Magyar Hírlap, 1989. március (22. évfolyam, 51-76. szám)
1989-03-16 / 64. szám
6 1989. március 16., csütörtök KULTÚRA — MŰVÉSZET Pro (vagy Contra?) Cultura Hungarica A tékozló fiú megtérése... Csernus Tibor retrospektív tárlata a Műcsarnokban Esküdt ellenségei is eljöttek a kiállításra — suttogták a műcsarnokbéli verniszázsról jól értesült bennfentesek, majd nem kis kárörömmel tették hozzá: ... és nyilvánosan is hajlandóak voltak megbocsátani önmaguknak az egykor ellene elkövetett bűneiket... Szó ami szó, a puszta tények önmagukért beszélnek: a hatvanas években egész festőnemzedék volt kénytelen a külföldet választani az itthoni értetlenség, türelmetlenség miatt, a párizsi Csernus Tibortól kezdve az időközben hazatelepült Gyémánt Lászlón át a Nyugat-Berlinben élő és alkotó Lakner Lászlóig bezárólag. Hogyan élte, hogyan éli meg mindezt maga a művész? Jó festő esetében erre már maguk a képek megadják a választ. Az egyik legrégebbi darab az 1951-es Orlai festi Petőfit. Egy évvel a diplomázás előtt, Bernáth Aurél legjobb tanítványaként festette ezt a művészjelölt. Szinte akadémikusan komponált, finom szürke árnyalatokból szőtt, korrekt „trouvaille”-nek, amelynek értékéből az sem von le sokat, hogy a költő fejét, alakját kedvesen-sután elrajzolta — de különben semmi különös sincs rajta, ami előlegezné a későbbi „botrányhőst". Ebből máris megelőlegezhető: nem ő volt provokatív fenegyerek, mások kavarták körülötte a vihart. Az esti iskola egy évvel később már mutatja az oroszlánkörmöket a szilveszteri papírgirlandok fura tekervényével a mennyezeten és a falra vetett, még furcsább árnyaikkal a műteremben. De aztán is szolid szép, élvezhető, téli vagy nyári tájképek sorakoznak, a plein air, a poszt-nagybányai vagy a posztimpresszionista örökséget hasznosítva. Talán az 1954-es, itthoni Téli táj sejtet először a városképen túl valami baljós, fenyegető dermedtséget — szinte megfagy a levegő! —, mert talán milyen más a csupa nyári verőfény, csupa latin temparemontummal telitett francia Taxiállomás ..., hogy aztán a címében, dátumban sokatmondó Angyalföld, 1956. — a maga sötétbe burkolózó gyárudvarával, nyomasztó — alacsonyan fölé feszülő villamosvezetékeivel, piros stoplámpájával, meg a kémények füstjével vegyülő viharfellegekkel szinte szeizmográfként jelezze a közelgő földrengést... És bár újra ragyog az ég, ismét kék a Duna az 1957-es Újpesti rakparton, azért mégis beláthatatlan szeméthalom kellős közepén, kézi targoncán ülve, újságpapírból fogyasztja ebédjét a „munkásosztály”, amely — tudvalevőleg — a társadalom élcsapata ... És itt következik a legnagyobb meglepetés ezen a kiállításon! Amiért annak idején majdhogynem rendőrt hívtak, de éveken át botrányt kiáltottak a piktúra rendjének szigorú őrizői, az ma legfeljebb álmélkodásra és lemondó legyintésre késztetheti a nézőt. Ezért csaptak annyi hűhót annak idején a műítészet pártos művelői? Mert a Saint Tropez (1959) és a Lehel téri piac (1962) vagy a Tengeri csata (1961) és a Színésznők, a Nádas (mindkettő 1964-ből) legfeljebb formai kísérletezésként, technikai bravúrként érdekes. Ez a Nádas keltett kultúrpolitikai izgalmat egykor, ugyanitt, a Műcsarnokban, az országos tárlaton? Ez lett volna Csernus utolsó kiállított képe hazai földön negyedszázada? Paradox módon végül az ódivatú legújabb vonulat — a biblikus, mitologikus ihletésű témavilág — elégíti ki felfokozott