Magyar Hírlap, 1983. július (16. évfolyam, 154-180. szám)

1983-07-02 / 155. szám

(Petőfiről -­ oroszul *4 Miszkvai beszélgetés a költő életrajzírójával Hír a szovjet irodalmi lapban: Petőfi-életrajzot írt Jer­eme­ Par­nov. A sorozat, amelyben a könyv megjelent, rendkívül népszerű (címe: Lánglelkű forradalmárok), add­ig száz kötete látott napvilá­got, s mindegyik százezer pél­dányban. De mindjárt adódik itt egy kényes kérdés: mintha írójá­nak nem ez lenne a műfaja. Ná­lunk őt a sci-fi egyik legkiválóbb képviselőjeként tartják számon. Abban az interjúban, amelyet né­hány é­ve Magyarországon járta­kor nekem adott, önmagát „filo­zofikus fantasztának”­­ nevezte. Nem annyira a találmányok ér­dekelnek — mondta akkor —, ha­nem inkább azok a lehetőségek,, amelyek a jövőben az ember előtt állnak, meg a veszélyek, melyek fenyegetik. Amikor most Moszkvában új­ból megkerestem, az első kérdé­sem ez volt hozzá: pályamódosí­tás történt-e most? Az író rögtön helyreigazít: — Mintegy kéttucatnyi köny­vemnek a fele sem sorolható a tudományos fantasztikum műfa­jába. A sci-fik java részét, mint ismeretes, Jernerjel együtt írtam, s utaink már régebben szétváltak. De megjelent számos filozófiai és tudomány-népszerűsítő esszém, és minthogy a közelmúlt históriájá­nak titkai ugyanannyira izgatnak, mint a jövő, írtam történelmi re­gényeket is. Kettőt éppen abba a sorozatba, amelybe most a Petőfi­­életrajzot, egyet a lettek költőjé­ről, Jan Rajniszról a másikat pe­dig Ernst Tilalmaimról. — Hogy jutott eszébe a mi Pe­tőfinkről írni?­ — Nézze, nálunk, a Szovjet­unióban egy iskolásgyerek, ha ki­ejtik ezt a szót, hogy Magyaror­­­szág, rögtön Petőfi Sándorra asz- szociál. Noha kiadtak más ma­gyar költőket, írókat is szép szárn­yban oroszul, a magyar költő még­iscsak sokáig Petőfi marad. Ért­hető tehát, hogy amikor 1978-ben írószövetségük vendégeként Ti­hany köveit nézegettem, is hagy­­mát-libazsíros kenyeret falatoz­­­­ták­­ a bugáci pusztán, tudatosan kerestem Petőfi nyomait. Egyéb­ként a XIX. századi világiroda­lom legjobb fantasztikus írói közé is számítom Petőfit. Gondoljon a János vitéznek az égbolton vág­tató huszárseregére, az óriások fekete vérára, a tündérlányok aranyhajából keletkezett arany­rögökre. Így esett, hogy 1974-ben egy újabb ösztöndíjjal már tuda­tosan jártam végig Debrecent, Kiskunfélegyházát, Szalkszent­­mártont, és gyűjtöttem a Petőfi­­adatokat, mert ekkor már tud­tam, hogy könyvet írok róla. A végső lökést, különös módon, a Morburgban kaptam, Bécsben,­­amikor kezemben tartottam Fe­renc József egy feljegyzését, mely szerint a császári ház első számú ellensége: Marx, a harmadik pe­dig Petőfi. 1979-ben már csak az anyag kiegészítése végett látogat­tam a magyar levéltárakat. — De hát ön nem tud magya­rul. Mik voltak a forrásai? — Igaz, magyarul nem tudok. De hat nyelven — közte németül — olvasok. Elég sok mindenhez hozzáfértem, így Petőfi Sándor feljegyzéseihez,­­ leveleihez, Szendrey Júlia naplóját is olvas­tam. Hidas Antal és Illyés Gyula Petőfi-könyve oroszul is megje­lent, s minthogy az én könyvem, a Becsület vitéze, legalább annyi­ra történelmi tabló, mint am­eny­­nyire életrajzregény, jól jött, hogy böngészhettem Ferdinánd császár konopistei irattárát, a bécsi je­zsuiták levelezését és az osztrák katonai szabályzatokat. Kerestem