Magyar Hírlap, 1989. augusztus (22. évfolyam, 178-204. szám)

1989-08-12 / 188. szám

MH melléklet 1956 - magyar hadtörténészek szemével11 ’ Már október 22-én újabb szovjet csapatok lépik át a magyar határt . Még nem tudni, mi történik 23-án Budapesten... A Novoje Vremja 27. számában kerekasztal-beszélgetést közöl három szovjet történész részvételével, akik a legalapvetőbb kér­désekben is különböző módon ítélik meg az 1956-os magyar ese­ményeket. Fomin hadtörténész, aki Budapesten tartózkodott 1956 novemberében, ragaszkodik ahhoz a hagyományos állásponthoz, hogy Magyarországon szükségszerű volt a szovjet csapatok be­vonulása, a magyar kormány hívta be őket, és egyértelműen ellenforradalmat kellett leverniük. Sz. Bullah, a Szocialista Vi­lággazdasági Intézet tudományos munkatársa Fominnal ellen­tétben így fogalmaz: az általános demokratikus folyamathoz csapódott egy ellenforradalmi jellegű mellékág, ez azonban nem volt meghatározó jellegű. A beszélgetés harmadik résztvevője, Jagodovszkij értékelése szerint az 1956-os magyar események a sztálinista modell mélységes válságát tükrözték, legfőbb tar­talmuk ennek a modellnek a szétzúzása volt. Az alábbi interjúsorozatban magyar hadtörténészek vallanak arról, hogyan ítélik meg az 1956-os eseményeket. — Ki hol volt, mit csinált 1956-ban? DR. BERKI MIHÁLY nyug­állományú vezérőrnagy, a had­tudományok kandidátusa. — 1956-ban a Dózsa György Lövész Tisztiiskolán, Tatán, a parancsnok tanulmányi helyet­tese voltam. Október 23-a sza­badságon ért Pécsett, 28-án Mo­hácson tömegoszlatáson voltam. A lefegyverzés november 4-én Tatán ért, ahol a parancsnoki posztot is betöltöttem. DR. KOROM MIHÁLY egye­temi tanár, a történelemtudo­mányok doktora: — 1956-ban Moszkvában vol­tam, aspirantúrát végeztem, ’56 novemberének utolsó napjaiban érkeztem Budapestre. RULL NÁNDOR ezredes, a Zrínyi Miklós Katonai Akadé­mia politikai vezetési tanszék vezetője: — 1956-ban a II. Rákóczi Fe­­renc Katonai Középiskolán tel­jesítettem szolgálatot, mint ne­velő, november 4-ig, az iskola feloszlatásáig. Ezután eltávoz­­tunk, majd november 10-én tér­tem vissza, amikor beléptem a karhata­lomba. DR. ÖLVEDI IGNÁC nyugál­­lományú ezredes, kandidátus: — 1956-ban a Kossuth Lajos Tüzérliszti Iskola politikai osz­tályvezetője voltam. DR. GELLÉRT TIBOR alez­redes: — 1956-ban a Petőfi Akadé­­­f­ia hallgatója voltam. Részt vettem az 56-os eseményekben. November 4-e után a XII. ke­rületi karhatalmi század tagja lettem, jelenleg a Hadtörténel­mi Intézet jelenkori történész osztályának a vezetője vagyok. — Milyen hangulat uralko­ dott a Magyar Néphadseregben az 1956-ot megelőző időszak­ban, hogyan érte a hadsereget október 23-a?­­ BERKI MIHÁLY: A későb­biek megértése szempontjából fontos, hogy időben visszamen­jünk 1948 szeptemberéig, ami­kor Farkas Mihály lett a hon­védelmi miniszter. Jellemzésül: megszállott moszkovita, konok, éhfejű, katonai tudással nem rendelkezik, senki tanácsát ki nem kérő személy. Durva, aki egy-egy gyakorlat végén tisztelt vélt­ lapjait tépte le. Vele kez­dődött a Magyar Néphadsereg teljes eloroszosítása. Nemcsak az egyenruha, a reggeli is orosz — Ez miben nyilvánult meg? — Kritika nélkül másoltuk a sznvjet hadsereget, egyenruhá­ban, étkezésben egyaránt. Híg reggelik helyett például zsíros, bőséges reggeliket kezdtek osz­tani a katonáknak, amit a ma­gyar gyomor nem fogad be. Az egyenruha: pilot­ka, sonkanad­rág, durva csizma és betétes előtti köpeny, amelyet még a cári hadseregben azért használ­tak, hogy elzsírosodás után ez a mell előtti betét kicserélhető legyen, ne kelljen eldobni az egész köpenyt. A tíz hónapos tá­borozások úgy zajlottak le, hogy a katonák a laktanyától egy­két kilométerre táboroztak, és a néhány kilométerre levő csa­ládjukkal a tisztek csak 3-4 he­tente találkozhattak. Farkas ki­adta a 0­6-os számú parancsát, amely szerint, ha egy tiszt ké­sett a szabadságáról, hadbíró­­ság elé kellett állítani. Elfogad­va a sztálini elméletet a háború elkerülhetetlenségéről, az impe­rializmus agresszivitásáról, az osztályharc élesedéséről, nagy erővel kezdték építeni a Ma­gyar Néphadsereget. Eltérve az 1947. február 10-én hozott pá­rizsi szerződéstől, az ott hozott határozattól, a 65 ezer fős had­sereg helyett 1953 elejére 210 ezer a hadsereg létszáma. Ha ezt ki akarjuk fejezni az ország megterhelése tekintetében, azt mondhatjuk, hogy a nemzeti jövedelem körülbelül húsz szá­zalékát élte föl a hadsereg. Az erőltetett hadsereg fejlesztést a jugoszláv helyzettel indokolták. Sztálin szerint Jugoszláviát meg kell leckéztetni, mi ennek a tervezett támadásnak voltunk az előretolt bástyája. Először azt beszélték be nekünk, hogy Jugoszlávia fog bennünket meg­támadni, később pedig az egész Magyar Néphadsereg Jugoszlá­via ellen készült éveken keresz­tül. Parancsnoki értekezlet, ha­dijáték, gyakorlat nem zajlott le úgy, hogy az ne a jugoszlá­­vok ellen irányult volna. A d£­­li határt megerősítették. Erőd­rendszert építettünk ki Harkány és a Dráva környékén. 1946-tól folyamatosan lecserélték a régi tiszteket. Ettől kezdve ezrével jönnek ki a 11 tiszti iskoláról a tisztek, akik zömében ala­csony műveltségű munkás-pa­raszt fiatalok. Példaként mon­dom, hogy 1950-ben, amikor én végeztem a tiszti iskolát, 960 társam közül mindössze négy érettségizett. Embertelen hajsza folyt, hogy elsajátítsuk azokat az ismereteket, amelyeknek a szovjet hadsereg katonái birto­kukban voltak. — Nem okozott tudathasa­dást, hogy végül is melyik or­szág katonáit képviselik? — Morálisan ez nem váltott ki nálunk különösebben rossz hatást. Mi úgy tudtuk, akkor, hogy a párt csinált belőlünk embert, neki köszönhetünk mindent. Szegények voltunk, a semmiből jöttünk, és zömében, mint párttagok, minden felada­tot hűséggel, odaadással hajtot­tunk végre, egyetlen szót nem emeltünk ellene. Később persze ez megváltozott. Amikor beve­zették a táborozásokat, és a tiszteket két-három havonként helyezték tovább, ez már ellen­érzést szült. A létminimum alat­ti fizetésből nem tudtuk meg­fizetni, hogy a család kövessen bennünket. Egyik helyőrségből a másikba mentünk­­ albér­letbe. Az alacsony fizetésből el kellett tartani a családot, a feleség, ha utánunk jött, nem tudott elhelyezkedni... Ez már elégedetlenséget, rossz hangula­tot váltott ki, és ez fokozato­san nőtt 1956-ig. Vorosilov és a magyar huszárok ÖLVEDI IGNÁC: — Adalé­kokkal egészítem ki a Berki Mihály által elmondottakat, ami Farkas Mihályt illeti. Egyetér­tek Berki Mihállyal, de szeret­ném hangsúlyozni: azok a tá­bornokok, akik 1945-től a had­sereget szervezték, irányították — gondolok itt Pálffy Györgyre és Sólyom Lászlóra — tiltakoz­tak a voluntarista hadsereg­­szervezés ellen. 1949-ben és az 50-es évek elején Európában nem volt háborús veszély, sen­ki nem fenyegetett bennünket. Az erődrendszerekkel kapcso­latban: én ebben az időben Moszkvában a Lenin Katonapo­litikai Akadémián tanultam. Azt tanultuk, hogy az erőd­­rendszerek a II. világháborúban teljesen csődöt mondtak, fölös­leges ilyenek építése, mert min­den erődrendszert megkerültek. Ugyanakkor itthon a jugoszláv határon milliárdokért betonerő­­dítményeket építtetett Farkas Mihály. Az egyenruhával kap­csolatban egy konkrét esetet szeretnék elmondani: ezt nem a szovjet politikai és katonai vezetés kényszerítette ránk, nem is a