Magyar Hírlap, 1985. január (18. évfolyam, 1-25. szám)

1985-01-21 / 16. szám

Qi itáÁ I HaML. 6 UH JANUAR!!, HÉTFŐ KULTÚRA - TUDOMÁNY MdGCÍHIRLIS ! A telefonnál Doráti Antal •• Kétségtelenül az idei, programokban amúgy is gazdag Tavaszi Fesztivál legjelentősebb zenei eseménye az Operaház új Fideliobemutatója lesz. A felújított épületben Békás András rendezésében, kettős szereposztásban lesz látható. Az előadás valódi szenzációja, a betanító vendégkarmester, Doráti Antal. A premier március 27-én lesz, s hazánk felszabadulásának négy-venedik évfordulója alkalmából április 4-én díszelőadásban kerül színre a darab. A Fidelio választása nem véletlen: iskolapéldája, és legkiemelkedőbb darabja annak az opera típusnak, melyet szabadító operának nevez a zenetörténet (A műfaj szülőföldje Franciaország, indítéka pedig a forradalmat megelőző kor felvilágosult, a zsarnokság ellen és a szabadság, testvériség, egyenlőség mellett küzdő eszmevilága.) Így nyilvánvalóan indokolt a negyvenedik évforduló ünneplése alkalmából Beethoven egyetlen operájának felújítása. Az előadás karnagya, Doráti Antal hazai operaszínpadon nem dirigált. Felhívtuk őt, svájci kessensee-i otthonában, hogy megtudjuk, mi ennek az oka? — Nem is tudnék pontos magyarázattal szolgálni , válaszolt tiszta, akcentusnélküli magyarsággal az idős mester. — Általában igaz, hogy kissé eltávolodtam az opera világától, szívesebben vezényelek inkább szimfonikus műveket. És rengeteg lemezfelvételt készítek, márciusban Festen erre is sor kerül. — Hogyan készül a pesti Fidelióra, mit jelent ez az ön számára? — kérdeztük. — A Fidelio szépségeibe annak idején még Bruno Walter vezetett be. Úgy tudom, Festen Klemperer is betanította. Mihály Andrással megállapodtunk a szereposztásban, sőt helyenként a szövegkönyvben is néhány változtatást javasoltam. Szent feladat számomra a Fidelio. Alázattal készülök rá. Nem nagy szavak ezek, személyes okom van, hogy így beszéljek. Tavasszal lesz 61 éve, hogy a pesti Operából mint ifjú karmester elindultam. Apám is ott játszott Még zeneakadémistaként olyan szellemi örökséget kaptam itt amit meg akarok hálálni. Úgy tudnám magyarázni: szép és hatalmas kosárral indultam el, ebbe raktam be az elmúlt évtizedek tapasztalatait. S ha tudom, most márciusban mindent visszaadok. — Köszönöm. A márciusi viszontlátásra. V. Bálint Éva Dorati Antal Magyarországon nincs szükség rá a Szemet szemért? Egy ceyloni orvos 1958-ban cikket írt egy colombói napilapba, melynek hatására néhány hét alatt több mint négyszázan ajánlották fel szemüket szaruhártyaátültetésre váró betegek részére. A cikk arról szólt, hogy mivel élő emberből élő emberbe történő szaruhártya-átültetésre Ceylonban ritkán nyílt alkalom, milyen nagy jelentősége volna az olyan műtéteknek, amikor már halott emberek szemét vennék ki, s használnák föl a szaruhártyáját. Az említett cikk megjelenéséig igen kicsi volt az ilyen lehetőség, míg az új szaruhártyára váró szembajosok száma sokkal nagyobb. Mivel azonban Buddha is feláldozta egyik szemevilágát, hogy segítsen egy vakon, a zömében buddhista dél-ázsiaiak tömegével csatlakoztak a felhíváshoz. Ma már több mint félmillió ceyloni adta beleegyezését, hogy halála után felhasználhassák a szemét. A ceyloni orvos a sikeren felbuzdulva, levelet írt a világ pandentájára, s kollégáinak felajánlotta szolgáltatását. Szembankja jelenleg a világ 46 országába küld évente több mint 2500 szempárt, s eddig már mintegy 15 ezren látnak elhunyt Srí Lanka-iak szaruhártyájával. A Süddeutsche Zeitungban megjelent és a Magyarország című hetilapban átvett cikk nyomán kérdeztük meg Radnót Magda akadémikust, az Országos Szemészeti Intézet nyugalmazott igazgatóját, hogy mi a helyzet hazánkban a