Magyar Hírlap, 1983. július (16. évfolyam, 154-180. szám)
1983-07-02 / 155. szám
(Petőfiről - oroszul *4 Miszkvai beszélgetés a költő életrajzírójával Hír a szovjet irodalmi lapban: Petőfi-életrajzot írt Jereme Parnov. A sorozat, amelyben a könyv megjelent, rendkívül népszerű (címe: Lánglelkű forradalmárok), addig száz kötete látott napvilágot, s mindegyik százezer példányban. De mindjárt adódik itt egy kényes kérdés: mintha írójának nem ez lenne a műfaja. Nálunk őt a sci-fi egyik legkiválóbb képviselőjeként tartják számon. Abban az interjúban, amelyet néhány éve Magyarországon jártakor nekem adott, önmagát „filozofikus fantasztának” nevezte. Nem annyira a találmányok érdekelnek — mondta akkor —, hanem inkább azok a lehetőségek,, amelyek a jövőben az ember előtt állnak, meg a veszélyek, melyek fenyegetik. Amikor most Moszkvában újból megkerestem, az első kérdésem ez volt hozzá: pályamódosítás történt-e most? Az író rögtön helyreigazít: — Mintegy kéttucatnyi könyvemnek a fele sem sorolható a tudományos fantasztikum műfajába. A sci-fik java részét, mint ismeretes, Jernerjel együtt írtam, s utaink már régebben szétváltak. De megjelent számos filozófiai és tudomány-népszerűsítő esszém, és minthogy a közelmúlt históriájának titkai ugyanannyira izgatnak, mint a jövő, írtam történelmi regényeket is. Kettőt éppen abba a sorozatba, amelybe most a Petőfiéletrajzot, egyet a lettek költőjéről, Jan Rajniszról a másikat pedig Ernst Tilalmaimról. — Hogy jutott eszébe a mi Petőfinkről írni? — Nézze, nálunk, a Szovjetunióban egy iskolásgyerek, ha kiejtik ezt a szót, hogy Magyarország, rögtön Petőfi Sándorra asz- szociál. Noha kiadtak más magyar költőket, írókat is szép szárnyban oroszul, a magyar költő mégiscsak sokáig Petőfi marad. Érthető tehát, hogy amikor 1978-ben írószövetségük vendégeként Tihany köveit nézegettem, is hagymát-libazsíros kenyeret falatozták a bugáci pusztán, tudatosan kerestem Petőfi nyomait. Egyébként a XIX. századi világirodalom legjobb fantasztikus írói közé is számítom Petőfit. Gondoljon a János vitéznek az égbolton vágtató huszárseregére, az óriások fekete vérára, a tündérlányok aranyhajából keletkezett aranyrögökre. Így esett, hogy 1974-ben egy újabb ösztöndíjjal már tudatosan jártam végig Debrecent, Kiskunfélegyházát, Szalkszentmártont, és gyűjtöttem a Petőfiadatokat, mert ekkor már tudtam, hogy könyvet írok róla. A végső lökést, különös módon, a Morburgban kaptam, Bécsben,amikor kezemben tartottam Ferenc József egy feljegyzését, mely szerint a császári ház első számú ellensége: Marx, a harmadik pedig Petőfi. 1979-ben már csak az anyag kiegészítése végett látogattam a magyar levéltárakat. — De hát ön nem tud magyarul. Mik voltak a forrásai? — Igaz, magyarul nem tudok. De hat nyelven — közte németül — olvasok. Elég sok mindenhez hozzáfértem, így Petőfi Sándor feljegyzéseihez, leveleihez, Szendrey Júlia naplóját is olvastam. Hidas Antal és Illyés Gyula Petőfi-könyve oroszul is megjelent, s minthogy az én könyvem, a Becsület vitéze, legalább annyira történelmi tabló, mint amenynyire életrajzregény, jól jött, hogy böngészhettem Ferdinánd császár konopistei irattárát, a bécsi jezsuiták levelezését és az osztrák katonai szabályzatokat. Kerestem