Magyar Hírlap, 1989. augusztus (22. évfolyam, 178-204. szám)
1989-08-12 / 188. szám
MH melléklet 1956 - magyar hadtörténészek szemével11 ’ Már október 22-én újabb szovjet csapatok lépik át a magyar határt . Még nem tudni, mi történik 23-án Budapesten... A Novoje Vremja 27. számában kerekasztal-beszélgetést közöl három szovjet történész részvételével, akik a legalapvetőbb kérdésekben is különböző módon ítélik meg az 1956-os magyar eseményeket. Fomin hadtörténész, aki Budapesten tartózkodott 1956 novemberében, ragaszkodik ahhoz a hagyományos állásponthoz, hogy Magyarországon szükségszerű volt a szovjet csapatok bevonulása, a magyar kormány hívta be őket, és egyértelműen ellenforradalmat kellett leverniük. Sz. Bullah, a Szocialista Világgazdasági Intézet tudományos munkatársa Fominnal ellentétben így fogalmaz: az általános demokratikus folyamathoz csapódott egy ellenforradalmi jellegű mellékág, ez azonban nem volt meghatározó jellegű. A beszélgetés harmadik résztvevője, Jagodovszkij értékelése szerint az 1956-os magyar események a sztálinista modell mélységes válságát tükrözték, legfőbb tartalmuk ennek a modellnek a szétzúzása volt. Az alábbi interjúsorozatban magyar hadtörténészek vallanak arról, hogyan ítélik meg az 1956-os eseményeket. — Ki hol volt, mit csinált 1956-ban? DR. BERKI MIHÁLY nyugállományú vezérőrnagy, a hadtudományok kandidátusa. — 1956-ban a Dózsa György Lövész Tisztiiskolán, Tatán, a parancsnok tanulmányi helyettese voltam. Október 23-a szabadságon ért Pécsett, 28-án Mohácson tömegoszlatáson voltam. A lefegyverzés november 4-én Tatán ért, ahol a parancsnoki posztot is betöltöttem. DR. KOROM MIHÁLY egyetemi tanár, a történelemtudományok doktora: — 1956-ban Moszkvában voltam, aspirantúrát végeztem, ’56 novemberének utolsó napjaiban érkeztem Budapestre. RULL NÁNDOR ezredes, a Zrínyi Miklós Katonai Akadémia politikai vezetési tanszék vezetője: — 1956-ban a II. Rákóczi Ferenc Katonai Középiskolán teljesítettem szolgálatot, mint nevelő, november 4-ig, az iskola feloszlatásáig. Ezután eltávoztunk, majd november 10-én tértem vissza, amikor beléptem a karhatalomba. DR. ÖLVEDI IGNÁC nyugállományú ezredes, kandidátus: — 1956-ban a Kossuth Lajos Tüzérliszti Iskola politikai osztályvezetője voltam. DR. GELLÉRT TIBOR alezredes: — 1956-ban a Petőfi Akadéfia hallgatója voltam. Részt vettem az 56-os eseményekben. November 4-e után a XII. kerületi karhatalmi század tagja lettem, jelenleg a Hadtörténelmi Intézet jelenkori történész osztályának a vezetője vagyok. — Milyen hangulat uralko dott a Magyar Néphadseregben az 1956-ot megelőző időszakban, hogyan érte a hadsereget október 23-a? BERKI MIHÁLY: A későbbiek megértése szempontjából fontos, hogy időben visszamenjünk 1948 szeptemberéig, amikor Farkas Mihály lett a honvédelmi miniszter. Jellemzésül: megszállott moszkovita, konok, éhfejű, katonai tudással nem rendelkezik, senki tanácsát ki nem kérő személy. Durva, aki egy-egy gyakorlat végén tisztelt vélt lapjait tépte le. Vele kezdődött a Magyar Néphadsereg teljes eloroszosítása. Nemcsak az egyenruha, a reggeli is orosz — Ez miben nyilvánult meg? — Kritika nélkül másoltuk a sznvjet hadsereget, egyenruhában, étkezésben egyaránt. Híg reggelik helyett például zsíros, bőséges reggeliket kezdtek osztani a katonáknak, amit a magyar gyomor nem fogad be. Az egyenruha: pilotka, sonkanadrág, durva csizma és betétes előtti köpeny, amelyet még a cári hadseregben azért használtak, hogy elzsírosodás után ez a mell előtti betét kicserélhető legyen, ne kelljen eldobni az egész köpenyt. A tíz hónapos táborozások úgy