Magyar Hírlap, 1987. június (20. évfolyam, 127-152. szám)
1987-06-01 / 127. szám
/ 4 v y4 " * l V -4 «- Hétről hétre Bátyó, nem úgy! tavában tart a rendcsinálás az udvaron. Ez I itten a kerítés mögött valami vállalati központ lehet, de legalábbis alközpont féle. Hosszú földszintes házban sorakoznak az irodák. Régi ház, szegényes, mállik róla a vakolat. De a belsejében sokan meghúzódhatnak, látom reggelenként, amikor mellette a megállóban a buszra várok. Kiürül a busz, annyian leszállnak róla és mindenki ebben a régi házban tűnik el. Az udvar ilyenkor már csöndes. A nagy tágasságot egyetlen jókorára nőtt szilfa uralja — ritka látvány ezen a környéken. Körülötte csak késő délutánonként, meg kora reggel zajlik az élet. Betérnek pihenni éjszakára, hogy másnap megint útjukra eredjenek azok a nagy füstös teherautók, a félelmetes külsejű különböző munkagépek, amiknek a vezetői reggel még harsánykedvűek, délutánra azonban többnyire elcsöndesednek, mert fáradtak, s a fáradtság mindig egy kicsit szomorú. Napközben egy öregemberé a kinti terep. Elindul valahonnét a ház végéből. Talicskát tol, rajta söprű és lapát. Ez az öregember virágjában dalia lehetett. Most meggörbült háttal feszül könnyű terhének, szeme a talicska kerekén, de mintha egészen máshová nézne. Lassan halad. Sovány arcélű, aszkéta arcú. Minden öreg rajta, nemcsak a ráncai. Elnyűtt kék overallja csupa elmosódott olajfolt. Hol szedhette össze? Itt az udvaron biztos nem. Elmúlt éveiből hozhatta, valami gép mellől, ami mellett az életét leélte. A végén ez a talicskás munkakör maradhatott. Meg a kajlaszélű micisapka, csalóra áll az is, mint alighanem az egész élete. A nagy szája alatt megáll. Sapkáját följebb teszi a fején, a kezét csípőre rakja. Így szokták föltekinteni az elvégeznivalót. Hát bizony, van mit! A szilfa alatt köröskörül tengernyi szemét. Papírfecnik özöne, amit odasodort az utcáról a szél, át a ritka lécezésű kerítésen. Csikkek, műanyag flakonok szerteszét. A fa tavalyi, elszáradt leveleinek vastag szőnyege. Mindez együtt pedig belekapaszkodva holmi ritkás, csenevész, fa alatti bokrok üde zöld hajtásokkal meredező tüskés kis ágaiba. Hát, hogy az isten csudájába lehet itt rendet csinálni? Most veszem észre: van a talicskán egy gereblye is. Az öregember ezt veszi kézbe, majd rövidre fogott mozdulatokkal elkezd dolgozni. Figyelem, de úgy, hogy lehetőleg ő ne vegye észre, ami nem könnyű, mert csak a kerítés választ el bennünket. Szinte egyszerre rezzenünk föl egy érces hangra: — Azzal a gereblyével maga ott nem megy semmire! Bántó, lekezelő hangú, sörhasas, szőke férfi, vörös arcú, mint aki konyakot teázott reggel. Elkezdi ott kioktatni az öreget. — Próbálja a söprűvel kipiszkálni! Előbb a nyelével. Ráér söpörni, gereblyézni, ha összejött, na! — Főnök, városi — kiabál valaki a nyitott irodaajtóból. A vörösarcú komótosan elindul a telefonhoz, már mentében rálegyint az öregre. Le kéne tömi a kezét, nem is azért a hangért, pusztán a rálegyintésért. Az öreg ezt nem is veszi észre. Buzgón odahajlik a munkája fölé, látom, amint halántékán verejtékcsöppek gyöngyöznek. Nagy, kockás zsebkendőt vesz elő. Kiegyenesedik. Hosszú sóhajtást küld a vörösarcú után. Kisüt a nap, ritka vendég az idei tavaszon. Nyílnak az irodaajtók sorra. Lassú, ünnepélyesnek mondható vonulás kezdődik, kitárulkozás a fénynek. Már négyenöten állnak az öreg közül, nők, férfiak, májusi ifjúságban. Ő