Magyar Hírlap, 1988. december (21. évfolyam, 286-311. szám)
1988-12-24 / 306. szám
„...Amikor 1945. február 12-én a szovjet csapatok elfoglalták a németek által „Erőddé” kikiáltott Budát és a magyar fővárosban az utolsó puska is elhallgatott, a kiégett budai várban két zászlót lobogtatott a jeges, téli szél. A Vörös Hadsereg harci lobogóját és egy piros-fehér-zöld, nemzetiszínű zászlót. Ez a zászló egy önkéntes magyar egység harci lobogója volt: az 1945. január végén, február elején alakult Budai Önkéntes Ezredé. A Budai Önkéntes Ezred - amely egyben az 1945 után alakult demokratikus hadsereg első reguláris köteléke volt - a budai vár elfoglalásánál, illetve a kitörő németekkel folytatott tűzharcban több mint 6000 embert vesztett... Az ő tiszteletükre és az önkéntes magyar honvédek érdemei kihangsúlyozására engedélyezte Malinovszkij marsall, hogy a szovjet győzelmet jelző vörös zászló mellé a Budai Önkéntes Ezred is kitűzhesse a magyar nemzeti lobogót..." (Gosztonyi Péter 1977) „...Paradox, de az ötvenes években a kapunak csak azt az oszlopát lehetett bemutatni, ahol a szovjet hadilobogó volt...” ...Egy másik groteszksége az esetnek, hogy ez az értékes történelmi és nemzeti ereklye ma Svájcban van a Schweitzerische Ost-Europa Bibliothek igazgatójánál, Gosztonyi Péternél. Reméljük, az illetékes szervek lehetővé teszik, hogy a budai önkéntesek fasizmus elleni harcát szimbolizáló zászló minél előbb a Hadtörténelmi Múzeumba kerüljön. Gosztonyi Péter ez elől nem zárkózik el." (Ölvedi Ignác 1986) -Hogyan került önhöz a zászló? - kérdezem Gosztonyi Pétert, a Svájcban élő magyar hadtörténészt. - Én a hatvanas évektől kezdve sokszor jártam Németországban. Hol Waffen SS-eket, hol német tábornokokat, politikusokat, hol magyar tábornokokat kerestem, akiknek visszaemlékezései sokat segítettek a kutatómunkáim során. A zászlóval kapcsolatos jegyzeteimből megállapítható: Köln mellett, egy kisvárosban hívták fel a figyelmem, hogy él itt valaki, aki Budapestnél harcolt, így bukkantam Stephan Drechslerre, azaz Derűs vagy Deres Istvánra. A magyar vezetéknévben azért vagyok bizonytalan, mert a tinta elmosódott, ennek is, annak is lehet olvasni. Drechsler urat magyar tisztként említették, aki részt vett a budai csatában, s azt hittem, a kitörési kísérletről hallok majd tőle. Kiderült, hogy egyszerű közkatona volt, erdélyi származású, nem is ismerte Budapestet, a háború vihara sodorta Magyarországra. A történet attól kezdve vált izgalmassá, amikor említette, hogy a Budai Önkéntes Ezred soraiban harcolt. S a beszélgetésünk végén mutatta meg nekem a zászlót, amit féltő gonddal csomagolt ki valami abreszféléből. - Hogyan jutott Drechsler István a zászló birtokába? - Elmondása szerint a zászlót 1945. február 11-12-re virradó hajnalán „zsákmányolta". Az Erdélyből elszármazott szakaszvezető 1945. február 8-a körül csatlakozott az akkor Horthy Miklós tér egyik házában lévő magyar katonai egységhez, amelynek parancsnoka Vanházy Oszkár alezredes volt. Vanházy elhatározta, hogy szűkebb vezetési törzsével és a környék magyar katonáival együtt átáll a szovjet hadsereghez. Ez az erdélyi katona, aki jól beszélt románul s valamelyest oroszul is tudott, részt vett az átállási megbeszéléseken, s utána szíves lélekkel kivette részét a megalakulandó Budai Önkéntes Ezred harcaiból. Neki támadt az a gondolata, hogy helyes lenne, ha egységének magyar zászlója lenne, mert ők magyar honvédek s magyar ügyért - a budapesti csata lerövidítéséért - harcolnak, így mesélte el ezt nekem 1970 nyarán, mikor találkoztunk. - Amikor elcsendesült a harci lárma a Várban, s gyülekezett a még életben maradt önkéntesek gyér serege a budai Nagytemplom tövében, a romok között, elővett a zubbonya alól egy, a