Magyar Hírlap, 1989. szeptember (22. évfolyam, 205-230. szám)

1989-09-08 / 211. szám

1989. szeptember 8., péntek Adalékul szolgálhat az azonosításhoz Alexander Petrovich katonai törzslapja Petőfi Sándor élete halála óta nemzeti ügy, és minden fel­tárt új adaléka nagy visszhangot vált ki közvéleményünkben. Ezt bizonyítja az elmúlt hónapokban a­­költő elhalálozásának körülményeivel és eltemetésének színhelyével kapcsolatosan fel­lángolt, eleddig talán legélesebb vita. A Petőfi-kutatásban ez a polémia 1849. július 31-i segesvári csata óta változó hevességgel folyik. Mivel a mostani vitában az antropológiának fő szerepe van, a hiteles embertani bizonyításhoz elengedhetetlen a költő császári-királyi hadseregbeli katonáskodása olyan okmányainak tanulmányozása, melyek Petőfi alkatával, és betegségeivel fog­lalkoznak. Ilyen katonai dokumentumokra bukkant Ács Tibor hadtörténész, akivel munkatársunk beszélgetett. — Hol, s hogyan lelt rá Pető­fi Sándor katonai törzslapjai­ra? — Nem vagyok Pető­fi-szak­értő, de mint a XIX. század magyar hadtörténetével fog­lalkozónak a levéltári kutatá­sok során elkerülhetetlen volt „találkozásom” Petőfi Sándor­ral, két ízbeni — 1839—41. és 1848—49. — katonai szolgála­tával. Az egyiket a véletlennek köszönhetem, és azért szólok róla, mert ez esetleg most is tanulságos lehet. A bécsi hadi levéltárban többek között azo­kat az iratokat kerestem, ame­lyek adalékokat nyújthatnak ahhoz, miképpen alakult a had­tudomány reformkori magyar katona művelőinek pályafutása a korabeli hadseregben. A 48. magyar sorgyalogezred 1830 —41. évi törzskönyveinek név­mutatójában az ezredben szol­gált egyik legtermékenyebb szakíró, Virág József őrmester nevét keresve eszembe jutott, hogy ennél az alakulatnál szol­gált Petőfi Sándor. — A levéltárban megvolt a költő katonai törzslapja? — Igen, a névmutató szerint Alexander Petrovich adatait először az ezredtörzskönyv (Grundbuch) 33. füzete 168. lapjára vezették be, majd azt átszámozva, most „Gemeiner Alexander Petrovich. Grund­busch 48. Inst. Regt. 1841 — 1850. III. Cl. Heft. 3. Zeite 63.” jelzet alatt található. Virág Jó­zsef törzskönyvlapjával együtt kikértem a költőét is, arra gondolva, hogy ritkán adatik meg eredetiben olvasni Petőfi katonai szolgálatának egyik legfontosabb iratát. Xerox­másolatot készíttetve hazatéré­sem után, összevetettem azt a már korábban publikált két törzslapjával, és ezután kide­rült, hogy új adatokat is tar­talmaz. — Melyek ezek? — Az eddig ismert két törzs­laptól eltérően az általam fel­tárt dokumentum többek kö­zött felvilágosítást ad Petőfi akkori egészségi állapotáról. A törzslapot kiállító feljegyezte, hogy 1841. február 28-án a költőt saját kívánságára — gyenge testalkata, tüdőbaja és szívnagyobbodásra való hajla­­mai miatt — leszerelték. A ko­rabeli szolgálat gyötrelmei, a rideg kaszárnyas élet, a ke­mény kiképzés, a nehéz őrszol­gálat, a szigorú fegyelem, az embertelen büntetések sora, a kurtavasra­ verés és botozás, a hosszú gyalogmenetek és gya­korlatok, vagyis a fizikai meg­próbáltatások megtörték a lelkileg is labilis költő vézna testét. — A betegség mikor jelent­kezik a fiatal katonánál? — Amikor az ezred soproni tartalékosztályából áthelyezik eredeti beosztásába, az első zászlóalj századába, amely a vorarbergi Bregenzben állomá­sozik. A tartalékosztály pa­rancsnoka 1840. március 24-én jelentette, hogy Jakob Karner alhadnagy vezetése alatt 23 ki­képzett újonc — köztük Ale­xander Petrovich közlegény —, Sopronból Grazba indult, aho­vá március 30-án érkeztek meg. Itt értesültek arról, hogy az ezred, így