a magyar történelem nyomait Pozsonyban, Prágában, Bécsben. És van még egy kedvenc magyarom: Reguly, a nyílvész, akinek számos áttételes utalása van a korabeli Magyarországról, így remélem, mégis sikerült elmondanom az olvasónak a költőről meg a korról olyasmit, amit más nem mondott el. De hát fogja a könyvet, olvassa. Kezemben hát a regény. Nem kritikusként tanulmányozom. Azt tegyék mások, akik jobban értik a kort.. Hanem egyszerűen csak olvasom, kicsit meghatottak és elfogultan. Mert tudom, a százezer példány segítségével rengetegen kerülnek, majd közel Petőfihez, aki úgy lép elénk a könyvből, mintha Medgyessy Ferenc keszeg garabonciája pattant volna le a debreceni szobortalapzatról. Egy kicsit úgy olvasom, mint egy izgalmas kalandregényt. A költő rövid és viszontagságos életének csak egy szakaszát öleli fel Parnov.- A kezdet, amikor a keserves debreceni tél után betámolyog Pákh Alberthez, alig van szava, csak annyi, hogy helyet kér, meghalni. S van a regényben néhány remekbe sikerült szabadság-szerelem epizód. A költői beavattatás, arkint Wachott felveszi folyóiratához, s a látványos összeveszés szerkesztő és munkatársa között. A Cipruslombok születése és az irodalmi csatározások a Honderűvel. Sok izgatott jelenet a Pilvaxban, ahol Jókaival, Vasvárival, Pálfival vitázik a magyar közállapotokról és külföldi forradalmakról, amint barátaival „véres napokról álmodik”. Parnov a természet vadvirágát és a „jó öreg kocsmáros” fiát is elénk állítja, látjuk Petőfit a Szatmár megyei Nagykárolyban, amint „a helota népnek” „nyakába jármot, hátára kancsukát” kíván s az „áruló” Károlyi Sándor örököseivel perel. Mily furcsa olvasni oroszul — és mégis mily kellemes — Petőfi lánykérő szavait, és a kevély párbeszédet az öreg Szendreyvel, s amint végül egy szál ruhában viszi diadalmasan szerelmes Júliáját. Végül megidézi az orosz író Petőfi nagy napjait, 48 márciusát, a múzeumi lépcsőt, s Táncsics kiszabadítását. Aztán márcsak villanások következnek, hogy a költő végképp eltűnjön a segesvári csata ágyúfüstjében. De hát, úgy mondjuk, nemcsak Petőfiről szól a regény, hanem költők és nyomdászok, királyok és színésznők, kamarások és úri dámák tűnnek fel benne. Metternich gondolataiba avat az író, és szemtanúi vagyunk, amint Habsburg Ferdinánd először Széchenyit, majd Kossuthot fogadja, hogy mindkettőt, egymás ellenében is, biztosítsa jóindulatáról. Társai vagyunk Táncsicsnak és Telekinek, akik Londonból hozzák haza felforgató eszméiket. Megfordulunk • Szentpétervárott, ahol majd Miklós cáraláírja a magyar forradalom halálos ítéletét Elvezet az író Itália forrongó városaiba, a forradalmi Párizsba, Bécsbe, Varsóba, ahonnan Pestre csap át a láng. Lehet, hogy a kritikusok romantikusnak tartják majd a Becsület vitéze Petőfi-képét, patetikusnak lángolásait, egysíkúan forradalomellenesnek Széchenyit és érzelemszegénynek Kossuthot. E könyvben azonban én azt a rokonszenvet érzem legfontosabbnak, ami az orosz író tollát vezette, a vonzódást a zsarnokság veszélyes ellenfele iránt, aki történetesen magyar volt, s úgy hívták: Petőfi Sándor. N. Sándor László I. B. Danyilovicsnak a költőt és Szendrey Júliát ábrázoló illusztrációja Petőfi verséhez A Hungaroton új teljes