itt most az egyetlen látnivaló. Hát nézik is. Aztán megszólal egy gömbölyded leány, kicsit nehezen szól, mert közben rágógumit rág: — Mért nem fog a bácsi egy olyan szúrós végű botot? Azzal kell fölszúrogatni a papírt, nem látta még? Csönd, de nem sokáig. Nyúlánk fiatalember folytatja a tanácsadást: — Ezt a sok bokrot ki kéne vagdosni a francba. Majd haladna akkor, nem igaz? — Néz a körülötte állókra, minthogy az öreg egy szót se szól. Csak a pirosodó arcán, a leszegett fején látom: készül itt a válasz nagyon is. — Hiába beszélek én neki, hogy így kell, meg úgy kell — méltatlankodik a sörhasú, akit az imént főnöknek szólítottak, és megint az a legyintés. Az öreg épp erre néz fel. Villámlik a szeme: — De nagyon jól tudják! — Nem úgy, bátyó! Micsoda hang ez?! — méltatlankodik a főnök, de most legalább nem legyint. — Az ember segíteni akar neki és ez a válasz. — Lesz itt még különb is — mondanám az öreg helyében. De nem szólok semmit, amint ő se szól. Előbbi nagy-nagy kiegyenesedéséből visszagörbül a maga csöndességébe. Igyekszik. Izzad. Szánalmas. Estig vagy holnap rend lesz a szilfa alatt, az biztos. Én meg arra gondolok, de sok baj származik abból, amikor egy ember dolgozik, a többi meg nézi. Tanácsokat osztogat. é r I * ' 1- ' Az első országos diktálóversenyen Pergő nyelvű játékosok Tágult a tüdő, pergett a nyelv, a szokásosnál többször rezdültek meg a hangszalagok, a nyelvcsap, rándultak az arcizmok, izgatottan és sebesen formálta a szavakat — pontosabban — a szótagokat a száj — szombaton a MUOSZ színháztermében, az első országos diktálóversenyen. — A magyar sztenográfia történetében először zajlik ilyen verseny, s a nagy érdeklődés bennünket is meglepett — mondta Bajnok Zsolt, a Magyar Gép- és Gyorsírószövetség elnöke, lapunk főszerkesztője. A 116 benevezett versenyző között selejtezők sorát kellett tartani; a teljesítmények oly kitűnőek voltak, hogy a döntőbe jutók számát 16-ra bővítettük. A szervezők az eseménynek nagy jelentőséget tulajdonítanak , mivel a gyorsírás népszerűsítésén kívül céljuk volt, hogy a hazai és nemzetközi gyorsíróversenyekhez megfelelő gyorsan olvasó diktáló utánpótlást fedezzenek fel. Manapság ugyanis egyre több szónok beszél papír nélkül, a gyorsíróknak az élő, olykor vitázó — általában percenként 250—270 szótagszámú — gyors beszédet, sőt közbeszólásokat is hibátlanul kell jegyezniük. Ehhez 400—450 szótaggal is tudni kell írni. A hazai és nemzetközi versenyekhez, a tréningezéshez van szükség alkalmas diktálókra, az utánpótlás kinevelésére. A versenyre elsősorban tanárok jöttek el, de voltak ott mérnökök, vegyészek, főiskolai hallgatók, s egy Kazinczydíjas előadóművész is. A mezőny négyötödét nők alkották, de ragyogó teljesítménnyel pergették a nyelvüket a férfiak is. — Világéletemben szerettem szerepelni, iskolai ünnepélyeken felolvasni. Így amikor megláttam az újságban a versenyfelhívást, vettem egy stoppert, és megpróbáltam gyorsan olvasni. Sikerült — vélte Varga Péter, aki az elődöntőn kiesett, most a feleségének jött drukkolni. — Szép kiejtési versenyen már indultam, most inkább a változatosság, a játék kedvéért jöttem — mondta Mánfainé Kóczán Rita. Most gyeden vagyok, volt időm naponta kétszer elmondani a szöveget. Aki sose próbált gyorsan olvasni — s a percenkénti 380 szótagról eljutni a 460-ig —, az talán el se tudja képzelni, fizikailag milyen fárasztó ez a feladat. Az összpontosítástól