Magyar Hírlap, 1987. május (20. évfolyam, 102-126. szám)

1987-05-01 / 102. szám

MAGYAR HÍRLAP (Folytatás az 1. oldalról) jelezték már ezt a felismerést; ilyen volt például a béremelések áprilisig történő elhalasztása, ami többéves gyakorlatot próbált meg­változtatni. Azt tudniillik, hogy a vállalatok úgymond megelőle­gezték az egész évre tervezett teljesítménynövekedést, s már az esztendő elején kifizették a meg­növelt béreket. Igen ám, csakhogy az elképzelések nem mindig vál­tak be, a teljesítmények gyakran a bérek mögött kullogtak . .. Azt kell megértenünk — hang­súlyozta a párt főtitkára —, hogy a szocializmus a munka társa­dalma. Persze, minden más tár­sadalom is a termelőmunkán alapszik — tette hozzá —, hiszen azokban a fejlett tőkés országok­ban, amelyekben a termelés igen magas színvonalat ért el, szilárd fegyelem, rend, no meg az ut­cára kerüléstől való félelem áll a valóban impozáns eredmények mögött. Nemrégiben tett svédor­szági látogatásának élményeit em­lítette az egyik példaként; mint mondotta, a korszerű termelő­berendezések, a modern techno­lógia mellett szembetűnő volt a percnyi lazaságot sem engedő munkatempó a szerelőszalagok mellett. Mi szocialista kibontakozást keresünk! — szögezte le hazai gondjainkra visszatérve Kádár János. Határozott lépésekre van szükség ennek érdekében — foly­tatta —, s ezek között van sok kényszerű intézkedés is. Olyan munkaprogramot hirdetünk, amely eddigi tapasztalatainkra építve nem rövid időre, hanem hosszabb távra megalapozza fej­lődésünket. Szocialista progra­mot, amelyre szilárdan építhetjük a jövőt. Ezt követeli meg a nép, a szocialista Magyarország iránt érzett felelősségünk. Programunk, előrehaladásunk követelménye az is: úgy dolgoz­zunk, hogy az eddig elért élet­­színvonal biztos alapokon álljon. Céljaink eléréséhez minden le­hetséges eszközt fel kell hasz­nálni — hangoztatta —, építeni a szocialista elveinkben rejlő erő­re, ugyanakkor — mivel az ön­tudat csak lassan, a termelési vi­szonyok változása mögött járva formálódik — jobban kell ala­pozni a kollektívák, az emberek érdekeltségére. Ezért válik egy­re fontosabbá a differenciálás. Nem lehet a vállalatokkal örök­ké azt csinálni, hogy a jól, kor­szerűen dolgozóktól elvonják a nyereséget, és azzal támogatják a gyengén gazdálkodókat. Diffe­renciálás érvényesüljön a mun­kásközösségeken belül is. Minden termelő egységre és mindenkire igaz a követelmény: aki becsü­lettel, eredményesen dolgozik, kapjon megfelelő lehetőséget a fejlődésre. Ugyanakkor ezt ne kapják meg a tengeri-lengők, a dologtalanok. Annak tudatában kell munkál­kodnunk, hogy napjainkban kiéle­zett verseny folyik a világpia­con A gyorsan változó igények szerint kell a termelési szerkeze­tet átalakítani, termékváltást végrehajtani, és jóval nagyobb figyelmet fordítani a minőségre. Nemcsak a tőkés megrendelők, szocialista partnereink is joggal várnak el tőlünk jó, korszerű áru­kat. Mindebben számítunk az an­gyalföldiek és az országban má­sutt dolgozók jó irányú törekvé­seire, akaratára, s ez erőt ad szá­munkra. Tudjuk, előrehaladásunk alapkérdései a termelésben, a munkapadoknál dőlnek el — hangsúlyozta Kádár János. Nemzetközi kérdéseket érintve a párt főtitkára kiemelte, hogy melegen üdvözöljük a Szovjet­unióban kibontakozott