Magyar Hírlap, 1988. október (21. évfolyam, 235-260. szám)
1988-10-01 / 235. szám
r Bolygóközi ugródeszka Amikor 1986. január 28-án a Challenger tűzgömbje bíborszínűre festette az eget Florida fölött, már sejteni lehetett: alighanem egy időre megakad az amerikai űrprogram. Arra azonban valószínűleg csak kevesen gondoltak, hogy ez a kényszerszünet két és fél évnél is tovább tarthat. Sajnos, nem az amerikai űrsikló utasai voltak az űrkutatás első áldozatai, de egyszerre heten még sohasem lelték halálukat a kozmoszba törve. Érthető hát, hogy felizzottak a kedélyek a balesettel kapcsolatban. Voltak, akik a rakéta konstrukciós hibájának tudták be a tragédiát és a hordozóeszköz azonnali, teljes áttervezését követelték. Jó néhányan azonban az űrutazások mielőbbi felújítását szorgalmazták. Reinhard Forrer nyugatnémet asztronauta, aki egy expedíció alkalmával maga is megfordult az egyik űrrepülőgép fedélzetén, például úgy vélte: az ilyen szerencsétlenségek az új technológia meghonosításának szomorú, de törvényszerű velejárói. „Csak azon lepődtem meg, hogy ilyen gyorsan bekövetkezett a katasztrófa. Sohasem fogjuk elérni azt a szintet, amikor kijelenthetjük: a balesetek elképzelhetetlenek” — mondotta alig néhány nappal a drámai start után. A nyugatnémet űrhajós ekkor valószínűleg még nem tudta, hogy Christa McAuliffe és társainak halálát meg lehetett volna előzni, ha az Amerikai Űrkutatási Hivatal (NASA) munkatársai körültekintőbben készítik elő az űrutazást. A hordozórakétát gyártó cég, az Utah állambeli Morton Thiokol fejlesztőmérnökei ugyanis többször is felhívták a figyelmet arra, hogy a hajtóműfokozatok összekapcsolásainál a tömítőgyűrűk nem elég megbízhatóak. Mint a szerencsétlenség körülményeinek kivizsgálására Reagan elnök által kiküldött bizottság megállapította, 1978-ban, tehát három évvel az első űrrepülő indítása előtt már a NASA munkatársai is említést tettek a gyűrűk hibájáról. 1982-ben egy egész leltárt készítettek az űrsikló és rakétája hiányosságairól. Nem kevesebb, mint 748 különböző alkatrész szerepelt ezen a listán, ám a gyenge pontok kijavításáért semmit sem tettek. Amikor a rajtokat lélegzetvisszafojtva figyelő mérnökök megkönnyebbülten látták, hogy egyik expedíció a másik után zárul eredményesen, úgy vélték, hogy az újabb indításoknál már csökken a kockázat. Alacsonyabb szinten szabták meg a követelményeket, kihíva maguk ellen a sorsot. „Olyan ez, mint az orosz rulett" — foglalta össze tömören véleményét a NASA felelőtlenségéről Richard Feynman Nobel-díjas fizikus, az egykori külügyminiszter, William Rogers vezette vizsgálóbizottság tagja. A „golyó” huszonnégy problémamentes start után 1986 januárjának azon a hideg napján került a „forgópisztoly” csövébe. Hiába tiltakoztak a Morton Thiokol mérnökei, hiába akarták, hogy a fagypont alatti hőmérsékletben ne bocsássák fel a rakétát, a NASA illetékesei hajthatatlanok voltak. Az amúgy sem teljesen biztonságos tömítőgyűrűk eljegesedtek, rést nyitottak a kiszivárgó robbanékony hajtóanyagoknak ... A vizsgálati jegyzőkönyv szerint a katasztrófát nem is annyira a műszaki hiba, hanem a NASA döntéshozói mechanizmusának hiányosságai okozták. A hivatalban eluralkodott az üzleti szellem. Egyre több bevételt akartak szerezni, kockára téve akár az utazások sikerét és a személyzet életét is. A programban több száz ember vett részt, s az információ korántsem mindig jutott el a legfelső szintre. Ha pedig mégis eljutott, ott lehet, hogy nem tudtak mit kezdeni vele. A Time magazin szerint a katasztrófa idején olyan ember állt a NASA élén, aki nem a szakértelméről volt a leghíresebb. William Graham csak 1985 decemberében ült az igazgatói székbe, de nem egészen két hónap elég volt neki ahhoz, hogy eltávolítsa a környezetéből elődje bizalmas, de hozzáértő munkatársait. Ugyanakkor azok, akik közvetlenül az űrsikló-programban dolgoztak, türelmetlenek voltak. A tragikus indítást megelőző legutóbbi expedíció során a Columbia fellövését hétszer is