operafelvétele, Arrigo Boito Nerone-ja bizonyosan világszerte feltűnést fog kelteni, ritkaságértéke és művészi nívója alapján egyaránt. A magyar cég ismét világpremierként jelentetett meg egy művet, mégpedig egészen magas művészi és technikai szinvo-Citalon. V' Boito, a századforduló különösvet költő-komponistája mintegy fél évszázadig dolgozott a darabon, hogy aztán 1918-ban, halálakor befejezetlen maradjon a Nerone. A szövegkönyv már 1870 táján elkészült, öt évvel később kezdett hozzá Boito a kompozícióhoz. A Verdivel való együttműködés azonban elvonta a munkától (Boito írta Verdi utolsó operáinak librettóit!), így csak 1911-ben készült el az ötfelvonásosra tervezett darab négy felvonása zongorakivonatban. Boito halála után Toscanini vette kezébe a‘ Neronét, és Vincenzo Tommasini zeneszerző társaságában ő maga végezte el a hiányzó hangszerelési munkákat. (Közben ugyanis kiderült, hogy a négy felvonás is teljes értékű zenedráma: a hangszerelés nagy része is megvolt a hagyatékban.) 1914-ben a Szálában zajlott le a bemutató. Azóta a Nerone Lemeztéka Boito Nerone-ja letűnt a színpadról — a hanglemezfelvétel bizonysága szerint igaztalanok Mert a Nerone operatörténeti modellesei. A librettó mintapéldája a szecessziónak, a maga végletesen gonosz és angyalian jó alakjaival, művelt, túlságosan kiművelt nyelvezetével előfutárja D’Annunziónak és Wilde-nek. A téma — Néró és a korai kereszténység — csak ürügy a Jó és a Gonosz örök harcának megjelenítésére. A zene egyik pólusát gregorián ihletésű, egyszerű dallamok, tiszta harmóniák,lágy színek uralják, a másikat az expresszionizmust jósoló vadság, kromatikus, dallamtalan dallamok, beszédszerű recitativók jellemzik. Feltűnnek időnként a késői Verdi hatáselemei, wagneri harmóniák (Boito Wagner apostola volt Itáliában!), s valahol Puccinit is ott érezzük a mű légkörében. És mégis: egyéni hang, rokontalan stílus.Azaz: modellje annak a századfordulói olasz szecessziónak. Mascagni és társai nem terista operáinak, amelyek sikertelenül akarták megvalósítani mindazt, amit Itáliában csakis Puccini, Európa másik végén pedig Richard Strauss megvalósított. Maifülünknek pedig csupa ellentmondás. Hallatlanul érdekes és nagy részében unalmas zene; izgalmas zenetörténeti demonstráció és a nagy akarat csődje; részletszépségek tárháza és maga az ügyetlenség. Mint a szövegkönyv: egyidejűen ezer színben csillogó és elavult. Negyedik felvonása azonban ledob minden hibát, és vadságával, tömegjeleneteivel, temperamentumával lenyűgözi a hallgatót. Meg kell hallgatni, meg kell ismerni — nélküle nem teljes az olasz opera története. Érdemes volt a Netonét lemezre venni, a zenekedvelőkhöz és a szakmához eljuttatni. A vezénylő amerikai EveQuelerben elsőrangú operadirigenst ismertünk meg. Énekeseivel kiválóan dolgozott, betanító munkája kimagasló. Keze alatt az operai zenekar és a Rádiókórus ragyogóan muzsikál. Érdemes lenne az Operaházba is meghívni! Az öszszes szólista dicséretet érdemel, és kiváló a digitális felvétel technikai színvonala is. Várnai Péter _ / Magyar Hírlap ____________ kultúra - művészet 4_ /w. wimsa, szombat 7 . -y Dr. ~— Az illúziótlanság géniusza Nagy, fénylő, barna szemek, keskeny arc, kissé tétova, okos tekintet, félmosoly az ajkakon. S az eredeti képen még saját kezű aláírás is: Dr.