a magyar történelem nyomait Po­zsonyban, Prágában, Bécsben. És van még egy kedvenc magyarom: Reguly, a nyíl­vész, akinek szá­mos áttételes utalása van a kora­beli Magyarországról, így remé­lem, mégis sikerült elmondanom az olvasónak a költőről meg a korról olyasmit, amit más nem­ mondott el. De hát fogja a köny­vet, olvassa. Kezemben hát a regény. Nem kritikusként tanulmányozom. Azt tegyék mások, akik jobban értik a kort.. Hanem egyszerűen csak olvasom, kicsit meghatottak­ és el­fogultan. Mert tudom, a százezer példány segítségével rengetegen kerülnek, majd közel Petőfihez, aki úgy lép elénk a könyvből, mintha Medgyessy Ferenc keszeg garabonciája pattant volna le a debreceni szobortalapzatról. Egy kicsit úgy olvasom, mint egy iz­galmas kalandregényt. A költő rövid és viszontagságos életének csak egy szakaszát öleli fel Parnov.- A kezdet, amikor a keserves debreceni tél után be­­támolyog Pákh Alberthez, alig van szava, csak annyi, hogy he­lyet kér, meghalni. S van a re­gényben néhány remekbe sikerült szabadság-szerelem epizód. A köl­tői beavattatás, arkint Wachott fel­veszi folyóiratához, s a látványos összeveszés szerkesztő és munka­társa között. A Cipruslombok szü­letése és az irodalmi csatározá­sok a Honderűvel. Sok izgatott jelenet a Pilvaxban, ahol Jókai­val, Vasvárival, Pálfival vitázik a magyar közállapotokról és kül­földi forradalmakról, amint bará­taival „véres napokról álmodik”. Parnov a természet vadvirágát és a „jó öreg kocsmáros” fiát is elénk állítja, látjuk Petőfit a Szatmár megyei Nagykárolyban, amint „a helota népnek” „nyaká­ba jármot, hátára kancsukát” kí­ván s az „áruló” Károlyi Sándor örököseivel perel. Mily furcsa ol­vasni oroszul — és mégis mily kellemes — Petőfi lánykérő sza­vait, és a kevély párbeszédet az öreg Szendreyvel, s amint végül egy szál ruhában viszi diadalma­san szerelmes Júliáját. Végül megidézi az orosz író Petőfi nagy napjait, 48 márciusát, a múzeumi lépcsőt, s Táncsics kiszabadítását. Aztán már­­csak villanások követ­keznek, hogy a költő végképp el­­­­tűnjön a segesvári csata ágyú­füstjében. De hát, úgy mondjuk, nemcsak Petőfiről szól a regény, hanem költők és nyomdászok, királyok és színésznők, kamarások és úri dá­mák tűnnek fel benne. Metter­nich gondolataiba avat az író, és szemtanúi vagyunk, amint Habs­burg Ferdinánd először Széche­nyit, majd Kossuthot fogadja, hogy mindkettőt, egymás ellené­ben is, biztosítsa jóindulatáról. Társai vagyunk Táncsicsnak és Telekinek, akik Londonból hoz­zák haza felforgató eszméiket. Megfordulunk • Szentpétervárott, ahol majd Miklós cár­­aláírja a magyar forradalom halálos ítéle­tét Elvezet az író Itália forrongó városaiba, a forradalmi Párizsba, Bécsbe, Varsóba, ahonnan Pestre csap át a láng. Lehet, hogy a kritikusok ro­mantikusnak tartják majd a Be­csület vitéze Petőfi-képét, pateti­­kusnak lángolásait, egysíkúan forradalomellenesnek Széchenyit és érzelemszegé­nynek Kossuthot. E könyvben azonban én azt a rokonszenvet érzem legfontosabb­nak, ami az orosz író tollát ve­zette, a vonzódást a zsarnokság veszélyes ellenfele iránt, ak­i tör­ténetesen magyar volt, s úgy hív­ták: Petőfi Sándor. N. Sándor László I. B. Danyilovicsnak a költőt és Szendrey Júliát ábrázoló illuszt­rációja Petőfi verséhez A Hungaroton új teljes opera­felvétele, Arrigo