Werbőczy utcai házból „zabrált” nemzeti zászlót s azt kérte a parancsnokától, hogy legyen ez a piros-fehér-zöld, címermentes lobogó az egység hadizászlaja. . így került azután e zászló Mali,novszkij parancsára a Vörös Hadsereg győzelmét hirdető harci lobogó mellé, a turulmadár melletti kapura. - De nem maradt ott... - A harcok után a Budai Önkéntes Ezredet Kelenvölgybe irányították. Ők, akik arra vártak, hogy az akkor már működő debreceni Ideiglenes Kormány Honvédelmi Minisztériumának alárendeltségében, zárt magyar kötelékként részt vehessenek a Vörös Hadsereg mellett a dunántúli harcokban, arról értesültek - igaz nem hivatalos úton -, hogy a szovjetek le akarják őket fegverezni, s Jászberénybe, egy hadifogolytáborba kerülnek. Ezek a rémhírek kezdtek mindinkább igaziakká válni, s így vagy úgy, a Budai Önkéntes Ezred kelenvölgyi táborában egyre nőtt az izgalom. S amikor valóban megjött a parancs február, végén, hogy az ezred gyalogmenetben induljon útnak Jászberénybe, felbolygatott méhkashoz hasonlított a honvédtábor. Mindenki tudta, hogy Jászberény és Gödöllő a két gyűjtőtábor, s onnan az út Románián át, Jassinon keresztül Szibériába vezet. A már kialakulóban lévő rend felbomlott, napirenden voltak a szökések. István is úgy határozott, hogy nem megy Jászberénybe. Az addig féltve őrzött csapatzászlót magához vette, zubbonya alá, a testére csavarta és egy ügyes csellel sikerült elhagynia a kelenvölgyi tábort. A többi már röviden elmondható. A Jászberénybe 1945 márciusában elvonuló Budai Önkéntes Ezredet először a hadifogolytábor közvetlen közelében, az ottani méntelepen helyezték el. Fegyvereiket le kellett adniuk. Később, március végén belőlük szerveződött az 1. demokratikus magyar hadosztály. Minderről persze az erdélyi szakaszvezető nem értesült, nem értesülhetett. A románoktól megszállt Erdélybe nem akart visszamenni. Budapesten nem találta a helyét, s 1946 folyamán átlépte az osztrák határt és Németországban telepedett le. A Budai Önkéntes Ezred zászlaját - amolyan ereklyeként - azonban mindvégig megőrizte. - Sokáig nem hallottam róla, aztán 1976 novemberében szomorú hírt hozott a posta. Felesége - egy német nő - írta, hogy „Piszta" tüdőrákban elhunyt. Pár nap múlva csomagot kaptam az NSZK-ból, István özvegye küldte, a zászló volt benne, s egy pár sor németül: Pista kívánta, hogy a történelmi ereklye halála után hozzám kerüljön. Őrizzem én meg e lobogót, legalábbis addig, amíg a zászló vissza nem kerülhet Budapestre, méltó helyére, a budai Hadtörténelmi Múzeum ereklyéi közé... - Gosztonyi úr, felajánlotta ön a zászlót valamelyik arra illetékes intézménynek, vagy személynek ? - Nem ajánlottam föl soha, senkinek, azért mert néhányan azt gondolhatták, mondhatták volna, hogy ezzel én „megveszem" a hazajövetelemet. Tudja, nekem 1980-ig nem volt szabad hazajönnöm, és még a látszatát is el akartam kerülni annak, hogy ezt bárki a zászlóval hozza összefüggésbe. De az igazsághoz tartozik, hogy már 1971-ben dr. Tóth Sándor hadtörténészen keresztül a Hadtörténelmi Intézethez fordultam felvilágosításért a Budai Önkéntes Ezred, valamint a zászló történetét illetően. Lényegében tehát azóta és egy 1977-ben írott cikkem révén az illetékesek tudnak róla. - Mégis mi vezérli önt, hogy ilyen kitartóan - egyelőre eredménytelenül - de vissza akarja juttatni a zászlót Magyarországra ? - Nézze, nekem semmi személyes előnyöm nem származik abból, ha a zászló hazakerül, ilyesmire nem is gondolok. Távol áll tőlem, hogy nevemet, személyemet előtérbe helyezzem. Én egy halott ember végakaratát szeretném teljesíteni, aki rám bízta, hogy őrizzem a zászlót addig, amíg méltó helyére vissza nem kerülhet. Ha eddig nálam volt, még maradhat további évekig. Azt is elképzelhetőnek