~ Franz Kafka. Dr. Franz Kafka, a prágai egyetemen végzett jogász, a cseh Munkás Balesetbiztosító Intézet tisztviselője, különben pedig a 20 századi irodalom egyiklegnagyobb alakja, éppen száz éve, 1883. július 30-án született. Zsidó származású és vallású volt, de nem hivő; polgár volt, de mélységesen szenvedett a polgári hivatalnoki létformától; író volt, de soha nem élhetett csak az írásnak (amitől egyébként szintén szenvedett). Prágában született, de az Osztrák-Magyar Monarchia polgára volt. Személyében valósággal egyesítette mindazokat az ellentmondásokat, amelyek ebben a csak látszólag biztonságos, művileg konstruált, már létrejöttekor is a bizalmatlanságon alapuló állammonstrumban hatottak a benne élőkre. Ennek a sokféle ellentmondásnak volt azonban haszna is: a Monarchia felfokozott, különös, paradox légkörében, Bécsben, Budapesten és Prágában addig soha nem látott intenzitással virágzott a művészet, amelyben nemzeti sajátosságok és úgynevezett „monarchikus” vonások keveredtek. Ekkor bontakozott ki Musil, Broch, Zweig és Werfel, Roth és Kafka munkássága igazán, hogy csak a legnagyobbakat említsük. Hogy ki mennyi szenvedést és mennyi örömet talált Ferenc József lassanként kormányozhatatlan államában, az mindenkinek környezetétől, vérmérsékletétől, asszimilálódási képességétől függött. Mert ebben a Monarchiában, ha valaki kiegyensúlyozottan és boldogan akart élni, asszimilálódnia kellett, bécsivé, pestivé vagy prágaivá lenni, de főleg bécsivé, s ez nem mindenkinek sikerült, aki első vagy második generációs értelmiségiként, a távoli Galíciából, netán Bulgáriából vagy valamelyik koronaországból hozta magával vallását, szokásait, családi, fajtabéli és nemzeti hagyományait. Talán Stefan Zweignek sikerült a legtökéletesebben azonosulnia a Monarchia eszményeivel, önéletrajzában ezért siratja el mély fájdalommal a „tegnap világát”. Joseph Roth is nosztalgiával tekint vissza arra a korra, amikor még minden vasútállomás egyforma volt Tiroltól az orosz határig, s a morvaországi, ausztriai, magyar és szlovén kisvárosokban egyformán bólogattak a gesztenyefák. De nála már a hanyatlás árnyéka vetődik a hősökre: a személyiségvesztés, a hontalanság, a világidegenség árnyéka. Musil még érméi is tovább megy: ő keserű iróniával valóságos viviszekciót végez, nem is beszélve Krausról, aki már dühödten hadakozik a Monarchiában és a Monarchia utódállamaiban tenyésző képmutatás, elkendőzés, butaság, a „minden nagyon szép, mindennel meg vagyok elégedve” szemlélete ellen. Mert Kraus az elsők között volt, alá meglátta a „másik” Monarchiát, az evő-ivó, hedonista, valceres-operettes, frivol Bécs mögött az Ödön von Horváth által oly kiválóan színpadra állított, stupid kispolgáriasságot, a nyomasztó bürokrata- és csendőrállamot Valamennyiük közül azonban mégis Rafki volt az, aki a legmélyebben élte meg a Monarchia árnyoldalait és válságát, ő ugyanis felnőtt fejjel szinte csakis a válságot látta: a háborút, a felbomlást, a tökéletes összeomlást Magánéletére így nyomja rá bélyegét a közélet, a nyomasztó hivatali környezet, találkozásai a segélyért folyamodó alázatos munkásokkal (miért könyörögnek, miért,nem lázadnak