Magyar Hírlap, 1989. június (22. évfolyam, 126-151. szám)
1989-06-08 / 132. szám
1989. június 8., csütörtök KULTÚRA - MŰVÉSZET Műszaki gyűjtemény Múlt nélkül nincs „goodwill" Múzeumban van a matuzsálemek helye IPARI SKANZENBEN ÉLÜNK. Miért kellene aggódnunk a műszaki múzeumok sorsáért? Hisz sok működő üzemünk is olyan benyomást kelt, mint egy ipartörténeti gyűjtemény. Messzi földről csodájára járnak az önmagukat túlélő gépmatuzsálemeknek. Csakhogy amíg a termelőszféra egy része múzeummá érik, az egész közművelődési intézményrendszert megrázó válság rengésövezetébe kerültek azok a műszaki gyűjtemények, amelyekben fölbecsülhetetlen szellemi és nemzeti értékek halmozódtak fel. — Mikor kezdődött Magyarországon az ipari rekvizítumok gyűjtése? — kérdeztem dr. Bencze Géza muzeológust, a Magyar Történelmi Társulat üzemtörténeti szakosztályának titkárát. — Az első hazai kísérletek körülbelül kétszáz éve külföldi példák nyomán születtek, noha nálunk ez nem polgári tőkés termelés, hanem inkább a felvilágosodás velejárója volt. A Magyar Nemzeti Múzeumban már kezdettől fogva működik a hazai iparfejlesztés eredményeit bemutató technológiai osztály. A reformkorban Kossuth és a honi iparpártoló, védegyleti mozgalom, az iparműkiállítások eszméje további lendületet adott a gyűjtemény gyarapításához. A múzeumügy legnevezetesebb eseménye a millenneumi kiállítás volt (1896- ban). Akkor úgy döntöttek, hogy a Városligetben megrendezett tárlatok közül kettőt megtartanak, így már ebben az évben megnyílt a Közlekedési Múzeum, majd az Alpár Ignác tervei szerint (először még fából és gipszfalakból) romantikus stílusban fölépült vajdahunyadvári mezőgazdasági kiállítás, amelynek kőépületét 1907- ben avatták fel. A legjelentősebb magyar találmányokat, mint például Mechwart András hengerszékét vagy Bánki Donát villanymotorját mégsem itthon, hanem a müncheni Deutsches Múzeumban állították ki először. — Igen. A műszaki múzeum fölállítását az is sürgette, hogy egyre több termeléstörténeti érték került ki ellenőrzés nélkül külföldre. A Magyar Mérnök és Építész Egylet, Lósy- Schmidt Ede főkönyvtárossal az élen, legnagyobb igyekezete ellenére is csak 1935-ben nyithatta meg a Magyar Műszaki Múzeumot, amelyet aztán 1939- ben Kassára költöztettek. A felvidéki kohászatot és bányászatot reprezentáló anyag jelenleg is ott van. A háború után a többi tárgy pedig később vagy soha nem került vissza az országba. Újabb előrelépés 1954- ben történt, amikor megalakult a Műszaki Emlékeket Nyilvántartó és Gyűjtő Csoport, amely az ipar átszervezésekor a termelésből kikerülő gépeket, épületeket felkutatta és lajtsrámba vette. Két évtized alatt olyan hatalmas anyagot gyűjtöttek össze, hogy erre alapozva jöhetett létre az Országos Műszaki Múzeum, melynek máig nincs állandó budapesti kiállítóhelye. Ideiglenesen — 1973 óta —, egy raktárépületben működik ... — Azt pedig tapasztalatból tudjuk, hogy nincs állandóbb annál, mint ami idegilenes. A raktárakban műtárgyak ezrei hevernek, amelyek ritkán — vagy soha —, nem kerülnek a nyilvánosság elé ... — Az országban 13 iparági szakmúzeum és több mint száz különböző szakgyűjtemény van. Ezek koordinálása szinte lehetetlen. Vannak olyanok, amelyeket minisztériumi tárcák tartanak fenn, míg a többit vállalatok, helyi közösségek gondozzák. Egyik megközelíthető, a másik gyárkapun belül van. De ma már valamennyinek a finaszírozása körül komoly gondok vannak. A vállalatok a fejlesztésre szánt összegekből már nem képeznek alapot az ipari hagyományok védelmére. Az Ipari Minisztérium megvonta támogatását a veszprémi Országos Vegyipari Múzeumtól, amelyet csak megyei összefogással lehet megmenteni. Új jelenség: ha egy vállalat csődbe megy vagy mondjuk részvénytársasággá szerveződik, akkor munkásnemzedékek történelme