Magyar Hírlap, 1986. április (19. évfolyam, 76-101. szám)

1986-04-04 / 79. szám

MEGSZÓLAL A MODELL a Gellért-hegyi Géniusz Erzsébet arcvonásai simák („pedig nem kevés megpróbáltatás ért az életben”), ápolt kontyában még mutatóban sincs más, mint sötétbarna, majdnem fekete hajszálak („más talán már rég megőszült volna a sok gond­tól, amit a vállamra vettem-raktak”), ter­mete ma is sudár. Thuránszky Tihamérné Gaál Erzsébet életének legnagyobb élménye, hogy ő lehetett a Gellért-hegyi felszabadu­lási emlékmű, a szabadságszobor főalakjának, az olajágat tartó Géniusznak a modellje. „A szabadság eszméje, a szabadság iránti vágy kortalan. Talán ezért is érzem magam mind­máig fiatalnak.” Thuránszky Erzsébet (legszívesebben így írja-használja a nevét) negyvenkét eszten­dei munka után vonult nyugalomba. A Sop­roni Állami Szanatórium — volt munkahe­lye és ma is otthona — meg lánya békás­­megyeri lakása között osztja meg napjait. Három oklevelet is szerzett pályafutásának aktív szakaszában az egészségügyben. A há­ború utolsó éveiben az 527. számú hadikór­ház műtősnővére volt. Szerencsés véletlen, a sors kiszámíthatatlan kegye segítette Er­zsébetet: a Nyugatra vezényelt hadikórház itthon maradt („az utolsó pillanatban sike­rült lelépnem”) műtősnővérét, őrségi falu­jában, Viszákon várta meg a felszabadulást, így beszél élete legnagyobb élményéről: „Pestre rendeltek negyvenöt októberé­nek első napjaiban, az akkori Fiumei (ma Mező Imre) úti OTI-ba, az igazoló bi­zottság elé. A Thököly út—Dózsa György út sarkán vártam a 21-es villamosra, amikor éreztem, hogy valaki nagyon figyel. Egy idős, jó hatvanas férfi nézett kitartóan, majd hoz­zám lépett, megszólított. Elmondta, hogy szobrász, Kisfaludi Stróbl Zsigmondnak hív­ják, és már hónapok óta engem keres. Za­varban voltam, hirtelen nem tudtam, mit mondjak. Tovább beszélt: nagy feladatot ka­pott a kormányzattól, a magyar szabadság szobrának a megalkotását bízták rá és vég­re megtalálta bennem a főalak modelljét. Egy szép testtartású, arányos termetű, tisz­ta tekintetű nőt álmodott meg a szoborcso­port fölé — magyarázta lelkesen a mester —, akiből sugárzik a magyar nép megoltal­­mazására képes belső erő, és aki egyúttal az élet folytonosságának a megtestesítője is, mivel nő.” Erzsébet nővér elvállalta a modellszere­pet, Kisfaludi Stróbl Zsigmond műtermében nem egyszer megfordult Vorosilov marsall, az akkori kormány és a Szövetséges Ellen­őrző Bizottság több tagja, tisztségviselője, miközben a szobortanulmány készült. „Nem volt könnyű feladat, a mester hosszasan magyarázta művészi elképzeléseit, majd na­pokon keresztül föltartott kézzel, az alkotó által elképzelt arckifejezéssel álldogáltam .. Kisfaludi Stróbl Zsigmond 1969-ben meg­jelent életrajzi művében így ír a Gellért­hegyi emlékmű születéséről: „ ... hatalmas munka volt, több mint más­fél esztendeig dolgoztam rajta. A tizenhá­rom méter magas Géniusz szobrát igyekez­tem a lehető legegyszerűbben megoldani, hogy fájdalmas, de egyúttal meghatott moz­dulattal emelje a dicsőség pálmáját a hősi halált halt szovjet katonák emléke fölé. Előtte a szovjet katona hatméteres bronz­alakja, kezében zászlóval, arcán a győztes