zajlottak le, hogy a katonák a laktanyától egykét kilométerre táboroztak, és a néhány kilométerre levő családjukkal a tisztek csak 3-4 hetente találkozhattak. Farkas kiadta a 06-os számú parancsát, amely szerint, ha egy tiszt késett a szabadságáról, hadbíróság elé kellett állítani. Elfogadva a sztálini elméletet a háború elkerülhetetlenségéről, az imperializmus agresszivitásáról, az osztályharc élesedéséről, nagy erővel kezdték építeni a Magyar Néphadsereget. Eltérve az 1947. február 10-én hozott párizsi szerződéstől, az ott hozott határozattól, a 65 ezer fős hadsereg helyett 1953 elejére 210 ezer a hadsereg létszáma. Ha ezt ki akarjuk fejezni az ország megterhelése tekintetében, azt mondhatjuk, hogy a nemzeti jövedelem körülbelül húsz százalékát élte föl a hadsereg. Az erőltetett hadsereg fejlesztést a jugoszláv helyzettel indokolták. Sztálin szerint Jugoszláviát meg kell leckéztetni, mi ennek a tervezett támadásnak voltunk az előretolt bástyája. Először azt beszélték be nekünk, hogy Jugoszlávia fog bennünket megtámadni, később pedig az egész Magyar Néphadsereg Jugoszlávia ellen készült éveken keresztül. Parancsnoki értekezlet, hadijáték, gyakorlat nem zajlott le úgy, hogy az ne a jugoszlávok ellen irányult volna. A d£li határt megerősítették. Erődrendszert építettünk ki Harkány és a Dráva környékén. 1946-tól folyamatosan lecserélték a régi tiszteket. Ettől kezdve ezrével jönnek ki a 11 tiszti iskoláról a tisztek, akik zömében alacsony műveltségű munkás-paraszt fiatalok. Példaként mondom, hogy 1950-ben, amikor én végeztem a tiszti iskolát, 960 társam közül mindössze négy érettségizett. Embertelen hajsza folyt, hogy elsajátítsuk azokat az ismereteket, amelyeknek a szovjet hadsereg katonái birtokukban voltak. — Nem okozott tudathasadást, hogy végül is melyik ország katonáit képviselik? — Morálisan ez nem váltott ki nálunk különösebben rossz hatást. Mi úgy tudtuk, akkor, hogy a párt csinált belőlünk embert, neki köszönhetünk mindent. Szegények voltunk, a semmiből jöttünk, és zömében, mint párttagok, minden feladatot hűséggel, odaadással hajtottunk végre, egyetlen szót nem emeltünk ellene. Később persze ez megváltozott. Amikor bevezették a táborozásokat, és a tiszteket két-három havonként helyezték tovább, ez már ellenérzést szült. A létminimum alatti fizetésből nem tudtuk megfizetni, hogy a család kövessen bennünket. Egyik helyőrségből a másikba mentünk albérletbe. Az alacsony fizetésből el kellett tartani a családot, a feleség, ha utánunk jött, nem tudott elhelyezkedni... Ez már elégedetlenséget, rossz hangulatot váltott ki, és ez fokozatosan nőtt 1956-ig. Vorosilov és a magyar huszárok ÖLVEDI IGNÁC: — Adalékokkal egészítem ki a Berki Mihály által elmondottakat, ami Farkas Mihályt illeti. Egyetértek Berki Mihállyal, de szeretném hangsúlyozni: azok a tábornokok, akik 1945-től a hadsereget szervezték, irányították — gondolok itt Pálffy Györgyre és Sólyom Lászlóra — tiltakoztak a voluntarista hadseregszervezés ellen. 1949-ben és az 50-es évek elején Európában nem volt háborús veszély, senki nem fenyegetett bennünket. Az erődrendszerekkel kapcsolatban: én ebben az időben Moszkvában a Lenin Katonapolitikai Akadémián tanultam. Azt tanultuk, hogy az erődrendszerek a II. világháborúban teljesen csődöt mondtak, fölösleges ilyenek építése, mert minden erődrendszert megkerültek. Ugyanakkor itthon a jugoszláv határon milliárdokért betonerődítményeket építtetett Farkas Mihály. Az egyenruhával kapcsolatban egy konkrét esetet szeretnék elmondani: ezt nem a szovjet politikai és katonai vezetés kényszerítette ránk, nem