Magyar Hírlap, 1988. október (21. évfolyam, 235-260. szám)
1988-10-13 / 245. szám
1988. október 13., csütörtök KULTÚRA — MŰVÉSZET / Ttudósítás a mannheimi filmfesztiválról -19/ 0 Ibouu^a 11/T— Kaktuszok, újnácik, kísérletezők Három és fél évtizedes fenn**állása alatt — a díjakból kiolvashatóan — a mannheimi fesztiválnak is megvoltak a maga jellegzetes korszakai. Az ötvenes években a nyugat-európai filmek domináltak a nyugatnémet ipari és egyetemi város fesztiválján, míg a hatvanas években itt is a csehek arattak átütő sikert. (Hat év alatt öt nagydíj, köztük a Szigorúan ellenőrzött vonatok.) A hetvenes években a magyar filmesek nyertek ugyancsak öt nagydíjat Mannheimben, a legutolsót 1980-ban, aztán a szovjetek következtek, 1982 és 1987 között négy alkalommal nyerték meg a fesztivált. Idén a Minden dacára című török film rendezője, Orhan Oguz vehette át Mannheim város nagydíját Widder szociáldemokrata főpolgármestertől. Ez a díj feltehetően egyszerre szólt a megújuló török filmművészetnek és a Szövetségi Köztársaság milliós török közösségének. A harmadik világ, illetve a nyugati társadalmakban élő, s a harmadik világból származó közösségek problémái jelentették idén a fesztivál központi témáját. Az esztétikumnál fontosabbnak látszott a tematika, a szenvedőkkel való szolidaritás és a más világból származók iránti tolerancia. Vérző és megsebzett világunkban végső soron ez így természetes, és csak remélni lehet, hogy a nemzetközi filméletbe való folyamatos bekapcsolódás e filmesek számára az esztétikai igényesség lehetőségét is meghozza. A nagydíjas török versenyfilm magányos, börtönből szabadult hőse céltalan sodródása közben magához vesz egy elhagyott kisfiút, s e felelősségteljes kötődés értelmet ad életének. A Júlia titka című holland film egy mostanában elég divatos nyugat-európai filmtípus jellegzetes alkotása, nyugatnémet változatban több hasonló ilyen produkció született már. Hőse Hollandiában élő török lány, aki tökéletesen beszél hollandul, barátai is hollandok, sikerült beilleszkednie az őt körülvevő holland világba, ám családja szigorú iszlám elvek szerint neveli, s ha az apa hajlana is némi engedékenységre, a nagyobb család (a „klán”) nem ismer könyörületet. A lány Júliát játszik egy iskolai Rómeó és Júlia-előadáson, s a Shakespeare-szereppel sajátosan ötvöződik saját sorsa. (Rendező: Hans Hylkema.) Az amerikai— iráni Ghasem Ebrahimian a New Yorkban élő irániak világába helyezte A kérők című, leginkább fekete komédiának nevezhető, tehetséges munkáját. A lefátyolozva az Egyesült Államokba érkező (pontosabban: szállított) szép Mariyam férjét egy amerikai rendőrkülönítmény mészárolja le minden különösebb ok nélkül, új kérőjével viszont már magasaszszony végez, a harmadik iráni férfitól pedig a véletlen szabadítja meg. így, immár fátyol nélkül, elindulhat felfedezni az irániak Amerikája után az amerikaiak Amerikáját keményebb indulatokat és egyértelmű elkeseredést mutatott Edward Tim Lewis Két urat szolgálni cmű amerikai filmje, melynek hőse egy otthontalan, utcán élő, kolduslétre kárhoztatott fekete bőrű protestáns lelkész, aki bibliai átkokkal szítkozza az Istentől elfordult fogyasztói társadalmat. A fehér pap még a templom kertjéből is kizavarja (elvégre az magántulajdon), régi barátja pedig afféle modern Tamás bátyaként, egy Dél-Afrikával kereskedő cég „házi