elkellett napolni, s a NASA tekintélyét — szerintük — csorbító újabb halasztást a program vezetői nem szívesen vállalták volna. „Az ég szerelmére, mit akar? Áprilisban indítsuk el a Challengert?!” — fakadt ki egyikőjük, amikor sokadjára figyelmeztették a fenyegető veszélyre. Az eltelt két és fél év alatt alaposan átvizsgálták a rakétahajtóművet, s többször is kísérletet hajtottak végre vele a földön, a lehető legnagyobb biztonságra törekedve. A politikusok bizonyára nem is bánták, hogy csak szeptember 29-én indult útjára az űrsikló. A republikánusok választási hadjáratának mindenképpen jót tehet ugyanis egy sikeres expedíció. Hasonlóképpen politikai jelentősége is van annak a ténynek, hogy Washingtonban megszületett és polgárjogot nyert egy nagyszabású űrkutatási terv. A Challenger katasztrófáját követő bírálathullám során — amelyet James Fletcher, a NASA új igazgatója csak egyszerűen „boszorkányüldözésnek” minősített — többen is rámutattak: Kennedy volt az utolsó amerikai elnök, aki kellő figyelmet szentelt az űrprogramnak. „Tíz év múlva az ember a Holdra lép" — jelentette ki 1961-ben, s jóslata valóra vált. Nixon idején aztán — mint a Time magazin hangsúlyozta — az űrsikló fejlesztésére koncentráltak. A kozmikus kutatások profilja egyoldalúvá vált. Akkor, amikor mesterséges holdakat személyzet nélküli űrjárművekkel is pályára lehet állítani, az Egyesült Államokban ezt ember vezette űrrepülőkkel hajtották végre, fölösleges veszélynek téve ki az asztronautákat. Az első kudarc után azonban fordult a kocka. „Az űrsikló elavult technológiát képvisel” — hangoztatták „hozzáértő” politikusok. „Az űrrepülő maga lett a cél, s nem a szándékok megvalósításának az eszköze” — állították mások. Az azonban nem kétséges, hogy az amerikai űrtervek megvalósításához nélkülözhetetlenek lesznek a többször felhasználható űrjárművek. Az elképzelések gigantikusak, hiszen — vallják sokan — az Egyesült Államok nem engedheti meg magának, hogy elmaradjon az egyre élesedő kozmikus versenyben. „Előbb vagy utóbb valaki bányászni fog a Holdon. Csak az a kérdés, milyen nyelven beszél majd az illető?” — jelentette ki az egyik szakember. "Washingtonban persze azt szeretnék, ha az első „űrbányászok” angolul társalognának. Az amerikai asztronautáknak előbb azonban meg kell vetniük a lábukat a kozmoszban. Ezt a célt szolgálja az az átfogó programjavaslat is, amelyet az űrkutatási bizottság terjesztett elő 211 oldalas jelentésében. „A naprendszer tágabb értelemben az otthonunk” — szögezi le kiindulópontként a dokumentum, s az elkövetkező ötven évre aprólékos műgonddal kidolgozott programot vázol fel. Eszerint Amerika felfedezésének 500. évfordulójára működésbe lép a nyugat-európai közreműködéssel készülő Columbus űrállomás, amely támaszpontul szolgál majd a világűr meghódításához. Ezzel párhuzamosan egy új űrrepülő megépítését is tervezik. A Reagan elnök által Orient Expressnek elkeresztelt jármű a szokványos repülőgépekhez hasonlóan kifutópályáról száll majd fel, de meg sem áll a világűrig. Egyszersmind egy egyfokozatú rakétával működő, többször felhasználható űrjárművet is kifejlesztenek, amely képes lesz a Földdel együtt mozgó, geostacionárius pályán álló mesterséges égitestekre is eljuttatni rako,mányát. A távolabbi jövőben aztán Washingtonnak szándékában áll egy újabb kozmikus kikötő létesítése is. Ez tehet az „ugródeszka” a Mars felé. Mert — ha a kormányzat szintjén még tapasztalható is némi vonakodás ebben a kérdésben — a cél a „vörös bolygó” meghódítása. Ennek valóra váltásához azonban valószínűleg szövetkezni kell a Szovjetunióval is. Moszkva nemegyszer hangot adott ilyen készségének, s mintha néhányan Washingtonban is hajlandóságot mutatnának erre. Michael Dukakis még csak egyike volt a demokrata párti elnökjelöltségre pályázóknak, amikor kijelentette: „A Szovjetunióval és más nemzetekkel együtt kell feltárni az űrkutatás azon gyakorlati lehetőségeit, amelyek kikövezhetik az ember számára a Marshoz vezető közös