Magyar Hírlap, 1987. június (20. évfolyam, 127-152. szám)

1987-06-01 / 127. szám

/ 4 v y­­4 " * l V -4 «- Hétről hétre Bátyó, nem úgy! tavában tart a rendcsinálás az udvaron. Ez I itten a kerítés mögött valami vállalati­­ központ lehet, de legalábbis alközpont féle. Hosszú földszintes házban sorakoznak az irodák. Régi ház, szegényes, mállik ró­la a vakolat. De a belsejében sokan meg­húzódhatnak, látom reggelenként, amikor mellette a megállóban a buszra várok. Ki­ürül a busz, annyian leszállnak róla és mindenki ebben a régi házban tűnik el. Az udvar ilyenkor már csöndes. A nagy tágasságot egyetlen jókorára nőtt szilfa uralja — ritka látvány ezen a környéken. Körülötte csak késő délutánonként, meg kora reggel zajlik az élet. Betérnek pihenni éjszakára, hogy másnap megint útjukra eredjenek azok a nagy füstös teherautók, a félelmetes külsejű különböző munkagé­pek, amiknek a vezetői reggel még har­­sánykedvűek, délutánra azonban többnyi­re elcsöndesednek, mert fáradtak, s a fá­radtság mindig egy kicsit szomorú. Napközben egy öregemberé a kinti terep. Elindul valahonnét a ház végéből. Talicskát tol, rajta söprű és lapát. Ez az öregember virágjában dalia lehetett. Most meggörbült háttal feszül könnyű terhének, szeme a ta­licska kerekén, de mintha egészen máshová nézne. Lassan halad. Sovány arcélű, aszké­ta arcú. Minden öreg rajta, nemcsak a rán­cai. Elnyűtt kék overallja csupa elmosódott olajfolt. Hol szedhette össze? Itt az udva­ron biztos nem. Elmúlt éveiből hozhatta, valami gép mellől, ami mellett az életét le­élte. A végén ez a talicskás munkakör ma­radhatott. Meg a kajlaszélű micisapka, csa­lóra áll az is, mint alighanem az egész élete. A nagy szája alatt megáll. Sapkáját föl­jebb teszi a fején, a kezét csípőre rakja. Így szokták föltekinteni az elvégeznivalót. Hát bizony, van mit! A szilfa alatt körös­körül tengernyi szemét. Papírfecnik özöne, amit odasodort az utcáról a szél, át a ritka lécezésű kerítésen. Csikkek, műanyag fla­konok szerteszét. A fa tavalyi, elszáradt le­veleinek vastag szőnyege. Mindez együtt pedig belekapaszkodva holmi ritkás, csene­­vész, fa alatti bokrok üde zöld hajtásokkal meredező tüskés kis ágaiba. Hát, hogy az isten csudájába lehet itt rendet csinálni? Most veszem észre: van a talicskán egy gereblye is. Az öregember ezt veszi kézbe, majd rövidre fogott mozdulatokkal elkezd dolgozni. Figyelem, de úgy, hogy lehetőleg ő ne vegye észre, ami nem könnyű, mert csak a kerítés választ el bennünket. Szinte egyszerre rezzenünk föl egy érces hangra: — Azzal a gereblyével maga ott nem megy semmire! Bántó, lekezelő hangú, sörhasas, szőke férfi, vörös arcú, mint aki konyakot teázott reggel. Elkezdi ott kioktatni az öreget. — Próbálja a söprűvel kipiszkálni! Előbb a nyelével. Ráér söpörni, gereblyéz­ni, ha összejött, na! — Főnök, városi — kiabál valaki a nyi­tott irodaajtóból. A vörösarcú komótosan elindul a tele­fonhoz, már mentében rálegyint az öregre. Le kéne tömi a kezét, nem is azért a han­gért, pusztán a rálegyintésért. Az öreg ezt nem is veszi észre. Buzgón odahajlik a munkája fölé, látom, amint ha­lántékán verejtékcsöppek gyöngyöznek. Nagy, kockás zsebkendőt vesz elő. Kiegye­nesedik. Hosszú sóhajtást küld a vörösarcú után. Kisüt a nap, ritka vendég az idei tava­szon. Nyílnak az irodaajtók sorra. Lassú, ünnepélyesnek mondható vonulás kezdő­dik, kitárulkozás a fénynek. Már négyen­­öten állnak az öreg közül, nők, férfiak, májusi ifjúságban. Ő itt