négereként” szolgálja ki a fehéreket. Izzó indulatok, a hajléktalanok embertelen sorsának nyersen életközeli képei jellemzik a filmet. E játékfilmeknél mégis erősebbnek éreztem két dokumentumfilmet. A Krik? Krak! című, bolíviainak jelzett (producere mindenesetre New Yorkban székel) film Haiti elmúlt évtizedeiről, de nyugodtan fogalmazhatunk így is, Haiti pokláról szólt. A nyilvános mészárlások, a rabszolgasorba taszított és ültetvényekre rabszolgaként eladott parasztok, a vudu-' í lás véres szertartásai, a kínzás és a nyomor, Papa Doc és Baby Doc tragikomikus parádéi, a hírhedt titkosrendőrség vigyorgó pribékjei és a kakas viadalon egymást tépő állatok egyetlen nyomasztó, látványos és felejthetetlen lázálommá olvadnak össze. Amit nagyon kevés dokumentumfilm-rendező tud és akar, Jac Avila és Vanyeska Gee vizuálisan is nagyszerűt, a témához tökéletesen illő látványt alkotott. Képeik épp oly sokkolóak, vibrálóak, elmosódottak, majd retinánkat égetőek, mint amilyen a valóság lehet Haitiban: ez a filmes lázálom sok tanulmánynál és riportfilmnél többet mond e szerencsétlen sorsú országról. A romániai falurombolási terv engem érthetően különösen fogékonnyá tett a Van lelke a kaktusznak? című francia filmre, mely a palesztin falvak lerombolásának szomorú krónikáját mondta el. A mai Izrael területén 1948-ban 475 palesztin falu volt, ebből mára 385-öt letöröltek a térképről. A cím arra utal, hogy míg a házakat, a templomokat, a temetőket viszonylag könnyű bulldózerrel szétverni, addig a kaktusz kipusztíthatatlan, ahol tehát kaktusz nő, ott feltehetően palesztin falu volt valaha ... A film lehangoló tanúságtétel arról, hogy igenis, lehet elpusztítani falvakat, egykor virágzó kultúrákat: lehet elüldözni embereket őseik földjéről. Ahogy egy izraeli katona mondja a filmben, ezzel „elvesztettük a győzelmet". A filmet a francia Gilles Dinnematin rendezte, a forgatókönyv társszerzője az izraeli Rachel Mizrahi , s alkotásuk nem politizál, csak arról beszél, hogy a falvak, a tradicionális közösségek elpusztítása, a mindenáron való modern építkezések kierőszakolása milyen embertelen következményekkel járt. S arról, hogy hosszú távon nemcsak a palesztinokat, hanem a zsidókat is szegényebbé teszi a múlt felszámolása. Csendes, emberséges film a Van lelke a kaktusznak? tűnődő szomorúság jellemzi, s annyi személyes megjegyzést talán szabad tennem, hogy a rendezővel beszélgetve e témakörben akadt nem közel-keleti ötletünk is. Két szovjet dokumentumfilm is volt, ameg a peresztrojkához szokott nézőt is sokkolhatta Mannheimben. A te hátsóudvarodban című riportfilm (rendező: V. Kuzjmina) szovjet újnáci fiatalokat szólaltatott meg: a horogkeresztes karszalagot viselő, a fasizmust éltető fiúk láttán-hallatán a vetítőteremben többször is felmorajlott az „unmöglich” szó. Pedig, úgy látszik, nem lehetetlen, hogy újnáci fiatalok a Szovjetunióban is vannak, s az sem, hogy róluk sokkoló dokumentumfilmet készítsenek. Nagyobb vállalkozás A gyónás — az elidegenedés krónikája (rendező Georgij Gavrilov) című film, amely a kábítószertől alighanem örökre elrontott sorsokat mutatja be. S nemcsak a végeredményt, a céltalan, sodródó, kiégett életeket, hanem az okokat is. A tábornok nagypapa unokája egymásmellé teszi a sztálini korszak hivatalos kiadványát a Gulaglakók rabszolgamunkájával épített fehér-tengeri csatornáról és Szolzsenyicin