Magyar Hírlap, 1986. április (19. évfolyam, 76-101. szám)
1986-04-04 / 79. szám
MEGSZÓLAL A MODELL a Gellért-hegyi Géniusz Erzsébet arcvonásai simák („pedig nem kevés megpróbáltatás ért az életben”), ápolt kontyában még mutatóban sincs más, mint sötétbarna, majdnem fekete hajszálak („más talán már rég megőszült volna a sok gondtól, amit a vállamra vettem-raktak”), termete ma is sudár. Thuránszky Tihamérné Gaál Erzsébet életének legnagyobb élménye, hogy ő lehetett a Gellért-hegyi felszabadulási emlékmű, a szabadságszobor főalakjának, az olajágat tartó Géniusznak a modellje. „A szabadság eszméje, a szabadság iránti vágy kortalan. Talán ezért is érzem magam mindmáig fiatalnak.” Thuránszky Erzsébet (legszívesebben így írja-használja a nevét) negyvenkét esztendei munka után vonult nyugalomba. A Soproni Állami Szanatórium — volt munkahelye és ma is otthona — meg lánya békásmegyeri lakása között osztja meg napjait. Három oklevelet is szerzett pályafutásának aktív szakaszában az egészségügyben. A háború utolsó éveiben az 527. számú hadikórház műtősnővére volt. Szerencsés véletlen, a sors kiszámíthatatlan kegye segítette Erzsébetet: a Nyugatra vezényelt hadikórház itthon maradt („az utolsó pillanatban sikerült lelépnem”) műtősnővérét, őrségi falujában, Viszákon várta meg a felszabadulást, így beszél élete legnagyobb élményéről: „Pestre rendeltek negyvenöt októberének első napjaiban, az akkori Fiumei (ma Mező Imre) úti OTI-ba, az igazoló bizottság elé. A Thököly út—Dózsa György út sarkán vártam a 21-es villamosra, amikor éreztem, hogy valaki nagyon figyel. Egy idős, jó hatvanas férfi nézett kitartóan, majd hozzám lépett, megszólított. Elmondta, hogy szobrász, Kisfaludi Stróbl Zsigmondnak hívják, és már hónapok óta engem keres. Zavarban voltam, hirtelen nem tudtam, mit mondjak. Tovább beszélt: nagy feladatot kapott a kormányzattól, a magyar szabadság szobrának a megalkotását bízták rá és végre megtalálta bennem a főalak modelljét. Egy szép testtartású, arányos termetű, tiszta tekintetű nőt álmodott meg a szoborcsoport fölé — magyarázta lelkesen a mester —, akiből sugárzik a magyar nép megoltalmazására képes belső erő, és aki egyúttal az élet folytonosságának a megtestesítője is, mivel nő.” Erzsébet nővér elvállalta a modellszerepet, Kisfaludi Stróbl Zsigmond műtermében nem egyszer megfordult Vorosilov marsall, az akkori kormány és a Szövetséges Ellenőrző Bizottság több tagja, tisztségviselője, miközben a szobortanulmány készült. „Nem volt könnyű feladat, a mester hosszasan magyarázta művészi elképzeléseit, majd napokon keresztül föltartott kézzel, az alkotó által elképzelt arckifejezéssel álldogáltam .. Kisfaludi Stróbl Zsigmond 1969-ben megjelent életrajzi művében így ír a Gellérthegyi emlékmű születéséről: „ ... hatalmas munka volt, több mint másfél esztendeig dolgoztam rajta. A tizenhárom méter magas Géniusz szobrát igyekeztem a lehető legegyszerűbben megoldani, hogy fájdalmas, de egyúttal meghatott mozdulattal emelje a dicsőség pálmáját a hősi halált halt szovjet katonák emléke fölé. Előtte a szovjet katona hatméteres bronzalakja, kezében zászlóval, arcán a győztes nyugodt, öntudatos kifejezése. A talapzaton elhelyezett, fáklyával rohanó ifjúban jelképesen a fényt, a világosságot, a szabadság eszméjét, a másik küzdő alakjában a fasizmus fölött aratott diadalt akartam kifejezni. A két oldalra szánt domborművön a szovjet—magyar találkozást és a lendületes országépítést ábrázoltam, míg a hátul elhelyezett katona a hősi halált halt bajtársainak porai felett áll őrt.” — Nem lehettem ott az emlékmű avatásán 1947. április 4-én — mondja. — Csak jóval később pillanthattam meg magamat a Gellért-hegy ormán. Igazából csak madártávlatból érvényesül ez a monumentális alkotás... — Modellségem az évtizedek alatt nagyszerű barátságokkal, kedves ismeretségek egész sorával ajándékozott meg. Itthoni és külföldi tankönyvekben írtak az emlékműről keletkezéséről. Találkozhattam Vaszilij Golovcovval, azzal a szovjet katonával, aki a mellékalakhoz állt modellt, és néhány nagyszerű szovjet asszonnyal: Osztapenko kapitány özvegyével, Olga Lepesinszkájával, Valentyina Tyereskovával. Büszke vagyok arra, hogy egy parlamenti fogadáson Kun Béláné mellett ülhettem, szót válthattam vele. Szovjet és magyar iskolák, úttörőcsapatok a levelezőim ma is; megtanultam oroszul, hogy válaszolhassak a kedves sorokra. A másik mellékalak, egy kedves, fiatal ír katona annyira belém szeretett, hogy feleségül kért, magával vitt volna. Itthon maradtam. Férjem négy éve hunyt el, agrármérnök volt. Kisfaludi Stróbl Zsigmonddal az élete végéig ápolta kapcsolatait a Thuránszky család. Erzsébet lányának keresztapja volt a mester, ő figyelt