most az egyetlen látnivaló. Hát nézik is. Aztán megszólal egy gömbölyded leány, kicsit nehezen szól, mert közben rágógumit rág: — Mért nem fog a bácsi egy olyan szú­rós végű botot? Azzal kell fölszúrogatni a papírt, nem látta még? Csönd, de nem sokáig. Nyúlánk fiatalem­ber folytatja a tanácsadást: — Ezt a sok bokrot ki kéne vagdosni a francba. Majd haladna akkor, nem igaz? — Néz a körülötte állókra, minthogy az öreg egy szót se szól. Csak a pirosodó arcán, a leszegett fején látom: készül itt a válasz nagyon is. — Hiába beszélek én neki, hogy így kell, meg úgy kell — méltatlankodik a sörhasú, akit az imént főnöknek szólítottak, és me­gint az a legyintés. Az öreg épp erre néz fel. Villámlik a szeme: — De nagyon jól tudják! — Nem úgy, bátyó! Micsoda hang ez?! — méltatlankodik a főnök, de most leg­alább nem legyint. — Az ember segíteni akar neki és ez a válasz. — Lesz itt még különb is — mondanám az öreg helyében. De nem szólok semmit, amint ő se szól. Előbbi nagy-nagy kiegye­nesedéséből visszagörbül a maga csöndes­ségébe. Igyekszik. Izzad. Szánalmas. Estig vagy holnap rend lesz a szilfa alatt, az biz­tos. Én meg arra gondolok, de sok baj szár­mazik abból, amikor egy ember dolgozik, a többi meg nézi. Tanácsokat osztogat. é­­­­ r I * ' 1- ' Az első országos diktálóversenyen Pergő nyelvű játékosok Tágult a tüdő, pergett a nyelv, a szokásosnál többször rezdültek meg a hangszalagok, a nyelvcsap, rándultak az arc­izmok, izgatottan és sebesen formálta a szavakat — ponto­sabban — a szótagokat a száj — szombaton a MUOSZ szín­háztermében, az első országos diktálóversenyen. — A magyar sztenográfia történetében először zajlik ilyen verseny, s a nagy érdeklődés bennünket is meglepett — mondta Bajnok Zsolt, a Ma­gyar Gép- és Gyorsírószövet­ség elnöke, lapunk főszerkesz­tője. A 116 benevezett verseny­ző között selejtezők sorát kel­lett tartani; a teljesítmények oly kitűnőek voltak, hogy a döntőbe jutók számát 16-ra bővítettük. A szervezők az eseménynek nagy jelentőséget tulajdoníta­nak , mivel a gyorsírás nép­szerűsítésén kívül céljuk volt, hogy a hazai és nemzetközi gyorsíróversenyekhez megfe­lelő gyorsan olvasó diktáló utánpótlást fedezzenek fel. Ma­napság ugyanis egyre több szó­nok beszél papír nélkül,­­ a gyorsíróknak az élő, olykor vi­tázó — általában percenként 250—270 szótagszámú — gyors beszédet, sőt közbeszólásokat is hibátlanul kell jegyezniük. Eh­hez 400—450 szótaggal is tudni kell írni. A hazai és nemzetkö­zi versenyekhez, a tréningezés­­hez van szükség alkalmas dik­­tálókra, az utánpótlás kinevelé­sére. A versenyre elsősorban ta­nárok jöttek el, de voltak ott mérnökök, vegyészek, főisko­lai hallgatók, s egy Kazinczy­­díjas előadóművész is. A me­zőny négyötödét nők alkották, de ragyogó teljesítménnyel pergették a nyelvüket a férfiak is. — Világéletemben szeret­tem szerepelni, iskolai ünnepé­lyeken felolvasni. Így amikor megláttam az újságban a ver­senyfelhívást, vettem egy stop­pert, és megpróbáltam gyorsan olvasni. Sikerült — vélte Var­ga Péter, aki az elődöntőn ki­esett, most a feleségének jött drukkolni. — Szép kiejtési versenyen már indultam, most inkább a változatosság, a játék kedvéért jöttem — mondta Mánfainé Kóczán Rita. Most gyeden va­gyok, volt időm naponta két­szer elmondani a szöveget. Aki sose próbált gyorsan olvasni — s a percenkénti 380 szótagról eljutni a 460-ig —, az talán el se tudja képzelni, fizikailag milyen fárasztó ez a feladat. Az összpontosítástól