híres könyvét e témakörben, s arcán néma kérdés, hihetek-e ezek után a szüleim nemzedékének? Láthatjuk a moszkvai „hippitüntetés” résztvevőit is, akik demokráciát, emberi jogokat, a KGB hatalmának korlátozását követelik. Játékfilm J Zymbal volt viszont E. Szedov ügyvéd című munkája, amely a sztálini idők konstruált pereinek egy rendhagyó epizódját, egy lelkiismeretes ügyvéd apró és pillanatnyi győzelmét mutatta be a tömeges igazságtalanságok amúgy végtelen áradatában. Jól és érzékletesen közvetítve a legnehezebb évek mindennapjainak nyomasztó, ólmos hangulatát. Ugyanazt a kort, amelyben a fesztivál talán legemlékezetesebb filmje, a jugoszláv a Harms-eset is játszódott. A filmes tanulmányait Washingtonban végző, s jelenleg Belgrádban élő Slobodan Pesic furcsán lebegő, játékos-szellemes, stílusában a húszas-harmincas évek avantgárdját idéző filmet készített Danii Ivanovics Juvacsev, írói nevén Harms életéről és „eltűnéséről”. Az abszurd esetek, rövid novellák íróját a kultúrpolitika jobb híján gyerekkönyvek írására kényszerítette, míg egy házmesteri feljelentés során magából Harmsból is csak egy „eset” lett. A szakmai közönség körében ez volt Mannheim idei sikerfilmje, a különböző zsűriktől pedig négy díjat söpört be. A dánok szorgalmas résztvevői voltak a fesztiválnak, számos filmjük közül a világhírű színész, Mai von Sydow rendezése, a Katinka keltette a legnagyobb érdeklődést. Nagyon kulturált és meglehetősen unalmas történet egy múlt századi dán vasútállomás kispolgári közegében. A nyugat-berlini Stepan Benda Edgar Allan Poe Az ellopott levél című novelláját vitte filmre egy valóságos film- és fotótörténeti tanulmány formájában. A bostoni (USA) Daniel Eisenberg A részek együttműködése című filmjében Európa — Franciaország, Németország és Lengyelország — felvillanó képeit, városok köveit és elmosódó emberi arcait komponálta olyan laza egységgé, amelynek súlypontja mégis a történelem, a Holocaust, az európai múlt kísértő, sötét terhe. A lengyelországi zsidó családból származó fiatal rendező tudatosan nehezítette meg a saját dolgát, amikor a tragikus témát filmnyelvi kísérlettel ötvözte, de számomra éppen ez a kettős igényesség látszott nagyon érdekesnek, nagyon tehetségesnek. A három magyar ** Sőth Sándor A filmről, szárnyas ügynök, Téglásy Ferenc Soha, sehol, senkinek és Ács Miklós —Rinyu Andrea Lőn és Grósz című filmjéről nyilván lesz még alkalom külön is szólni. Mindenesetre jó érzés volt három új magyar elsőfilmes produkciót ott látni a programban: három olyan filmet, amelyért igazán nem kellett szégyenkeznünk. Téglásy filmje, mely az 1951-es kitelepítések krónikáját mondja el egy érzékeny kisfiú szemszögéből, elnyerte az öt filmdukát egyikét, a nemzetközi filmkritikus-szövetség és a nyugatnémet népfőiskolák zsűrijének első díját. Az önálló szövetségbe tömörült európai filmrendezőnők sorozatában Gyarmathy Lívia Egy kicsit én ... egy kicsit te ... című filmjét is levetítették. Gyarmathy Líviát nagyon tisztelem, az efféle nemi alapon szerveződő szakmai szövetségek tekintetben azonban feltehetően kültoszik a véleményünk. HEGYI GYULA Török fiatalok Hollandiában — részlet a Júlia titka című filmből --------------------Az egyik koncepció útjai, diós per volt A doboztető már kinyílt MAJDNEM TELE volt az Egyetemi Színpad nézőtere Ember Judit: Pócspetri című dokumentumfilmjének