az első zászlóalj is parancsot kapott Bregenzből a Zágrábba való áttelepü­lésre, amit menettel május 3-tól jú­nius 17-ig végrehajtott. Az 1840. június 3-án Klagenfurt­ban kelt ezredparancsból érte­sült az első század arról, hogy Karner alhadnagy csoportjá­ból Alexander Petrovich közle­gény, mint tífuszos („idegláz”) beteg május 24-én a grazi hely­őrségi kórházba került, ahol mintegy két hónapig gyógyítot­ták. Július második, felében vonult be a zágrábi Petrinja utcai laktanyába. A szeptem­ber 26. és október 2. között le­zajlott dandárgyakorlat újra annyira megviselte Petőfi egészségét, hogy vért köpött, ezért beszállították a zágrábi ezredkórházba. Állapota nehe­zen javult, ezért 1840. decem­ber 12-én katonai szolgálatra alkalmatlannak nyilvánították. . Ön szerint a barguzini ex­pedíció szakértői — ha még ed­dig nem tették meg —, hol, s milyen dokumentumok után kutassanak, amelyek alátá­maszthatnák vagy cáfolhatnák, hogy Petőfi földi maradványai­ra leltek? — Úgy gondolom — s ezt már 1982-ben a Kortárs 3. szá­mában Új adatok Petőfi kato­náskodásáról írt cikkemben is javasoltam —, hogy talán új adalékok kerülnének nyilvá­nosságra, ha a Petőfi-kutatás kiterjedne a bécsi Kriegsar­­chívban fellelhető 1839—41. évi iratokra, mindenekelőtt a 48. sorgyalogezred évente ké­szített mustra jegyzékeire, me­lyekben minden katona legfon­tosabb adatait — például test­­magasságát — nyilvántartot­ták. Meg kellene vizsgálni a havi állapottáblázatokat, és a grazi, valamint a zágrábi hely­­őrségkórház dokumentumait, továbbá a grazi főhadparancs­­nokság 1840. évi, és a zágrábi főhadparancsnokság 1840—41. évi iratait. Előfordulhat, hogy a hosszadalmas és fáradságos kutatás sem hoz végül pozitív eredményeket, de nem zárha­tó ki az sem, hogy új adatok­kal gazdagíthatja ismeretein­ket Petőfi Sándor közlegényi szolgálatáról, testalkatának fontos jellemzőiről, nem is be­szélve betegségeiről. Egyetlen eddig ismeretlen apró részadat feltárása nagy értékké válhat a nemzet tudatában élő Petőfi­­kép árnyaltabbá tételében. Illés István Xerox másokat Petőfi katonai egészségügyi törzslapjáról ■ Lassan már alig csodál­kozom az AIDS-szel kapcsolatos össznépi tudatlanságon, hiszen a sajtóbeli információáradat újabb és újabb vadhajtásokat produkál. Az még csak hagy­­ján, ha kellő ismeretek híján némelyik kolléga tolla csúszik mellé, ám az is előfordul, hogy orvosok mutatnak e téren meg­lepő tájékozatlanságot. Leg­utóbb például az Autósélet cí­mű kiadvány hasábjain az Or­szágos Mentőszolgálat főigaz­gató-helyettese vélekedett úgy, hogy a könny jelent nagy ve­szélyt, mivel — úgymond —, ebben „igen magas az AIDS- vírusok aránya”. Szerencsére ez távolról sem igaz, hiszen a témában jártas kutatók szerint a fertőzés átvitele ezen az úton szinte kizárható, mert a vérrel és az ondóval ellentétben a nyál, s még inkább a könny olyan enzimeket tartalmaz, me­lyek — kísérletek bizonyítják —, pusztító hatásúak a kór­okozó HIV-vírusra nézve. Egy másik cikk, a Magyar Nemzet augusztus 5-i számá­ban viszont magát az AIDS-ví­­rusfertőzés jellegét vitatja, meglehetősen zavaros, ám tet­szetősnek tűnő, viszont igen veszélyes következtetésekre ki­futtatható teóriák alapján. A szerző egy bizonyos Wallerstein nevű — híresnek mondott, ám az AIDS-kutatás terén sehol nem jegyzett — NSZK-belgyó­­gyász, inkább bulvárízű köny­vére hivatkozik, amely szerint a vírusteória általánossá válá­sával az AIDS-kutatás zsákut­cába jutott. Tény és való, hogy a szakmai közvéleményben fel­bukkannak időnként kutatók, akik különféle egyéb okokat hisznek az AIDS előidézőjé­nek. A