megfájdul az ember feje, az arc-, szájkö­rüli izmok görcsbe jöhetnek, ki­szárad az ember szája. Ráadá­sul a nemzetközi versenyeken 10 percig kell a diktálónak fo­lyamatosan olvasnia. — Bennem még vetélkedik egymással a két énem: a ma­gyar szakos meg a gyors- és gépíró tanár — mondta izga­tottan Szabadi Ferencné. Majd csak ösztöneim fogják megsúg­ni, mit áldozzak fel a másik kedvéért, hiszen tudom, a zsű­ri egyik része (a díszelnök Pé­­chy Blanka és Lőrincze Péter) a nyelvhelyességet, a jó hang­­súlyozást értékeli, a valamikori gyorsíró bajnok zsűritagok vi­szont érthetőségre, pontosab­ban az írhatóságra figyelnek, ami a magyar nyelv ejtési sza­bályainak ellentmondóan, a szóvégződések hangsúlyozását követeli meg. — Bármelyik versenyzőt el­fogadnám diktálónak — érté­kelte a teljesítményeket Feny­vesi Mária Magyarország sok­szoros gyorsíróbajnoka a szü­netben. A gyakorlatlan amatő­röknek sikerült az, amiről csak mi tudjuk igazán, milyen nagy szó, hogy különösebb nehézség nélkül ejtették a 400 szótagos sebességnek megfelelő húsz hangot másodpercenként. Tegyük hozzá, a mezőnyben két fiatalembernek is sikerült, a „cserfes nőket” megszégye­nítve „felpörgetni” az olvasás végét a bűvös 600 szótagos ha­tárig. Az első magyar diktálóver­seny győztese Gonda Péterné, a VII. kerületi Hajnik Károly gyors- és gépíró iskola tanára lett. Második Végh Balázs, a BME villamosmérnöki karának végzős hallgatója, és harmadik Szabadi Ferencné a XVIII. ke­rületi Rudas László közgazda­­sági szakközépiskola tanára. A Pallas Lap- és Könyvkiadó Vál­lalat, valamint a Gyors- és Gép­író Szövetség díjait Bajnok Zsolt adta át. Fazekas Erzsébet Fotó: Szigeti Tamás t * Három nyugat-dunántúli megyében Telefonkötvények A Magyar Posta a következő években mintegy 410—420 ezer telefonkészülék bekapcsolását tervezi az országban, és ehhez új központot épít. A beruházáshoz rendelkezésre álló 40 milliárd fo­rint önmagában nem elégséges, szükség van egyéb forrásokra is. Közéjük tartoznak a telefon­­kötvények, amelyeket — Győr- Sopron, Vas és Veszprém me­gyében — június elsejétől, azaz a mai naptól bocsátanak ki. Ebben a térségben — hason­lóan az országos törekvéshez — kiemelten kezelik ezt a felada­tot, és a telefonhálózatot Győr, Mosonmagyaróvár és Szombat­hely góckörzetében bővítik. Eze­ken a helyeken több mint 300 millió forintos költséggel össze­sen ötvenezer új telefonvonalat létesítenek. Ehhez az összeghez Mosonmagyaróváron 50, Győrött 15 millió forint, vissza nem térí­tendő támogatást adott a helyi tanács. Győrött 145, Mosonma­gyaróváron pedig 46 millió forint értékben telefonkötvény jegyzé­sét hirdette meg a lakosság és a közületek részére a soproni postaigazgatóság. T. A. Magyar Hírlap hAzAI KÖRKÉP -FÓRUM Győr és Sopron között Villanymozdony-premier Tudósítónktól. Tegnap először vontatta dízel­­helyett villanymozdony a Győr és Sopron között hivatalos menet­rend szerint közlekedő vasúti sze­relvényt. Ez egyszersmid azt je­lentette, hogy befejeződött a Győr—Sopron—Ebenfurt vasút vonalán a magyarországi szakasz két éve tartó villamosítása. A korszerűsítés 500 millió forintba került. Lecserélték a dízeleket és a MÁV nyolc villanymozdonyt bocsátott a GYSEV rendelkezésé­re. A mozdonyváltással a Győr— Sopron szakaszon a korábbinál biztonságosabbá, gazdaságosabbá és főként gyorsabbá vált a közle­kedés, a menetidő ugyanis 20 perccel rövidült. A számítások szerint a beruházásra fordított pénz öt-hat éven belül megtérül­het. Ez év második felének kez­detétől osztrák területen folytat­ják a korszerűsítési munkát és a GYSEV vasútvonalat teljes hosszában, az ausztriai végállo­másig, Ebenfurtig villamosítják. 