egyik alkalmi vetítésén. Aztán, amikor kiderült, hogy ez a film közel négyórás, és az emberi együttérzésen túl, jó adag fegyelem is kell a végignézéséhez — a szünetben sokan eltávoztak. Hiszen az 1982-ben, a Balázs Béla Stúdió keretein belül készült alkotás a maga fájó pőreségével, a Pócspetriben élő öregemberek tájszólásos, időnként alig érthető, inkább csak megérezhető jelentésű visszaemlékezéseivel — valóban testet-lelket próbáló. S a nehéz próbát — érthetően — nem mindenki állja. Ül a sapkás, aszaltszilva-arcú, öregember a pajta előtt egy hokedlin és mesél. Elbeszéli csendes hangon, hogy hogyan verték fejbe, hogyan rugdosták meg százszor is, amikor 1948- ban, azon a bizonyos napon, elvágta a községházát a postával összekötő telefonvezetéket. Mesél, és időnként mosolyog közben. Szemérmes parasztarcán bocsánatkérés. Igen, bocsánatot kérek, ezt tették velünk. Velünk, hiszen nemcsak vele, három társával is, akik semmit sem csináltak, csak a telefonoszlop tövét vigyázták. És nemcsak három társával, de Pistával, Gyurival, Ferivel, Andrással, meg a többiekkel is. Meg a feleségeikkel. Volt, aki csak a fogát veszítette, másnak azonban a mája sérült meg úgy, hogy belebetegedett, és meghalt ifjan, harmincnyolc éves korában. Mert annak a bizonyos napnak a másnapján a falunak szinte az egész felnőtt lakosságát tönkreverték. Az után a bizonyos nap után kitaposták egy magyar falu lelkét. De hát mi történt tulajdonképpen 1948-ban Pócspetriben? 1948-ban Pócspetriben rendőrgyilkosság történt. Az akkori sajtótermékek egymással versenyezve fröcsögték szét a merénylet véres részleteit. Kiderült, hogy ebben a faluban garázda, bitang elemek laknak, akik elvetemült módon szembeszegültek a központi akarattal, és még az emberöléstől sem riadtak vissza. Így tartotta akkor a közvélemény, és ez a meggyőződés öröklődött át később apáról fiúra, fiúról unokára. Az igazság pedig valahol a szívek mélyén bujdokolt. Ember Judit elképesztően egyszerű dokumentarista eszközökkel kerítette körbe ezt a ma körülbelül kétezer lelket számláló falut és nagy-nagy türelemmel csalogatta ki a még élő szemtanúkból, résztvevőkből mindazt, amit évtizedek óta féltek bevallani. AZZAL INDULT annak idején az események sora, hogy az állami rendelet értelmében Pócspetriben is államosítani akarták az egyházi iskolát. Az akkori plébános azonban arra biztatta híveit, hogy ezt feltétlenül akadályozzák meg. A mélyen vallásos emberek hajlottak a szóra, felvonultak a községháza elé, hogy tiltakozzanak az államosítás ellen, amelyről éppen pesti küldöttek és a falu elöljárói tanácskoztak odabenn. A feltüzelt tömeg egyre közelebb nyomult a tornácos házhoz, két rendőr puskával igyekezett megfélemlíteni, visszaszorítani őket. Ám az emberek egyre dühösebbek lettek, és a nép be akart törni a községházára. „Tecsik tudni, olyan volt az egész, mint a vihar, abban már senki sem tudta, hogy mi történik.” Pedig a mennydörgés csak ezután következik. Az egyik rendőr, aki fegyverével vigyázza a népet, a puskát csövével felfelé a földhöz veregeti, s egy szerencsétlen mozdulatnál a puska elsül. A rendőr ottmarad. Páni félelem fogja el a tömeget, iszkolnak haza a népek. Bánatuk, követelésük a porban, ebben a pillanatban csak az emberhalál számít. És gyilkost találni könynyű. Igen, ez a fiatalember itt csellengett éppen, ő a tettes ! A felbujtó pedig