megfájdul az ember feje, az arc-, szájkörüli izmok görcsbe jöhetnek, kiszárad az ember szája. Ráadásul a nemzetközi versenyeken 10 percig kell a diktálónak folyamatosan olvasnia. — Bennem még vetélkedik egymással a két énem: a magyar szakos meg a gyors- és gépíró tanár — mondta izgatottan Szabadi Ferencné. Majd csak ösztöneim fogják megsúgni, mit áldozzak fel a másik kedvéért, hiszen tudom, a zsűri egyik része (a díszelnök Péchy Blanka és Lőrincze Péter) a nyelvhelyességet, a jó hangsúlyozást értékeli, a valamikori gyorsíró bajnok zsűritagok viszont érthetőségre, pontosabban az írhatóságra figyelnek, ami a magyar nyelv ejtési szabályainak ellentmondóan, a szóvégződések hangsúlyozását követeli meg. — Bármelyik versenyzőt elfogadnám diktálónak — értékelte a teljesítményeket Fenyvesi Mária Magyarország sokszoros gyorsíróbajnoka a szünetben. A gyakorlatlan amatőröknek sikerült az, amiről csak mi tudjuk igazán, milyen nagy szó, hogy különösebb nehézség nélkül ejtették a 400 szótagos sebességnek megfelelő húsz hangot másodpercenként. Tegyük hozzá, a mezőnyben két fiatalembernek is sikerült, a „cserfes nőket” megszégyenítve „felpörgetni” az olvasás végét a bűvös 600 szótagos határig. Az első magyar diktálóverseny győztese Gonda Péterné, a VII. kerületi Hajnik Károly gyors- és gépíró iskola tanára lett. Második Végh Balázs, a BME villamosmérnöki karának végzős hallgatója, és harmadik Szabadi Ferencné a XVIII. kerületi Rudas László közgazdasági szakközépiskola tanára. A Pallas Lap- és Könyvkiadó Vállalat, valamint a Gyors- és Gépíró Szövetség díjait Bajnok Zsolt adta át. Fazekas Erzsébet Fotó: Szigeti Tamás t * Három nyugat-dunántúli megyében Telefonkötvények A Magyar Posta a következő években mintegy 410—420 ezer telefonkészülék bekapcsolását tervezi az országban, és ehhez új központot épít. A beruházáshoz rendelkezésre álló 40 milliárd forint önmagában nem elégséges, szükség van egyéb forrásokra is. Közéjük tartoznak a telefonkötvények, amelyeket — Győr- Sopron, Vas és Veszprém megyében — június elsejétől, azaz a mai naptól bocsátanak ki. Ebben a térségben — hasonlóan az országos törekvéshez — kiemelten kezelik ezt a feladatot, és a telefonhálózatot Győr, Mosonmagyaróvár és Szombathely góckörzetében bővítik. Ezeken a helyeken több mint 300 millió forintos költséggel összesen ötvenezer új telefonvonalat létesítenek. Ehhez az összeghez Mosonmagyaróváron 50, Győrött 15 millió forint, vissza nem térítendő támogatást adott a helyi tanács. Győrött 145, Mosonmagyaróváron pedig 46 millió forint értékben telefonkötvény jegyzését hirdette meg a lakosság és a közületek részére a soproni postaigazgatóság. T. A. Magyar Hírlap hAzAI KÖRKÉP -FÓRUM Győr és Sopron között Villanymozdony-premier Tudósítónktól. Tegnap először vontatta dízelhelyett villanymozdony a Győr és Sopron között hivatalos menetrend szerint közlekedő vasúti szerelvényt. Ez egyszersmid azt jelentette, hogy befejeződött a Győr—Sopron—Ebenfurt vasút vonalán a magyarországi szakasz két éve tartó villamosítása. A korszerűsítés 500 millió forintba került. Lecserélték a dízeleket és a MÁV nyolc villanymozdonyt bocsátott a GYSEV rendelkezésére. A mozdonyváltással a Győr— Sopron szakaszon a korábbinál biztonságosabbá, gazdaságosabbá és főként gyorsabbá vált a közlekedés, a menetidő ugyanis 20 perccel rövidült. A számítások szerint a beruházásra fordított pénz öt-hat éven belül megtérülhet. Ez év második felének kezdetétől osztrák területen folytatják a korszerűsítési munkát és a GYSEV vasútvonalat teljes hosszában, az ausztriai végállomásig, Ebenfurtig villamosítják. 