór illetékességi körébe tartozik, sokkal inkább a szociológiáé, pszichológiáé, a mentálhigiéniéé. Különösen a mára utaló megfogalmazásokból derült ki a szexuális felvilágosítás és kultúra hiánya, mellyel már több korábbi vizsgálat is foglalkozott. Elem volt hiba a szexuális felvilágosítással például a középkori Kínában (mint ezt Veres Péter is említette), itt ugyanis segédkönyvet adtak a házasulandó nőknek, okulásul. A Tao tanítása szerint korai halálhoz vezet a szexualitás elhanyagolása, s aki a gyönyörökben értéket és mértéket tud tartani, az hosszú életet él. Az előadások másik csoportja az erotikus szimbólumokkal foglalkozott. Hoppál Mihály például azt fejtegette Tulipán és hal címet viselő előadásában, hogy a hal és a nő azonosítása a különböző kultúrákban miként jelenik meg, hogyan tükröződik a különböző folklór műfajokban egészen a mai városi szlengig. A hal az ember megölhetetlen részét, a lelkét jelképezi, s ezért a hal és a többi lélekszimbólum a nemi szervet és a nemzőérőt jelenti, s ekként lehet tárgya a szerelmi költészetnek is. Szerelmi népdalaink szimbolikájáról hallhattunk Bernáth Béla előadásában is. Példatárát, kommentárjait figyelve már-már úgy véltük, hogy minden létező tárgynak nemi szimbolikája lehet. De hát gondoljunk csak arra, hogy a legtöbb nyelvcsaládban a szavak eleve hím-, nő- vagy semleges neműek. Ezért az értelmezés lehet tán túlságosan is tág körű, de nem tűnik erőszakoltnak. Jankovics Marcell a Tündérmesék kasztrációs komplexusairól tartott hihetetlenül eredeti, nagyon sok újszerű megfigyelést és fantasztikus példatárat felvonultató előadást. Az előadások harmadik vonulatát képezték azok a megközelítések, melyek az erotika, a szexualitás ideologikus funkcióját, s e funkciók változását emelték ki. Így például Klaniczay Gábor a középkori orgiavádakban megnyilvánuló előítéletes szemléletmóddal foglalkozott. Eredeti szövegillusztrációkkal bizonyította, miként szolgáltak eszközül az orgiavádakban szereplő erotikus leírások, az ebből következő perek esetében az eretnekek felszámolására. A korai eretnek szekták nemcsak az egyház intézményét támadták, hanem kikezdték az egyház által hirdetett erkölcsideált is, s annak központi intézményét, a házasságot. A XII. században a hét egyházi szentség egyike a házasság volt. S minthogy az eretnekek életmódjukkal és a Szentírásból vett érveikkel is alátámasztani látszottak morális igazságukat, kemény érvekre volt szükség kritikáik és példamutatásuk lejáratására, így került be az antikvitásból vett orgiavád az eretnekek,elleni prédikációkba, propagandaanyagokba, perekbe. Az ortodox egyház dogmatikus prédikátorai voltak tehát azok, akik az orgiavádakat a lehető legplasztikusabb leírásukkal illusztrálva terjesztették. Zelnik József Játék és erotika kapcsolatáról beszélt. Arról, hogy miként fokozódott le az erotika, s ezzel együtt a népi ünnep, hogyan lett egyre inkább manipulált, elidegenedett a történelmi fejlődés során. Nagyvonalú, impozáns áttekintést adott arról a folyamatról, hogy az ókori görög, a játékot és erotikát egyesítő szemlélettől milyen út vezetett napjainkig, a „hivatásos”, minden játékosságot kizáró, pornográfiát fogyasztó gyakorlatig. Csak sajnálhatjuk, hogy nem foglalkozhatunk itt több olyan kiváló előadással, mint