várakozásomat. Ehhez kiváló előkészítést nyújt a flamandok kismesteri alázatát közvetítő csendéletek sora: ezek a ropogós cseresznyék a hófehér tányérban, ezek a fényes, zöld hasú görögdinnyék lila karalábékkal a háttérben, ezek az ezüsthasú halak az óntálban és a fonott kosárban, meg ezek az összekötözött fenyők a szemétládák mellett, a piac sarkában (a hetvenes évek végéről és a nyolcvanas évek elejéről), nemcsak szemét-szájat vidítanak, hanem jelképek is. Caravaggio és a neobarokk, a szűz, és a hiperrealizmus modorában elvonul előttünk Lót, Izsák feláldozása, egész sorozatot szentel Józsefnek, — amint elmeséli álmát, vagy amint megfosztják őt ruháitól saját testvérei — (akinek inge, csak vegye magára!), és tanúi lehetünk annak is, miként lesznek egy pillanat alatt Saulusból Paulusok ... (Milyen aktuálisnak tűnik ez a képlet?!?) Mindez pedánsan festett testekkel, a meztelenséget fedő drapériákkal, ám sok-sok archaizmus mellett megannyi anakronizmussal is — mai, moderntárgyakkal, ruhadarabokkal, divatos frizurával — Derek Jarman megrázó Caravaggio-filmjének meggyőző festői átértelmezéseként, I de sehol sem bukkanok nyomára a tékozló fiú megtérésének motívumára, ama bibliabéli, „atyai házba”.... Pedig a minap adtunk róla hírt lapunkban, hogy a festő átvette a Pro Cultura Hungarica emlékplakettet a művelődési minisztériumban ... Vagy ezt még Csernus Tibor se gondolta volna? Wagner István Klebelsberg Kunó emlékezete Hogy a kultúra tegyen naggyá... KÉRVÉNYEK, BEADVÁNYOK sorozatos elutasítása, terméketlen egyeztető tárgyalások, országos és megyei politikai testületek halogató vagy elutasító döntései után, mától végre visszakerülhet a Szegedi József Attila Tudományegyetem Kémiai Intézetének falára egy kalandos sorsú dombormű: Szentgyörgyi Istvánnak A szegedi egyetem alapítása című, 1931- ben készített alkotása. Csákány Béla, az egyetem rektora, Müller Józsefné, a városi tanács elnökhelyettese és Trogmayer Ottó, múzeumigazgató kitartásának hála. Az egyetemet alapító atyák arcmását bárki megtekintheti immár. Köztük azét a férfiúét, akinek a tevékenysége miatt az elutasító határozatok születtek: Klebelsberg Kunó grófét. A húszas évek vallás- és közoktatásügyi miniszterét. Az 1875— 1932- ig élt Klebelsberget évtizedekig az úgynevezett keresztény kurzust kiszolgáló nacionalista, reakciós államférfiként tartotta számon a történetírás és a közvélemény. Munkásságának tárgyilagos értékelésére most Péter László művelődéstörténészt kértük. — A legtöbb támadás Klebelsberget, az ideológust, az elméleti szerzőt érte. Miért? — Vitathatatlan, hogy Klebelsberg az ellenforradalmi rendszer és a bethleni konszolidáció egyik vezető ideológusa volt. Német származású, a német idealista filozófián nevelkedett politikus, úgynevezett neonacionalista írásaival, később a „magyar kultúrfölény” apologétája. Másrészt azonban olyan személyiség, aki fékezni is képes volt a Trianon után elhatalmasodott indulatokat. „A magyar hazát ma elsősorban nem a kard, hanem a kultúra tarthatja meg és teheti naggyá" — jelentette ki 1922 júniusában, amikor miniszterré nevezték ki. Az sem kétséges, hogy konzervatív műveltségeszményt testesített meg: nem, vagy alig pártfogolta Kodályt, Juhász Gyulát, amiért Szabó Dezső meg is rótta — épp a Magyar Hírlap 1927. december 18-i számában. Hadd tegyem hozzá: ez a szemrehányás csak részben volt jogos, hiszen Juhász