Magyar Hírlap, 1983. július (16. évfolyam, 154-180. szám)

1983-07-02 / 155. szám

■ , 7 . . MilGYflB HIRtflP A HÉT____________________ ' m3. július 2. szombat 5 ­y. Dr. Szirmai Jenőé, az OTP vezérigazgatójáé a szó Bizalom a takarékosságban Bonyolult, nehéz feltételek között él az ország, a gazdaság új fejlődési pályája a lehetséges keretekre szűkíti a felhalmozást. Napjaink első számú gondja az egyensúly megőrzése — ez külpia­ci és belső viszonyaink azonos követelménye­i, továbbá az élet­színvonal megvédése. A mértéktartó megítélés szerint is népgazda­ságunk a II. világháború utáni időszak egyik legkeményebb pró­bajával gyürkőzik. Hogyan érint mindez egy sa­játos — ám igen fontos, jelzés­­értékű — területnek, az Országos Takarékpénztárnak a működési feltételeit? Változott-e például az emberek takarékossági kedve? A kérdések — amelyekről dr. Szir­mai Jenővel, az OTP vezérigaz­gatójával munkatársunk, Matkó István beszélgetett —, azért is érdekesek, mert hozzásegíthetnek bennünket az alaposabb helyzet­­értékeléshez. — A mai gazdasági helyet hogyan hat az OTP munkájára, illetve érez-e határozott fordulatot a takarékossá­gi készségben amiatt, hogy tavaly mérséklődött a reálkereset? — Figyelemre méltó, hogy a szűkebb esztendők nem csökken­tették a takarékossági kedvet, ám — s ez érthető — a betétek nö­vekedése lelassult. Míg 1978 előtt a lakosság 100 forint pénzbevé­teléből 4—50 forintot helyezett el betétben, addig 1981—82-ben 3,70-et. Ez az arány lényegében változatlan maradt az idén. A másik igen lényeges tapasztalat, hogy erősödött a lakosság hite­lek iránti igénye. A hitelállomány ára meghaladja a 140 milliárd forintot. A hiteleket elsősorban a lakásépítésre, -korszerűsítésre, a háztartások gépesítésére, tartós fogyasztási cikkek vásárlására kértek, kérik.­­ A sok ezer kérelem elbírá­lásából, s a felsorolhatatlanul sok, összetett indokból kiderül: az emberek tudatosan beépítik céljaik meg­valósí­tásába a hitelt, hosszabb távra néznek előre. Ma már a lakosságnak mintegy 18­1 milliárd forintja van a takarék­ban. A pénzügyi kormányzat ezt a céltudatos takarékoskodást igyekszik elősegíteni: az utóbbi időben számos­­új betétformával — takaréklevéllel, ifjúsági betét­tel stb. — érdekeltté tette az ál­lampolgárokat abban, hogy tartó­san kössék le megtakarítható pénzüket Ez mindenki számára előnyös: az OTP újabb hasznosít­ható forráshoz jut, a betétes pe­dig magasabb kamathoz, illetve egyéb kedvezményekhez, melyek együttvéve a betétben elhelyezett pénze értékállandóságát is bizto­sítják.­­ Maradjunk a lakásépítésnél, hi­szen ebben főszerep jutott az OTP- nek. A kormányprogram szerint magánerős építkezéssel készü­l az új otthonok túlnyomó része — az idén — 76 ezerből mintegy 60 ezer. Van-e er­re elegendő hitel? Nem kell-e egy időre — amint ezt a pletykák tudni vélték — a kritikus építőanyag-ellá­tás miatt átmenetileg leállítani a hi­telezést? — Minden alapot nélkülöz ez a híresztelés, szó sincs hitelstop­ról. Ennek éppen az ellenkezője történt-történik: a takarékpénz­tár lehetőséget kapott, hogy a la­kásépítéssel, -korszerűsítéssel, -felújítással kapcsolatos minden reális hiteligényt kielégítsen! Hangsúlyozom: a reális igények­ről van szó. Erre a célra az idén minden eddiginél nagyobb ösz­­szeg, mintegy 30­ milliárd forint áll rendelkezésre. Ez a széles kö­rű hiteltámogatás természetes és teljesen érthető, hiszen az emlí­tett kormányprogramnak az a célja, hogy segítse a magánerős építkezést. Mit mondanak erről a számok? Azt, hogy