tartom, hogy a zászlónak nem kell feltétlenül a Hadtörténelmi Múzeumba kerülnie, fogadhatja például a Budapesti Történeti Múzeum is. - Dr. Ölvedi Ignác, ezredes, hadtörténész hogyan szerzett tudomást a zászlóról, miként kapcsolódott be a történetbe? - Amikor Gosztonyi Péter írását elolvastam a zászlóról, ismerve a Budai Önkéntes Ezred történelmi eseményeit, harcait, tragédiáját - mert azt én tragédiának tartom, hogy megérkeznek Jászberénybe, és lefegyverzik őket; ezt el lehetett volna kerülni - azonnal az ügy mellé álltam. Mellesleg, hogy mi történt az úton és Jászberényben, elolvasható kollégám. Kis András: „Az 1. hadosztály" című, a Zrínyi Katonai Könyvkiadónál 1979-ben megjelent könyvéből. 1985-ben Peténél szót váltottunk a százlóról. Ő így nyilatkozott: „Ignác, hozom én a zászlót, megírtam, hogy annak itthon a helye, de senki nem érdeklődik a zászló után." Ezért jelent meg a cikkem a fényképdokumentummal együtt 1986 márciusában is MEASZ (Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetsége) folyóiratában. De senki nem mozdult. Amikor barátilag egymás közt szóvá tettem, hogy valamit kellene tenni a zászló érdekében, a Hadtörténelmi Intézet szintén úgy nyilatkozott: mi a bizonyítékod arra, hogy a Gosztonyi Péternél lévő zászló az a zászló, amelyet a szovjet lobogóval együtt tűztek ki a turulmadár melletti kapura? -Ön miért nem kételkedik a zászló eredetiségében? - Én abból indultam ki, hogy az emberek haláluk előtt igazat szoktak mondani. S ha valakinek az az utolsó akarata, hogy küldjék el a zászlót Gosztonyi Péternek, aki magyar, Magyarország történeti kérdéseivel foglalkozik, s általa hazakerülhet a zászló véglegesen Magyarországra, akkor ezt tiszteletben kell tartani, el kell hinni. Ha ezt az embert nem fűzte volna valami nagy dolog a zászlóhoz, nem viszi magával és nem érzi évekig. Tény, a történészek dokumentumokat dolgoznak föl, de a történelem néha produkál olyan eseményeket, amikor a dokumentumoktól el kell tekinteni és az emberi cselekedetek mozgatórugóját kell nézni. Ha a Hadtörténelmi Intézet továbbra is elzárkózik, és arra az álláspontra helyezkedik, hogy nincs elfogadható bizonyíték, Ölvedi Ignác hadtörténész, aki jelenleg a Zrínyi Miklós Katonai Akadémia Múzeumának igazgatója, a zászlót örömmel fogadja és megfelelően gondoskodik arról, hogy az utókor megismerhesse. Dr. Tóth Sándor ezredest, hadtörténészt, a Hadtörténelmi Intézet igazgatóját, az ezred történetének régi kutatóját, Vanházy Zoltánnal, Vanházy Oszkárnak, a Budai Önkéntes Ezred egykori parancsnokának a fiával kerestük fel. - Mit tud a zászlóról, édesapja hagyott-e erre vonatkozó adatokat? - kérdezem Várrházy Zoltánt. —— - Otthon van egy magnófelvétel, mely édesapám visszaemlékezéseit rögzíti a Budai Önkéntes Ezredről. A felvételen szó van a zászlóról, de csak a tényről, hogy kitűzték. - Dr. Tóth Sándor mit tud erről? - 1945-ben, szülőfalumban, Pásztón voltam, s a szovjet parancsnokság meghívott bennünket filmvetítésre. A szovjet hadsereg különböző hadműveleteiről készült haditudósító-felvételeket mutattak be nekünk, s az egyik részlet azzal fejeződött be, hogy két katona egy időben tűzi ki a szovjet és a magyar zászlót a vár belső kapujára. Sokáig nem is gondoltam erre az epizódra, csak később, amikor hadtörténelemmel kezdtem foglalkozni, jutott eszembe ez a jelenet, amit én 1945-ben láttam. Azóta sikerült a felvételt is megtalálni. Bokor László filmrendező, a MOVI igazgatója bukkant rá moszkvai kutatásai során. Ez számomra is új fejleménnyel szolgált, mert sokáig azt hittem, hogy február 13- án a 6. gyalogezred hivatalos ezredzászlóját tűzték ki a szovjet zászlóval együtt a turulmadár melletti kapura. A dokumentumfelvétel tanúsága szerint, azonban egy