1987. június 1., hétfő I ÜZENET )kéntelenül felötlik az emberben a gondolat: a Varsói II Szerződés Politikai Tanácskozó Testülete ülésének színhelyét, a berlini Palasthotelt ezúttal jelképnek is tekinthetjük. Abban a fővárosban, amely földrajzilag a legközvetlenebbül érintkezik kontinensünk nyugati felével. A Spree két gyökeresen különböző társadalmi-gazdasági rendszer között hömpölyög, s a gyakran emlegetett fal nemcsak ideológiák, hanem katonai doktrínák, politikai szándékok között is éles határvonalat húz. Megkockáztatható hát a föltevés: jelképértékű, hogy a Varsói Szerződés tagállamainak legfelsőbb szerve éppen innen, az Európát kétségkívül ma még megosztó határmezsgyéről kívánt üzenni a világnak, kinyilvánítva elkötelezettségét a békés fejlődés, a leszerelés, a nukleáris fenyegetést egyszer s mindenkorra száműző jövő, a kölcsönös bizalmon alapuló széles körű együttműködés iránt. Nemrég valahol azt olvastam: a Földet nem apáinktól örököltük, hanem gyermekeinktől kölcsönöztük. Vagyis nemcsak korunk nemzedékeinek tartozunk felelősséggel, hanem azoknak is, akik nyomunkba lépnek a Földön. Nos, a Berlinben jóváhagyott közlemény arról tanúskodik, hogy a PTT ülésén részt vett államférfiakat áthatotta ez a felelősség. Igazat kell adni a brit Guardian kommentátorának, aki szerint a VSZ tanácskozásán a távolabbi jövőre is tekintettek, arra a korra, amely csak hírből ismeri majd a nukleáris elrettentésből eredő szorongásokat, a háborús rémálmokat. Ma még nem késő, hogy a tömegpusztító fegyverek árnyékában kialakuljon az új gondolkodásmód, a háború és a béke kérdései tekintetében pedig új megközelítést alkalmazzanak. Bizalom nélkül azonban aligha sikerül előbbre lépni a legfontosabb leszerelési témákban. A Varsói Szerződés tagállamainak csúcstalálkozóján most ismét összegezték a már korábban tett javaslatokat a középhatótávolságú rakéták kivonására Európából, a kontinensen állomásozó szovjet és amerikai hadműveleti-harcászati rakéták egyidejű felszámolásáról, valamint arról, hogy a két nagyhatalom haladéktalanul kezdjen tárgyalásokat a Szovjetunió keleti részén és az Egyesült Államokban elhelyezett hadászati támadó fegyverek öt éven belüli 50 százalékos csökkentéséről, s a további csökkentés lehetőségéről. A tényleges nukleáris leszerelés csakis akkor jöhet létre, ha az atomnagyhatalmak hajlandónak mutatkoznak a tömegpusztító fegyverek teljes „családjának” fölszámolására. A VSZ tagállamai — mint a közlemény tanúsítja — ebben az irányban keresik a megoldást mégpedig azzal is, hogy a nukleáris kísérletek kölcsönös teljes betiltását szorgalmazzák. Ha ezt a kezdeményezést a többi javaslattal együtt elfogadná a NATO, az évezred végéig a tömegpusztító fegyverektől megszabadulhatna a világ. Figyelemre méltó, hogy mindössze negyven szóból áll a közleménynek az a bekezdése, amely az úgynevezett csillagháborús tervekkel, a világűr militarizálására vonatkozó amerikai programmal foglalkozik. Magától értetődik: a szocialista országok változatlanul a leghatározottabban ellenzik a csillagháborús terveket, ám realitásérzékükről tanúskodik, hogy álláspontjukkal nem veszélyeztetik a tömegpusztító fegyverek csökkentéséről szóló tárgyalások esélyeit, s nem zárkóznak