természetesen a nép ellensége, a plébános. Innentől kezdve szinte követhetetlen gyorsasággal peregnek CLi) az események. Rendőrhad fésüli át a falut, begyűjtés, vallatás, majd Pest, Andrássy út 80. És persze statáriális bíróság. A gyilkosnak választott férfit kivégzik, a plébános halálos ítéletét a kegyelmi kérvény elfogadása után életfogytiglani börtönre változtatják. A többiek évtizedes fegyházbüntetéseket kapnak. íme az egyik első magyar „koncepciós per”, gyors, határozott. A RETTEGÉS évtizedeken át ott búvik a szívekben. Akkor is, amikor kivert foggal, tíz év után hazatérnek a börtönből. Akkor is, amikor talpra állnak, és megpróbálják továbbvinni az életet, mert muszáj. Akkor is, amikor téeszt alakítanak. És akkor is, amikor ott ülnek a tisztaszobában, a tarka faliszőnyegek előtt, vagy a viaszosvászonnal leterített konyhaasztalnál, és szelíden elmesélik Ember Juditnak, hogy mi is történt 1948-ban Pócspetriben. A megalázottság bélyegét ezeknek az embereknek a homlokáról, és általában erről a megbélyegzett faluról még nem „égett le” senki. Az egyik csontváztestű öregember a betegágyáról tekint riadtan felénk: „Kérem szépen, nem lesz nekem valami bajom abból, hogy így elmesélek mindent?” És hiába feleli a filmben Ember Judit: „Ugyan, Péter bácsi, hiszen már nem olyan idők járnak.” Tudjuk, persze. Ám a nézőtéri fészkelődés is jelzi: elkínzottan bizonytalanok vagyunk. Hiszen a rendező ezt a filmet 1982-ben készítette, és a ki tudja ki által, ki tudja mi okból becsukott dobozfedél csak ma, és most is csupán félig nyílt ki... És nem az a baj, hogy az alkalmi vetítésen néhány embernek nem volt elég ereje a fájó dokumentumok elviselésére, sokkal inkább az, hogy az utóbbi hat esztendőben sem volt elég erő és akarat arra, hogy teljes rehabilitációt adjunk negyvenéves történelmünk kárvallottjainak. Székely Anna A József Attila Színház előadása Szabotázs a hivatali gépezetben •Gáspár Margit: A császár messze van Még szerencse, hogy—• XVIII. századi Ráby Mátyás királyi kancellista életéről oly keveset tudunk — inkább ő az anekdotagyűjtő Tóth Béla hőse, mint a valóságos történelemé —; keveset, hisz még önéletírásáról sem biztos, nem apokrif-e. Szerencse, mert romantikus-kalandos alakja így elvisel mindenfajta formálást, belemagyarázást, és átalakítást; már Jókai Mór is a maga ízlése szerint formálta meg a figurát a Rab Ráby-ban, és azóta menynyien még! Az udvari hivatalnok, akit a felvilágosult II. József azért küldött vissza szülőhazájába, hogy rendet csináljon a korrupt megyei hivatalnokok között, jelesül a Pest környéki Szentendrén így tehát képlékeny alak. Gáspár Margit drámafeldolgozásában (A császár messze van) arról szól — egyáltalán nem tiltván meg a nyilvánvaló áthallásokat —, hogyan képes ellenállni a társadalmilag elmaradott, lokális érdekeket szolgáló korrupt bürokrácia a még oly jó szándékú, de távolról jött intézkedéseknek. Az igazi élettörténetben a császár kimenti a sárral bemocskolt, hínárral körülfont, majd hamis váddal börtönbe csukatott Rábyt szorongatott helyzetéből. Gáspár Margit a küldetést megduplázza. Ráby így most már teljhatalommal jön ismét Budára, de a legfelsőbb parancsot kinevetik, menlevelét összetépik a rendi képviselet emberei, és életét nem is — később majd a forradalmi Franciaországba fog szökni —, de emberi boldogulásának lehetőségét elveszíti. A helyi