és szakmai kultúrája tűnik el nyomtalanul. Ez a veszély fenyeget most a Ganz-MÁVAG esetében. Ilyen helyzetben szinte képtelenség egy országos tárgykatalógus készítése. Ami pedig az ipari emlékek védelmét illeti, az azért nehéz ügy, mert a védetté nyilvánítás a fenntartó, a tulajdonos részére olyan kötelezettségvállalással jár, amelynek anyagi konzekvenciái is vannak. — Mit tehet az önök üzemtörténeti szakosztálya? — Mi elsősorban szakmai és módszertani segítséget tudunk nyújtani. Pénzügyi lehetőségeink nagyon szűkösek, mert az utóbbi időben csökkent a szakosztály támogató, pártoló tagvállalatok száma. Különböző cégek megrendelésére 1967 óta jelentetünk meg üzemtörténeti munkákat, muzeológusok, levéltárosok, szakírók bevonásával. Például most készül a budapesti tömegközlekedés történetének második kötete, a százéves selypi és hatvani cukorgyárak jubileumi kiadványa, és még sorolhatnám ... A szakma számára rendszeresen megjelentetjük periodikánkat, az Üzemtörténeti Értesítőt. — Bevallom, korábban nem tudtam az önök tevékenységéről. — Sok vállalat is így van ezzel. Pedig a komoly üzletpolitikát folytató cégek már felismerték, hogy milyen fontos a hagyományokban gyökerező jó imázs, a „goodwill” kialakítása. Nagy múltú vállatok történelmi kontinuitásuk hangsúlyozásával igyekszenek az üzleti partnerek bizalmát megnyerni. Hasonló szerepe lehet a helyi gyűjteményeknek is. Vannak vállalatok, ahol az üzemtörténeti kiállításon keresztül vezet az út a vezérigazgatói irodába. — Tíz év után, most tartották második tanácskozásukat Veszprémben. Milyen kérdésekre irányította rá a figyelmet az üzemtörténeti konferencia? — Számos üzemtörténeti csoport és klub működik az országban. Most úgy tapasztaljuk, hogy ezek elvesztették lendületüket. Az üzemtörténetírás újabban a kereskedelmi reklám szolgálatába szegődik, ami önmagában nem lenne baj, ha ez nem szorítaná teljesen háttérbe a tudományos szempontokat. Az üzemi gyűjtemények ma már nem a minőségi gyarapodásért, hanem a puszta fennmaradásért küzdenek. Stark R. László Könyvhét '89 . Csipkerózsa Fájdalmasan időszerű misszió Abban az ellenállhatatlan sodrású áradatban, amely az idei könyvhét kínálatát jellemzi, mikor is a kiadók azonnal és egyszerre próbálják pótolni évtizedek felhalmozott adósságát, s a bőség zavarában az egyik kiváló könyvtől nem látjuk a másik kiváló könyvet, félő, hogy észrevétlen marad — már csak szerény kiállítása, szolid borítója miatt is — Ignotus Pál Csipkerózsa című emlékezése, melyet a Múzsák Kiadó a Petőfi Irodalmi Múzeum közreműködésével jelentetett meg. Szerzője a századforduló meghatározó kritikusának, a Nyucsat alapító főszerkesztőjének, a „nagy” Ignotusnak nem kevésbé tehetséges fia, a két háború közötti magyar irodalmi élet egyik originális személyisége, a népi-urbánus viták főszereplője, a Szép Szó című rövid életű, de hatásában annál jelentősebb folyóirat szerkesztője, s egyben szerkesztőtársának, József Attilának utolsó éveiben bensőséges barátja, és hűséges támasza. 1938-ban, a fasizmus európai és itthoni térhódításának fenyegető légkörében Ignotus nem látott a maga számára más lehetőséget: Angliába emigrált, ahol később csatlakozott Károlyi Mihály köréhez. A háború után, a londoni magyar követség munkatársaként tevékenykedett. 1945 és 1948 között vetette papírra emlékezéseit, melyek nagy része folytatásokban jelent meg a Haladás nevű lap hasábjain. A mű végül töredékben maradt, ahogy korábban sem kedveztek az idők a harcosan baloldali, de „felekezeten kívüli” Szép Szó alkotógárdájának. 