Magyar Hírlap, 1984. február (17. évfolyam, 26-50. szám)
1984-02-03 / 28. szám
6198«.február 3.péntek ^\\j KuiTQRA - Művészet ^ ^ ^ Magyar Hírlap Kamaratárlat a képernyőn Siker — sorozatban LEGUTÓBBI TÁRLATAIRÓL írva — elért eredményeinek elismerése mellett — már hangot adtam aggodalmamnak. Attól féltettem a fiatal, tehetséges debreceniszobrászt, hogy munkásságában eluralkodik a rutin, egyre inkább lábrakap a manír, ami az önismétlés szinte elkerülhetetlen velejárója. Azóta — úgy érzem — bebizonyosodott, hogy aggodalmam nem volt hiábavaló. Budapesten jelenleg a Vigadó Galéria földszintjén látható Váró Márton tárlata legújabb terméséből, az országos nézőtábor pedig A TV Galériája műsorában találkozhatott az alkotóval és alkotásaival. Akkori tárlatkrónikám reá a tanúm: örömmel üdvözöltem annak idején az első Nikét, a világhírű antik görög torzó modern parafrázisát. Aztán túlontúl megragadt az egykori, egyszeri sikernél a szobrász, és a legkülönfélébb témák, pályázatok, évfordulók ürügyén került elő újra meg újra — némi módosítással — ez a motívum. Most, amikor a tévé előtt ülve debreceni műtermébe is belepillanthattunk — szinte felszisszentem, amikor a szobrász háta megett megláttam a fali polcon . . . egy egész sorozat Niké-kollekciót. Ráadásul a kamera még a „sorozatgyártás” egyes fázisait is részletesen bemutatta. Bár ne tette volna! Az embernek szinte az az érzése támadt — csúnya gondolat, mégis le kell írnom —, hogy itt a „reszli” sem megy kárba. Legalábbis ilyesmire kellett következtetni, amikor a szobrász a fehérmárvány figurák vörösmárvány „körítését” ragasztotta össze a durván lefaragott maradékdarabokból. Szerencsére, az adás szövege magyarázattal — és némi ,,mentséggel” — szolgált: a százéves operaház vezetősége rendelt a szobrásztól kisplasztikai kollekciót, hogy az épület avatási ünnepségén az építőknek átadja. Ezért készült hát ez a Színház elnevezésű sorozat, amelynek egyes példányait a Vigadó Galériában is megtekintheti az érdeklődő. Ám a többi leples és drapériás női torzóval együtt csak felerősítik így — név és cím nélkül szinte ömlesztve — azt az összhatást, hogy túl sok együt a negédesen nemes anyag, a túlrészletezett ruhaerdő, a túl naturalista test domborulat (melyhez a szobrász saját bevallása szerint — fotót is használ minta gyanánt), és a túlontúl is míves kidolgozás. Érezhet valamit a szerző is — valóban tehetséges művészekre valló, jó ösztönnel —, mert az adás során többször is hangsúlyozta eléggé nem dicsérhető önkritikai érzékkel, hogy ezek csak kísérletek, egy próbálkozási sorozat részei, és nem önálló, végleges és komplex műtárgyak. A MŰSOR MEGHÍVOTT vendégei közül az építésznek könynyebb dolga volt, mint a múzeumigazgatónak. Mert míg ez utóbbinak épp eme női torzók létjogosultságát, nyilvános kiállítását kellett megmagyaráznia, addig a külső, vagy belső architekturális térben elhelyezett, monumentális térplasztikák valóban jóval bonyolultabbak és összetettebbek, valóban többrendbeli funkciót teljesítenek és több rétegű művészi üzenetet közvetítenek — többnyire sikerrel. AZ ADÁSBAN — sajnos —, csak egy pillanatra villant fel az az újtörekvés, amellyel a szobrász újabban a táj domborzata felé fordul. Ezt a változó érdeklődést