változáso­kat, amelynek célja egybeesik a mi törekvéseinkkel. Az átalakítás folyamata a szocialista országok közötti együttműködésre, így a magyar—szovjet kapcsolatokra is hatással van. Mint mondotta, most jobban értjük egymást, kö­zös munkánk még harmoniku­sabb, mint korábban, együttmű­ködésünk távlatai biztatóak. A baráti Szovjetunióban lejátszódó folyamatok hatása a világpoliti­ka nagy kérdéseiben is érzékel­hető: a kölcsönös biztonság elvé­re épülő fegyverzetkorlátozási, leszerelési javaslatok olyan fon­tos megegyezések lehetőségét vá­zolják fel, amelyekre a másik fél sem tud egyszerűen nemet mon­dani. A béke, a nemzetközi biztonság megszilárdításához a magunk le­hetőségei szerint mi is igyek­szünk hozzájárulni, keresve az együttműködés lehetőségét más társadalmi rendszerű államok­kal — ahogyan ez most, a svéd­országi látogatása alkalmával is történt. A munkásosztály nagy nemzett­közi ünnepét úgy készülünk kö­szönteni, hogy az kifejezze szán­dékainkat, törekvéseinket, az el­szántságunkat céljaink megvaló­sítására, és szolidaritásunkat mindazokkal, akik a szocializmu­sért, a békéért és a haladásért küzdenek a világban — mondot­ta befejezésül Kádár János, át­adva jókívánságait a jelenlevők­nek, rajtuk keresztül az üzem, egész Angyalföld dolgozóinak (MTI) Kádár János Angyalföldön Kádár János beszél a röpgyűlésen Balogh P. László felvételei Hétről-hétre Lángot látunk Folyton ég az a láng, világos nappal is, de csak este, sötétedés után válik lát­hatóvá messziről Innét, a kerti házikó ve­randájától kilométerekre tart fáklyát hal­ványfényű csillagoknak és nekünk, por­­szemnyi embereknek, akik esténként, a nyugalom óráiban önkéntelenül keres­sük már a szemünkkel. Százhalombatta a szülőhelye, a Duna melletti kőolaj fino­mító, a jelenidő messzi Keletről érkező Barátság olajvezetéke, ami köré az a csu­pa csillogás nagyüzem-monstrum épült, mint valami ékszer a folyóparton, de ha úgy tetszik történelmi példa is. Maga a te­lepülés római kori, kelta sírokra épült. A száz­halomról a magyar hagyomány azt tartja: hun-római-germán vitézek csont­ját rejti, a tárnokvölgyi csata halottaiét. Azt a csatát Attila serege vívta, amint Arany János a Keveháza című elbeszélő költeményében megírja. A hadiszerencse forgandó volt ezúttal is, már-már a hunok csillaga lehullott, amikor a táltosok lovat áldoztak a győzelemért. Akkor is fáklyát tartottak halványfényű csillagoknak, por­szemnél akkor­ élőknek, én most innét a verandáról ezredéveket tekinthetek át, nyert és vesztett csatákat, melyek békévé, igazi májussá simultak. Csak a láng lobog. A lángnak lobogni kell. Hiszen ott voltam én is egyik-másik ilyen vezeték építésénél. A földgázvezeté­ket odakinn orosz földön bizonyos szaka­szon magyar munkások építették, mindig friss, elpusztíthatatlan erejű, kemény fiúk, nem számított nekik semmiféle viszontag­ság, homokvihar, zivatar, a messzi otthon örökös csábítása. Dolgoztak naponta ti­zennégy órákat, de ünnep estéjén, mintha aznap nem is dolgoztak volna, frissen ka­paszkodtak össze, úgy énekelték: „Nagy­­rábéra két úton kell bemenni. De szeret­nék a rózsámmal beszélni­ . Zengett a nótájuk. Fáklya világított a szemükben. Itt a pesti utcán találkozva velük, ma már talán nem is ismerném meg őket, ők sem engem. Mert a hétköznapok