Boito Ne­­rone-ja bizonyosan világszerte feltűnést fog kelteni, ritkaság­értéke és művészi nívója alapján­ egyaránt. A magyar cég ismét vi­­­­lágpremierként jelentetett meg­­ egy művet, mégpedig egészen ma­­­gas művészi és technikai szinvo-C­­italon. V­' Boi­to, a századforduló kü­lönös­­vet költő-kompon­istá­ja mintegy fél évszázadig dolgozott a darabon, hogy aztán 1918-ban, halálakor befejezetlen maradjon a Nerone. A szövegkönyv már 1870 táján el­készült, öt évvel később kezdett hozzá Boito a kompozícióhoz. A Verdivel való együttműködés azonban elvonta a munkától (Boi­to írta Verdi utolsó operáinak librettóit!), így csak 1911-ben ké­szült el az ötfelvonásosra terve­zett darab négy felvonása zongo­­rakivonatban. Boito halála után Toscanini vette kezébe a‘ Neronét, és Vin­cenzo Tommasini zeneszer­­­ző társaságában ő maga végezte el a hiányzó hangszerelési mun­kákat. (Közben ugyanis kiderült, hogy a négy felvonás is teljes ér­tékű zenedráma: a hangszerelés nagy része is megvolt a hagyaték­ban.) 19­14-ben a Szálában zajlott le a bemutató. Azóta a Nerone Lemeztéka­­ Boito Nerone-ja letűnt a színpadról — a hangle­mezfelvétel bizonysága szerint igaztalanok Mert a Nerone operatörténeti modellesei. A librettó mintapél­dája a szecessziónak, a maga vég­letesen gonosz és angyalian jó alakjaival, művelt, túlságosan ki­művelt nyelvezetével előfutárja D’Annunziónak és Wilde-nek. A téma — Néró és a korai keresz­ténység — csak ürügy a Jó és a Gonosz örök harcának megjele­nítésére. A zene egyik­ pólusát gregorián ihletésű, egyszerű dallamok, tisz­ta harmóniák,­­lágy színek ural­ják, a másikat az expresszioniz­­must jósoló vadság, kromatikus, dallamtalan dallamok, beszédsze­rű recitativók jellemzik. Feltűn­nek időnként a késői Verdi hatás­elemei, wagneri harmóniák (Boito Wagner apostola volt­ Itáliában!), s valahol Puccinit is ott érezzük a mű légkörében. És mégis: egyé­ni hang, rokontalan stílus.­Azaz: modellje annak a század­­for­dulói­ olasz szecessziónak. Mas­­­cagni és társai nem terista ope­ráinak, amelyek sikertelenül akarták megvalósítani mindazt, amit Itáliában csakis Puccini, Európa másik végén pedig Ri­chard Strauss megvalósított. Mai­­fülünknek pedig csupa el­lentmondás. Hallatlanul érdekes és nagy részében unalmas zene; izgalmas zenetörténeti demonst­ráció és a nagy akar­at csődje; részletszépségek tárháza és maga az ügyetlenség. Mint a szöveg­könyv: egyidejűen ezer színben csillogó és elavult. Negyedik fel­vonása azonban ledob minden hi­bát, és vadságával, tömeg­jelene­tei­vel, temperamentumával le­nyűgözi a hallgatót. Meg kell hallgatni, meg kell ismerni — nélküle nem teljes az olasz opera története. Érdemes volt a Netonét lemezre venni, a zenekedvelők­höz és a szakmához eljuttatni. A vezénylő amerikai EveQue­­ler­ben elsőrangú operadirigenst ismertünk meg. Énekeseivel kivá­lóan dolgozott, betanító munkája kimagasló. Keze alatt az operai zenekar és a Rádiókórus ragyo­góan muzsikál. Érdemes lenne az Operaházba is meghívni! Az ösz­­szes szólista dicséretet érdemel, és kiváló a digitális felvétel techni­kai színvonala is. Várnai Péter _ / Magyar Hírlap _______­_____ kultúra - művészet 4­_ /w. wims­a, szombat 7 . -y Dr. ~— Az illúziótlanság géniusza Nagy, fénylő, barna szemek, keskeny arc, kissé tétova, okos tekintet, félmosoly az ajkakon. S az eredeti képen még saját kezű aláírás is: Dr.