például Istvánovics Márton, Erdélyi Zsuzsa, Voigt Vilmos dolgozatai voltak, de az érdeklődők remélhetőleg a konferencia teljes anyagát olvashatják majd. V. Bálint Éva Erotika a néprajzban Koldi Judit metszete Mohácsi Regös Ferenc rajza A Győri Balett műsora Bécsiért . A karzaton robbant ki a taps AKÁR HISZIK, AKÁR NEM: hamarabb vettem észre Bécsben Markó Iván frappáns Mandarinfotóját, mint a Theater an der Wien feliratát. Egyszerű a magyarázat. Az ismert bécsi színház homlokzatát épp tatarozzák, állványzat takarja főbejáratát. Igaz viszont, hogy az ünnepi hetek szivárványszínű lobogóit ott lengeti a szél a műanyag védőhálók felett ... A Wiener Festwochen égisze alatt — a Haydn-év jegyében — a Győri Balett vendégjátéka hozta az osztrák fővárosba a zeneszerző első „megtáncosítását”. Kétszeresen érdekesnek ígérkezett tehát ez a világpremier, hiszen mód nyílt bemutatni egyrészt azt, amit ma, mi érzünk erről az oratóriumról, másrészt lemérni azt, hogy az Wiener Festwochen osztrák közönség hogyan fogadja ezt a kortárs magyar interpretációt. Az évszakok után Bartók Mandarinját ígérte a plakát, szépen emlékeztetve a tavalyi centenáriumra. Bár három nap leforgása alatt második előadását tartotta Bécsben a magyar társulat, félórával a műsor kezdete előtt már hosszú sor kígyózott a pénztárnál, megmaradt jegyekben reménykedve. És szakadatlanul érkezett a boldog jegytulajdonosok tömege, a soknemzetiségű nézőközönség. A véletlen úgy hozta, hogy tőlem balra magyarok ültek a földszinti nézőtéren, jobboldalt pedig egy osztrák család, így közvetlen környezetemben mérhettem le, szinte a bőrömön éreztem a kétféle közönség egymástól eltérő reagálását. Őszintén be kell ugyanis vallanom, hogy előzetes várakozásom ezúttal nem vált be, épp az ellenkezője történt annak, amit itthoni tapasztalataim alapján tippeltem. A híres régi színház patinás, barokk cirádás termét zsúfolásig megtöltötte a közönség. És amikor a rokokó zsánerképekkel díszített vasfüggönyt lassan, ünnepélyesen felvonták, aztán a kristálycsillárok fénye is kihunyt, kezdetét vette az előadás. És már az első perctől érezni lehetett, hogy létrejött az a bizonyos kapcsolat, amelyik nélkülözhetetlen az igaz színházi élmény megteremtéséhez, és amelyik egyetlen, közös áramkörbe von színpadot és nézőteret. A közönség együtt lélegzett, együtt létezett a vendégegyüttessel. Pedig díszletek nélkül, csupán egyetlen táncos áll a tágas, üresen ásító színpadon. De ez a táncos nem más, mint Fülöp Viktor, akinek egyetlen, széles ívű karnyújtása mintha a mindenséget ölelné magához. És amint lassan, méltóságteljesen előbbre lép felénk, botjával tapogatva ki az útirányt, rádöbbenünk, hogy görög drapériás figurája nemcsak az oratórium, vándorát testesíti meg, sőt, nemcsak a Tél öregemberét, hanem az agg mestert, Haydnt is egyben, aki élete alkonyán visszatekintett egész eddigi pályafutására. A vándorboz pedig hol vállon hordozott kereszt, hol önvédelmiül forgatott husáng, hol az alvilág révészének, Charonnak hajóján evezőlapát... A HÓHALMOK MEGMOZDULNAK, növekedni kezdenek, és az egész színpadot beborító, hófehér drapéria alól előbújik fokozatosan az egész balettkar, testhezálló aranytrikóban... Itt a tavasz! És az ünnepélyes bevezetés után kezdetét veszi a sodró iramú előadás. A