egyben a megújulás, a nyitás ígéretének is vehetjük — azt hiszem —, nemcsak a változtatás szükségessége felismerésének. A műhelyből, a kiállítóteremből, kilépve — miközben az ország megannyi városában, közületi megrendelésre készült reliefeken pásztázott a kamera, a szombathelyi faragott faburkolattól a debreceni művelődési ház carrarai márvány domborművéig, talán épp a budapesti Fórum-szálló frappáns, háromoldalú, római travertin oszlopburkolata a garancia arra, hogy a szintén fővárosi Novotel Hotel kongresszusi termében is jól fog simulni a palaszerű falhoz a süttői mészkőből tervezett Várórelief. Wagner István Varázsos mezzoszoprán Brigitte Fassbaender sajnálatos lemondása folytán Ruthild Engert-Ely adott dalestet a Vigadóban. A fiatal énekesnő mezzoszoprán hang, de olyan, amelyiknek csak a színe felel meg a hangosztályának, terjedelme már nem. Éppen a mezzókra jellemző mélyebb regiszter hiányos nála. Ez a hiány egyrészt a Vigadó ismerten rossz akusztikájában, de különösen zongorapartnere, Cord Garden „jóvoltából” igencsak kidomborodott. A zongorista ugyanis egyáltalán nem volt tekintettel az énekesnő hangterjedelmének szűk voltára, és igen gyakran „csapta agyon” az éneket. Az énekszólam mélyebb fekvésű szakaszai, főleg a frázisvégek így a legtöbb esetben hallhatatlanok voltak. A művésznő egyébként az elsődlegesen zenei kiindulású, „régebbi” dalstílus híve, s szövegejtése is erősen kifogásolható. Ilyenformán a koncert egyetlen élménye egy igen ritkán hallható műnek, Brahms Cigánydalokciklusának felfedezése volt. A badeni-badeni rádiózenekar, a Südwestfunk együttese főleg az avantgárde muzsika tolmácsolásában szerzett igen jó hírnevet. Egykori vezetők a magyar, Hans Rosbaud és Ernest Bour szereztek világszerte elismerést a zenekarnak. Mostani pesti vendégjátékukat jelenlegi vezetőjük, a lengyel Kazimierz Kord dirigálta volna, de ő is megbetegedett, s az elég jónevű karnagy, Uri Segall állt a helyére. A szombati hangverseny érdekessége Mahler I. szimfóniájának az ősváltozatban való bemutatása volt. Ez a változat csak egyszer hangzott fel, akkor is Budapesten, az 1889-es ősbemutatón. A szerző az eredeti második tételt később teljesen ,elhagyva — igaza volt. Ez a „Blumminnen Kapitel” alcímű tétel ugyan szép zene (bár eléggé szentimentális), de teljesen idegen test a szimfónia egészének tragikusgroteszk-drámai világában. Ami az ősváltozat egyéb eltéréseit illeti, ismét csak abszolút helyesnek érezhetjük Mahler elhatározását, hogy első szimfonikus alkotását átdolgozta. Ez az ősváltozat bizony, terjengős, bőbeszédű, helyenként ügyetlen — szemben a végleges forma tökéletességével. Az átdolgozás mindenekelőtt tömörítés volt, a fölösleges ismétlések, terjengős átvezetőrészek és idézetek kiiktatása — például a zárótételbeli első tételidézetét. Segall meglehetősen külsőséges oldalról közelített a műhöz és a zenekar — főleg az első tételben — elképesztő hibák-gikszerek tömegét produkálta. Ám volt a koncertnek egy felejthetetlen élménye is: Ort vun, Wenkel, az énekes szólista. Wagner Wesendonk-dalait énekelte — Hans-Werner Henze nem éppen stílustiszta, impresszionisztikus, ám igen szépen hangzó kamarazenekari hangszerelésében. A közönség csoda tanúja lehetett: a világ egyik legszebb mezzoszopránja csendült meg, a természetes, gazdagon ömlő-áradó hangvarázs töltötte be a termet. De nemcsak a hang varázsosan szép — Wenkel művészete, kifejezésgazdagsága, szín- és dinamikai palettája is káprázatos. Nagyon szeretnénk hamarosan viszszatérni művészetének részletes elemzésére. Az Operaházon és az Országos Filharmónián a sor, hogy minél hamarabb lehetővé tegye e grandiózus művész újabb vendégszereplését! Várnai Péter Új Aurora Szerkesztődik, mint a postaláda December eleje óta halogatom *■'' ezt az írást: a békéscsabai irodalmi és művészeti folyóirat, az Új Aurora akkor ülte alapításának tizedik évfordulóját. Az 1982 nyarán kezdődött, a vidéken megjelenő folyóiratokat bemutató sorozatunkban esedékessé vált azÚj Aurora, elvonatoztam hát Békéscsabára, végigültem a jubiláns orgánum ünnepi értekezletét, megnéztem az ünnepi műsort, álltam az állófogadáson, ettem a szendvicsekből, ittam a borokból — most már nincs más hátra, mint tovább nem halogatva megírni: az Új Aurora rossz. (Nem ünnep ez nekem, hisz szűkebb hazám kiadványáról van szó. De nem is elutasítás, hiszen amikor kérték, kéziratot is küldtem a lapnak.) Először azt tisztázzuk, tényleg folyóirat-e a csabai nyomtatvány? Évente háromszor (áprilisban, augusztusban és decemberben) jelenik meg, könyvnyi terjedelemben: 140—160 oldalon. Mondhatnánk azt, hogy negyedévi folyóirat, mert ilyesmi létezik, de mai folyóirat-szerkezetünkben, a havonta, kéthavonta 60—100 oldalon megjelenő lapok között a békéscsabai inkább almanachnak, zsebkönyv félének számít. A nagy terjedelmi lehetőségek és az egyes számok közt elmúló negyedéves időtartamok ellenére az Új Aurora természetes gesztussal közöl folytatásos írást. Pedig ilyesmire már a kéthavi lapok sem szívesen vállalkoznak. Az olvasó ugyanis teljes joggal felejti el, hogy mit olvasott a két hónappal korábbi számban. Negyedéveket váratni a „felcsigázott érdeklődéssel”, több mint melléfogás. Mélyedjünk el abban, hogyan ' ' szerkesztődik a viharsarki almanach. Nem véletlen, hogy személytelenül használom az igét. Úgy fest ugyanis, mintha nem szerkesztenék, hanem szerkesztődne csupán, ahogy a postaláda. Amiben tudvalevőleg az van, amit beledobáltak. Vagyis azt kapjuk a lapban, ami a szerkesztőágbe beérkezett, így egészen kiváló tanulmányt is olvashatunk például a vogulokról és az osztjákokról, vagy a budapesti Egyetemi Nyomda múlt századi román kiadványairól, de a lap nagy átlagát ennek ellenkezője, a léc alatt befutott írások jellemzik. Kizárólag a tartalomra hagyatkozva — ha szomorú nekrológok, sajnos, nem igazítanának el — némelyik számról nem tudnám eldönteni, hogy az idén, a tavaly jelent-e meg, avagy már öt évvel ezelőtt. Próbálom például megtalálni, hogy a magát irodalmi és művészeti folyóiratként jegyző nyomtatvány hogyan közelített az utóbbi években folyamatosan zajló fiatal irodalom-vitákhoz? Sehogy. Minderről az „irodalmi és művészeti folyóiratban” egy hang sincs. Pedig még irodalmon kívül álló folyóiratok is foglalkoztat ezzel, például a TIT lapja, a Valóság. De nemcsak a „fiatal irodalmat” hiányolom. Egyáltalában, ha az Új Aurorából szeretnék tájékozódni a mai magyar irodalomról, arra a következtetésre kellene jutnom, hogy a mai