szaruhártya-átültetésekkel. — Magyarországon ifj. Imre József professzor kezdte el az ilyen műtéteket még a negyvenes évek elején. Akkor még nem nagyon terjedt el a szaruhártya-átültetés Európában, bár a módszer már a húszas évek eleje óta ismert. A nem közvetlenül végzett átültetést — vagyis amikor a beültetés helyszínén, vagy másutt korábban kivett szemet használnak — valamivel később, a húszas évek közepén alkalmazta először Filatov, az Odesszai Szemészeti Intézet akkori igazgatója. Kollégái irigykedtek is rá, mivel az egész országból megkapta a kivett és tartósított szemeket, így lehetőség nyílott a módszer kidolgozására és gyakorlására. Magyarországon jelenleg más a helyzet, közvetlenül betegből betegbe ültetik át a szaruhártyát. A szemeket leggyakrabban vakság, súlyos sérülés, vagy daganat miatt távolítják el, s miután meggyőződtek a szaruhártya épségéről, transzplantálják az arra váró páciensbe. Persze nem az egész szaruhártyát szokták átültetni, hanem csak a közepéből kivágott kis cikkelyt, általában 6 milliméteres korongot. Mivel az országban nincsenek nagy távolságok és minden nagyobb szemészeti osztályon végeznek ilyen beavatkozásokat, a távolról történő szembeszerzéseknek hazánkbannincs értelme. Már csak azért sem, mert mindig több a kivett szem, mint a szaruhártyára váró páciens. — És ha mi segítenénk más országok szembetegein? — Kis ország lévén, annyi szem azért nincs, hogy még adjunk is belőle. A szaruhártya-átültetés emellett nem olyan problematikus, mint a többi szervé, mert itt — a transzplantált szaruhártyában , nem lévén ezek — nincs kilökődési veszély. Néha számolni kell ugyan allergiás reakciókkal, de korántsem olyan mértékűekkel, mint az immunológiai védekezés. Ezért nem kell úgy válogatni sem a szaruhártyák között, mint a valóban nagy nemzetközi együttműködést igénylő veseátültetéseknél. Közép-Amerikában egyébként újabban műanyagokkal és üveggel is megpróbálták már helyettesíteni a szaruhártyát, de ez a módszer a jelek szerint nem nagyon terjed.— Át lehet-e ültetni az egész szemet? — Nem, ugyanis a szem ideghártyája és a látóideg az agy ..kihelyezett részének” tekinthető. Az agyszövet sérülése pedig visszavonhatatlan károsodás, így a látóideg elvágása a tudomány jelenlegi állása szerint helyrehozhatatlan vaksággal jár. (palugyai) Ősbemutató CVP)E Csongor és Tünde az Operában Hét év után új magyar opera bemutatójára került sor tegnap az Operaházban .Az utolsó premier 1978-ban Balassa Sándor „Az ajtón kívül ’-je volt — a hét év természetesen csak az Állami Operaházra vonatkozik, a vidéki színházakra, a rádióra, a televízióra nem.) Az új mű szerzőjét, Bozay Attilát eddig mint hangszeres művek szerzőjét ismertük, csak pályája kezdetén írt néhány jelentős vokális művet, főleg dalciklusokat. S íme, első egész estét betöltő operája teljes vértezett színpadi komponistaként mutatta be. Pedig kemény fába vágta fejszéjét: operaszínpadra adaptálta a magyar irodalom legnagyobb remekműveinek egyikét, a magyar romantika és teljes literatúránk talán legnagyobb nyelvi és költői teljesítményét, Vörösmarty Csongor és Tündéjét. A téma, éppen fantasztikus-romantikus, éppen múltszázadi mi- ,volta révén , elengedhetetlenül szükségessé tette, hogy Bozay szinte száznyolcvan fokos stílusfordulatot hajtson végre. Hiszen feladata a romantikus pátosz és fantasztikum zenei újrafogalmazása volt és ezt a feladatot eddigi, jobb szó híján avantgardistának nevezhető, szikár és absztrakcióra hajló stílusában nem oldhatta meg. A fordulat teljes mértékben sikerült. Bozay is belépett azoknak a magyar komponistáknak a sorába, akik ilyen vagy olyan módon visszatértek a hagyományhoz, a tisztultabb zenei világhoz. A Csongor és Tünde zenéjében