is a tanácsadók. Ez is Rákosi Mátyás és Farkas Mihály „magánszáma” volt. 1952. április 4-én — ekkor volt először díszszemle — a szovjet delegációt Vorosilov marsall vezette. A díszszemle után Vorosilov a kormánybüfében magához kérette Rákosit és Farkast. Úgy idézem, ahogy a szemtanú, Révész Géza vezérezredes ezt nekem elmondta. „Mondjátok, melyikteknek jutott eszébe az a marhaság, hogy orosz egyenruhába öltöztessétek a magyar katonát? Hogy szabad egy nép nemzeti érzéseit ennyire megalázni? Én ismerem ezt a népet, a polgárháború idején sok ezer magyar huszár szolgált a hadseregemben. Büszkék voltak magyarságukra, egyenruhájukra. Ha csak tehették, rohamra mindig huszársapkájukban indultak. Vososilov azzal fejezte be rosszallását, hogy a két népet nem az egyenruha, hanem a marxizmus—leninizmus kell, hogy összekösse. KOROM MIHÁLY: — Amikor Farkas Mihály a hadsereg élére került, kommunista tiszti garnitúra kialakítását tűzte ki célul. Ez mindenképpen káros, főleg olyan esetben, amikor sorozott, reguláris hadseregről van szó. Márpedig a magyar hadsereg minden időszakban ilyen volt. Ebben az esetben — hogy egy párt képviselői vezetik — már veszti nemzeti jellegét. A hadsereg szellemét — ez az egypártrendszeres internacionalizmus Magyarországon a végsőkig eltúlozta a szovjet védelmi érdekeknek való alávetettséget — kifejezetten rontja. 1953-ban a Nagy Imre-kormány reformpolitikája nem kedvező a hadsereg számára. Nem kedvező, mert a reform a hadseregben úgy nyilvánul meg, hogy a leszerelés. Az új tisztek ezrei, főleg a nem szaktisztek kerülnek egzisztenciális válságba. Ahogy haladunk előre 1956-ig, a hangulat egyre romlik. Tehát a leszerelés, bizonyos tiszti csoportok fölöslegessé válása objektíve dezorganizálólag hat a hadseregre már 1953—54-től, de főként 1956 nyarán, amikor 20 ezer embert szerelnek le. Ugyanakkor a reformmozgalom hatására a tisztikarban kialakul egy politikai mozgalom, amely emberségesebb, demokratikus, ha úgy tetszik, nemzetibb szocializmust, politikát kíván folytatni. Ennek a mozgalomnak a hatása csak október 23-án, illetve utána jelentkezik a tisztek és a katonák között. A horthysta tiszt terrorista, az AMO „a nép ökle" — Rull Nándor mit tud az eddigiekhez hozzátenni? RULL NÁNDOR: — Amit fontosnak tartok a hadsereg helyzete, erkölcsi-politikai állapota, magatartása — fellépése, vagy nem fellépése szempontjából: a hadsereg ideológiai megalapozottsága. Az állomány ideológiai-politikai felkészítése nagyon tudatosan folyt. Ez meghatározta a hivatásos állomány szellemiségét. A nemzetközi és hazai társadalmi, gazdasági, politikai élet valamenynyi kérdését a marxizmus—leninizmus akkor elfogadott tanításai szerint sulykoltuk a fejekbe. Ideológiai panelek, sztereotípiák alakultak ki, amelyek alkalmasasak voltak arra, hogy lényegesen befolyásolják az embereket. Ilyen panel volt például a horthysta tiszt leegyszerűsített teóriája. Annak összes negatív jellemzőjével együtt: ellen forradalmár és terrorista, népnyúzó és népellenes, nemzet- és hazaellenes, és így tovább. Következésképpen ilyen előzményekkel nem volt nehéz elhitetni velünk, beosztottjainkkal, hogy Pálinkás (Pallavicini) őrnagy kiszabadítja az ellenforradalmi és royalista Mindszenthyt, ő a horthysta tiszt. Ez akkor teljesen természetesnek, logikusnak tűnt. Más dolog, mi nem tudtuk, hogy nem Pálinkás szabadította ki, ám az ideológiai politikai panelek görcsöket okoztak, félelmet keltettek. Beszélgetőtársaim is bizonyára emlékeznek arra a sztereotípiára, miszerint az Államvédelmi Hatóság a „dolgozó nép ökle”, ami nem kevés esetben a