május végéig 11 milliárd forint hitelt már fo­lyósítottunk. Ez az összeg 60 szá­zalékkal meghaladja a múlt év első öt hónapjának hitelfolyósítá­sát. Külön is megemlítem, hogy öt hónap alatt — a múlt év azo­nos időszakához viszonyítva — háromszor több, mintegy 19 ezer családi ház felépítésére engedé­lyeztünk kölcsönt. A tervek és a tapasztalatok ismeretében úgy számolunk, hogy az építési ütem nem, lassul. Ismétlem, a megala­pozott hiteligényeket az év to­vábbi részében is folyamatosan ki tudjuk, ki fogjuk elégíteni.­­ Itt szólok egy érdekes és hasznos akciónkról, az ifjúsági garzonházépítésről, amelyet a ta­nácsokkal együttműködve folyta­tunk. A hatodik ötéves tervben ötezer fiatal családot juttatunk ily módon otthonhoz. Úgy ter­vezzük, hogy a fiatal házasok, miután megszületik a gyermekük, a garzonból továbbléphetnek, na­gyobb lakást ajánlunk fel nekik,­­ a garzont pedig újból hasznosít­juk. Általában pénzintézetünk a felépített lakások 60—70 száza­lékát a fiataloknak szánja. — De nem lesz-e túl nagy a hitel­­kiáramlás? Nem kelt-e feszültséget ez az ellátásban?! S a kérdés nem csupán az építőanyagokra vonatko­zik ... — Tudatos politika eredménye­ a magánlakás-építés, amelyet többféle módon és eszközzel tá­mogat a kormány, például ked­vezményes hitellel, szociálpoliti­kai kedvezménnyel, olcsóbb te­lekkel stb. Szeretném hangsúlyoz­ni a tudatosságot. Társadalom­­politikailag helyes az a kialakuló gyakorlat, hogy az állampolgárok anyagi erejükhöz mérten maguk fedezik az otthonteremtés költ­ségeinek adott hányadát, ezzel mérséklik az állam terheit. Az sem mellékes dolog, hogy e na­gyon pozitív gazdaság- és társa­dalompolitikai program jó irány­ba tereli a keresletet, s hatással van a takarékoskodás céljainak megha­tározására. — Ha már a tlit előzésnél tartunk, nincs sok baja az OTP-nek az elma­radó törlesztések miatt? — Nincs, mivel mindössze né­hány száz olyan eset adódik egy évben, amikor perre kerül a sor a takarékpénztár és az adós kö­zött. Hosszú évek óta azt tapasz­taljuk, hogy a hiteligénylők túl­nyomó többsége józanul számol, mielőtt megjelenik pénztárunk­nál. Persze, azért nemkívánatos jelenségek is adódnak, különösért most, hogy megélénkült a lakás­piac. A többség, mint említettem, természetesen józanul számol, gondosan mérlegeli lehetőségeit, s ennek megfelelően választ olyan értékű lakóingatlant, amelyet 100 ezer forint vagy valamivel na­gyobb összegű bankkölcsönnel megvehet. Ezeket a mértéktartó igényeket folyamatosan kielégít­jük. — Ami viszont a megnöveke­dett hitelkérelmek intézését illeti — nem mondhatom, hogy ezt a feladatot könnyen elvégezzük. Számos fiókünk kénytelen túl­órázni, hogy idejében elkészüljön az egyébként nagyon alapos és körültekintő hitelbírálatokkal. Ezért is tartjuk különösnek, hogy a lakosság, a sok-sok intéznivaló ismeretében, nem veszi igénybe a csütörtöki megnyújtott nyitva­tartási időt. Ezzel együtt úgy vé­lem, hogy a takarékpénztáron nem fog múlni a magánerős la­kásprogram sikere, hiszen mun­katársaink nagyon szívesen és örömmel­ foglalkoznak embertár­saink lakásügyeivel. — Váltsunk témát: a tapasztalatok szerint a pénzintézet nemcsak laká­sokkal van elfoglalva. Hogyan al­kalmazkodik az új gazdálkodási fel­tételekhez, például a kisvállalkozá­si ,,csomagtervhez”? Nyújtott-e, vagy nyújt-e több hitelt az OTP a kisipa­rosnak, kisüzemnek, a magánvállal­kozásnak? — Igen, nyújtottunk ilyen cél­ra hiteleket, s ez a ’ tevékenysé­günk állandóan és gyorsan fej­lődik. A kisvállalkozási