Magyar Hírlap, 1987. május (20. évfolyam, 102-126. szám)
1987-05-01 / 102. szám
MAGYAR HÍRLAP (Folytatás az 1. oldalról) jelezték már ezt a felismerést; ilyen volt például a béremelések áprilisig történő elhalasztása, ami többéves gyakorlatot próbált megváltoztatni. Azt tudniillik, hogy a vállalatok úgymond megelőlegezték az egész évre tervezett teljesítménynövekedést, s már az esztendő elején kifizették a megnövelt béreket. Igen ám, csakhogy az elképzelések nem mindig váltak be, a teljesítmények gyakran a bérek mögött kullogtak . .. Azt kell megértenünk — hangsúlyozta a párt főtitkára —, hogy a szocializmus a munka társadalma. Persze, minden más társadalom is a termelőmunkán alapszik — tette hozzá —, hiszen azokban a fejlett tőkés országokban, amelyekben a termelés igen magas színvonalat ért el, szilárd fegyelem, rend, no meg az utcára kerüléstől való félelem áll a valóban impozáns eredmények mögött. Nemrégiben tett svédországi látogatásának élményeit említette az egyik példaként; mint mondotta, a korszerű termelőberendezések, a modern technológia mellett szembetűnő volt a percnyi lazaságot sem engedő munkatempó a szerelőszalagok mellett. Mi szocialista kibontakozást keresünk! — szögezte le hazai gondjainkra visszatérve Kádár János. Határozott lépésekre van szükség ennek érdekében — folytatta —, s ezek között van sok kényszerű intézkedés is. Olyan munkaprogramot hirdetünk, amely eddigi tapasztalatainkra építve nem rövid időre, hanem hosszabb távra megalapozza fejlődésünket. Szocialista programot, amelyre szilárdan építhetjük a jövőt. Ezt követeli meg a nép, a szocialista Magyarország iránt érzett felelősségünk. Programunk, előrehaladásunk követelménye az is: úgy dolgozzunk, hogy az eddig elért életszínvonal biztos alapokon álljon. Céljaink eléréséhez minden lehetséges eszközt fel kell használni — hangoztatta —, építeni a szocialista elveinkben rejlő erőre, ugyanakkor — mivel az öntudat csak lassan, a termelési viszonyok változása mögött járva formálódik — jobban kell alapozni a kollektívák, az emberek érdekeltségére. Ezért válik egyre fontosabbá a differenciálás. Nem lehet a vállalatokkal örökké azt csinálni, hogy a jól, korszerűen dolgozóktól elvonják a nyereséget, és azzal támogatják a gyengén gazdálkodókat. Differenciálás érvényesüljön a munkásközösségeken belül is. Minden termelő egységre és mindenkire igaz a követelmény: aki becsülettel, eredményesen dolgozik, kapjon megfelelő lehetőséget a fejlődésre. Ugyanakkor ezt ne kapják meg a tengeri-lengők, a dologtalanok. Annak tudatában kell munkálkodnunk, hogy napjainkban kiélezett verseny folyik a világpiacon A gyorsan változó igények szerint kell a termelési szerkezetet átalakítani, termékváltást végrehajtani, és jóval nagyobb figyelmet fordítani a minőségre. Nemcsak a tőkés megrendelők, szocialista partnereink is joggal várnak el tőlünk jó, korszerű árukat. Mindebben számítunk az angyalföldiek és az országban másutt dolgozók jó irányú törekvéseire, akaratára, s ez erőt ad számunkra. Tudjuk, előrehaladásunk alapkérdései a termelésben, a munkapadoknál dőlnek el — hangsúlyozta Kádár János. Nemzetközi kérdéseket érintve a párt főtitkára kiemelte, hogy melegen üdvözöljük a Szovjetunióban kibontakozott változásokat, amelynek célja egybeesik a mi törekvéseinkkel. Az átalakítás folyamata a szocialista országok közötti együttműködésre, így a magyar—szovjet kapcsolatokra is hatással van. Mint mondotta, most jobban értjük egymást, közös munkánk még harmonikusabb, mint korábban, együttműködésünk távlatai biztatóak. A baráti Szovjetunióban lejátszódó folyamatok hatása a világpolitika nagy kérdéseiben is érzékelhető: a kölcsönös biztonság elvére épülő fegyverzetkorlátozási, leszerelési javaslatok olyan fontos megegyezések lehetőségét vázolják fel, amelyekre a másik fél sem tud egyszerűen nemet mondani. A béke, a nemzetközi biztonság megszilárdításához a magunk lehetőségei szerint mi is igyekszünk hozzájárulni, keresve az együttműködés lehetőségét más társadalmi rendszerű államokkal — ahogyan ez