föl a kislány rajztehetsérgére, színérzékére és javasolta, hogy a képzőművészeti gimnáziumban folytassa a tanulmányait. (A Thuránszky lány éveken át textilminta-tervezőként dolgozott.) Erzsébet asszony — akivel a nem budapestiek is bármely pillanatban találkozhatnak, hisz’ rajta van a tízforintosunkon — boldog embernek tűnt föl ottjártamkor. Boldog és büszke, mert huszonéves szépségét adományozhatta hazájának, népének, napjaink és a jövendő nemzedékeinek. Élteti a tudat, hogy a szabadság róla formált alakja több, mint jelkép — valóság. Kulcsár László „Szolidárisak vagyunk.. . Időről időre előbukkan ez a fordulat határozatokból, állásfoglalásokból, amikor elítéljük, hogy bántalmaznak, megfosztanak jogaitól valakit, vagy ha embereket váratlanul súlyos szerencsétlenség, természeti csapás ér. De hogyan is vagyunk szolidárisak? Mint állampolgárok, szakszervezeti tagok, nők, vagy egyszerűen, mint emberek, akik itt élünk, Magyarországon? Mekkora ez a szolidaritás és miben nyilvánul meg? Előfordulhat, hogy akinek a gyümölcseiből jut, többet várt volna? Akadhatnak-e idehaza, akik úgy vélik: talán túl sokat vonunk el „hazulról”? A kép, ami összeállításunkból kirajzolódhat, teljes nem is lehet csupán vázlat. Koordinálva A Magyar Szolidaritási Bizottság az 1966-ban elfogadott működési szabályzata alapján tevékenykedik, de az azóta eltelt évek alatt újabb tagszervezetek is kapcsolódtak be munkájába. Köztük van a népfront, a szakszervezetek, a béketanács, az ifjúság, a nők, a kisiparosok, a kiskereskedők, a szövetkezetek, az újságírók és a jogászok szervezete, a TESCO, az MTESZ, a Vöröskereszt. Ezek száma jelenleg 24. Saját apparátusuk nincs, ügyeiket a népfront intézi, a legtöbb munkatárs társadalmi tevékenységként teszi, amit vállalt. A „szolbiz”, ahogy nevezik, voltaképpen koordináló szerv, összehangolja tagszervezeteinek segítő tevékenységét. Gazdasági alapjának (azaz pénzügyi keretének legnagyobb része is azoktól származik, s csupán egy csekély része az állami költségvetésből. És — mint mondják — sajnos még csekélyebb rész származik magánszemélyek vagy kisebb-nagyobb közösségek anyagi hozzájárulásából, például társadalmi munkájuk ellenértékének befizetéséből. (Megragadjuk az alkalmat, hogy közöljük csekkszámlaszámát: 235-16852, Budapest 62.) Az MSZB mintegy ötven ország szolidaritási és felszabadítási mozgalmával és számos nemzetközi szervezettel ápol jó kapcsolatot. Elnökségi tagja az AAPSO-nak, az Afro-ázsiai Népek Szolidaritási Szervezetének, összeköttetésben áll több ENSZ-bizottsággal, s számos állam nem-kormányzati szerveivel, vagyis az MSZB egyben a magyar külkapcsolatok egyik csatornája. Idehaza aktivistái révén részt vállal a közvélemény tájékoztatásából, különösen, ha támogatást kíván nyerni valamely nép, vagy népcsoport ügyének. Nem feltétlenül kell anyagiakra gondolni: az egy-egy gyűlésen elfogadott szolidaritási üzenet vagy határozat ott, ahová érkezik, sokszor nagyobb súllyal esik a latba, mint azt a küldők közül sokan gondolnák. Dr. Sütő Gyulával, az MSZB titkárával, a Hazafias Népfront nemzetközi osztálya vezetőjével a dolgozószobájában beszélgettünk. Ő vázolta fel a főbb tevékenységi területeket (amelyek egy részéről riportokban is beszámolunk), s a „nagy” kérdések mellett a „kisebb” ügyeket, amelyek szintén jellemzőek. A chileieknek — mesélte — magyar népművészeti tárgyakat, babákat, hímzéseket adtunk, hogy nemzetközi bazárokon, — például a francia l’Humanité ünnepén — árusítsák és ellenértékét felhasználhassák. Ugyanilyen tárgyakat adtunk a dél-afrikai Afrikai Nemzeti Kongresszusnak is, amely londoni bazárjában árulta azokat. 1982-ben, amikor Mozambikba kísértem egy szállítmányt — folytatta —, elmondták ottani barátaink, hogy a gyarmati időkben az egyetem legjobb eredménnyel végzett friss diplomásait a portugálok jutalomként egy hónapra vendégül látták. Ám a függetlenség óta a legjobb végzősök elesnek ettől. Gondolkoztunk rajta, megbeszéltem a dolgot európai szocialista partnereinkkel, s azóta mi is lehetővé tesszük a diákok vendégeskedését. Ezek a gyerekek hazatérve, amíg csak élnek, „nagyköveteink” maradnak. Ugyanez tapasztalható mindazoknál, akik hónapokon vagy éveken át nálunk élnek, tanulnak. Országunknak, népünknek barátai maradnak, s ha saját hazájukban magyarral találkoznak, mindegyik honfitársunk számíthat segítségükre — így voltaképpen hosszú távon ápoljuk a Magyar Népköztársaság külkapcsolatait. Ez sem elhanyagolható „mellékterméke” annak, hogy lehetőségeinkhez képest ott segítünk, ahol nagy a szükség, s nemcsak enni adunk, meg ruházatot, hanem — együttérzésünk kifejezésével erőt is —, és olykor mosolyt is varázsolunk az arcokra. (Folytatása a 4. oldalon)