címer nélküli nemzeti zászlót tűztek ki. - Mit válaszolt Gosztonyi Péternek? - Amikor Gosztonyi Péter megkeresett levélben, hogy ő tud a zászló további sorsáról, én hittem is meg nem is. Azt válaszoltam, hogy engem ez a közlés nem nyugtat meg, hogy ez tényleg a budai önkéntesek zászlaja. Mint már említettem, a Budai Önkéntes Ezred zászlójának hivatalosan a 6. gyalogezred ezredzászlóját tekintették. Magyar zászlót pedig bárki kivihetett magával és ráfoghatta, hogy ez az a zászló. - Úgy tudom, a Hadtörténelmi Intézet birtokában van a budai önkéntesek ezrednévsora. Talán ez is nyomra vezethet... - A Hadtörténelmi Levéltár az ezred névsorát Vanházy Oszkártól megkapta. Az ön kérésére ellenőriztük, de Drechsler, Derűs vagy Deres nevű személy nem szerepel benne - válaszol dr. Tóth Sándor. - Mikor készült az ezrednévsor? - Minden bizonnyal Jászberényben készült - feleli dr. Tóth Sándor. - De mint tudjuk, az illető nem ment le a többi önkéntessel Jászberénybe, tehát ha nem szerepel a neve, akkor ez se pro, se kontra nem bizonyíték, véleményem szerint. - Én szeretnék ehhez valamit hozzátenni - veszi át a szót Varsházy Zoltán. - Emlékszem, apu elbeszéléséből, hogy készült névsor közvetlenül a harcok után is, de az elveszett. Amit Jászberényben állítottak össze, az emlékezetből készült. Talán ez lehet a magyarázata annak, hogy hiányzik a név. Ismét szóba került Jászberény, szeretném, ha megvilágítanák ezt a kérdést, annál is inkább, mert valamennyi budai önkéntesnek a szovjet parancsnokságtól volt magyar és orosz nyelvű igazolványa, valamint igazolásuk arról, hogy a Vörös Hadsereg oldalán vettek részt a fasiszta megszállók ellen vívott harcban... Dr. Tóth Sándor: - Nem arról volt szó, hogy nem bíztak bennük. Arról volt szó, hogy az Ideiglenes Nemzeti Kormány kérésére a SZEB (Szövetséges Ellenőrző Bizottság) katonai osztálya átadta őket a magyar Honvédelmi Minisztériumnak, amely Jászberényt jelölte ki szervezési központul; ott tervezték, részint a Szovjetunióból hazaengedett hadifoglyokból, részint a Budai Önkéntes Ezredből megalakítani az első magyar hadosztályt. Teljesen világos, hogy amíg egy hadosztályt föl nem állítanak, addig nem fegyverzik fel őket. Ez lehet, bántotta az önkénteseket, de ez teljesen egyértelmű. Ők nem voltak hadifoglyok, őket elkerítették a laktanyában azoktól, akiket hadifoglyoknak tekintettek a szovjetek, és ki is vitték őket a Szovjetunióba. -A kérdés Vanházy Zoltánnak szól: mi történt az édesapjával, úgy hallottam később letartóztatták ... Vanházy Zoltán: - Nem ez történt. Egyik nap apu hazajött, s közölte anyuval: végleg hazajöttem, kirúgtak. Letartóztatásról nem volt szó. De kering egy történet, hogy aput behívták az Andrássy út 60-ba, s mikor megkérdezte, mit mondjon a gépkocsivezetőnek, azt válaszolták, küldje el... Dr. Tóth Sándor: - Nyilván kihallgatták valakinek az ügyében... Vanházy Zoltán: - Az biztos, hogy kihallgatáson volt. Tőle tudom, hogy a kihallgatás lényege Rajkék ama paksi találkozója volt. Hogy ők biztosították állítólag ezt a találkozót ... -Hogyan élt ezután az édesapja, aki 1959-ben hunyt el? Vanházy Zoltán: - Se állása nem volt, se nyugdíjat nem kapott. De cikkeket írt „álnéven". A volt katonatársai adták saját nevüket, azokhoz a cikkekhez, amelyek a Hadtörténeti Közleményekben jelentek meg. Ehhez hallatlan nagy bátorság kellett azokban az időkben. A katonatársak közül, akik vállalták ezt, csak egynek a nevét tudom, Gombás Lászlónak hívják. 1953-ban, egy reggel úgy ébredt, hogy nem lát. Megvakult, glaukómás lett. Vak volt, de nagyon jól látta az '56-os eseményeket is. Dr. Tóth Sándor: - A történethez hozzátartozik, hogy Várrházy Oszkár nem nyugodott bele helyzetébe. Elérte, hogy nyugdíjat folyósítsanak neki, visszakapta a tábornoki egyenruháját is.