Gyula később épp Klebelsbergnek köszönhette, hogy nyugdíjat kapott. — Tehát Klebelsberget, az ideológust, aligha rehabilitáljuk. És mint gyakorlati politikust, például mint egyetemalapítót? — Ezek az érdemei felbecsülhetetlenek. Meghatározó volt a szerepe a szegedi és a pécsi egyetem létrehozásában. Részint evvel is a német klasszikus egyetemek mintáit szerette volna követni; terve volt, hogy Szegedet a magyar Göttingává, azaz a természettudományos kutatások fellegvárává, Pécset pedig a magyar Heidelberggé, vagyis a humán tudományok központjává tegye. Szabó Dezső ezért is kigúnyolta azzal az igazságtalan indoklással, hogy a szegedi és pécsi „svábság” szellemi beltenyészetét óhajtja létrehozni. Sajnos, kevesen tudják azt is, hogy a Tihanyi Halbiológiai Kutató Intézetet szintén Klebelsberg kezdeményezésére alapították. — Mit tett a konzervatív, arisztokrata kultuszminiszter a közoktatásért? — Mielőtt a kérdésre részletesen válaszolnék, engedje meg, hogy ismertessek néhány adatot az akkori oktatási és kulturális költségvetésből! Klebelsberg miniszteri tevékenysége idején a költségvetésnek minden évben több, mint 10 százalékát költötték oktatásra és művelődésre; 1926 '27-ben például 15,5 százalékát, ami 8—10-szerese volt a század eleji, és 3-4- szerese a mai arányoknak! Gondolom, ehhez nem szükséges kommentár! Ami a közoktatást illeti: elévülhetetlen érdeme Klebelsbergnek az az 1926-ban elindított programja, melynek során 5000 népfőiskolai objektumot — pontosabban 3475 tantermet és 1525 tanítói lakást — hoztak létre. Ez öszszesen 502 iskolát — benne 402 tanyai iskolát — jelentett. A láncban az utolsó szem éppen a Szeged—Rókusi általános iskola volt. A program végrehajtására hat év alatt ötvenmillió pengőt költöttek. Azt hiszem, felesleges részletezni, milyen sorsra jutottak ezek az iskolák az utóbbi évtizedekben. 1928- ban tervet készített Klebelsberg a nyolcosztályos népiskola általánossá és kötelezővé tételére is. Sajnos, utódjainak közönyén ez az elképzelés meghiúsult. Amint már nem hajthatta végre Klebelsberg azt a tervét sem, hogy a középiskolai rendszert korszerűsítse. — Mit tett Klebelsberg azért, hogy megszűnjön a Trianon után kialakult elszigeteltségünk Európától? — A számos tény közül csak néhányat említek. Az ő kezdeményezésére nyitották meg a bécsi, a berlini és a római magyar kulturális intézetet. Szeged országgyűlési képviselőjeként 1929-ben azonnal pártfogásba vette Juhász Gyula és Hont Ferenc ötletét: rendezzenek a szép Dóm téren szabadtéri játékokat — a Salzburgi Ünnepi Hetek mintájára! Ugyanitt, a Dóm téren, ugyancsak Klebelsberg kezdeményezésére hozták létre a nemzeti emlékcsarnokot. — És most kőhajításnyira innen helyezték el ismét az emléktáblát. De hol helyezhetjük el Klebelsberget történelmünkben? — Mi emberek vagyunk, fényből és árnyékból öszszeszőve. Klebelsberget jogosan bírálták úgynevezett neonacionalista, konzervatív társadalmi nézetei miatt, de arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy „jobbról” is támadták, például a nagybirtokos nemesség, mert a miniszter követelte: ők is vegyenek részt a népiskolai program végrehajtásában. A fényt és az árnyékot egyaránt figyelembe véve, meggyőződésem: Klebelsberg Kunó kultuszminisztert — történelmi emlékezetünkben — Eötvös József, vagy Trefort Ákos után kell számon tartanunk. Lengyel András György Főiskolai filmlevél Akik