igazi, romantikus értelemben véve szép dallamok, hangzanak fel, van benne groteszk humor és emelkedettség, szenvedély és természetzene. Éppen e tulajdonságai folytán alighanem nagy közönségsikerre számíthat.. Egy ilyen jelentős műről persze nem lehet, ily summásan véleményt mondani; a mű problematikája sokkal bonyolultabb ennél. A részletes elemzésre, az új magyar opera pozitív értékeinek és hiányosságainak bemutatására, valamint az előadás bírálatára még visszatérünk. Az előadásról most csak annyit, hogy Mihály András igazgató vezényelt, Jófffeó András rendezte a bemutatót (Forray Gábor díszleteinek keretében és Vágó Nelly jelmezeivel). Az énekes gárda túlnyomórészt teljes tudásával állt az új magyar mű mellé: a főszerepeket Csavlek Etelka, Molnár András, Jablonkay Éva, Kalmár Magda, Gáti István, Korcsmáros Péter, Gerdesits Ferenc, Maros Gábor, Horváth József, Csurja Tamás, Berczelly István, Zempléni Mária, valamint vendégként Lukács Margit alakította. VP Vasárnapi beszélgetések a Hungáriában ^^0 ■ L fff\ Egy eretnek író legendája Kiruccannak néha az írók a Rakéta Regényújság papírfalu „kávéházából”, hogy az irodalmi hagyományait ápoló Hungária dohányfüstös különtermében személyesen is találkozzanak olvasóikkal. Galsai Pongrác, a vendégek változatos szellemi táplálékáról gondoskodó „főpincér” decemberben már közönség elé ültette itt Karinthy Ferencet, aki ezúttal is vállalta a „híres író sokat látott gyermekének” sokszor eljátszott szerepét, s elbűvölő közvetlenséggel idézte meg a nevezetes hely (a régi New York kávéház) és egykori törzsvendégei (a halhatatlan íróelődök) szellemét. Sziporkázó stílusú, nagyszerű elbeszélőt hívtak meg a tegnap délutáni találkozóra is; olyat, aki nem jön zavarba a nyilvános szerepléstől: Kolozsvári Grandpierre Emilt. Sajnos, a vasárnap esti kávéházi író—olvasó találkozó részleteiről a lapzárta miatt nem tudósíthattunk. Ezért, megelőzve az eseményt, telefonon faggattuk az írót: szívesen találkozik-e olvasóival? — Természetesen — felelte. — Különösen a vidékieket szeretem; úgy érzem, ők őszintébbek, halasabbak, mint az ideges pestiek. Bárhol járok azonban, egy zavaró tényezőbe mindig belebotlok: a legendámba. Olvasóim többsége azt hiszi, hogy — mert gyakran írok a szebbik nemről — a magánéletben telhetetlen nőfaló vagyok. — Itt az alkalom, hogy leplezze a torzító hiedelmet... — Nem hiszem, hogy egy közönségtalálkozó megfelelő fórum ilyesmire. Inkább abban reménykedem, hogy akik elolvassák legújabb, Eretnek esszék című kötetemet, maguktól is rájönnek, hogy szatíráim, humoros írásaim nem nélkülözik, sőt feltételezik az értelmi fedezetet.— Azt nyír tudjuk, hogy nem ijedne meg, ha önálló estet kellene tartania. De hogyan tűri a vallatást? Nem fél a színes egyéniségű Galsai Pongrác „keresztkérdéseitől’'? — Félelmetes beszélgetőpartner a Gráci, meg kell hagyni. Olyan svádája van, hogy talán szóhoz sem jutok mellette... Egy „ellentelefon” hamar meggyőzött, hogy alaptalan az író aggálya: nem ítéltetik némaságra. Noha ezeknek a nyilvános csevegéseknek az a legfőbb varázsuk, hogy a kérdések és a válaszok látszólag spontán módon fogalmazódnak, Galsai Pongrác lelkiismeretes interjúkészítő: előre átgondolta, mivel készteti majd vallomásra a mások hibáit, mulasztásait előszeretettel pellengérre állító regényírót. — Megkérdezem tőle, emlékszik-e rá, hol ismerkedett meg velem? Tudom, hogy elfelejtette — kuncog a telefonba Galsai. — Kivallatom a pécsi évekről, Kuncz Aladárhoz fűződő emlékeiről, és hagyom, hogy beszéljen a mániájáról, a beteg valóságérzék társadalmi veszélyeiről. Végül megkérem, olvassa föl azt a paródiát, amelyet nemrégiben önmagáról írt. Akik ott voltak tegnap a Hungáriában, ellenőrizhetik, mi hangzott el a