kegyetlenek. Béklyót vetnek a pillantásainkra, hogy csak nézünk, de nem látunk, ha ez így megy, elfelejtjük a májust is észrevenni, vétek lenne, jóvátehetetlen bűn saját éle­tünkkel szemben. Mert virággal üzen a május. Minden vi­rág szép. Én is ezen a mai ünnepen meg­locsolom a fehér orgona fáját. Ez a fa az én családomé. Mondhatnám, csak nekünk virágzik. De ez nem igaz. A virágok mind­nyájunk barátai. Az emlékeim is erről be­szélnek a gyerekkorból. Amikor öcséim­­mel fölkerekedtünk, virágot viszünk a Ma­mának. Orgonát, kedves virágját. Neki a Gellérthegy vadonjának — akkor még az volt. Megtépni minden bokrot, kegyet­len tolvajok voltunk bizony mi, dehát neki vittük, mentségnek kell e nagyobb? Be kell vallani, az a lopott orgona talán ked­vesebb volt, mint a mostani, a saját kert­ben termett. Futva, a tettenéréstől félve vittünk ölnyi csokrokat, hazaérve aztán fi­gyeltük, amint beletemeti az arcát, hosz­­szan lehunyja szemét, mi meg nagy lobo­­gással nézzük, világít e neki az a mi régi fáklya­pillantásunk, amire évről évre ugyanaz volt a válasza: hatalmas karjával magához ölelte három tolvaj fiát. Azt akartuk később — mennyi mindent akartunk! —, hogy a májust győztesként ünnepelhessük. A felvonulásokon vittük a zászlót, ahogyan gondolatban visszük ma is, ha lassan kikopunk is a menetből. Mert még mindig lehetetlen elhinnünk — József Attila, ne haragudj, ebben az egy dologban vitánk van —, hogy „Kit anya szült, az mind csalódik végül ...” Költőtől költőhöz fordul az em­ber iga­zolásért az ilyen vitákban. Nem azért, hogy egyiket a másikkal kisebbítse, talán ellen­kezőleg. A verandán, a fonott kis kerek­asztalon előttem az Új írás májusi száma. Ez a szám Kassák Lajosé, egy törékeny csontozatú, magas homlokú századunk­­fiáé, egy munkásemberé, aki költő volt a javából, akinek — születése századik év­fordulóján — ezt a folyóirat-számot szen­telték. Juhász Ferenc, a költő­társ veti rá tekintetét, már ezzel a mondatával: „Gyűrt, nehéz arcom gyűrt nehéz arcodhoz szorí­tom képzeletemben, a csönd bazalt­rózsái­hoz szorítom arcomat ..Életművét per­sze ismerni kell, hogy megértsük Juhász Ferenc felé­ fordulását, ismerni kell az olyan vallomásait, amelyekben ilyen sorok találhatók: „Gondoljátok meg­­ egy sze­rény mezővároska fiai se bú se bá elindul világgá / hogy rendet teremtsen a / látha­tó és láthatatlan dolgok között / mivel semmit sem talált helyénvalónak ...” „Ma sem vagyok más” — írja jóval később, már túl a hetven éven — „Semmi sem elé­git ki / semmit sem találok a helyén / Lám, hát a nagy kaland meg nem fejeződött be .. Számomra ez örök májusi üzenet. Nincs semmi, ami véglegesen befejezett lenne. Helyükre kell tenni a dolgokat, amiket nem találunk a helyükön. A május nagyon szigorú hozzánk. A virágzás nem­ enged pi­henést. Lángot látok, látunk. Láng­ zászló lobog felénk. Fölkészít a hétköznapokra. y­I TUDÓSÍTÁSOK — FÓRUM 1987. május 1., péntek3 I KITEKINTÉS­­ A­z újságolvasó, ha reggel kezébe veszi napilapját, csak ritkán gondolkodik el a világpolitikai események is szélesebb összefüggésein, történeti hátterén. Ilyenfaj­ta alaposságot nem is igen lehet elvárni tőle: természe­tes, ha energiáit, idejét, figyelmét nagy mértékben leköti a munkahely, a család, a be- és hazautazás gondja­­baja. Egy olyan testület