albérlők a hazájukban Filmünnep Dacosan derűs kifejezés, ha meggondoljuk, hogy a hazai filmszakma közel sincs ünnepi hangulatban, sőt, a gazdaságilag előttünk járó nyugati országok többségében is válságközeli a filmesek közérzete. Mégis, akárhogy is, aki ma főiskolás, annak hinnie kell a filmben, abban, hogy maga és évfolyamtársai vizsgafilmjeinek első nyilvános bemutatása ünnep, esemény, jó hír szakmának és közönségnek. A három külföldi akadémiával együtt megrendezett „főiskolai filmünnepen’' — melynek programjáról hétfői számunkban már szóltunk — mutatkozik be a budapesti Színház- és Filmművészeti Főiskola III. évfolyamos (végzős) rendező-operatőr osztálya is. Tiszteljük meg a filmünnepet a magynk részéről azzal, hogy nagy sikerfilmek és látványos bukások, csillogó fesztiválhírek és szívszorító dokumentumfilmek helyett ezúttal hat, a nyilvánosság elé most kilépő filmrendezőjelöltet mutatunk be ezeken a hasábokon. Az évfolyam hivatalosan riport-, dokumentum-, népszerű tudományos film és video rendező-operatőr osztály, egyszerűbben (bár angolul) „non-fiction képzésnek” is mondják ezt. A hallgatók — mint a hatvanas évek elején — felsőfokú végzettséggel kerültek a főiskolára, többségük a filmszakmában vagy annak környékén dolgozik, vagyis felnőtt emberek, többé-kevésbé kialakult világképpel, szakmai ismeretekkel, élettapasztalattal. Mindez remélhetőleg némi biztosítékot jelent nekik arra, hogy friss diplomával a zsebükben talán munkájuk is lesz: ha más nem, akkor az, amit főiskola nélkül idáig csináltak. A képzés során az ötödik félévben egyébként reklámfilmet is készítenek, természetesen „élesben”, azaz megrendelésre, s ennek bevételét is felhasználják majd a diplomafilm leforgatására. Józan, életszagú gyakorlat ez, ahogy filmjeikből is józanság, racionalitás, a hétköznapok ismerete és tisztelete árad. Meglehet, reménybeli játékfilmjeikben ők is egészen másnak mutatnák be magukat, de dokumentumfilmjeiket ez az illúziómentes, kesernyés tárgyilagosság jellemzi Mint a kábítósok, egészen pontosan egyetlen kábítós kilátástalan sorsát bemutató örvényben című filmet. (Boldizsár András munkája.) Szól a film arról, külföldi mintára milyen kis közösségekkel lehetne az eddiginél több esélyt teremteni a leszoktatásra, felvillantja az egyházi segítség lehetőségét, gyertyafényes-imádságos körben láthatjuk a tegnapi narkósokat. De igazából mégis egyetlen fiatalembert filmez Boldizsár András, egy menthetetlen narkóst, akit gondjaitól egyetlen dolog válthat meg ideig-óráig maga a narkó. A szép happy endes mesékkel szemben ilyen az igazi narkós sors, leszálló ív, melynek a széthullás és a pusztulás a végpontja. A film egy jelenetében a fiú a kamera előtt lövi be magát. Kifogásolható lenne ez etikailag? Szerintem semmiképp, mert e mozdulat a kamera nélkül is megtörténne, így pedig minden tanulmánynál és játékfilmes beállításnál pontosabban rögzíti a kábítószeres éhség és megkönnyebbülés számunkra szerencsére ismeretlen poklát—időleges mennyországát. Ami van, amin kívülálló már ritkán segíthet — bármily didaktikusan hangzik, leginkább csak megelőzéssel. (A film személyiségjogi okok miatt nyilvánosan nem vetíthető.) Van egy anya, becsületes asszony, aki öt gyereket szült és nevelt fel. Négy köztük maga is becsületes ember lett, öszszejárnak és szeretik egymást ma is, az ötödik viszont iszik, garázdálkodik, jelenleg is börtönben