~ Franz Kafka. Dr. Franz Kafka, a prágai egyetemen végzett jogász, a cseh Munkás Balesetbiztosító Intézet tisztvise­lője, különben pedig a 20 szá­zadi irodalom egyik­­legnagyobb alakja, éppen száz éve, 1883. jú­lius 30-án született. Zsidó szárma­zású és vallású volt, de nem hivő; polgár volt, de mélységesen szen­vedett a polgári­ hivatalnoki lét­formától; író volt, de soha nem élhetett csak az írásnak (amitől egyébként szintén szenvedett). Prágában született, de az Oszt­rák-Magyar Monarchia polgára volt. Személyében valósággal egyesítette mindazokat az ellent­mondásokat, amelyek ebben a csak látszólag biztonságos, művi­leg konstruált, már létrejöttekor is a bizalmatlanságon alapuló ál­­lammonstrumban hatottak a ben­ne élőkre. Ennek a sokféle ellent­mondásnak volt azonban haszna is: a Monarchia felfokozott, kü­lönös, paradox légkörében, Bécs­­ben, Budapesten és Prágában ad­dig soha nem látott intenzitással virágzott a művészet, amelyben nemzeti sajátosságok és úgyneve­zett „monarchikus” vonások ke­veredtek. Ekkor bontakozott ki Musil, Broch, Zweig és Werfel, Roth és Kafka munkássága iga­zán, hogy csak a legnagyobbakat említsük. Hogy ki mennyi szenvedést és mennyi örömet talált Ferenc Jó­zsef lassanként kormányozhatat­­lan államában, az mindenkinek környezetétől, vérmérsékletétől, asszimilálódási képességétől füg­gött. Mert ebben a Monarchiában, ha valaki kiegyensúlyozottan és boldogan akart élni, asszimilálód­nia kellett, bécsivé, pestivé vagy prágaivá lenni, de főleg bécsivé, s ez nem mindenkinek sikerült, aki első vagy második generációs értelmiségiként, a távoli Galíciá­ból, netán Bulgáriából vagy vala­melyik koronaországból hozta magával vallását, szokásait, csa­ládi, fajtabéli és nemzeti hagyo­mányait. Talán Stefan Zweignek sikerült a legtökéletesebben azo­nosulnia a Monarchia eszményei­vel, önéletrajzában ezért siratja el mély fájdalommal a „tegnap világát”. Joseph Roth is nosztal­giával tekint vissza arra a korra, amikor még minden vasútállo­más egyforma volt Tiroltól az orosz határig, s a morvaországi, ausztriai, magyar és szlovén kis­városokban egyformán bólogattak a gesztenyefák. De nála­ már a hanyatlás árnyéka vetődik a hő­sökre: a személyiségvesztés, a hontalanság, a világidegenség ár­nyéka. Musil még érméi is tovább megy: ő keserű iróniával valósá­gos viviszekciót végez, nem is be­szélve Krausról, aki már dühöd­­ten hadakozik a Monarchiában és a Monarchia utódállamaiban te­nyésző képm­utatás, elkendőzés, butaság, a „minden nagyon szép, mindennel meg vagyok elégedve” szemlélete ellen. Mert Kraus az elsők között volt, alá meglátta a „másik” Monarchiát, az evő-ivó, hedonista, valceres-operettes, fri­vol Bécs mögött az Ödön von Horváth által oly kiválóan szín­padra állított, stupid kispolgárias­­ságot, a nyomasztó bürokrata- és csendőrállamot Valamennyi­ük közül azonban mégis Rafki volt az, aki a leg­mélyebben élte meg a Monarchia árnyoldalait és válságát, ő ugyan­is felnőtt fejjel szinte csakis a válságot látta: a háborút, a fel­bomlást, a tökéletes összeomlást Magánéletére így nyomja rá bé­lyegét a közélet, a nyomasztó hi­vatali környezet, találkozásai a segélyért folyamodó alázatos munkásokkal (miért könyörög­nek, miért,nem