esetében azonban, amely eleve an­nak a felismerésnek az alapján hozza döntéseit, hogy a külpolitika feladata: kedvező nemzetközi környezetet­­ teremteni a szocialista építőmunka számára, mi sem ter-­­­mészetesebb, mint az, ha hazai dolgaink, teendőink sum­­mázását a külvilágra való kitekintéssel vezeti be. Ezt tette az MSZMP Központi Bizottsága is keddi ülé­sén, két, szinte axióma jellegű felismerésből kiindulva. Az egyik az, hogy mindenfajta anyagi és szellemi felemel­kedés alapja a fizikai megsemmisülés veszélyének elhá­rítása, a másik pedig, hogy napjainkban mind markán­sabban jelentkezik a dolgok és érdekek közötti szerves kapcsolat, világpolitikában és világgazdaságban egyaránt. Mondhatnánk, minden mindennel összefügg. Elegendő akár egyetlen újságszámot fellapoznunk, hogy lássuk: a magyar külpolitika talán soha nem tapasztalt elszántság­gal vállalja a ráeső részt a biztonságosabb és igazságo­sabb világ megteremtését szolgáló erőfeszítésekből. Csu­pán kiragadott példa, hogy azon a napon, amikor a KB ülésének részvevői a tanácskozás előtt kézbe vették na­pilapjukat, arról olvashattak benne, hogy Kádár János fogadta az afrikai frontországok hazánkat is felkereső küldöttségét; megtudhatták, hogy Genfben tárgyalóasztal­ra került a közepes hatótávolságú eurorakéták felszámo­lására vonatkozó szovjet szerződéstervezet, ám Washing­tonnak nincs még e témakörben végleges álláspontja (és néhány nyugat-európai kulcsországnak sincs). Értesültek arról is, hogy megkezdődhetnek az Európai Gazdasági Közösség és hazánk érdemi tárgyalásai, és megtudhat­ták, hogy Atanaszov bolgár kormányfő a kétoldalú és a KGST-n belüli együttműködés fejlesztésének nagyjából ugyanazon kérdéseiről tárgyalt a szovjet fővárosban, amelyről két nappal korábban Jegor Ligacsov budapesti látogatásakor — ezen belül Kádár Jánossal folytatott meg­beszélésén­­ is szó esett. Még valami idekívánkozik: kül­ügyminiszterünk egyenesen a KB-ülésről utazott a szom-­­­­szédos Ausztriába, hogy felmérje a példamutatóan jó ma­gyar—osztrák kapcsolatok­­ további fejlesztésének lehető­ségeit. A Központi Bizottság április végén éppen e sokasodó kapcsolatok láttán tekinthette át mértéktartó bizakodás­sal hazánk nemzetközi környezetét. Jogos ez a bizako­dás, mert akár a legutóbbi, decemberi ülés óta is lénye­ges a javulás a világpolitika kapcsolatrendszerében. Indo­­é­kolt egyfajta visszafogottság is, mert ez a folyamat egy­általán nem visszafordíthatatlan. A szovjet—amerikai vi­szonyban például Reykjavik­­ba fújtak hideg és meleg fuvallatok is. A radikális belső reformok útjára lépett a Szovjetunió vezetése — és személy szerint Mihail Gor­ ,­bacsov — szédítő iramot diktál külpolitikai kezdeménye­zéseivel és Washingtonban a felelős személyek sorában is vannak, akik úgy érzik: az amerikai külpolitika nem mondhat örökké nemet, ha nem akar szembekerülni a szövetségesekkel és a hazai közvélemény józanabbul gon­dolkodó felével. A Szovjetunióé a kezdeményező szerep, különösen az 1985. áprilisi plénum óta és nem csak a szovjet—ame­rikai viszonyban, hanem Nyugat-Európa, Kína és az úgy­nevezett válsággócok vonatkozásában is. Ez a kisebb szo­cialista országok, így hazánk mozgásterét is bővíti, gya­rapítja cselekvési lehetőségeit. Tanúsítja ezt egyebek köz­­­­zött