lehetőség megnyílásával élénk érdeklődés keletkezett. Csak tavaly több mint 350 millió forint hitelt adtunk magánvállalkozóknak gépvásár­lásra, műhelyépítésre és más cél­ra, így a magánvállalkozók hitel­­állománya a múlt évben mintegy 140 millióval emelkedett. Betét­követeléseik viszont lényegesen nagyobb összeggel, csaknem 400 millióval növekedtek. Mindebből Dr. Szirmai Jenő 1921. március 14-én született Kaposváron, m­un­­káscsaládban, 1964-ben szerzett ag­rárközgazdász-diplomát. A mun­kásmozgalomba 1935-ben kapcso­lódott be; a felszabadulás után So­mogy megyében, majd néhány évig Komlón töltött be különböző párt­os gazdasági vezetői tisztségeket. 1956 decemberében megválasztot­ták az MSZMP Somogy megyei bi­zottsága első titkárává. 1963 ápri­lisától a Szövetkezetek Országos Szövetségének (SZÜVOSZ) elnöke, 196­? novemberétől az Országos Ta­karékpénztár vezérigazgatója. Tz állami kitüntetés birtokosa, 1981- ben megkapta a Szocialista Ma­gyarországért érdemrendet, az egyszerű viszonyszámból is ki­következtethető: a magánvállal­kozások gyarapodása — túl azon, hogy valós szükségletet elégíte­nek ki, például a termelésben és a szolgáltatásban —, a pénztőke visszaáramlását is magával hoz­za: jelentős összegek a társadal­mi újratermelés folyamatába ke­rülnek. — Erre legjobb példa a háztáji gazdaság. Megerősödésükkel — saját pénzeszközeikkel, illetve az OTP-től kapott hitelekkel — rendszeresen bővítik termelési alapjaikat. A cél a hústermelés, gyógynövény-, zöldségtermesztés fejlesztése, részben egyénileg, vagy állami gazdasággal, szövet­kezettel, felvásárló, feldolgozó vállalattal, összefogva. Igen hasz­nos együttműködés alakulhat ki pénzintézetünk, az integrátor gaz­daság és a háztáji között., Ugyanilyen megoldásokkal nyílik lehetőség a háttéripar bő­vítésére, ahol például egy-egy nagyvállalatot keresnek fogad el az OTP, és gazdasági munkakö­zösségnek, kisvállalatainak, kis­szövetkezetnek nyújt hitelt. Az idén 19 esetben mintegy négy­millió forintot adtunk gmk-knak. Magánvállalkozóknak a múlt év eleje óta 4,7 millió forintot hite­leztünk panzió létesítésére. Néha érdekes célok is előfordulnak , kértek már tőlünk hitelt aerobic­­tornaterem­ építésére, teniszpálya létesítésére. Úgy vélem, hogy a hiány csökkentésére, a szolgálta­tások fejlesztésére, de akár az exporttermékek előállítására a magánvállalkozóknak adott pénz­eszközök megtérülnek a népgaz­daságnak is — segítik általános céljaink megvalósítását. Mind­ezekre tekintettel kiterjesztjük, tovább bővítjük takarékpénztári tevékenységünket. — Tehát növelik a kisvállalkozás­ra fordítható hiteleket? — A célszerűség határáig igen, de mást is teszünk: tervezzük, hogy innovációs irodát, illetve leányvállalatot hozunk létre. A belső piacon hiányzó cikkek ter­meltetését, illetve a konvertibilis elszámolású exportot bővítő ter­mékek előállítását kívánjuk foko­zottan finanszírozni ilyen formá­ban. Vagy úgy, hogy egyszerűen hitelt adunk, vagy pedig maga az OTP leányvállalata is belép társ­nak a vállalkozásba. Az erre szol­gáló szervezet kialakításán most dolgozunk. És még egy gondolat­tal visszakanyarodva a lakás­­problémákra — jelentősen bőví­teni kívánjuk az ingatlanok adás­vételét. Budapesten rövidesen megnyitjuk ingatlanforgalmi iro­dánkat, ahol telkek adásvételével foglalkozunk majd — együtt in­tézve ezt a hitelezéssel A VESZTEGLÉS jóllakott ember nem hisz az éhesnek — vallja egy make­dón közmondás. Ez aligha­nem fordítva még inkább érvé­nyes. A bizalom — gyaníthatóan szükségszerű — hiányát pedig történelme során számtalanszor sínylette meg az emberiség, mert a nincstelenek nem nyugodtak mindig bele sorsukba, a tehetősek viszont szinte sohasem mondtak le önként javaikról. Az ebből szár­mazó konfliktusok — mondhatjuk úgy is, hogy az osztályharc nem­zeti és nemzetközi síkon érvé­nyesülő megnyilvánulásai — szinte valamennyi igazságos avagy igazságtalan háborúban materiali­zálódtak. Ám az, aki marxista eszmei talajon áll, vallja: nem törvényszerű, hogy ez így men­jen az idők végezetéig. Időben nem esett távol egymás­tól az idei év két fontos nemzet­közi szintű gazdasági tanácsko­zása, de Williamsburgot és Belgrádot a földrajzinál jóval na­gyobb szemléleti távolság vá­lasztja el egymástól. Egy sor ta­nulságos különbség jellemezte ugyanis az azonos témával, a vi­lággazdaság helyzetével foglal­kozó konferenciákat. Williamsburgban szűk körben folyt az eszmecsere a hét legfej­lettebb tőkés ország vezetői kö­zött Belgrádban a lehető legtá­gabb keretben —az ENSZ csak­nem valamennyi tagállama kép­viselőinek részvételével — ta­nácskoztak. Williamsburgban a leggazdagabbak exkluzív klubja ülésezett Belgrádban a részve­vők kétharmada a szegények kö­zé sorolható. Williamsburgban a tőkés világ stratégiájáról volt szó. Belgrádban a Nyugat a Ke­let és a „harmadik világ” állás­pontjai ütköztek meg. S míg Wil­­liamsburgban — a házigazda, Reagan amerikai elnök ügybuz­galma folytán — a politikai szem­pontok némileg háttérbe szorítot­ták a gazdaságiakat, Belgrád­ban ez utóbbira koncentráltak. (Amiből viszont nem következik az, hogy a Száva-parti kongresz­­szusi palotában elhangzottaknak nem lesznek politikai hatásai . ..) A hét tőkés ország (az Egye­sült Államok, Nagy-Britannia, Japán, az NSZK, Olaszország, Franciaország és Kanada) csúcs­­értekezlete és az ENSZ kereske­delmi és fejlesztési konferenciá­ja (UNCTAD) előtt egyazon „lec­ke” állt: miképpen lehet kijutni a válság hullámvölgyéből, illet­ve mi a teendő a világgazdaság érvényben levő mechanizmusá­val, melynek fogaskerekei évek óta vésztjóslóan csikorognak? A két tanácskozáson erre a kér­désre adott válaszok olyannyira különböznek, hogy kizárják a konszenzust, ami nélkül viszont nincs előrelépés. ■ Williamsbur­gból a fejlődő or­szágoknak ugyanazt tanácsolták a vezető tőkés hatalmak, amit odahaza a saját munkanélküliek­nek és szegényebb rétegeknek: legyenek türelemmel, amíg a leg­tehetősebbek sorsa nem fordul jobbra, s akkor nekik is jut va­lami­. A tőkés elitországok vezetői az ismert lokomotív metafóra je­gyében gondolkoztak. Eszerint az amerikai gazdaság a nagy mozdony, amely maga után hat kisebb gőzmasinát húz, ezek együtt pedig vontatják a világ­gazdaság adósságokkal és egyéb ballaszttal megrakott tehervagon­jait. Akik az utóbbiakban ülnek, nem tehetnek mást, minthogy tü­relmesen kivárják, amíg a vesz­teglő „főmozdony” és vontató­társai elegendő „gőzt” gyűjte­nek az induláshoz ... önmaguk és a fejlődők meg­nyugtatására. a Hetek azt állapí­tották meg, hogy a „dolgok ked­vezően alakulnak”, vagyis lát­ható már a gazdasági válság hosz­­szú alagútjának a vége. Ezt a következtetést az infláció megfé­kezésére és egyes amerikai ipar­ágaknál tapasztalható szerény fellendülésre alapozzák. Önként Menül is ide kívánkozik J. K. Calbraight neves amerikai köz­gazdász ironikus észrevétele: „A gazdaságpolitikában elég rfmko­­■H, hogy az óhajra épített szán­dék megelőzi a diagnózist.” Nem kevés szakértő szerint ugyanis a javulás jelei olyan vérszegé­nyek még, hogy mindenképpen