fel — kérdezte egyszer), s nem kevésbé kínos és nyomasztó léte családján, városán és hazáján belül Nappal a hivatal, éjszaka, időközönként a lázas munka műveit írja, mintegy transzban, félálomban, fizikai rosszullétekkel küszködve, görcsösen formálva a lehető legnagyobb pontosságra, világosságra törekvő mondatokat , teszi ezt egy olyan nyelven, németül, ami nem anyanyelve, és mégis az. Így születnek 1904 és 1924 között a 20. századi prózairodalom Joyce és Proust mellett legtöbbet vitatott és legnagyobb hatású művei, a modern próza kiváló alkotásai: a három nagy regény, az Amerika, A per és A kastély, a számtalan novella, és a több ezer oldalt kitevő, szépirodalmi részletekben bővelkedő naplók, levelek. Ezek a regények, novellák elsősorban nem azért „modernek”, mert formájuk a modern próza jegyeit viseli, magán, vagyis hogy tér és idő felbomlik, sőt megszűnik, és nincs bennük hagyományos értelemben vett cselekmény sem. Nem, ezek az írások azért korszerűek, mert világlátásuk, hangulatuk, alapélményük modern. Holott nem arról van szó, hogy Kafka előre látott, előre „jósolt” volna bármit is, ő csak mélységesen átélte saját kora ellentmondásait: olyan ellentmondásokat,amelyeket azóta sem sikerült mindenütt feloldani; a modern ipari-technikai fejlődés gyakran még fel is erősíti azokat. Hányszor találkozunk a sémával a mai irodalomban is, hogy nem a hős irányítja a dolgokat,, hanem azok csak megtörténnek vele, miközben úgy érzi, mintha egy személyétől független gépezet fogaskereke volna. A kiszolgáltatottságra, a reménytelen helyzetekre azonban sokféleképpen lehet reagálni, s Kafka többek között azért tartozik a legnagyobbak közé, mert a lehetséges magatartásformák majd valamennyi változatát felvonultatja a csüggedt megadástól (Josef K. A perben) a makacs, bár reménytelen küzdelemig (K. földmérő A kastélyban). Közös bennük mégis, hogy sem Josef K., sem K. földmérő, sem az Amerika fűtője soha senkitől nem kap kérdéseire egyenes választ; a világ egyszerűen kicsúszik a kezük közül, s ők kívülrekednek mindenen. Kafka késői írásaira azt szokták mondani, hogy parabolisztikusak, noha ez a koraiakról ugyanígy elmondható, hiszen oly sok rétegben mozognak, hogy mindegyiket legalább háromféleképpen lehet értelmezni, s mindegyik értelmezés igaz, anélkül, hogy kizárná a másikat. Kafka műveiben ,együtt él az aprólékosan megfigyelt és leírt egészen köznapi valóság azzal, ami belőle felépül: egy tágabb, egyetemesebb valósággal, a Monarchia valóságával. Ez határozza meg az itt élő emberek életét, félelmeit, szorongásait, közérzetét. Mindezen túl jelen van egy még általánosabb, idő és tér nélküli közeg, az álmok világa, minden kín, fájdalom, küzdelem és kudarc valóságon túli, megfoghatatlan, misztikus közege. Ezért tud Kafka a mához is szólni, miközben a múltról beszél, ezért jellegzetesen monarchiabeli, vagy ha úgy tetszik, közép-európai, s ugyanakkor egyetemesen emberi, ezért értik itt is meg ott is, Európában és a többi földrészen egyaránt. Művei növekvő példányszánban jelennek meg, némelyik iskolai tananyaggá lépett elő, mert mára már, túl minden vitán és kétkedésen, nem kétséges, hogy Kafka géniusz volt — a mítoszrombolás, az illúziótlanság géniusza. Koljár Maria