fegyveres erőkön belül is okozott zavarokat, befolyásolta a gondolkodást. Másik momentumként említeném a hadsereg politikai irányításának kialakult rendjét. A direkt pártirányítás, a kézivezérlés lehetetlenné tett mindenfajta önállóságot, autonómiát, kezdeményezést a hadseregben. A vezetés hozzászokott ehhez, és amikor súlyosan ellentmondásos lett a helyzet, akkor a vezetés végképp ellehetetlenült. Ez is befolyásolta a hadsereg helyzetét, arculatát. Külön figyelmet érdemel a hivatásos állomány összetétele. Más társadalmi szférákhoz viszonyítva a hadseregben különösen a népi elem volt túlsúlyban. Ebben az intézményben az intellektuális elem messze kisebb szerepet kapott, mint másutt. Ez a hadseregben különösen erőteljes volt. Hozzáértő szakembereket tüntettek el a felső- és középszintű katonai vezetésből. Ennek morális hatása a környezetre is megrázó volt. A Zrínyi Miklós Katonai Akadémián, ahol sok régi tiszt szolgált, szinte mindennapos volt, hogy el-eltűntek emberek. Úgy gondolom, ez a három körülmény — az ideológia, a pártirányítás és az állomány összetétele — lényegesen befolyásolta a hadsereg politikai arculatát 1956. október 23-a előtt. Korom Mihály már említette a XX. kongresszus után kibontakozó szellemi-politikai felpezsdülést. Ez megérintette a Magyar Néphadsereg tiszti állományát is. Elavult fegyverek — tisztekt futószalagon GELLÉRT TIBOR: — A Farkas-korszakhoz fűznék két megjegyzést. Mindkettőnek negatív hatása volt a hadseregre. Akkoriban a hadsereg valamennyi tisztjének, katonájának azt igyekeztek bebizonyítani, hogy a hadsereget ellátták a II. világháború győztes fegyvereivel. Ezzel szemben ezek a fegyverek akkorra már elavultak, jórészük használhatatlan volt. Tehát van egy tömeghadsereg, amely fegyverzetét tekintve alapvetően mégsem korszerű. Ez nem volt pozitív hatással a tiszti állományra. A másik: a tisztikar fölkészültsége. Ebben az időszakban munkás-, parasztfiatalok tízezreiből gyorstalpaló iskolákon „gyártottuk” az új tiszti állományt, amely aktív, és lelkesen áll feladatához. De van egy felsőbb tisztikar, amelynek a képessége és képzettsége alacsonyabb, mint a beosztottaké. Az alacsony beosztású tisztek a rövid, másfél éves tiszti iskolákon elsajátították a beosztásukhoz szükséges ismereteket. Ezzel szemben a vezető beosztású tisztek, akiket egyik napról a másikra vonultattak be, mint pártkádereket és kaptak magas rendfokozatokat — ezredesi, tábornoki beosztásba kerültek — hat-nyolc elemivel rendelkeztek, mindenfajta katonai képzettség nélkül. Vagyis nyolcvan százalékuk nem rendelkezett azzal a képességgel, ami szükséges lett volna feladatkörük ellátásához. Ez vissza is ütött október 23-án, hiszen ez a vezető gárda végeredményben a teljes bénultság állapotában volt. Egyetértek Korom Mihállyal, hogy a Nagy Imre kezdeményezte reformfolyamatok a hadsereget tekintve visszájára fordultak. Abban, hogy ezreket küldtek el, akikbe azt nevelték, hogy életük végéig hivatásos katonák lesznek, és máshoz sem értettek, mint amire kiképezték őket. A polgári életben nem szívesen fogadták őket, jó részük munkanélküli lett, vagy segédmunkásként tudott csak elhelyezkedni. Ez nemcsak az elbocsátottakra volt negatív hatással, hanem a megmaradottak számára is, akik látták, hogy volt bajtársukkal mi történik, menynyire becsüli őket a társadalom.Ugyanakkor meg kell állapítani, hogy 1953 után a hadseregre korábban fordított mamutméretű kiadásokat csökkenteni kellett, ez össztársadalmi viszonylatban szükséges folyamat volt, ami sajnálatos módon egyéni tragédiákkal is járt. (Folytatjuk) popAny SARA ■•***•«.