Magyarországon irodalom csak nyomelemekben létezik. Egy irodalmi folyóiratban ennél nagyobb mennyiségű színvonalas irodalomnak kell jelen lennie. Ggér mentségül talán azt lehetne felhozni, hogy mindezzel szemben a nyomtatvány a megyét, a megye kultúráját, szellemi életét, gondjait és eredményeit közvetíti. De ezt a kitűnően szerkesztett Békési Élet ugyanott sokkal színvonalasabban csinálja. (Anélkül persze, hogy irodalmi babérokra tömné.) A Békési Élet a maga sajátos módján számot tart az országos közérdeklődésre, viszont az Új Aurorában vígan tenyésző helyi dilettánsok — akik a Békési Életbe nem férnek be — semmilyen érdeklődésre nemtarthatnak igényt. Hiszen a színvonal kérdéseit fölemlegetve, voltaképp erről van szó, a dilettantizmusról, akkor pedig jobb kimondani, mint kerülgetni. Például Csoór István novellája — 1983/2-es szám — nyomtathatatlan szöveg. Dér Endre Retyerutya című novellája — 1983/1-es szám — sem kíméli az olvasót. Irgalmatlanul rossz. Hogy a versanyagról most ne beszéljünk, hogy képzavarokat, egyebeket ne idézzünk ide. De egy valamiről még föltétlenül ebben a bekezdésben kell szót ejteni. Az ötvenöt esztendővel ezelőtt elhunyt Osvát Ernőtől azt tanultuk, hogy a szerkesztő ne irkálja tele a maga szerkesztette lapot, hanem másutt publikáljon. Kinyitja — az egyre kevésbé nyájas — olvasó az Új Aurorát és a három tavalyi számban Filadelfi Mihály főszerkesztő négy írását olvashatja. Ebből az egyik — az 1983,1-es számban — egy negyvenoldalas dráma. Mi sem kézenfekvőbb annál, mint hogy a lap főszerkesztőjéről és drámájáról ugyane lapszámban az Új Aurora szerkesztő bizottságának elnöke, az azóta meghalt Fábián Zoltán ír elragadtatott ismertetőt. De az igazán tragikus nem ez, hanem az, hogy biztos lehetek benne: egyikőjükben sem merült föl egy pillanatra sem, hogy az ilyen helyzetnek már etikai vonatkozásai vannak. Nem részletezem tovább a tarTALMI ügyeket. Helyette és röviden úgy összegeznék, hogy a profiltisztaságról kell beszélnünk Ha továbbra is viselni akarja a lap az irodalmi minősítést, akkor tisztáznia kell mai irodalmunkhoz való viszonyát, saját szerkesztési, kiválasztási elveit. Ha erre nem akar (nem mer) vállalkozni, akkor az lenne tisztességes, ha a címoldalról eltűnne az irodalmiság hívságos hirdetése. A művészethez nem értek, de ■az Új Aurora ilyen vonatkozású közleményeit olvasva az — a magánvélemény — fogalmazódott meg bennem, hogy a lap ebben is nagy óvatosan eloldalaz a kulcskérdések mellett.. Ily oldalogva folyamatosan biztosítható a nyugalmas szerkesztés légköre, de ha nincs szerkesztés, mihez a nyugalom? Szerkeszteni — ez csak másodsorban állás, elsősorban tevékenység. Értékek megőrzése és feltárása, a társadalmi és a szellemi folyamatok figyelemmel kísérése stb. ... Tudjuk ezt mindannyian. És azt is tudjuk, hogy az ilyen jellegű tevékenység konfliktusokban valósul meg. Ezeket a konfliktusokat nem lehet elbliccelni, megúszni. Vagy ha igen, az a tevékenységben és értékelésében mindenkor meg fog látszani. Az Új Aurorát mindezek ellenére külleme a legszebb magyar folyóiratok közé sorolja. Ez a Kner Nyomdának, illetve Petőcz Károlynak köszönhető, aki amellett, hogy a Kner munkatársa és az Új Aurora műszaki szerkesztője, országunk