ül. Miért? Nem tudja ezt az anya, nem tudja a fiú, s nem tudhatja persze Böszörményi Zsuzsa sem, aki Oh, Carol című — nyilvánosan ugyancsak nem vetíthető — filmjében mindkettejüket türelmesen végighallgatja. Annyit azonban pontosan tud, hogyan lehet megszólaltatni anyát és fiát: szerény, tartózkodó filmje az érzelmek és szenvedélyek kiismerhetetlenségét, a családi múlt jóvátehetetlen titkait közelíti meg. Ki tudná megmondani, kik szenvednek többet e földön: a szülők a gyerekeik miatt, vagy a gyerekek a szüleik miatt? A mozgássérült gyerekek szenvedése persze nem hasonlítható a lelki sérülésekhez. Mánfai Miklós Harmónia című vizsgafilmjében mozgássérült gyermek tanul lovagolni, s álmodik arról, hogy egyszer lovarda helyett majd a végtelen pusztában nyargalhat, idilli, mesekönyvből ismert archaikus életformába csöppenhet. Mert a felnőtt sportból, divatból, passzióból akar lovagolni, de a gyerek számára a ló egy mesés, terrrészetközpontú világ része, s az egésznek csak együtt van értelme számára. Vagy legalább ez a gyerek, nagyon is egészséges lélekkel, így gondolja. Albérlők vagyunk a saját hazánkban, mondja a hajléktalan, átmeneti szállónak nevezett éjjeli menedékhelyre szoruló férfi, Moldoványi Ferenc Itt és most című dokumentumfilmjében. A szegénység lefelé tátongó fokozatait megrázó részletekkel mutatja be a produkció. A befizetetlen számlák miatti végrehajtás, a szinte lakhatatlan lakás, a mindennapi anyagi gond alatt is van valami, a hajléktalanság pokla. Politikailag is igen tanulságos az a pillanat, amikor két, az élet legmélyén élő férfi egymás szavába vágva, egymás mondatát folytatva beszél a nyomoráról: egyikük a vezetők, másikuk a butikosok jólétét emlegeti elkeseredett dühvel. Igen, az életnek erről a táguló perifériájáról a pártház és a maszek butik egyaránt célpont lehet, ahogy Hankiss Elemér is mondja egy tanulmányában. A „népszerű tudományos film" szinte kihalásra ítélt műfajában készített Péter Klára igen érdekes riportot két doppingoláson ért sportolóról és magáról a dopping biológiai hatásairól. Egyikük, a súlyemelő Csengeri a kiütésszerű leleplezés után a helyzetében megengedhető őszinteséggel az igazi felelősökről beszél. Ép ésszel senki sem hiheti, hogy ez a fiatal sportoló önmaga dolgozott ki tudományos programot önmaga doppingolására. A legmegrázóbb az a pillanat, amikor a súlyemelő egy magnóbeszélgetéssel bizonyítja, hogy igenis, tizennégy éves gyerekeket is doppingolnak, tudatosan és megfontoltan. (Vagy legalábbis a gyerekek így hiszik.) Nemcsak a tény meglepő, hanem az is, hogy a helyezésétől megfosztott sportoló nem tagad, mellébeszél, hanem magnóval a kezében bizonyítékokat gyűjt, a maga és sporttársai igazát keresi. Talán, hosszú távon, nem is hiába. Ő végül egy idill a Belvárosból, ahol a maszek butikok köszönik, egyelőre jól megvannak. Tart János Break című kisfilmje a Vörösmarty téren ördöngösen (bár nem is mindig olyan nagyon ördöngösen) breakelő fiúkat filmezi , és közönségüket, jól öltözött, ráérő budapestieket és külföldi turistákat. Látványos az akrobatikus tánc, látványos a szépen felújított tér, látványos az életnek ez a szép, megnyugtató felszíne. Ez is Magyarország, de mind kevésbé csak ez. A hat főiskolás vizsgafilmjeit részben ezeket, részben másokat a három külföldi akadémia válogatásával együtt péntektől vasárnapig a Horizont mozi vetíti. Hegyi Gyula Magyar Hírlap