1948-tól ismét nem volt helyük a hatalmat kisajátító (s a történelmet is kisajátítani akaró) kommunista vezetés alá kerülő, „utolsó csatlós”ból immár első csatlóssá fejlődő országban. S szerzőknek, könyveknek egyaránt megvan a maguk sorsa: 1949-ben, hazalátogatásakor Ignotus Pált koholt vádakkal letartóztatták, közel hét év után szabadult, s 1956 végén újabb emigrációba kényszerült. A Csipkerózsa pedig most jelenik meg először könyv alakban, címével is jelezve : nem akármilyen feladatra vállalkozik, varázsigéktől elbódult, hosszú nemzeti-népi álomból, s amnéziából akar minket fölébreszteni, fölrázni. Szóljon elsőként az üdvözlet e szép és újra fájdalmasan időszerű felvilágosító missziónak, örüljünk annak, hogy az egykori vitapartnerek és ellenfelek közül szót kap az urbánus fél is. Ignotus Pál 1947—48-as tanúságtétele talán megkésve sem túl kései adalék a tárgyilagos ítéletalkotáshoz. Annál is inkább, mert lenyűgöző őszinteséggel, magát sem kímélő kérlelhetetlenséggel számol be saját maga és mások szellemi és politikai útjáról, tévelygéseiről, kisiklásairól. Éppen azért, mert ifjú korában ő is átesett a kuruckodó nemzeti fertőzésen, vált később védetté a betegség újabb változataival szemben. Lehet, hogy kegyetlen, de mindenképpen találó, ahogy például az általa becsült, ám illúziókat kergető s érte az életével fizető Sárközi Györgyöt jellemzi: „Finomabb egyéniség volt, s emberségesebb is, szociális ábrándjaiban őszintébb is, semhogy ,dzsentris legyen; de lelkesebb sznob, és félénkebb a hatalmi rend szólamainak lemérésében, semhogy letegyen a vágyképekről, amelyek a gettóból kiemelkedett kereskedőt fürjtollas kalap vásárlására ösztönzik ... Olyan dzsentrinek álmodta magát, aki az osztályával meghasonlott." Hasonló megértéssel és szigorúsággal közelített a hozzá közel állókhoz is. József Attila politikai ingadozásairól például ő adta a legpontosabb képet, s ez mit sem von le a baráti gyöngédségből, az életműnek kijáró megbecsülésből és tiszteletből. S éppen ezért a költő kortársai közül — Vágó Márta mellett — Ignotus Pál a legmegbízhatóbb emlékező. Tegyük hozzá: a pontosság ugyanakkor korántsem jelent kínos pedantériát, a Csipkerózsa érdekes és élvezetes olvasmány, szigorú ítéleteit a szerző legtöbbször iróniával és humorral oldja. S így kevéssé érthető, hogy a művet sajtó alá rendező, s e munkájáért csak dicsérhető Nagy Csaba a könyvhöz írt előszóban miért tartja szükségesnek bírálni-mentegetni Ignotust. Természetesen bírálni lehet és kell a Csipkerózsa szerzőjét, de mentegetésre aligha szorul. Amit meglátott, és kimondott szélsőségekben gazdag huszadik századi történelmünkről, sajnálatosan beigazolódott. Mint az is, hogy a demokráciával szemben nem igazi alternatíva valamiféle „harmadik út”. Veres András -1.1 Magya Hírap Filmlevél helyett kissé zavarban vagyok. Lehet, hogy fel kell számolni filmlevél-rovatunkat. A minap a rádióban már forradalmian megújították a műfajt, mi sem maradhatunk sokáig konzervatívak. Minek oldalakon — hasábokon — keresztül fejtegetni valamit, amit fölösleges? A rádióban azt mondták egy új amerikai filmről, hogy „Baroraian jó”. És kész. Ezzel a kritikával aztán nem az fog történni, ami sajtóbeli elődjeivel, történetesen, hogy elijesztik a közönséget. Mert, ha a kritika azt írja egy filmről, hogy jó — persze, igen terjedelmesen —, akkor a rutinos néző messzire kerüli a mozit. Ha viszont utálkozva fanyalgunk a filmen, akkor a szórakozni vágyó néző „szagot kap”, és nem is csodálja, ha már az üzérektől jut jegyhez. A kritika bizalmi válságában — hogy legalább ezzel a kifejezéssel siessek korszerűsödni — korszakos újítás a „baromian jó”. Most már csak az a baj, hogy ha megölnek, sem bírom leírni a Duna Film új szuperprodukciója, A dal neve Wanda kritikája gyanánt, hogy „Ez is baromian jó". Még az sem megy, hogy „Tök menő". Azt meg mégsem engedhetem meg magamnak, hogy odavessem: „Eszméletlenül nagy hülyeség." Vagy: „Állati erőltetett." Ugyanis a tőmondatos bírálat sohasem olyan népszerű, mint