lázadnak fel — kérdezte egyszer), s nem kevésbé kínos és nyomasztó léte család­ján, városán és hazáján belül Nappal a hivatal, éjszaka, időkö­zönként a lázas munka­ műveit írja, mintegy transzban, félálom­ban, fizikai rosszullétekkel küsz­ködve, görcsösen formálva a le­hető legnagyobb pontosságra, vi­lágosságra törekvő mondatokat , teszi ezt egy olyan nyelven, né­metül, ami nem anyanyelve, és mégis az. Így születnek 1904 és 1924 között a 20. századi próza­­irodalom Joyce és Proust mellett legtöbbet vitatott és legnagyobb hatású művei, a modern próza kiváló alkotásai: a három nagy regény, az Amerika, A per és A kastély, a számtalan novella, és a több ezer oldalt kitevő, szép­irodalmi részletekben bővelkedő naplók, levelek. Ezek a regények, novellák elsősorban nem azért „modernek”, mert formájuk a modern próza jegy­eit viseli, ma­gán, vagyis hogy­ tér és idő fel­bomlik,­­ sőt megszűnik, és nincs bennük hagyományos értelemben vett cselekmény sem. Nem, ezek az írások azért korszerűek, mert világlátásuk, hangulatuk, alapél­ményük modern. Holott nem ar­ról van szó, hogy Kafka előre lá­tott, előre „jósolt” volna bármit is, ő csak mélységesen átélte sa­ját kora ellentmondásait: olyan ellentmondásokat,­­amelyeket az­óta sem sikerült mindenütt felol­dani; a modern ipari-technikai fejlődés gyakran­ még fel is erő­síti azokat. Hányszor találkozunk a sémával a mai irodalomban is, hogy nem a hős irányítja a dolgo­kat,, hanem azok csak megtörtén­nek vele, miközben úgy érzi, mintha egy személyétől független gépezet fogaskereke volna. A kiszolgáltatottságra, a re­ménytelen helyzetekre azonban sokféleképpen lehet reagálni, s Kafka többek között azért tarto­zik a legnagyobbak közé, mert a lehetséges magatartásformák majd valamennyi változatát fel­vonultatja a csüggedt megadástól (Josef K. A perben) a makacs, bár reménytelen küzdelemig (K. földmérő A kastélyban). Közös bennük mégis, hogy sem Josef K., sem K. földmérő, sem az Ameri­ka fűtője soha senkitől nem kap kérdéseire egyenes választ; a vi­lág egyszerűen kicsúszik a kezük közül, s ők kívülrekednek minde­nen. Kafka késői írásaira azt szok­ták mondani, hogy paraboliszti­­kusak, noha ez a koraiakról ugyanígy elmondható, hiszen oly sok rétegben mozognak, hogy mindegyiket legalább háromféle­képpen lehet értelmezni, s mind­egyik értelmezés igaz, anélkül, hogy kizárná a másikat. Kafka műveiben ,együtt él az apróléko­san megfigyelt és leírt egészen köznapi valóság azzal, ami belőle felépül: egy tágabb, egyetemesebb valósággal, a Monarchia valósá­gával. Ez határozza meg az itt élő emberek életét, félelmeit, szoron­gásait,­ közérzetét. Mindezen túl jelen van egy még általánosabb, idő és tér nélküli közeg, az álmok világa, minden kín, fájdalom, küzdelem és kudarc valóságon túli, megfoghatatlan,­­ misztikus közege. Ezért tud Kafka a mához is szólni, miközben a múltról be­szél, ezért jellegzetesen monar­chiabeli, vagy ha úgy tetszik, kö­zép-európai, s ugyanakkor egye­temesen emberi, ezért értik itt is meg ott is, Európában és a többi földrészen egyaránt. Művei nö­vekvő példányszán­ban jelennek meg, némelyik iskolai tananyaggá lépett elő, mert mára már, túl minden vitán és kétkedésen, nem kétséges, hogy Kafka géniusz volt — a mítoszrombolás, az illúziót­­lanság géniusza. Koljár Maria

Next