1987. június 1., hétfő I­ ­ ÜZENET )kéntelenül felötlik az emberben a gondolat: a Varsói II Szerződés Politikai Tanácskozó Testülete ülésének színhelyét, a berlini Palasthotelt ezúttal jelképnek is tekinthetjük. Abban a fővárosban, amely földrajzilag a leg­közvetlenebbül érintkezik kontinensünk nyugati felével. A Spree két gyökeresen különböző társadalmi-gazdasági rend­szer között hömpölyög, s a gyakran emlegetett fal nem­csak ideológiák, hanem katonai doktrínák, politikai szán­dékok között is éles határvonalat húz. Megkockáztatható hát a föltevés: jelképértékű, hogy a Varsói Szerződés tag­államainak legfelsőbb szerve éppen innen, az Európát két­ségkívül ma még megosztó határmezsgyéről kívánt üzenni a világnak, kinyilvánítva elkötelezettségét a békés fejlő­dés, a leszerelés, a nukleáris fenyegetést egyszer s minden­korra száműző jövő, a kölcsönös bizalmon alapuló széles körű együttműködés iránt. Nemrég valahol azt olvastam: a Földet nem apáinktól örököltük, hanem gyermekeinktől kölcsönöztük. Vagyis nemcsak korunk nemzedékeinek tartozunk felelősséggel, hanem azoknak is, akik nyomunkba lépnek a Földön. Nos, a Berlinben jóváhagyott közlemény arról tanúskodik, hogy a PTT ülésén részt vett államférfiakat áthatotta ez a fele­lősség. Igazat kell adni a brit Guardian kommentátorának, aki szerint a VSZ tanácskozásán a távolabbi jövőre is tekin­tettek, arra a korra, amely csak hírből ismeri majd a nuk­leáris elrettentésből eredő szorongásokat, a háborús rém­álmokat. Ma még nem késő, hogy a tömegpusztító fegyve­rek árnyékában kialakuljon az új gondolkodásmód, a há­ború és a béke kérdései tekintetében pedig új megközelí­tést alkalmazzanak. Bizalom nélkül azonban aligha sikerül előbbre lépni a legfontosabb leszerelési témákban. A Varsói Szerződés tag­államainak csúcstalálkozóján most ismét összegezték a már korábban tett javaslatokat a középhatótávolságú rakéták kivonására Európából, a kontinensen állomásozó szovjet és amerikai hadműveleti-harcászati rakéták egyidejű fel­számolásáról, valamint arról, hogy a két nagyhatalom ha­ladéktalanul kezdjen tárgyalásokat a Szovjetunió keleti részén és az Egyesült Államokban elhelyezett hadászati támadó fegyverek öt éven belüli 50 százalékos csökken­téséről, s a további csökkentés lehetőségéről. A tényleges nukleáris leszerelés csakis akkor jöhet lét­re, ha az atomnagyhatalmak hajlandónak mutatkoznak a tömegpusztító fegyverek teljes „családjának” fölszámolá­sára. A VSZ tagállamai — mint a közlemény tanúsítja — ebben az irányban keresik a megoldást mégpedig azzal is, hogy a nukleáris kísérletek kölcsönös teljes betiltását szorgalmazzák. Ha ezt a kezdeményezést a többi javas­lattal együtt elfogadná a NATO, az évezred végéig a tömeg­pusztító fegyverektől megszabadulhatna a világ. Figyelemre méltó, hogy mindössze negyven szóból áll a közleménynek az a bekezdése, amely az úgynevezett csillagháborús tervekkel, a világűr militarizálására vonat­kozó amerikai programmal foglalkozik. Magától értetődik: a szocialista országok változatlanul a leghatározottabban ellenzik a csillagháborús terveket, ám realitásérzékükről ta­núskodik, hogy álláspontjukkal nem veszélyeztetik a tö­megpusztító fegyverek csökkentéséről szóló tárgyalások esélyeit, s nem