az ugyanolyan tömör dicséret. Nem lehet nem végigolvasni, míg a hosszú lére eresztett fanyalgás előnye, hogy akit érzelmeiben sért, az már az elején abbahagyja ... Ráadásul A hal neve Wanda című angol filmvígjátéknak van néhány kitűnő lapja, amellyel már a plakátharcban indul. Ön, aki szereti a vígjátékokat, de Wandáéknak még csak a plakátját látta, a hírverését hallotta, úgy értesült, hogy a film egyik főszereplője — bizonyos Kevin Kline — az idei Oscar-díjak egyikét kapta meg, a „férfi mellékszereplő” kategóriában. (Lehet, hogy az általa játszott Ottó csak nekünk tűnik főszerepnek, Amerikában kizárólag a címadó szumátrai díszmániát és a neki nevet adó tüzes ifjú hölgyet tartják annak?) Egy Oscar-díj — főleg erre mifelénk, ahol különösképpen nagyon tiszteljük ezt a díjat — pedig igazán nem semmit Aztán még az is lehet, hogy a forgatókönyv is díjat nyert, méghozzá Olaszországban, mivel ott terjesztették föl az íróját a David di Donatella-díjra. És az olaszok értenek anynyira hozzá, mint egy nyavalyás magyar filmkritikus, tehát hogyan merészel... ? ! Hát nem is merészelem leírni, hogy „eszméletlenül nagy hülyeség”, sem azt, hogy „szörnyen erőltetett”. Inkább felhívom a figyelmüket rá, hogy az állatvédők kíméljék magukat e filmtől, különös tekintettel a benne szereplő pincsikutyák és az akváriumi díszhalak sorsára. Ahány állatvédő — véletlenül — látta ezt a filmet, mind igen fölháborodott, többen talán föl is jelentették a rendezőt, bizonyos Charles Crichtont. Legyenek óvatosak az ügyvédek is, mert a forgatókönyvíró-főszereplő John Cleese olyan szerepet írt magának, amely kevéssé törődik a szakma tekintélyével, s melyben a nagyobb hatás kedvéért olyan ügyvédet látunk, aki néha gatyában táncol. Kíméljék magukat a középkorú — nyilván jogosan —, házsártos hölgyek is, akik maguk sem kapnak a férjüktől ékszert ajándékba. Ezenkívül tartóztassák magukat az izgalomtól (mely a bosszúsággal jár) a nagy orrú kislányok, az átvert szeretők, az élettársukban megbízó betörők, a kutyatartók, a dadogósok, magukról a kutyákról és a halakról nem is beszélve. A többiek menjenek, és nézzék csak meg nyugodtan, hátha tényleg jól szórakoznak rajta. (virág) Máriák és Wandák Tanév végi szakmai bemutató a főiskolán Epreskerti impressziók Már érik a fekete faeper a Bajza és a Kmety utca sarkán — amelyről a régi Epreskert valaha a nevét kapta — de messziről szomorúan konstatálom, hogy ismét tövestől kivágtak néhány ősfát, másoknak meg törzsig csonkították a koronáját. Sajnálatos, hogy a századfordulós Pest eme többé-kevésbé érintetlen szögletét is egyre inkább kikezdi modern korunk rákfenéje ... Szerencsére, az épületek patinás külseje még őriz valamit az eredeti atmoszférából, és a műemléki falak között változatlanul bohém hangulat honol! Ilyenkor — évről évre — számot adnak a képzőművészeti főiskolás hallgatók a termésről, elsőstől a végzősig — valamennyi szakon. A rajzbakokat például egész egyszerűen kihúzták a szabadba, az eresz alá, — a régi szobrok őrzik csupán őket —, a műtermek falára pedig felkerültek a növendékek munkái, sőt, játékosságból itt-ott jutott belőlük a plafonra is ... Mégsem szokványos kiállításon járunk, mert a testes rajzmappák is ott sorjáznak a fal mellé támaszkodva, a sarokban, avagy egyszerűen a padlón, a madzag sincs irigyen csokorba kötve rajtuk, bárki belelapozhat a vázlatlapokba, még talán emlékbe is elvihetne belőlük, ha annyira kísértésbe esik, de hát betyárbecsület is van a világon, főleg ennyi jó értelemben vett, ifjonti lezserség és „belénk helyezett” bizalom láttán. A földszinti termekben először a festőrestaurátorok, valamint az alkalmazott grafikusok tanulmányaira, terveire bukkanok, így a témaválasztás sem lehet más, mint ami a mesterségismerethez, a szakmai alapokhoz