Magyar Hírlap, 1988. október (21. évfolyam, 235-260. szám)

1988-10-01 / 235. szám

r Bolygóközi ugródeszka Amikor 1986. január 28-án a Challenger tűzgömbje bíbor­­színűre festette az eget Flori­da fölött, már sejteni lehetett: alighanem egy időre megakad az amerikai űrprogram. Arra azonban valószínűleg csak ke­vesen gondoltak, hogy ez a kényszerszünet két és fél év­nél is tovább tarthat. Sajnos, nem az amerikai űrsikló utasai voltak az űrkutatás első áldo­zatai, de egyszerre heten még sohasem lelték halálukat a kozmoszba törve. Érthető hát, hogy felizzottak a kedélyek a balesettel kapcsolatban. Vol­tak, akik a rakéta konstruk­ciós hibájának tudták be a tragédiát és a hordozóeszköz azonnali, teljes áttervezését követelték. Jó néhányan azon­ban az űrutazások mielőbbi felújítását szorgalmazták. Rein­hard Forrer nyugatnémet asztronauta, aki egy expedíció alkalmával maga is megfordult az egyik űrrepülőgép fedélze­tén, például úgy vélte: az ilyen szerencsétlenségek az új tech­nológia meghonosításának szo­morú, de törvényszerű vele­járói. „Csak azon lepődtem meg, hogy ilyen gyorsan be­következett a katasztrófa. Soha­sem fogjuk elérni azt a szin­tet, amikor kijelenthetjük: a balesetek elképzelhetetlenek” — mondotta alig néhány nap­pal a drámai start után. A nyugatnémet űrhajós ek­kor valószínűleg még nem tud­ta, hogy Christa McAuliffe és társainak halálát meg lehetett volna előzni, ha az Amerikai Űrkutatási Hivatal (NASA) munkatársai körültekintőbben készítik elő az űrutazást. A hordozórakétát gyártó cég, az Utah állambeli Morton Thio­­kol fejlesztőmérnökei ugyanis többször is felhívták a figyel­met arra, hogy a hajtóműfo­kozatok összekapcsolásainál a tömítőgyűrűk nem elég meg­bízhatóak. Mint a szerencsét­lenség körülményeinek kivizs­gálására Reagan elnök által kiküldött bizottság megállapí­totta, 1978-ban, tehát három évvel az első űrrepülő indítása előtt már a NASA munkatár­sai is említést tettek a gyűrűk hibájáról. 1982-ben egy egész leltárt készítettek az űrsikló és rakétája hiányosságairól. Nem kevesebb, mint 748 különböző alkatrész szerepelt ezen a lis­tán, ám a gyenge pontok ki­javításáért semmit sem tettek. Amikor a rajtokat lélegzet­visszafojtva figyelő mérnökök megkönnyebbülten látták, hogy egyik expedíció a másik után zárul eredményesen, úgy vél­ték, hogy az újabb indítások­nál már csökken a kockázat. Alacsonyabb szinten szabták meg a követelményeket, ki­­híva maguk ellen a sorsot. „Olyan ez, mint az orosz ru­lett" — foglalta össze tömö­ren véleményét a NASA fele­lőtlenségéről Richard Feyn­man Nobel-díjas fizikus, az egykori külügyminiszter, Wil­liam Rogers vezette vizsgáló­­bizottság tagja. A „golyó­” huszonnégy prob­lémamentes start után 1986 ja­nuárjának azon a hideg nap­ján került a „forgópisztoly” csö­vébe. Hiába tiltakoztak a Mor­ton Thiokol mérnökei, hiába akarták, hogy a fagypont alatti hőmérsékletben ne bo­csássák fel a rakétát, a NASA illetékesei hajthatatlanok vol­tak. Az amúgy sem teljesen biztonságos tömítőgyűrűk elje­gesedtek, rést nyitottak a ki­szivárgó robbanékony hajtó­anyagoknak ... A vizsgálati jegyzőkönyv szerint a katasztrófát nem is annyira a műszaki hiba, ha­nem a NASA döntéshozói me­chanizmusának hiányosságai okozták. A hivatalban elural­kodott az üzleti szellem. Egy­re több bevételt akartak sze­rezni, kockára téve akár az utazások sikerét és a személy­zet életét is. A programban több száz ember vett részt, s az információ korántsem min­dig jutott el a legfelső szintre. Ha pedig mégis eljutott, ott lehet, hogy nem tudtak mit kezdeni vele. A Time magazin szerint a katasztrófa idején olyan ember állt a NASA élén, aki nem a szakértelméről volt a leghíresebb. William Graham csak 1985 decemberében ült az igazgatói székbe, de nem egészen két hónap elég volt neki ahhoz, hogy eltávolítsa a környezetéből elődje bizalmas, de hozzáértő munkatársait. Ugyanakkor azok, akik köz­vetlenül az űrsikló-program­­ban dolgoztak, türelmetlenek voltak. A tragikus indítást megelőző legutóbbi expedíció során a Columbia fellövését hétszer is