közegellenállásról szól tehát a darab, a magát kisebbnagyobb sasfészkekbe bevett helyi hatalom valóságos erejéről. Ennélfogva elsőrangúan példázatszerű, és a József Attila Színház közönsége nem is mulasztja el ennek megértését — és egyetértését — jelezni. A szerző egyáltalán nem fest optimista képet, sőt, mintha csak azt is sugallni akarná, milyen nehéz egy még virulens, a késleltetett fejlődés okán elmúlásra még meg nem ért társadalmi formációt meghaladni, és ennélfogva milyen kevés esélye van a „felülről vezérelt” reformunak. (Lám, József is viszszavonta ezeket.) Mint Gáspár Margit darabjaiban annyiszor, történelmünkkel és jelenünkkel együttesen szembesülünk. S hogy ez a szembesítés sikerüljön, arra az okosan-logikusan építkező Iglódi István jó partner. Már nyáron a Gyulai Várszínházban látható volt ez a rendezése, s most is meggyőzött a szerző hűvös és fölényes érvelésének tiszta interpretálásáról. A színház legutóbbi korszakának egyik legjobb produkcióját mutatta fel az egyszerre intellektuálisan mély és kellemesen „olvasmányos” előadásban. Hogy tényleg a legjobbat, azt csak akkor írhatnánk, ha nem volna gondunk a színfiadra állítás felesleges többrétegűségével Egy mögöttes árnyszínpad hivatott biztosítani — mit is? A regeszerűséget? Miért? Egy narrátor zenés betétekkel is szolgál, ezek hol kellemesek, hol kevésbé, ám mit sem adnak hozzá az önmagában zárt drámához, melynek amúgy is van zenei aláfestése (méghozzá igen szép, főként a magyar és zsidó folklórelemek funkcionális beépítése révén. Ezek Selmeczi György leleményei, míg a versszövegeket Dalos László írta). Aztán eljutunk még az öregedő Ráby történetéhez — sőt egy előrevetett jelenetben a francia forradalomhoz is —, mindez egy kicsit széthúzza a darabot, és az élettörténetet nyújtja anélkül, hogy a példázatértékű konfliktust erősítené. Ebben a laza — ám csak az igazi Gáspár Margithoz képest laza — dramaturgiai keretben azután felbukkan néhány jó színészi alakítás. A legszebb dirámaívet a női főszerepet alakító Bánsági Ildikó húzza meg; valamelyest elmarad tőle drámai erőben Rátóti Zoltán, mint Ráby. Szakácsi Sándor, a narrátor, Figurás szerepében igen nyájas alakítás; nem az ő hibája, hogy kicsit sok van belőle. Szívesen emlékszünk még a mindig kiváló Újréti László, azután Andorai Péter, Tolnai Miklós, Bánffy György és egy epizódban Borbély László nevére. L. A. Stein Aurél-díj Az Angol Királyi Társaság első alkalommal ítélte oda magyar kutatónak a Stein Aurél-alapítvány ösztöndíját. A Pécsett élő Bárdi László történész-nyelvész folytathat kutatásokat a felhasználásával Belső-Ázsiában. A magyar származású Stein Aurél (1862—1943) a XX. század legnagyobb Kelet-kutatója, több sikeres expedíciót vezetett Ázsiában brit állampolgárként. Munkásságának folytatására létesített alapítványt. A pécsi szakember egy évtizede kutatja a népvándorlás korának ázsiai szakaszát, különös tekintettel a magyar és a rokon népek (hunok, kazárok, besnyők, uzok, alánok, jászok, stb.) eredetére. Bárdi László a Stein-alapítvány támogatásával többhetes utat tervez. Az előzetes tárgyalások szerint Belső-Mongólia és Kelet- Turkesztán olyan vidékeit is felkeresi majd, ahol európai kutató még nem járt, bár jelenlegi ismereteink szerint Ázsiának ebből a részéből indultak el a népvándorlás nagy hullámai. (MTI) Magyar tudósnak először O ■ Magyar Hírlap -