feltétlenül szükséges: csendéletek és aktok, portrék a műteremben különböző pózokba beállított modellel — akárcsak közel egy évszázaddal ezelőtt... És persze csontváztanulmányok is, meg művészeti anatómiai lapok, amelyek mintha a néhai Barcsai mester világhírűvé vált albumának lapjairól kerültek volna fel ismét e falakra. Az alkalmazott technikák is a pofonegyszerűtől haladnak a bonyolultabb felé: kezdve a tűhegyes ceruza, folytatva a papíron puhán futó, akár kézfejjel, ujjbeggyel is jól mázolható szénnel, vagy a hagyományos diófapáccal, a tollal és ecsettel felvitt, lavírozott tussal, netán a vízben bőven áztatott akvarellel folytatva a sort, aztán lassan eljutunk így a porózus pasztellhez, a száraz temperához, az oldottabb olajhoz. Ebben sincs sok különbség a régebbi és az újabb korok között — ha igazán őszinték akarunk lenni önmagunkhoz és másokhoz —, de az már feltétlenül zaklatott napjaink türelmetlenül újat akaró modora, amikor mindezeket keverik egyetlen, úgynevezett „vegyes technikájú" alkotáson! Látom, egyik-másik kép előtt a diákkollégák is kíváncsiskodva állnak és még a kezükkel is megérintik, végigsimítják, szinte kitapintják a technikai bravúr titkát, így próbálván megfejteni a rejtélyt, a „truváj” fortélyát firtatván . . . Felsőbb régiókban — értsd: felsőbb évfolyamokon és felsőbb emeleti termekben — már félkész vagy kész, sokszorosított grafikai produktumokat is találhatunk: könyvborítót és illusztrációt, lemeztasakot, valamint film- és színházplakátot. (Eleinte nem értettem, hogy miért visszatérő motívum épp Baudelaire, de aztán egy folyosófordulón belebotlottam a pályázatot hirdető falragaszba, amelyen épp erre a témára írtak ki vetélkedőt a művészpalántáknak). A lépcsőházban már belső épülettervek — ajtók és ablakok, egymásba nyíló szobák — skiccet vezetnek a szcenográfiai tanszék termeibe, amely újabban mindig jó attrakciónak számít — legalábbis nekem. A meglepetés most sem marad el! Mert bár idén is akad világirodalmi klasszikus — Shakespeare, Miller avagy Büchner — rendkívül korrekten, már-már profi módra megoldva, legalább ennyire szembetűnő számomra a „trikolóros irányzat" előretörése ezen a téren is, szerencsére a legjobb értelemben. Mert például Móricz Zsigmond: Ludas Matyijához, Szigligeti Ede: Liliomfijához, vagy akár az egy időben lenézett népszínműhöz — jelen esetben Tóth Ede: A falu rosszához — készültek is a jelmeztervek, a díszletvázlatok és a kivilágítható makettek, minden esetben alapos helyszíni falutanulmányok, felvidéki folklórkutatások előzték meg az alkotófolyamatot, hogy aztán ezek szépen szublimált, nagyvonalúan stilizált színpadi produktumban öltsenek testet, meghódítván még azt is, aki esetleg nem híve ezeknek az irodalmi műveknek. A szobrászpavilonban a mindenkori diákok most is remekül rajzolnak, markánsan szerkesztenek, férfiasan konstruálnak. A plasztikák pedig többnyire még nem nemes anyagokból születnek — nem márványból vagy bronzból — a dolgok természeténél és drágaságánál fogva, hanem hófehér gipszből, legfeljebb festékkel fémesre patinázva . . Ne legyünk azonban igazságtalanok: akad az éremtárlókban eredeti fémben véglegesen kivitelezett, egyedi darab is, akárcsak a kisplasztikák között — de számomra újszerű kuriózum — akár az óvodában és az iskolában —, hogy ide is bevonult a színes plasztika, mint a mintázás alapanyaga. És a szobrászrészlegen — akárcsak a kissé távolabbi festőpavilonban — többnyire akkor is fel lehet ismerni markáns mesterek hatását tanítványaikon, ha nem olvashatnánk a nevüket az ajtóra kiírva. De hát ez már így volt és így is lesz mindig, mióta világ a világ és a növendékek ezt is előbb-utóbb kinövik, ahogyan a frissen telepített, fiatal csemeték is felserdülnek az Epreskertben, az ősfák árnyékában ... Wagner István