most, a svédországi látogatása alkalmával is történt. A munkásosztály nagy nemzettközi ünnepét úgy készülünk köszönteni, hogy az kifejezze szándékainkat, törekvéseinket, az elszántságunkat céljaink megvalósítására, és szolidaritásunkat mindazokkal, akik a szocializmusért, a békéért és a haladásért küzdenek a világban — mondotta befejezésül Kádár János, átadva jókívánságait a jelenlevőknek, rajtuk keresztül az üzem, egész Angyalföld dolgozóinak (MTI) Kádár János Angyalföldön Kádár János beszél a röpgyűlésen Balogh P. László felvételei Hétről-hétre Lángot látunk Folyton ég az a láng, világos nappal is, de csak este, sötétedés után válik láthatóvá messziről Innét, a kerti házikó verandájától kilométerekre tart fáklyát halványfényű csillagoknak és nekünk, porszemnyi embereknek, akik esténként, a nyugalom óráiban önkéntelenül keressük már a szemünkkel. Százhalombatta a szülőhelye, a Duna melletti kőolaj finomító, a jelenidő messzi Keletről érkező Barátság olajvezetéke, ami köré az a csupa csillogás nagyüzem-monstrum épült, mint valami ékszer a folyóparton, de ha úgy tetszik történelmi példa is. Maga a település római kori, kelta sírokra épült. A százhalomról a magyar hagyomány azt tartja: hun-római-germán vitézek csontját rejti, a tárnokvölgyi csata halottaiét. Azt a csatát Attila serege vívta, amint Arany János a Keveháza című elbeszélő költeményében megírja. A hadiszerencse forgandó volt ezúttal is, már-már a hunok csillaga lehullott, amikor a táltosok lovat áldoztak a győzelemért. Akkor is fáklyát tartottak halványfényű csillagoknak, porszemnél akkor élőknek, én most innét a verandáról ezredéveket tekinthetek át, nyert és vesztett csatákat, melyek békévé, igazi májussá simultak. Csak a láng lobog. A lángnak lobogni kell. Hiszen ott voltam én is egyik-másik ilyen vezeték építésénél. A földgázvezetéket odakinn orosz földön bizonyos szakaszon magyar munkások építették, mindig friss, elpusztíthatatlan erejű, kemény fiúk, nem számított nekik semmiféle viszontagság, homokvihar, zivatar, a messzi otthon örökös csábítása. Dolgoztak naponta tizennégy órákat, de ünnep estéjén, mintha aznap nem is dolgoztak volna, frissen kapaszkodtak össze, úgy énekelték: „Nagyrábéra két úton kell bemenni. De szeretnék a rózsámmal beszélni . Zengett a nótájuk. Fáklya világított a szemükben. Itt a pesti utcán találkozva velük, ma már talán nem is ismerném meg őket, ők sem engem. Mert a hétköznapok kegyetlenek. Béklyót vetnek a pillantásainkra, hogy csak nézünk, de nem látunk, ha ez így megy, elfelejtjük a májust is észrevenni, vétek lenne, jóvátehetetlen bűn saját életünkkel szemben. Mert virággal üzen a május. Minden virág szép. Én is ezen a mai ünnepen meglocsolom a fehér orgona fáját. Ez a fa az én családomé. Mondhatnám, csak nekünk virágzik. De ez nem igaz. A virágok mindnyájunk barátai. Az emlékeim is erről beszélnek a gyerekkorból. Amikor öcséimmel fölkerekedtünk, virágot viszünk a Mamának. Orgonát, kedves virágját. Neki a Gellérthegy vadonjának — akkor még az volt. Megtépni minden bokrot, kegyetlen tolvajok voltunk bizony mi, dehát neki vittük, mentségnek kell e nagyobb? Be kell vallani, az a lopott orgona talán kedvesebb volt, mint a mostani, a saját kertben termett. Futva, a tettenéréstől félve vittünk ölnyi csokrokat, hazaérve aztán figyeltük, amint beletemeti az arcát, hoszszan lehunyja szemét, mi meg nagy lobogással nézzük, világít e neki az a mi régi fáklyapillantásunk, amire évről évre ugyanaz volt a válasza: hatalmas karjával magához ölelte három tolvaj fiát. Azt akartuk később — mennyi mindent akartunk! —, hogy a májust győztesként ünnepelhessük. A felvonulásokon vittük a zászlót, ahogyan gondolatban visszük ma is, ha lassan kikopunk is a menetből. Mert még mindig lehetetlen elhinnünk — József Attila, ne haragudj, ebben az egy dologban vitánk van —, hogy „Kit anya szült, az mind csalódik végül ...” Költőtől költőhöz fordul az ember igazolásért az ilyen vitákban. Nem azért, hogy egyiket a másikkal kisebbítse, talán ellenkezőleg. A verandán, a fonott kis kerekasztalon előttem az Új írás májusi száma. Ez a szám Kassák Lajosé, egy törékeny csontozatú, magas homlokú századunkfiáé, egy munkásemberé, aki költő volt a javából, akinek — születése századik évfordulóján — ezt a folyóirat-számot szentelték. Juhász Ferenc, a költőtárs veti rá tekintetét, már ezzel a mondatával: „Gyűrt, nehéz arcom gyűrt nehéz arcodhoz szorítom képzeletemben, a csönd bazaltrózsáihoz szorítom arcomat ..