elkellett napolni, s a NASA tekintélyét — sze­rintük — csorbító újabb ha­lasztást a program vezetői nem szívesen vállalták volna. „Az ég szerelmére, mit akar? Ápri­lisban indítsuk el a Challen­gert?!” — fakadt ki egyikő­jük, amikor sokadjára figyel­meztették a fenyegető ve­szélyre. Az eltelt két és fél év alatt alaposan átvizsgálták a raké­tahajtóművet, s többször is kísérletet hajtottak végre vele a földön, a lehető legnagyobb biztonságra törekedve. A poli­tikusok bizonyára nem is bán­ták, hogy csak szeptember 29-én indult útjára az űrsikló. A republikánusok választási hadjáratának mindenképpen jót tehet ugyanis egy sikeres expedíció. Hasonlóképpen politikai je­lentősége is van annak a tény­nek, hogy Washingtonban megszületett és polgárjogot nyert egy nagyszabású űrku­tatási terv. A Challenger ka­tasztrófáját követő bírálat­hullám során — amelyet James Fletcher, a NASA új igazgatója csak egyszerűen „boszorkányüldözésnek” minő­sített — többen is rámutat­tak: Kennedy volt az utolsó amerikai elnök, aki kellő fi­gyelmet szentelt az űrprog­ramnak. „Tíz év múlva az em­ber a Holdra lép" — jelentette ki 1961-ben, s jóslata valóra vált. Nixon idején aztán — mint a Time magazin hang­súlyozta — az űrsikló fejlesz­tésére koncentráltak. A koz­mikus kutatások profilja egy­oldalúvá vált. Akkor, amikor mesterséges holdakat személy­zet nélküli űrjárművekkel is pályára lehet állítani, az Egye­sült Államokban ezt ember ve­zette űrrepülőkkel hajtották végre, fölösleges veszélynek téve ki az asztronautákat. Az első kudarc után azonban fordult a kocka. „Az űrsikló elavult technológiát képvisel” — hangoztatták „hozzáértő” politikusok. „Az űrrepülő maga lett a cél, s nem a szándékok megvalósításának az eszköze” — állították mások. Az azon­ban nem kétséges, hogy az amerikai űrtervek megvalósítá­sához nélkülözhetetlenek lesz­nek a többször felhasználható űrjárművek. Az elképzelések gigantiku­sak, hiszen — vallják sokan — az Egyesült Államok nem engedheti meg magának, hogy elmaradjon az egyre élesedő kozmikus versenyben. „Előbb vagy utóbb valaki bányászni fog a Holdon. Csak az a kér­dés, milyen nyelven beszél majd az illető?” — jelentette ki az egyik szakember. "Wa­shingtonban persze azt szeret­nék, ha az első „űrbányászok” angolul társalognának. Az ame­rikai asztronautáknak előbb azonban meg kell vetniük a lábukat a kozmoszban. Ezt a célt szolgálja az az átfogó programjavaslat is, amelyet az űrkutatási bizottság terjesztett elő 211 oldalas je­lentésében. „A naprendszer tágabb értelemben az ottho­nunk” — szögezi le kiinduló­pontként a dokumentum, s az elkövetkező ötven évre apró­lékos műgonddal kidolgozott programot vázol fel. Eszerint Amerika felfedezésének 500. évfordulójára működésbe lép a nyugat-európai közreműködés­sel készülő Columbus űrállo­más, amely támaszpontul szol­gál majd a világűr meghódítá­sához. Ezzel párhuzamosan egy új űrrepülő megépítését is ter­vezik. A Reagan elnök által Orient Expressnek elkeresztelt jármű a szokványos repülőgé­pekhez hasonlóan kifutópályá­ról száll majd fel, de meg sem áll a világűrig. Egyszersmind egy egyfokozatú rakétával mű­ködő, többször felhasználható űrjárművet is kifejlesztenek, amely képes lesz a Földdel együtt mozgó, geostacionárius pályán álló mesterséges égi­testekre is eljuttatni rako­,­mányát. A távolabbi jövőben aztán Washingtonnak szándé­kában áll egy újabb kozmi­kus kikötő létesítése is. Ez te­het az „ugródeszka” a Mars felé. Mert — ha a kormány­zat szintjén még tapasztalható is némi vonakodás ebben a kérdésben — a cél a „vörös bolygó” meghódítása. Ennek valóra váltásához azonban valószínűleg szövet­kezni kell a Szovjetunióval is. Moszkva nemegyszer hangot adott ilyen készségének, s mintha néhányan Washington­ban is hajlandóságot mutatná­nak erre. Michael Dukakis még csak egyike volt a demokrata párti elnökjelöltségre pályá­zóknak, amikor kijelentette: „A Szovjetunióval és más nem­zetekkel együtt kell feltárni az űrkutatás azon gyakorlati le­hetőségeit, amelyek kikövez­hetik az ember számára a Marshoz vezető közös