legjobb tipográfusai közül való. Kár, hogy a ,,belbecs” mindeddig nem igazodott a külalakhoz. Zelei Miklós Lemeztéka \\\ Igazgyöngy a popbazárban Kevesen merészkednek mifelénk a popzenében csupán csak instrumentális felvételekkel kirukkolni. A többnyire kétes értékű, jó ha kísérletként igazolható szintetizátor lemezeket leszámítva, Faragó István Judy Guitar című albuma az első, amely minden vokális hangzást mellőz. Ráadásul a felvételek döntően egy hangszerre, a popzenében immár klasszikus (talán kissé divatjamúlt?) szólógitárra építenek. Faragó, aki már két évtizede amolyan nélkülözhetetlen hátterembene a beatnek, rocknak, saját emlékezetes slágereit, popörökzöldeket, sőt váratlan választásként kimondottan konzumzenét, az Akácos utat és a Monti-csárdást is gitárra ültette, amúgy Shadows-módra. Sem savét, sem lelket, sem különösebb ötletet nem adott hozzá. Mindenesetre, hogy eladhatóbbak legyenek a felvételek, a Shadows mai divatfülnek netán édeskés, lágy stílusát érdesebbre, a ritmusalapot feszesebbre vette a hangszerelő. Akinek nevét a rossz hazai szokásnak megfelelően, ezúttal sem közli a lemezborító. Pedig majd mindig a hangszerelők azok, akik felöltöztetik a gyakorta vérszegény dallamnocskákat, rajtuk múlik elsősorban, miféle csomagolásba kerül a zeneáru a popbazár kirakatába... Faragó Istvánt nem érheti vád, amire vállalkozott, azt tisztes iparoshoz méltóan elkészítette. És ez dicséretet érdemel, hiszen a popvilágban egyre szaporodnak a végiggondolatlan, pénz- és verejtékszagú produkciók. A Judy Guitar már ma is kedvelt aláfestő zenéje a televízió betűreklámjának, s használható hangkulissza lehet autózás vagy baráti fecsegés közben ... Faragó nagylemezének háttér■zenészei éppúgy a Locomotiv GT tagjai, akárcsak Benkő Dániel Ezer év gitáron című albumának, amely ugyancsak az elmúlt hetekben került a boltokba. Popvilágsztárok is megirigyelhetnék Benkő sorozatát, hiszen ez már a huszonhatodik lemez. Hét Bakfark LP, legutóbbi már a Telefunken cégnél, kollégiumi zene, históriás énekek, pikáns erotika Pálóczi Horváth Ádám segítségével; ezek jelzik többek közt a páratlan sorozatot, amelynek minden darabja biztos mesterségbeli tudásról és már-már buja ötletgazdagságról árulkodik. Benkő Dániel új lemezén gyönyörködtető eleganciával kirándul a popzene világába. Felvétele hallatán akár el is komorodhatunk. No nem Benkő teljesítményén, hanem ráérezvén arra, hogy olykor miféle fércmunkákat, butító, dallamocskákat sóznak ránk popzeneként. Mert Benkő hiába játszik könnyűzenét, nem adja alább semmiben sem. Az „A” oldalon rögzített két saját szerzeménye, a Blanka és a Bahamas, remekművek a maguk műfajában. Kis szerencsével (ügyes menedzseléssel) világslágerek lehetnek. A „B” oldal feldolgozások gyűjteménye. Reneszánsz zenén, Vivaldin, népdalokon, V. M. Gomesen át, Villa- Lobosig. (Egyetlen kérdés: H. Neusidler Juden Tanzát miért kellett Juden táncnak fordítani? Miért nem kerülhetett az Zsidó táncként a borítóra?) Benkő komolyzenei darabokat — értéküket megőrizve, sőt gazdagítva — interpretál popzeneként. Alátámasztva ezzel azt, amit a közelmúltban egy rádióinterjúban mondott. Eszerint nem ismer könnyű és komoly zenét. Csak komoly és komolytalan zenészeket. Molnár Miklós