utat.” Feltűnő azonban, hogy a közeli jövőre tervezett indítások túlnyomó többsége egyelőre nem ezt a szándékot szolgálja. A hosszú szünet alatt szép számmal gyűltek össze olyan mesterséges holdak, amelyeketúgy képeztek ki,hogy csak az űrsikló képes pályára állítani őket. 1989 végéig még nyolcszor vág neki a világűrnek a megmaradt három űrrepülőgép, de küldetéseik mindössze két alkalommal tesz tudományos rendeltetésű. A kilövésekről kötött szerződések tetemes részén a Pentagon pecsétje áll. Poór Csaba Kiszivárgott a hajtóanyag 1989 végéig még nyolcszor startol LIr1Jl '/*4 ' * Az Észak-Európában honos hat fókafaj egyike, a foltos bundájú borjúfóka rekordgyorsasággal, alig néhány hónap alatt került a kipusztulással fenyegetett fajok egyre gyarapodó listájára. A kifejletten kétméteres és a 150 kilót is elérő fókákat titokzatos, az immunrendszert is megtámadó kór tizedel. E betegség — amelyet egy ideig „divatosan” fóka-AIDS-nek is neveztek — tavasztól augusztus végéig mintegy nyolcezer állatot pusztított el a tenger szennyezetsége következtében már amúgy is megritkult borjúfókák állományából. Az okokra és a miértre sokáig nem kaptak választ a kutatók, akik eleinte az újabb tengerszennyezésre és az algák rohamos elszaporodása következtében fellépő élelemhiányra gyanakodtak. Ám egyik feltételezésük sem bizonyult helytállónak. A svéd Anders Bergman azonban — úgy tűnik — megoldotta a talányt! ] Az állatorvosi főiskola patológusának feltűnt, hogy a betegség csaknem minden tünete megegyezik az ebtartók körében rettegett kutyakor, a szopornyica tünetegyüttesével. Igen ám, de vajon hogyan fertőződhetett meg egy tengerben élő állatfaj ezzel a veszedelmes kórral? Nos, a járvány terjedésének iránya erre is megadta a választ. A járvány Norvégia felől terjedt át előbb Svédország, majd Dánia, később az NSZK és Hollandia vizeire. Néhány hónap alatt szinte minden Északi-tenger környéki ország fókáit elérte a szervezet legyengülésével járó, majd erős tüdőgyulladást okozó betegség. Azóta egyébként szovjet kutatók a Bajkál-tóban élő édesvízi fókák szervezetében is hasonló vírusokat találtak, melyek eredetére még nincs bizonyíték. A betegség itt is pusztít. A fertőző góc,— mint utóbb kiderült — a tengeráramlatok segítségével Grönlandról indult el. Itt ugyanis 1987—88 telén egy hatalmas szopornyicajárvány söpört végig, elpusztítva a sziget kutyaállományának nem kis hányadát. Több ezer kutya hullott el, s közülük mintegy ezer tetemet a tengerbe vetettek. Így kapták el a betegséget a viszonylag közeli fókakolóniák, noha a hogyanra még nincs magyarázat. A borjúfóka a felsorolt országok tengerpartjain kívül előfordul még Izland és Nagy-Britannia partvidékein is, ezekről a területekről azonban nem érkeztek pusztulást jelző hírek, talán azért nem, mert az e területeken élő fókakolóniák mglehetősen izoláltan élnek, már csak szigeti jellegüknél fogva is. A betegség megállapítása után menten elkezdték az ellenszérum kikísérletezését. A kutatás jó ütemben halad, s valószínűleg hamarosan meglesz a gyógyszer, a fókaszopornyica vakcinája. Ám ez még nem minden, hiszen az oltóanyagot be is kell adni! Ez pedig korántsem olyan egyszerű feladat, mint amilyennek első hallásra tűnik. A fókákat ugyanis nem lehet altatópuskával elkábítani, hiszen az állatok a lövés után még a tengerbe menekülhetnek, ahol aztán elkábulva nyomorultul elpusztulnak. Egy kétmázsás hím fókához pedig nem lehet egyszerűen odagyalogolni és beledöfni az injekcióstűt. A szérum tehát hamarosan meglesz, s a fókák mégis tovább pusztulnak? Egyes kutatók szerint ha nem sikerül gátat vetni a folyamatnak, az európai borjúfókanépesség akár 70-75 százaléka is áldozatul eshet ennek a kórnak. Néhány szakember abban látja a megoldás kulcsát, hogy a jövő év júniusa környékén megszülető kölyköket kellene — akárcsak a kölyökkutyákat — védőoltásban részesíteni. Félő azonban, hogy addigra már késő lesz, hiszen "akkorra alig marad fóka, amely kölyköket hozzon világra. Kovács Zsolt