nyugodt, öntudatos kifejezése. A talapzaton elhelyezett, fáklyával rohanó ifjúban jelké­pesen a fényt, a világosságot, a szabadság eszméjét, a másik küzdő alakjában a fasiz­mus fölött aratott diadalt akartam kifejez­ni. A két oldalra szánt domborművön a szov­jet—magyar találkozást és a lendületes or­szágépítést ábrázoltam, míg a hátul elhelye­zett katona a hősi halált halt bajtársainak porai felett áll őrt.” — Nem lehettem ott az emlékmű ava­tásán 1947. április 4-én — mondja. — Csak jóval később pillanthattam meg ma­gamat a Gellért-hegy ormán. Igazából csak madártávlatból érvényesül ez a monumen­tális alkotás... — Modellségem az évtizedek alatt nagy­szerű barátságokkal, kedves ismeretségek egész sorával ajándékozott meg. Itthoni és külföl­di tankönyvekben írtak az emlékműről­­ keletkezéséről. Találkozhattam Vaszilij Golov­­covval, azzal a szovjet katonával, aki a mel­lékalakhoz állt modellt, és néhány nagysze­rű szovjet asszonnyal: Osztapenko kapitány özvegyével, Olga Lepesinszkájával, Valentyi­­na Tyereskovával. Büszke vagyok arra, hogy egy parlamenti fogadáson Kun Béláné mel­lett ülhettem, szót válthattam vele. Szovjet és magyar iskolák, úttörőcsapatok a levele­zőim ma is; megtanultam oroszul, hogy vá­laszolhassak a kedves sorokra. A másik mel­lékalak, egy kedves, fiatal ír katona annyi­ra belém szeretett, hogy feleségül kért, ma­gával vitt volna. Itthon maradtam. Férjem négy éve hunyt el, agrármérnök volt. Kisfaludi Stróbl Zsigmonddal az élete vé­géig ápolta kapcsolatait a Thuránszky csa­lád. Erzsébet lányának keresztapja volt a mester, ő figyelt föl a kislány rajztehetsé­r­gére, színérzékére és javasolta, hogy a kép­zőművészeti gimnáziumban folytassa a tanul­mányait. (A Thuránszky lány éveken át tex­­tilminta-tervezőként dolgozott.) Erzsébet asszony — akivel a nem bu­dapestiek is bármely pillanatban találkoz­hatnak, hisz’ rajta van a tízforintosunkon — boldog embernek tűnt föl ottjártamkor. Boldog és büszke, mert huszonéves szépsé­gét adományozhatta hazájának, népének, nap­jaink és a jövendő nemzedékeinek. Élteti a tudat, hogy a szabadság róla formált alak­ja több, mint jelkép — valóság. Kulcsár László „Szolidárisak vagyunk.. . Időről időre előbukkan ez a fordulat határozatokból, állásfoglalásokból, amikor elítéljük, hogy bántalmaznak, megfosztanak jogaitól valakit, vagy ha embereket váratlanul súlyos szerencsétlenség, természeti csapás ér. De hogyan is vagyunk szolidárisak? Mint állampolgárok, szakszervezeti tagok, nők, vagy egyszerűen, mint emberek, akik itt élünk, Magyarországon? Mekkora ez a szolidaritás és miben nyilvánul meg? Előfordulhat, hogy akinek a gyümölcseiből jut, többet várt volna? Akadhatnak-e idehaza, akik úgy vélik: talán túl sokat vonunk el „hazulról”? A kép, ami összeállításunkból kirajzolódhat, teljes nem is lehet csupán vázlat. Koordinálva A Magyar Szolidaritási Bi­zottság az 1966-ban elfogadott működési szabályzata alapján tevékenykedik, de az azóta el­telt évek alatt újabb tagszerve­zetek is kapcsolódtak be munká­jába. Köztük van a népfront, a szakszervezetek, a béketanács, az ifjúság, a nők, a kisiparo­sok, a kiskereskedők, a szövet­kezetek, az újságírók és a jo­gászok