kettősök és a hármas csoportok rendkívül muzikálisan váltakoznak a teljes létszámú együttessel, a lírai részletek pedig a humorral vagy a drámaisággal. Különösen emlékezetes maradt számomra — de a közönség elragadtatását is rögtön kiváltotta — a népiesen dévai fonóházi jelenet, vagy a falusi fiatalok gyors ritmusú tánca. Bevallom, ettől féltem a legjobban, mivel az effajta folklór új színfolt az együttes palettáján. Ám annyi ízléssel és mértéktartással stilizálták baletté a lándlert, hogy még egy kis magyaros virtusra is futotta; hetyke mosoly, verbunkos kézmozdulat" jelezte: így táncolunk mi nektek osztrák szüreti mulatságot — magyar módra! A basszus, szoprán és tenor énekhangra három főszereplő alakítása, tánca emelkedett ki különösen az együttesből: a líraian törékeny alkatú, madárként rebbenő Király Melinda, valamint az egyre markánsabbá érő Kiss János, és az egyre árnyaltabbá váló Demcsák Ottó. És amikor a Tél záróképében újra visszavonul a teljes együttes az óriási, hófehér drapéria alá, és Fülöp Viktor lassan, méltóságteljesen a háttérbe vonul, feltartóztathatatlanul kirobban a taps. És hosszasan ünnepük a győri együttest: fiatalok kiáltoznak szüntelen az emeleti erkélysorokról — és nem hinném, ha nem látnám, hallanám — tisztes, idős dámák dübörögnek lábukkal is a parketten, a szűnni nem akaró vastaps mellett. A társulat pedig szépen kidolgozott tapsrenddel, a „mindent bele” gyilkos iramától holtfáradtan és csuromvizesen, de letagadhatatlanul boldog mosollyal köszöni meg újra, meg újra ezt a véletlenül hálás fogadtatást. Szünetben rendkívül rokonszenves fiatal pár kéri kölcsön műsorfüzetemet, mert nekik nem jutott. Örömmel ragadom meg az alkalmat, hogy röviden a három magyarországi Mandarin-verzióról is beszéljek. És biztosítom őket: ez a leghűtlenebb, mégis ez a leghűségesebb, és jelenleg, nálunk a legsikeresebb. Felfokozott várakozással ülök be aztán ismét a nézőtérre: vajon lehet-e ezt az ünneplést még fokozni?. Ám ezúttal a nézőtéren, főleg a konzervatívabb ízlésű nézők körében, kissé idegenkedő suttogás, összenézés, neszezés ... Talán még mindig idegen számukra Bartók modernsége? ... Talán a koreográfia túl újszerű, túl bátor? ... Mindegyre ezt találgatom magamban, és nagyon izgulok ... De aztán Markó Mandarinja úgy vibrál az infravörös fényben izzó színpadon, mintha százkarú Buddha volna, és személyes varázsa, ellenállhatatlan színpadi jelenléte, atmoszférateremtő ereje, szuggesztív tekintete addig bűvöli a nézőteret, míg magával ragadja és lebírja őket, akárcsak ellenfeleit a színpadon. A FÜGGÖNY LEHULLTÁVAL mégis átélem az egykori premier izgalmát. (A fából faragott királyfi 1917-es, budapesti előadását, Balázs Béla nyomán): „... Az utolsó taktus után másodpercekig halotti csend volt a nézőtéren. Egyetlen taps, egy pisszenés, egy fütty sem átlátszott. Láthatatlan roppant mérleg ingott még erre és arra. Mint valami belső vívódás, néma harc folyt a nézőtéren halotti csendben. Aztán a karzaton robbant ki az extasikus taps és ujjongás ..Biztosan tudom, érzem, hogy az a fiatal pár is közöttük volt. Aztán Bombicz Barbara óriási, vérvörös rózsacsokrot kapott... Győr úgy táncolt, ahogy csak Győr tud táncolni — Becs pedig úgy ünnepelt, ahogy Becs csak ünnepelni tud... Wagner István 1982