Életművét persze ismerni kell, hogy megértsük Juhász Ferenc felé fordulását, ismerni kell az olyan vallomásait, amelyekben ilyen sorok találhatók: „Gondoljátok meg egy szerény mezővároska fiai se bú se bá elindul világgá / hogy rendet teremtsen a / látható és láthatatlan dolgok között / mivel semmit sem talált helyénvalónak ...” „Ma sem vagyok más” — írja jóval később, már túl a hetven éven — „Semmi sem elégit ki / semmit sem találok a helyén / Lám, hát a nagy kaland meg nem fejeződött be .. Számomra ez örök májusi üzenet. Nincs semmi, ami véglegesen befejezett lenne. Helyükre kell tenni a dolgokat, amiket nem találunk a helyükön. A május nagyon szigorú hozzánk. A virágzás nem enged pihenést. Lángot látok, látunk. Láng zászló lobog felénk. Fölkészít a hétköznapokra. yI TUDÓSÍTÁSOK — FÓRUM 1987. május 1., péntek3 I KITEKINTÉS Az újságolvasó, ha reggel kezébe veszi napilapját, csak ritkán gondolkodik el a világpolitikai események is szélesebb összefüggésein, történeti hátterén. Ilyenfajta alaposságot nem is igen lehet elvárni tőle: természetes, ha energiáit, idejét, figyelmét nagy mértékben leköti a munkahely, a család, a be- és hazautazás gondjabaja. Egy olyan testület esetében azonban, amely eleve annak a felismerésnek az alapján hozza döntéseit, hogy a külpolitika feladata: kedvező nemzetközi környezetet teremteni a szocialista építőmunka számára, mi sem ter-mészetesebb, mint az, ha hazai dolgaink, teendőink summázását a külvilágra való kitekintéssel vezeti be. Ezt tette az MSZMP Központi Bizottsága is keddi ülésén, két, szinte axióma jellegű felismerésből kiindulva. Az egyik az, hogy mindenfajta anyagi és szellemi felemelkedés alapja a fizikai megsemmisülés veszélyének elhárítása, a másik pedig, hogy napjainkban mind markánsabban jelentkezik a dolgok és érdekek közötti szerves kapcsolat, világpolitikában és világgazdaságban egyaránt. Mondhatnánk, minden mindennel összefügg. Elegendő akár egyetlen újságszámot fellapoznunk, hogy lássuk: a magyar külpolitika talán soha nem tapasztalt elszántsággal vállalja a ráeső részt a biztonságosabb és igazságosabb világ megteremtését szolgáló erőfeszítésekből. Csupán kiragadott példa, hogy azon a napon, amikor a KB ülésének részvevői a tanácskozás előtt kézbe vették napilapjukat, arról olvashattak benne, hogy Kádár János fogadta az afrikai frontországok hazánkat is felkereső küldöttségét; megtudhatták, hogy Genfben tárgyalóasztalra került a közepes hatótávolságú eurorakéták felszámolására vonatkozó szovjet szerződéstervezet, ám Washingtonnak nincs még e témakörben végleges álláspontja (és néhány nyugat-európai kulcsországnak sincs). Értesültek arról is, hogy megkezdődhetnek az Európai Gazdasági Közösség és hazánk érdemi tárgyalásai, és megtudhatták, hogy Atanaszov bolgár kormányfő a kétoldalú és a KGST-n belüli együttműködés fejlesztésének nagyjából ugyanazon kérdéseiről tárgyalt a szovjet fővárosban, amelyről két nappal korábban Jegor Ligacsov budapesti látogatásakor — ezen belül Kádár Jánossal folytatott megbeszélésén is szó esett. Még valami idekívánkozik: külügyminiszterünk egyenesen a KB-ülésről utazott a szom-szédos Ausztriába, hogy felmérje a példamutatóan jó magyar—osztrák kapcsolatok további fejlesztésének lehetőségeit. A Központi Bizottság április végén éppen e sokasodó kapcsolatok láttán tekinthette át mértéktartó bizakodással hazánk nemzetközi környezetét. Jogos ez a bizakodás, mert akár a legutóbbi, decemberi ülés óta is lényeges a javulás a világpolitika kapcsolatrendszerében. Indoékolt egyfajta visszafogottság is, mert ez a folyamat egyáltalán nem