Magyar Hírlap, 1986. szeptember (19. évfolyam, 205-230. szám)
1986-09-13 / 216. szám
Egy poliglott vallomásai Sugár András, a tévé egyik legnépszerűbb riportere, vagy mondhatjuk úgy is, külpolitikai showman-e. Nyelvtudása — mint különleges szellemi teljesítmény — gyakran ébreszti fel a nézők tiszteletét. Emlékezetes néhány nem mindennapi mutatványa, amikor több órán át szinkrontolmácsol kifogástalanul a szovjet pártkongresszuson; megszólal egy-egy kicsiny nép nyelvén; angolról franciára majd spanyolra vált át hirtelen. Hogyan? Érdekelne mindenkit, hogy végül is hány nyelven tud, hogyan tanult meg és mennyire, hogyan használja a nyelveket, miként tartja ébren a nyelvtudást. Erről beszélgettünk vele a Televízió külpolitikai szerkesztőségében. — Hány nyelvet tudsz? — Erre így számszerűen nem szívesen felelek, mert nem egy nevezőre hozható nyelvi ismeretekről van szó. A skála széles. Az alapos — közel anyanyelvi szintű — orosz és angol tudástól kezdve az újgörögnek mintegy ötszáz szavas felületes ismeretéig óriási eltérések vannak. Akadnak nyelvek, amelyeket passzívan használok és vannak, amelyeken beszélek ugyan, de hibásan, kínnal. — Vegyük sorra. Mivel kezdődött? — Az orosszal. Katonáktól tanultam, miközben kenyeret, levest kunyeráltam tőlük tizenkét éves koromban Budapest felszabadítása közben és után. Ragadt rám. Aztán a Madách Gimnáziumból átiratkoztam a budapesti Gorkij-iskolába, ahol orosz nyelven folyt a tanítás, és amikor ösztöndíjasként kikerültem a Szovjetunióba, már jól tudtam oroszul. — Következett az angol? Az is magától ment? — Gyötrelmesen, verejtékezve tanultam az ötvenes években. Az alapokat úgy sajátítottam el, hogy két éven át nap mint nap kiírtam tíz szót, azt bemagoltam és átismételtem az előző kétnapi húszat. Az angol kiejtést úgy sajátítottam el, hogy mindig hallgattam angol adásokat rádión, így két év alatt több mint hétezres szókincsnek voltam birtokában. A lapnak épp elegendő. Amikor kimentem Londonba tudósítani, már folyékonyan beszéltem, de azt, amit a nem irodalmi kiejtéssel beszélő angolok mondtak, csak felerészben értettem. A londoniak ugyanis többnyire cockneyt, egy rendkívül torz, az irodalmi angoltól eltérő nyelvet használnak. Ezt lassan tanultam meg. Közben állandóan szótáraztam, hiszen például a Times-ban egy-egy vezércikk is teli van ritkán használt kifejezésekkel. Annyit forgattam a szótárt, hogy amikor az utódom, Patak Károly kezébe vette az ottani nagy Országhszótáramat, álmélkodva kérdezte, mitől olyan fekete a széle. Mondom neki, hogy az angol újságok ragadnak a nyomdafestéktől és én olvasás közben mindig szavakat preparáltam. Annyira, hogy megfeketedett a könyv is. — Az angol után következett... — Nem után, hanem közben, s több minden ... (Folytatása a 4. oldalon) A párizsi Eiffel-torony első emeletén szeptember 2-a és 17g e között kiállításon mutatkozott be hazánk a magyar táj, a kultúra, az építészet nevezetességeiről készült fotókkal, makettekkel. Az érdeklődők megtekinthették a szent korona másolatát is. A kiállítást Somogyi László építésügyi és városfejlesztési miniszter nyitotta meg francia kollégája, valamint Párizs főpolgármester-helyettese társaságában. (Zaránd Gyula képriportja) Sokezren iratkoznak ezekben a napokban nyelvtanfolyamokra, nyelviskolákba. De mi kell a nyelvtanuláshoz? Tehetség? Szorgalom? Jó tanár? Remélhető-e siker csodaszerektől, új módszerektől? Megtanulhat-e bárki? S mikor? Bármikor? Gyerekkorban inkább, vagy felnőttként? Erről érdeklődtünk a poliglott — rengeteg nyelven beszélő — újságírótól, pszichológustól, nyelvészprofesszortól. Ezt a témát vizsgáltuk több oldalról.