szervezete, a TESCO, az MTESZ, a Vöröskereszt. Ezek száma jelenleg 24. Saját appa­rátusuk nincs, ügyeiket a nép­front intézi, a legtöbb munka­társ társadalmi tevékenység­ként teszi, amit vállalt. A „szol­­biz”, ahogy nevezik, voltakép­pen koordináló szerv, össze­hangolja tagszervezeteinek se­gítő tevékenységét. Gazdasági alapjának (azaz pénzügyi kere­tének­ legnagyobb része is azoktól származik, s csupán egy csekély része az állami költség­­vetésből. És — mint mondják — sajnos még csekélyebb rész származik magánszemélyek vagy kisebb-nagyobb közössé­gek anyagi hozzájárulásából, például társadalmi munkájuk ellenértékének befizetéséből. (Megragadjuk az alkalmat, hogy közöljük csekkszámlaszámát: 235-16852, Budapest 62.) Az MSZB mintegy ötven or­szág szolidaritási és felszabadí­­tási mozgalmával és számos nemzetközi szervezettel ápol jó kapcsolatot. Elnökségi tagja az AAPSO-nak, az Afro-ázsiai Né­pek Szolidaritási Szervezeté­nek, összeköttetésben áll több ENSZ-bizottsággal, s számos állam nem-kormányzati szer­veivel, vagyis­ az MSZB egy­ben a magyar külkapcsolatok egyik csatornája. Idehaza akti­vistái révén részt vállal a köz­vélemény tájékoztatásából, kü­lönösen, ha támogatást kíván nyerni valamely nép, vagy nép­csoport ügyének. Nem feltétle­nül kell anyagiakra gondolni: az egy-egy gyűlésen elfogadott szolidaritási üzenet vagy hatá­rozat ott, ahová érkezik, sok­szor nagyobb súllyal esik a lat­ba, mint azt a küldők közül so­kan gondolnák. Dr. Sütő Gyulával, az MSZB titkárával, a Hazafias Népfront nemzetközi osztálya vezetőjé­vel a dolgozószobájában beszél­gettünk. Ő vázolta fel a főbb tevékenységi területeket (ame­lyek egy részéről riportokban is beszámolunk), s a „nagy” kérdések mellett a „kisebb” ügyeket, amelyek szintén jel­lemzőek. A chileieknek — me­sélte — magyar népművészeti tárgyakat, babákat, hímzéseket adtunk, hogy nemzetközi bazá­rokon, — például a francia l’Humanité ünnepén — árusít­sák és ellenértékét felhasznál­hassák. Ugyanilyen tárgyakat adtunk a dél-afrikai Afrikai Nemzeti Kongresszusnak is, amely londoni bazárjában árul­ta azokat. 1982-ben, amikor Mozambikba kísértem egy szál­lítmányt — folytatta —, el­mondták ottani barátaink, hogy a gyarmati időkben az egyetem legjobb eredménnyel végzett friss diplomásait a portugálok jutalomként egy hónapra ven­dégül látták. Ám a független­ség óta a legjobb végzősök el­esnek ettől. Gondolkoztunk raj­ta, megbeszéltem a dolgot eu­rópai szocialista partnereinkkel, s azóta mi is lehetővé tesszük a diákok vendégeskedését. Ezek a gyerekek hazatérve, amíg csak élnek, „nagyköveteink” maradnak. Ugyanez tapasztalható mind­azoknál, akik hónapokon vagy éveken át nálunk élnek, tanul­nak. Országunknak, népünknek barátai maradnak, s ha saját hazájukban magyarral találkoz­nak, mindegyik honfitársunk számíthat segítségükre — így voltaképpen hosszú távon ápol­juk a Magyar Népköztársaság külkapcsolatait. Ez sem elha­nyagolható „mellékterméke” annak, hogy lehetőségeinkhez képest ott segítünk, ahol nagy a szükség, s nemcsak enni adunk, meg ruházatot, hanem — együttérzésünk kifejezésével erőt is —, és olykor mosolyt is varázsolunk az arcokra. (Folytatása a 4. oldalon)

Next