kétesélyesek. A tapasztalható fellendülés kivezetheti a világgaz­daságot a megújulás és a felfutás mezejére, de akár egy újabb vál­ság szakadékába is taszíthatja. Az UNCTAD-tanácskozáson — bár senki sem vitatta legerő­sebb tőkés államok világgazda­sági súlyát — a felszólalók több­sége megengedhetetlenül leegy­szerűsítettnek minősítette a tet­szetős lokomotív képzetet. A Wil­­liamsburgból érkezett üzenetet Belgrádban úgy olvasták, hogy az a szép szavakon kívül vajmi keveset ajánl — és még keveseb­bet, vállal — a világgazdaság ba­jainak orvoslására. Pedig azok nagyok és súlyosbodó tendenciát mutatnak. A fejlődő országok adósságállománya immár 700 mil­liárd dollár, s növekvőben van a csődjelölt adósok száma. Külön nehezíti helyzetüket, hogy hite­lezőik — a fejlett tőkés országok — különböző protekcionista rendszabályokkal korlátozzák a fejlődő országok exportját, ami az adósság-visszafizetés fő forrá­sa. Súlyosan romlottak a csereará­nyok a nyersanyagok és a készter­mékek között. Míg 1960-ban egy tonna kávéért 37,3 tonna műtrá­gyát lehetett vásárolni, tavaly már csak 15,8 tonnára futott be­lőle. Ugyancsak 1960-ban egy ton­na cukor árából 6,3 tonna kőola­jat lehetett venni, manapság azonban már csak 0,7 tonnára ele­gendő. Egy tonna rézhuzalért 20 éve a szállító 39 röntgenkészülé­ket szerezhetett be, ma viszont csak háromra telik az árából. Ilyen versenyfeltételek mellett szinte reménytelennek tűnik több tucatnyi fejlődő ország kilába­lása a nyomorból. Mindez olyan körülmények között történik, amikor az ENSZ Élelmezésügyi Szervezetének (FAO) adatai sze­rint évente 40 millió ember — köztük 17 millió gyermek — hal meg éhínség, illetve elégtelen táplálkozás következtében. A csodarecepttel adós maradt az UNCTAD-tanácskozás is, de —­ a korábbinál jóval reálisabb for­mában — megerősítette a 117 fej­lődő ország követelését egy új és igazságosabb világgazdasági rend kialakítására. A hangsúlyt ezút­tal nem valamiféle nemzetközi jótékonykodásra, hanem az ész­szerűségre, a közös érdekekre helyezték. Rámutattak egyebek közt ar­ra, hogy a fejlett tőkés or­szágokban 33 millió embernek nincs munkája és 500 milliárd dollárnyi értékű ipari kapacitás kihasználatlanul vesztegel. Az USA kivitelének 37 százaléka a fejlődő országokba irányul, s onnan származik a külföldi beru­házásaiból adódó nyereségének kétötöde is. Ezért a méltányo­­sabb feltételek melletti gazdasá­gi együttműködés a fejlődőkkel nem tekinthető csupán „történel­mi adósságtörlesztésnek” az egy­kori kolonialista (és jelenkori neo­­kolonialista) kizsákmányolásért, hanem eleven kölcsönös érdek­nek is. Figyelemre méltó megállapítást tett a belgrádi konferencián el­mondott beszédében Robert Mu­gabe, Zimbabwe miniszterelnöke. Szerinte az új gazdasági világ­rend megteremtésének követelése — a fejlődők részéről — a jelenle­givel való széleskörűen elterjedt elégedetlenségből táplálkozik. „Egyetlen gazdasági rend sem is­tentől adott, hanem ember alko­tása. Amit pedig az ember meg­alkotott, azt megszüntetni vagy megváltoztatni is képes ..Fel­téve, persze — tegyük hozzá —, ha megvan erre a szándéka is. Nos, az UNCTAD-konferencia menete inkább arról tanúskodott, hogy a jelenlegi tőkés gazdasá­gi rend megalkotni — és leg­főbb hasznonélvezői­k nemige­n sietnek. Ez pedig azt jelenti, hogy tovább mélyül gazdagokat és a szegényeket eválasztó szaka­dék ... Jóllakott emberek és éhesek egyazon csónakban utaznak. Kö­zösen kell ügyelniük arra, hogy fel ne boruljon a csónak. PÁLFI VIKTOR ! A

Next