küldöttségünknek a bécsi utótalálkozón végzett mun­kája, amelyet külön kiemeltek a Központi Bizottság ülé-­­­sének dokumentumai. Moszkva naponta bizonyítja, hogy­­ újszerűen közelíti meg a biztonság kérdéseit, figyelembe­­véve a másik fél érdekeit is, elsősorban politikai eszkö­zökkel akarja szavatolni saját maga és szövetségesei biz­­­­tonságát. Menet közben formálódik a szovjet bel- és külpoliti-­­­ka, menet közben próbálja az Egyesült Államok is meg- és találni válaszait a szovjet fejlődés által felvetett kérdé-­e­­sekre. Minthogy országunk, nemzetünk boldogulása a nagyobb országokénál fokozottabb mértékben függ a külső tényezőktől, érthető, ha nálunk az utca emberé­nek a szintjén éppúgy, mint a döntéshozatal csúcsain,­­ lankadatlan az érdeklődés a külpolitikai történések, fő­ként a „nagyoknál” jelentkező új fejlemények iránt. Tisztában vagyunk vele — és ez tükröződik a KB do­kumentumaiból is —, hogy a szovjet vezetés reálisan méri fel a helyzetet, számol a régi és újkeletű nehézsé­gekkel. Nem utolsósorban azokkal, amelyek az amerikai­­ politika határozatlanságából — például a Hadászati Vé­delmi Kezdeményezés (SDI) révén — a katonai fölényt hajszoló amerikai katonai-politikai körök részéről a szo­cialista országokra nehezedő nyomásból következik. „Ame- I­rika hosszú távú érdeke azt kívánná, hogy a Szovjet­unió belső megújulása eredményre vezessen, mert a két nagyhatalom között kölcsönös függőség, az egymásra utalt­ság sajátos rendszere jött létre” — mondotta az év ele­jén egy rádióműsorban Szűrös Mátyás, az MSZMP KB titkára. Ez a megállapítás változatlanul érvényes. Havasi Ferenc év eleji látogatásával helyreálltak a párt­­közi kapcsolatok a Kínai Kommunista Párttal és továb­bi magas szintű érintkezéseknek tekinthetünk elébe ért­hető várakozással, őszintén reméljük, hogy a szovjet— kínai kapcsolatok is lendületesebben javulnak és a két­­ nagyhatalom viszonyát rontó olyan problémák politikai­­ rendezésében is sikerül majd előbbre lépni, mint Afganisz- t tán, vagy Kambodzsa.­­ Tágabb hazánk, Európa sorsa természetesen mindenek előtt foglalkoztatja a hazai döntéshozókat. Prioritásaink sorában magától értetődő természetszerűséggel szerepel az első helyen a szomszédokkal való jó viszony, azoknak a feszültségeknek a kiküszöbölése, amelyek részben a tör­ténelem örökségéből, részben a határainkon túl élő ma­gyar nemzetiségű lakosság helyzetének eltérő értelmezé­séből adódnak és adódhatnak. A KB-ülés nyomatékosan megerősítette azt az elvi politikánkat, hogy nem vála-­­­szolunk a nacionalizmusra nacionalizmussal. Nem rejtjük­­ azonban véka alá azt a meggyőződésünket, hogy a nem­zetiségek sorsa nem kizárólagos belügye egyik vagy másik országnak, hanem az egész régió, sőt, földrészünk biztonságát is érintő kérdéskomplexum. Az áprilisi KB-ülés főként a gazdasági helyzetünkre, az év eleje óta végzett munkára, az adózás és a nyug­díjrendszer korszerűsítésére koncentrált. Az egész vég­zett munka summázata lehetne az a következtetés, hogy gazdasági helyzetünk alakulása — több területen gond­jaink sokasodása — nemcsak, hogy nem korlátozza kül­politikai cselekvési elszántságunkat, hanem éppen ellen- ,­kezőleg, arra ösztönöz bennünket, hogy minden égtáj felé is még aktívabbak, kezdeményezőbbek legyünk. SZÁSZI JÓZSEF

Next