* Rehabilitációs tárgyalása, és a Partizánszövetségbe való felvételét 1956. október 23-án délutánra tűzték ki... - Térjünk vissza a zászlóra. Mi a Hadtörténelmi Intézet álláspontja ez ügyben? - kérdezem dr. Tóth Sándort. - Ha ez a zászló tényleg az a zászló, amit akkor a turulmadár mellé kitűztek, akkor annak itt a helye. Gosztonyi Péter minden további nélkül megteheti azt, amit már nagyon sok nyugaton élő magyar megtett. Felajánlhatja a zászlót a múzeumnak, mint például Aggteleki Béla altábornagy tette hagyatékával, mely a kiugrási kísérlet problematikájával foglalkozik, s levéltárunkra hagyományozta. A zászlót, amely feltehetőleg azonos azzal, amit kitűztek a vár kapujára, a Hadtörténelmi Intézet és Múzeum szívesen utoljtja és méltóképpen őrzik. történészeknek ezzel vűn az a dolgunkt, halyik mindent, ami ehhez a zászlóhoz fűződik. Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetsége. Az asztalt egykori budai önkéntesek ülik körül. Drechsler Istvánra nem emlékeznek, s bizalmatlanok az újságíróval is, aki ezen nem csodálkozik. De idézzük dr. Tóth Sándort: ......Állandó gyanakvás vette körül őket. A hivatalos párt-, állami és egyéb társadalmi szervek kétségbe vonták, hogy létezett a Budai Önkéntes Ezred. Még az is előfordult, hogy valakit kizártak a pártból, mert állítását hazugságnak tartották, s azt feltételezték, hogy nyilván fasiszta múltat kíván takargatni... hovatovább már nem is mertek beszélni ebbéli múltjukról. 1948 után pedig még az önéletrajzukba sem írták be, hogy tagjai voltak az ezrednek ." Majd lassan oldódik a bizalmatlanság, s elő-előbuknak félmondatok......... 1945. február 13-ra visszaemlékezve, nagyon felemelő érzés volt, hogy az ember részt vehetett olyan dolgokban, amivel valamit tudott csökkenteni a magyar szégyenen ... tényleg zenekari kísérettel kerültünk át a Ménes-laktanyába... hajnyírás, fertőtlenítés, enni kaptunk... azt nem lehet mondani, hogy kiemelt ellátást kaptunk, de jobbat, mint az átlag hadifogoly ... le kellett adni a fegyvereket, azt mondták, visszaadják... méltatták röviden az ezred harcban való részvételét... sértett bennünket, mikor a fegyvert elvették, hiszen erős bajtársiasság alakult ki a szovjet katonákkal ..." A zászlóra Sas Lajos így emlékezik: „Fölsorakoztunk a Várban a kapu előtti téren. Két magyar század és egy szovjet század. A bevonulás szovjet katonai zenekarra történt. A díszbeszéd elhangzása után fölkértek egy szovjet katonát, hogy tűzze ki a harci lobogót. Akkor egy magyar tiszt fölkért egy önkéntest, hogy tűzze ki a nemzeti színű zászlót.. A mellettem álló századból az utolsó ember jelentkezett, az ment oda a zászlóval, és mászott föl a kapura, s odakötözte valamivel. Személyesen nem ismertem, hiszen az ezred különböző alakulatokból állt össze, de arra emlékszem, hogy vékonydongájú, cingár gyerek volt... Mikor Kelenvölgyben hivatalosan is megalakultunk, emlékszem a parancsnoki asztal mellé ki volt tűzve egy szovjet és egy magyar zászló... hogy ez az volt-e vagy sem, egyáltalán hogyan került le az oszlopról, nem tudom Horváth Pál: „A logika azt diktálja, ha valaki ezt megteszi, elviszi, éveken át őrzi, anélkül, hogy ehhez bármi anyagi vagy erkölcsi érdeke fűződne, és még halálakor is, mint végakaratát, ezt a kívánságát hagyja meg nekünk, akkor ennek lehet valamilyen igazságmagva. Az itteni beszélgetésből nem derült ki semmiféle konkrétum, amelyik ezt igazolná, de hozzáteszem, az ellenkezője sem.” Farkas Béla: „Ha ez tényleg az a zászló, amit akkor a budai önkéntesek harci tevékenységé- nek az elismerésére engedély«^® tek felvenni, ha ez az eredi* zászló, akkor kitörő lelkesed fogadnánk, mert lenne mit kapaszkodni.. K melléklet Airr 93