zárkóznak el az egész emberiség érdekében álló békés űrkísérletek folytatása elől. Egy évvel ezelőtt, 1986 júniusában a PTT budapesti ülésén fogalmazódott meg az a szándék, hogy az európai fegyveres erőket és a hagyományos fegyverzetet a kilenc­venes évek elejéig 25 százalékkal mérsékeljék. Most Ber­linben ismét megvitatták e javaslat realizálásának lehető­ségeit, s új intézkedéseket helyeztek kilátásba, amelyek révén 2000-ig a fegyverzet és a katonai kiadások még je­lentősebb mértékben csökkennének. Annál is inkább fon­tos ez a kezdeményezés, mert az elmúlt hónapokban a NATO berkeiben heves vitát váltott ki az úgynevezett kettős nullamegoldás. Egyesek szerint a nukleáris fegyve­rek számottevő csökkentése, illetve kivonása Európából a hagyományos fegyverzet növelését, vagyis a fegyverke­zés folytatását kell, hogy maga után vonja. A berlini közlemény rendkívül nyomatékosan és világo­san fogalmaz: a VSZ hajlandó a történelmi, földrajzi okok­ból kialakult egyenlőtlenségek,aszimmetriák fölszámolására, a NATO által gyakran szóvá tett egyensúly-eltolódások kiküszöbölésére. Mindez a katonai szembenállás szintjének folyamatos csökkentését segítené elő, s kétségkívül új elem a kelet-nyugati párbeszédben. Sajnos, a PTT tavalyi budapesti javaslatai az európai fegyveres erők és a hagyományos fegyverzet csökkentésére a NATO részéről mindmáig válasz nélkül maradtak. Berlin­ben most javasolták: rendezzen a helsinki folyamatban érintett 35 ország külügyminiszteri találkozót e témakör megvitatásáról folytatandó tárgyalások mielőbbi megkez­déséről. Ehhez a kétlépcsős eszmecseréhez egyébként ki­tűnő kiindulási pont a Stockholmban létrejött konszenzus az európai bizalom- és biztonságerősítő intézkedések ügyé­ben. A második forduló már a konkrét leszerelési teendő­ket kell hogy tisztázza. Szinte rímel erre a javaslatra az a néhány korábbi kezdeményezés, amely az NDK, Cseh­szlovákia, Bulgária és Románia, valamint Lengyelország nevéhez fűződik a nukleáris- és vegyifegyvermentes öveze­tek létrehozásáról, a közép-európai fegyverzetleépítésről. Nem maradtak adósak a VSZ tagállamai az ellenőrzés gyakran vitatott kérdéseire adott válasszal sem. A közle­mény a legszigorúbb ellenőrzési intézkedések rendszeré­nek kidolgozása mellett foglalt állást. A „glasznoszty" szellemében a PTT berlini ülése alkal­mából nyilvánosságra hozták a Varsói Szerződés katonai doktrínájáról szóló nyilatkozatot. Alapvető, elvi jelentő­ségű megállapításai közül csupán hármat emelnék ki. Az első: „A Varsói Szerződés tagállamainak katonai doktrínája szigorúan védelmi jellegű. Abból indul ki, hogy a jelenlegi körülmények között egyetlen vitás kérdés meg­oldása sem engedhető meg katonai úton.” A második:­­ „Ma az államok számára nincs más út, mint hogy meg­állapodásokat érjenek el a katonai szembenállás szintjének radikális csökkentéséről.” A harmadik: „A Varsói Szerző­dés tagállamai konzultációkat javasolnak az Észak-atlanti Szövetség tagállamainak a két szövetség katonai doktrínái­nak összehasonlítására.” A javaslat értelmében már az idén megkezdődhetnének az eszmecserék Brüsszelben vagy Varsóban illetve a két városban fölváltva. Nincs kétség afelől, hogy a VSZ PTT berlini javaslatai alapos tanulmányozás után válaszra várnak. Remélhetően olyan felelősség hatja át az üzenet címzettjeit, amilyenben a kezdeményezések fogantak a „közös európai otthon”, a világ, az emberiség békés jövője iránt. GYAPAY DÉNES 1 wrMT.... ji

Next