tanácsadók. Ez is Rá­kosi Mátyás és Farkas Mihály „magánszáma” volt. 1952. ápri­lis 4-én — ekkor volt először díszszemle — a szovjet delegá­ciót Vorosilov marsall vezette. A díszszemle után Vorosilov a kormánybüfében magához ké­rette Rákosit és Farkast. Úgy idézem, ahogy a szemtanú, Ré­vész Géza vezérezredes ezt ne­kem elmondta. „Mondjátok, melyikteknek jutott eszébe az a marhaság, hogy orosz egyenru­hába öltöztessétek a magyar katonát? Hogy szabad egy nép nemzeti érzéseit ennyire meg­alázni? Én ismerem ezt a népet, a polgárháború idején sok ezer magyar huszár szolgált a had­seregemben. Büszkék voltak magyarságukra, egyenruhájuk­ra. Ha csak tehették, rohamra mindig huszársapkájukban in­dultak. Vososilov azzal fejezte be rosszallását, hogy a két né­pet nem az egyenruha, hanem a marxizmus—leninizmus kell, hogy összekösse. KOROM MIHÁLY: — Ami­kor Farkas Mihály a hadsereg élére került, kommunista tiszti garnitúra kialakítását tűzte ki célul. Ez mindenképpen káros, főleg olyan esetben, amikor so­rozott, reguláris hadseregről van szó. Márpedig a magyar hadsereg minden időszakban ilyen volt. Ebben az esetben — hogy egy párt képviselői veze­tik — már veszti nemzeti jelle­gét. A hadsereg szellemét — ez az egypártrendszeres interna­cionalizmus Magyarországon a végsőkig eltúlozta a szovjet vé­delmi érdekeknek való aláve­tettséget — kifejezetten rontja. 1953-ban a Nagy Imre-kormány reformpolitikája nem kedvező a hadsereg számára. Nem ked­vező, mert a reform a hadsereg­ben úgy nyilvánul meg, hogy a leszerelés. Az új tisztek ez­rei, főleg a nem szaktisztek ke­rülnek egzisztenciális válságba. Ahogy haladunk előre 1956-ig, a hangulat egyre romlik. Tehát a leszerelés, bizonyos tiszti cso­portok fölöslegessé válása ob­jektíve dezorganizálólag hat a hadseregre már 1953—54-től, de főként 1956 nyarán, amikor 20 ezer embert szerelnek le. Ugyan­akkor a reformmozgalom ha­tására a tisztikarban kialakul egy politikai mozgalom, amely emberségesebb, demokratikus, ha úgy tetszik, nemzetibb szo­cializmust, politikát kíván foly­tatni. Ennek a mozgalomnak a hatása csak október 23-án, il­letve utána jelentkezik a tisz­tek és a katonák között. A horthysta tiszt terrorista, az AMO „a nép ökle" — Rull Nándor mit tud az eddigiekhez hozzátenni? RULL NÁNDOR: — Amit fontosnak tartok a hadsereg helyzete, erkölcsi-politikai álla­pota, magatartása — fellépé­se, vagy nem fellépése szem­pontjából: a hadsereg ideoló­giai megalapozottsága. Az állo­mány ideológiai-politikai felké­szítése nagyon tudatosan folyt. Ez meghatározta a hivatásos ál­lomány szellemiségét. A nem­zetközi és hazai társadalmi, gaz­dasági, politikai élet valameny­­nyi kérdését a marxizmus—le­ninizmus akkor elfogadott ta­nításai szerint sulykoltuk a fe­jekbe. Ideológiai panelek, szte­reotípiák alakultak ki, amelyek alkalmasasak voltak arra, hogy lényegesen befolyásolják az em­bereket. Ilyen panel volt pél­dául a horthysta tiszt leegysze­rűsített teóriája. Annak összes negatív jellemzőjével együtt: ellen forradalmár és terrorista, népnyúzó és népellenes, nem­zet- és hazaellenes, és így to­vább. Következésképpen ilyen előzményekkel nem volt nehéz elhitetni velünk, beosztottjaink­kal, hogy Pálinkás (Pallavicini) őrnagy kiszabadítja az ellenfor­radalmi és royalista Mind­­szenthyt, ő a horthysta tiszt. Ez akkor teljesen természetesnek, logikusnak tűnt. Más dolog, mi nem tudtuk, hogy nem Pálinkás szabadította ki, ám az ideológiai politikai panelek görcsöket okoztak, félelmet keltettek. Be­szélgetőtársaim is bizonyára em­lékeznek arra a sztereotípiára, miszerint az Államvédelmi Ha­tóság a „dolgozó nép ökle”, ami nem kevés esetben a fegyveres