visszafordíthatatlan. A szovjet—amerikai viszonyban például Reykjavikba fújtak hideg és meleg fuvallatok is. A radikális belső reformok útjára lépett a Szovjetunió vezetése — és személy szerint Mihail Gor ,bacsov — szédítő iramot diktál külpolitikai kezdeményezéseivel és Washingtonban a felelős személyek sorában is vannak, akik úgy érzik: az amerikai külpolitika nem mondhat örökké nemet, ha nem akar szembekerülni a szövetségesekkel és a hazai közvélemény józanabbul gondolkodó felével. A Szovjetunióé a kezdeményező szerep, különösen az 1985. áprilisi plénum óta és nem csak a szovjet—amerikai viszonyban, hanem Nyugat-Európa, Kína és az úgynevezett válsággócok vonatkozásában is. Ez a kisebb szocialista országok, így hazánk mozgásterét is bővíti, gyarapítja cselekvési lehetőségeit. Tanúsítja ezt egyebek közzött küldöttségünknek a bécsi utótalálkozón végzett munkája, amelyet külön kiemeltek a Központi Bizottság ülé-sének dokumentumai. Moszkva naponta bizonyítja, hogy újszerűen közelíti meg a biztonság kérdéseit, figyelembevéve a másik fél érdekeit is, elsősorban politikai eszközökkel akarja szavatolni saját maga és szövetségesei biztonságát. Menet közben formálódik a szovjet bel- és külpoliti-ka, menet közben próbálja az Egyesült Államok is meg- és találni válaszait a szovjet fejlődés által felvetett kérdé-esekre. Minthogy országunk, nemzetünk boldogulása a nagyobb országokénál fokozottabb mértékben függ a külső tényezőktől, érthető, ha nálunk az utca emberének a szintjén éppúgy, mint a döntéshozatal csúcsain, lankadatlan az érdeklődés a külpolitikai történések, főként a „nagyoknál” jelentkező új fejlemények iránt. Tisztában vagyunk vele — és ez tükröződik a KB dokumentumaiból is —, hogy a szovjet vezetés reálisan méri fel a helyzetet, számol a régi és újkeletű nehézségekkel. Nem utolsósorban azokkal, amelyek az amerikai politika határozatlanságából — például a Hadászati Védelmi Kezdeményezés (SDI) révén — a katonai fölényt hajszoló amerikai katonai-politikai körök részéről a szocialista országokra nehezedő nyomásból következik. „Ame- Irika hosszú távú érdeke azt kívánná, hogy a Szovjetunió belső megújulása eredményre vezessen, mert a két nagyhatalom között kölcsönös függőség, az egymásra utaltság sajátos rendszere jött létre” — mondotta az év elején egy rádióműsorban Szűrös Mátyás, az MSZMP KB titkára. Ez a megállapítás változatlanul érvényes. Havasi Ferenc év eleji látogatásával helyreálltak a pártközi kapcsolatok a Kínai Kommunista Párttal és további magas szintű érintkezéseknek tekinthetünk elébe érthető várakozással, őszintén reméljük, hogy a szovjet— kínai kapcsolatok is lendületesebben javulnak és a két nagyhatalom viszonyát rontó olyan problémák politikai rendezésében is sikerül majd előbbre lépni, mint Afganisz- t tán, vagy Kambodzsa. Tágabb hazánk, Európa sorsa természetesen mindenek előtt foglalkoztatja a hazai döntéshozókat. Prioritásaink sorában magától értetődő természetszerűséggel szerepel az első helyen a szomszédokkal való jó viszony, azoknak a feszültségeknek a kiküszöbölése, amelyek részben a történelem örökségéből, részben a határainkon túl élő magyar nemzetiségű lakosság helyzetének eltérő értelmezéséből adódnak és adódhatnak. A KB-ülés nyomatékosan megerősítette azt az elvi politikánkat, hogy nem vála-szolunk a nacionalizmusra nacionalizmussal. Nem rejtjük azonban véka alá azt a meggyőződésünket, hogy a nemzetiségek sorsa nem kizárólagos belügye egyik vagy másik országnak, hanem az egész régió, sőt, földrészünk biztonságát is érintő kérdéskomplexum. Az áprilisi KB-ülés főként a gazdasági helyzetünkre, az év eleje óta végzett munkára, az adózás és a nyugdíjrendszer korszerűsítésére koncentrált. Az egész végzett munka summázata lehetne az a következtetés, hogy gazdasági helyzetünk alakulása — több területen gondjaink sokasodása — nemcsak, hogy nem korlátozza külpolitikai cselekvési elszántságunkat, hanem éppen ellen- ,kezőleg, arra ösztönöz bennünket, hogy minden égtáj felé is még aktívabbak, kezdeményezőbbek legyünk. SZÁSZI JÓZSEF