tervezett beszélgetésből. Akik elmulasztották ezt a találkozót, részt vehetnek a következőkön. Február 24-én Kardos G. György, március 17-én Szárító Piroska és Vas István, április 14-én Galgóczi Erzsébet, május 5-én Mándy Iván, május 19-én pedig Gyurkovics Tibor válaszol az írótársak és az olvasók kérdéseire. A sorozat szerkesztői szeretnék, ha időközben a hallgatóság is bekapcsolódna a beszélgetésekbe, akár ha összeszokott asztaltársaság tagjai lennének, egy felújított irodalmi kávéházban. (valachi) vitrayu/ műsora . *' / ' „Dumaparti" a Mikroszkópban /Wig* / És ugyan mivel tölti ki a hatvan percet? Hát' beszélgetéssel... Bizony, bizony, kedves magyar nézők. Nem táncolnak, nem énekelnek, nem muzsikálnak, nem mutatnak izgalmas állóképeket, nincs semmilyen illusztráció. Csak beszélgetés van, csak duma, vagy „vaker”, ha így jobban tetszik ! — Jó, jó — vetik ellen —, de ez a ... bizonyára tud is kérdezni, tudja, hogyan kell jól megizzasztani az alanyt, bátran csipkedni, sőt már, ha kell, így nyilván izgalmas a beszélgetés. Itt most tessék egy kicsit abbahagyni az olvasást, és gondolkodni, nem ismerős-e a szöveg valahonnét? Igen, fenti soraimat arcátlanul plagizáltam egy Útikalandok-sorozatbeli kötetből, melyet kedves szerzőm, Vitray Tamás írt amerikai élményeiről. A könyv 1972-ben jelent meg, így talán nem tűnik szégyenletesnek, hogy e sorok írója belőle tudta meg, hogy van olyan is a világon, aminek talk-show a címe, vagyis beszélgető show. Ebből lett most, 1985-re a Mikroszkóp Színpad és a Televízó közös vállalkozása, a Tokió. Az első műsor mármegesett — pénteken este — és e hét péntekjén önök is láthatják majd felére rövidített-vágott változatát. Az, hogy illetlen buzgólkodás lenne részletesen beszámolnom e péntek estéről, már akkor eszembe jutott, amikor a kínos véletlen folytán az első sor legközepéről (ahol hogyan szeretne ülni az, aki az iskolában is az utolsó előtti padot kedvelte) szemléltem az eseményeket. Mert beszélgetése ide vagy oda, valamint annak ellenére, hogy Vitray rádióújságbeli cikke szerint „...nem magyar közönség számára átalakított formában, hanem nagyjából úgy, ahogy azt több kollégám mellett jómagam is láttam, sok évvel ezelőtt külhonban” voltak események. Énekeltek is, muzsikáltak és mutattak izgalmas (meg nem izgalmas) álló (meg mozgó) képet is. Továbbá abban is különbözik a magyar takió az eredeti talk show-tól, hogy emezért fizet a közönség, amaz viszont ingyenes. (Természetesen ezt is Vitray könyvéből tudom.) Igaz, a mi fejünk fölött nem villogott a tábla, hogy Taps! — azaz a helyi körülményekhez igazodva inkább az, hogy Mértéktartási! Amikor ez a tábla világítani kezdett volna, akkor kellett volna a nézőtéren ülő és felszabadultan, ámde néha otrombán közbe-közbekiabáló vendégeknek elhallgatniuk. Persze, aki leszurkolta a jegy árát, azt gondolhatja, éppolyan stílusban kezelhet egy idős professzort vagy politikust, mint egy kétballábas centerhalfot a lelátóról. Már csak ezért is meg kéne szüntetni a fizető jegyeket erre a műsorra. Meg azért is, mert egy-szerűen kisszerű. Kivéve persze azt az esetet, ha a Magyar Televízió anyagi gondjait éppen ez a havi tizenegynéhány ezer forint oldja meg. Akkor szavunk sincs ellene. Végezetül — szentül bízva benne, hogy e beszámolóval jottányit sem rontottuk a Tóksó esélyeit — még csak annyit: Vitray Tamás tőlem például hiába kérte említett újságcikkében, hogy a műsor kedvéért legalább a címet bocsássam meg. Ha szabad személyeskednem, a hátam is borzong a tóksótól. És ha még az is eszembe jut, hogy kitalálója egykor a magyar nyelv védelmében harcba indult a null ellen ... Akkor kacagnom kell. Csak azért hagyom abba, mert a Takió közben is lehetett nevetni. Virág F. Éva