erőkön belül is okozott zavaro­kat, befolyásolta a gondolko­dást. Másik momentumként emlí­teném a hadsereg politikai irá­nyításának kialakult rendjét. A direkt pártirányítás, a kézive­zérlés lehetetlenné tett minden­fajta önállóságot, autonómiát, kezdeményezést a hadseregben. A vezetés hozzászokott ehhez, és amikor súlyosan ellentmon­dásos lett a helyzet, akkor a vezetés végképp ellehetetlenült. Ez is befolyásolta a hadsereg helyzetét, arculatát. Külön fi­gyelmet érdemel a hivatásos ál­lomány összetétele. Más társa­dalmi szférákhoz viszonyítva a hadseregben különösen a népi elem volt túlsúlyban. Ebben az intézményben az intellektuális elem messze kisebb szerepet kapott, mint másutt. Ez a had­seregben különösen erőteljes volt. Hozzáértő szakembereket tüntettek el a felső- és közép­szintű katonai vezetésből. Ennek morális hatása a környezetre is megrázó volt. A Zrínyi Miklós Katonai Akadémián, ahol sok régi tiszt szolgált, szinte min­dennapos volt, hogy el-eltűntek emberek. Úgy gondolom, ez a három körülmény — az ideoló­gia, a pártirányítás és az állo­mány összetétele — lényegesen befolyásolta a hadsereg politi­kai arculatát 1956. október 23-a előtt. Korom Mihály már emlí­tette a XX. kongresszus után ki­bontakozó szellemi-politikai fel­­pezsdülést. Ez megérintette a Magyar Néphadsereg tiszti ál­lományát is. Elavult fegyverek — tisztekt futószalagon GELLÉRT TIBOR: — A Far­kas-korszakhoz fűznék két meg­jegyzést. Mindkettőnek negatív hatása volt a hadseregre. Akko­riban a hadsereg valamennyi tisztjének, katonájának azt igyekeztek bebizonyítani, hogy a hadsereget ellátták a II. világ­háború győztes fegyvereivel. Ezzel szemben ezek a fegyve­rek akkorra már elavultak, jó­részük használhatatlan volt. Te­hát van egy tömeghadsereg, amely fegyverzetét tekintve alapvetően mégsem korszerű. Ez nem volt pozitív hatással a tiszti állományra. A másik: a tisztikar föl­készültsége. Ebben az időszakban munkás-, paraszt­fiatalok tízezreiből gyorstalpaló iskolákon „gyártottuk” az új tiszti állományt, amely aktív, és lelkesen áll feladatához. De van egy felsőbb tisztikar, amelynek a képessége és képzettsége ala­csonyabb, mint a beosztottaké. Az alacsony beosztású tisztek a rövid, másfél éves tiszti isko­lákon elsajátították a beosztá­sukhoz szükséges ismereteket. Ezzel szemben a vezető beosz­tású tisztek, akiket egyik napról a másikra vonultattak be, mint pártkádereket és kaptak magas rendfokozatokat — ezredesi, tá­bornoki beosztásba kerültek — hat-nyolc elemivel rendelkez­tek, mindenfajta katonai kép­zettség nélkül. Vagyis nyolcvan százalékuk nem rendelkezett azzal a képességgel, ami szük­séges lett volna feladatkörük el­látásához. Ez vissza is ütött ok­tóber 23-án, hiszen ez a vezető gárda végeredményben a tel­jes bénultság állapotában volt. Egyetértek Korom Mihállyal, hogy a Nagy Imre kezdeményez­te reformfolyamatok a hadse­reget tekintve visszájára fordul­tak. Abban, hogy ezreket küld­tek el, akikbe azt nevelték, hogy életük végéig hivatásos katonák lesznek, és máshoz sem értet­tek, mint amire kiképezték őket. A polgári életben nem szívesen fogadták őket, jó részük mun­kanélküli lett, vagy segédmun­kásként tudott csak elhelyez­kedni. Ez nemcsak az elbocsá­tottakra volt negatív hatással, hanem a megmaradottak szá­mára is, akik látták, hogy volt bajtársukkal mi történik, meny­nyire becsüli őket a társadalom.­­Ugyanakkor meg kell állapíta­ni, hogy 1953 után a hadsereg­re korábban fordított mamut­méretű kiadásokat csökkenteni kellett, ez össztársadalmi vi­szonylatban szükséges folyamat volt, ami sajnálatos módon egyéni tragédiákkal is járt. (Folytatjuk) popAny SARA ■•***•«.

Next