el az egész emberiség érdekében álló békés űrkísérletek folytatása elől. Egy évvel ezelőtt, 1986 júniusában a PTT budapesti ülésén fogalmazódott meg az a szándék, hogy az európai fegyveres erőket és a hagyományos fegyverzetet a kilencvenes évek elejéig 25 százalékkal mérsékeljék. Most Berlinben ismét megvitatták e javaslat realizálásának lehetőségeit, s új intézkedéseket helyeztek kilátásba, amelyek révén 2000-ig a fegyverzet és a katonai kiadások még jelentősebb mértékben csökkennének. Annál is inkább fontos ez a kezdeményezés, mert az elmúlt hónapokban a NATO berkeiben heves vitát váltott ki az úgynevezett kettős nullamegoldás. Egyesek szerint a nukleáris fegyverek számottevő csökkentése, illetve kivonása Európából a hagyományos fegyverzet növelését, vagyis a fegyverkezés folytatását kell, hogy maga után vonja. A berlini közlemény rendkívül nyomatékosan és világosan fogalmaz: a VSZ hajlandó a történelmi, földrajzi okokból kialakult egyenlőtlenségek,aszimmetriák fölszámolására, a NATO által gyakran szóvá tett egyensúly-eltolódások kiküszöbölésére. Mindez a katonai szembenállás szintjének folyamatos csökkentését segítené elő, s kétségkívül új elem a kelet-nyugati párbeszédben. Sajnos, a PTT tavalyi budapesti javaslatai az európai fegyveres erők és a hagyományos fegyverzet csökkentésére a NATO részéről mindmáig válasz nélkül maradtak. Berlinben most javasolták: rendezzen a helsinki folyamatban érintett 35 ország külügyminiszteri találkozót e témakör megvitatásáról folytatandó tárgyalások mielőbbi megkezdéséről. Ehhez a kétlépcsős eszmecseréhez egyébként kitűnő kiindulási pont a Stockholmban létrejött konszenzus az európai bizalom- és biztonságerősítő intézkedések ügyében. A második forduló már a konkrét leszerelési teendőket kell hogy tisztázza. Szinte rímel erre a javaslatra az a néhány korábbi kezdeményezés, amely az NDK, Csehszlovákia, Bulgária és Románia, valamint Lengyelország nevéhez fűződik a nukleáris- és vegyifegyvermentes övezetek létrehozásáról, a közép-európai fegyverzetleépítésről. Nem maradtak adósak a VSZ tagállamai az ellenőrzés gyakran vitatott kérdéseire adott válasszal sem. A közlemény a legszigorúbb ellenőrzési intézkedések rendszerének kidolgozása mellett foglalt állást. A „glasznoszty" szellemében a PTT berlini ülése alkalmából nyilvánosságra hozták a Varsói Szerződés katonai doktrínájáról szóló nyilatkozatot. Alapvető, elvi jelentőségű megállapításai közül csupán hármat emelnék ki. Az első: „A Varsói Szerződés tagállamainak katonai doktrínája szigorúan védelmi jellegű. Abból indul ki, hogy a jelenlegi körülmények között egyetlen vitás kérdés megoldása sem engedhető meg katonai úton.” A második: „Ma az államok számára nincs más út, mint hogy megállapodásokat érjenek el a katonai szembenállás szintjének radikális csökkentéséről.” A harmadik: „A Varsói Szerződés tagállamai konzultációkat javasolnak az Észak-atlanti Szövetség tagállamainak a két szövetség katonai doktrínáinak összehasonlítására.” A javaslat értelmében már az idén megkezdődhetnének az eszmecserék Brüsszelben vagy Varsóban illetve a két városban fölváltva. Nincs kétség afelől, hogy a VSZ PTT berlini javaslatai alapos tanulmányozás után válaszra várnak. Remélhetően olyan felelősség hatja át az üzenet címzettjeit, amilyenben a kezdeményezések fogantak a „közös európai otthon”, a világ, az emberiség békés jövője iránt. GYAPAY DÉNES 1 wrMT.... ji