utat.” Feltűnő azonban, hogy a kö­zeli jövőre tervezett indítások túlnyomó többsége egyelőre nem ezt a szándékot szolgálja. A hosszú szünet alatt szép számmal gyűltek össze olyan mesterséges holdak, amelye­ket­­úgy képeztek­ ki,­­hogy csak az űrsikló képes pályára állítani őket. 1989 végéig még nyolcszor vág neki a világűr­nek a megmaradt három űr­repülőgép, de küldetéseik mind­össze két alkalommal tesz tu­dományos rendeltetésű. A ki­lövésekről kötött szerződések tetemes részén a Pentagon pe­csétje áll. Poór Csaba Kiszivárgott a hajtóanyag 1989 végéig még nyolcszor startol L­I­r­1­J­l­­ '/*4 ' * Az Észak-Európában honos hat fókafaj egyike, a foltos bundájú borjúfóka rekordgyorsasággal, alig néhány hónap alatt került a kipusztulással fenyegetett fajok egyre gyara­podó listájára. A kifejletten kétméteres és a 150 kilót is elérő fókákat titokzatos, az immunrendszert is megtámadó kór tizedel­. E betegség — amelyet egy ideig „divatosan” fóka-AIDS-nek is neveztek — tavasztól augusztus végéig mintegy nyolcezer állatot pusztított el a tenger szennye­­zetsége következtében már amúgy is megritkult borjúfó­kák állományából. Az okokra és a miértre sokáig nem kaptak választ a ku­tatók, akik eleinte az újabb tengerszennyezésre és az algák rohamos elszaporodása következtében fellépő élelemhiány­ra­ gyanakodtak. Ám egyik feltételezésük sem bizonyult helytállónak. A svéd Anders Bergman azonban — úgy tűnik — megoldotta a talányt! ] Az állatorvosi főiskola patológusának feltűnt, hogy a be­tegség csaknem minden tünete megegyezik az ebtartók kö­rében rettegett kutyakor, a szopornyica tünetegyüttesével. Igen ám, de vajon hogyan fertőződhetett meg egy tengerben élő állatfaj ezzel a veszedelmes kórral? Nos, a járvány terjedésének iránya erre is­ megadta a választ. A járvány Norvégia felől terjedt át előbb Svéd­ország, majd Dánia, később az NSZK és Hollandia vizeire. Néhány hónap alatt szinte minden Északi-tenger környéki ország fókáit elérte a szervezet legyengülésével járó, majd erős­ tüdőgyulladást okozó betegség. Azóta egyébként szov­jet kutatók a Bajkál-tóban élő édesvízi fókák szervezetében is hasonló vírusokat találtak, melyek eredetére még nincs bizonyíték. A betegség itt is pusztít. A fertőző góc,— mint utóbb kiderült — a tengeráramla­tok segítségével Grönlandról indult el. Itt ugyanis 1987—88 telén egy hatalmas szopornyicajárvány söpört végig, el­pusztítva a sziget kutyaállományának nem kis hányadát. Több ezer kutya hullott el, s közülük mintegy ezer tetemet a tengerbe vetettek. Így kapták el a betegséget a viszony­lag közeli fókakolóniák, noha a hogyanra még nincs ma­gyarázat. A borjúfóka a felsorolt országok tengerpartjain kívül előfordul még Izland és Nagy-Britannia partvidékein is, ezekről a területekről azonban nem érkeztek pusztulást jelző hírek, talán azért nem, mert az e területeken élő fóka­kolóniák mglehetősen izoláltan élnek, már csak szigeti jel­legüknél fogva is. A betegség megállapítása után menten elkezdték az ellenszérum kikísérletezését. A kutatás jó ütem­­ben halad, s valószínűleg hamarosan meglesz a gyógyszer, a fókaszopornyica vakcinája. Ám ez még nem minden, hiszen az oltóanyagot be is kell adni! Ez pedig korántsem olyan egyszerű feladat, mint amilyennek első hallásra tűnik. A fókákat ugyanis nem lehet altatópuskával elkábítani, hiszen az állatok a lövés után még a tengerbe menekülhetnek, ahol aztán elkábul­va nyomorultul elpusztulnak. Egy kétmázsás hím fókához pedig nem lehet egyszerűen odagyalogolni és beledöfni az injekcióstűt. A szérum tehát hamarosan meglesz, s a fókák mégis tovább pusztulnak? Egyes kutatók szerint ha nem sikerül gátat vetni a folyamatnak, az európai borjúfóka­­népesség akár 70-75 százaléka is áldozatul eshet ennek a kórnak.­­ Néhány szakember abban látja a megoldás kulcsát, hogy a jövő év júniusa környékén megszülető kölyköket kellene — akárcsak a kölyökkutyákat — védőoltásban részesíteni. Félő azonban, hogy addigra már késő lesz, hiszen "akkorra alig marad fóka, amely kölyköket hozzon világra. Kovács Zsolt

Next