legutóbbi montreali AIDS-világkongresszuson pél­dául volt, aki a napsugarak ha­tásának tulajdonította a gyil­kos kórt. Akadnak persze komolyabb ellenzők is, mint az említett cikkben szereplő Peter Dues­­berg, aki többször is tételesen fejtette ki álláspontját a leg­nevesebb tudományos lapok­ban. Igaz, s ezt Wallerstein doktor könyve nem említi, el­méletére a vírusteória megala­pozói, Gallo és Blettner, vala­mint a Nobel-díjas Temin rendkívül frappáns módon ugyanott válaszoltak. Anélkül, hogy tételesen és részletesen belemennénk a vitába, bemu­tatunk néhány jellemző érvet és a rájuk adott logikus vá­laszt. Duesberg elsőként azt állít­ja, hogy az AIDS-betegeknek csak kisebb hányadából lehe­tett HIV-vírust kimutatni, márpedig ez a fertőző beteg­ségek Koch-féle alapkövetel­ményének ellentmond! Csak­hogy a kimutatási eljárások fi­nomodásával, ez mára már nem igaz, s a legújabb, gén­szondának is nevezhető PCR- módszerrel a vírus az esetek majdnem száz százalékából izo­­lálhatóvá vált. Ez annál is na­gyobb dolog, mert még jobban aláhúzza Kochék zsenialitását, akik a múlt században a bak­tériumoktól olyannyira külön­böző vírusok felfedezése előtt fektették le tételeiket. A vírus elleni elmélet élhar­cosa többek között arra hivat­kozik, hogy véletlenül fertőző­dött emberek, például egészség­­ügyi dolgozók között nem fej­lődött ki betegség. Sajnos, ez sem igaz, mivel azóta már a vi­lágon több ilyen haláleset is történt, sőt Montrealban be­számoltak az első olyan esetről, amikor egy angol férfi Afriká­ban járva buszkarambol során fertőződött egy mellette álló sérült társa AIDS-es vérével, és lett beteg. Duesberg felem­legeti azt is, hogy mivel a HIV-vírus általában tíz-száz­ezer, immunválaszt vezénylő T-sejt közül csak egyet fertőz meg, nem lehet felelős az igen gyors osztódású T-sejt állo­mány pusztulásáért. Gallóék azonban rámutattak, hogy a vírus az egy-két T-sejten kívül a nagy falósejtek és a monoci­­ták tizenöt százalékát képes megtámadni, ezek a fehérvér­sejtek pedig a T-sejteső műkö­dését szabályozó anyagokat ter­melik. Ennek következtében a T-sejtek anélkül is elpusztul­hatnak, hogy fertőződtek volna a vírussal. Az egyébként jeles virológus Duesberg, legalábbis furcsának tartja, hogy ,a HIV- vírust sejtkultúrában folyama­tosan fenn lehet tartani, mi­közben a fertőzött sejtek még szaporodnak is, holott, a vírus­­koncentráció jóval nagyobb, mint a szervezetben. Igen ám — így a válasz — csakhogy több, a HIV rokonságá­ba tartozó vírus hasonlóan viselkedik, mivel a laboratóriumi körülmények kö­zött a vérsejtek gyorsabban osztódnak, minthogy a vírus elpusztítaná őket, s egy kényes egyensúlyi állapot áll meg. Duesberg szerint az AIDS ország- és rizikócsoport-specifi­kus betegség, s ez úgyszintén az ilyen különbségeket nemigen ismerő vírus ellen szól. Ez az­után végképp nem igaz, sőt a betegség elterjedése pontosan fedi a HIV-vírus előfordulását. A Magyar Nemzet írásában szerepel egy pár évvel ezelőtti budapesti tanácskozás (mely az ottani állításokkal szemben ugyan nem AIDS, hanem rák­kongresszus volt), s ezen tar­tottak egy AIDS-szekcióülést. Ezen Robert Gallo mellett Nagy Károly, neves AIDS- szakértőnk volt a társelnök. Nagy doktor elmondta, hogy a laptársunk írásában közöltek­­kel ellentétben, nem emlékszik semmilyen Mosonyi professzor­ra, aki a HIV-teóriát kérdője­lezte volna meg. Felszólalt vi­szont Duesberg, aki éppen ha­zánkat hozta fel példának el­méletének igazolására, ahol lám, már tíz-valahány fertő­zést jegyeztek fel, de betegség­­tünetek még nem jelentkeztek. Gallo kétségtelenül kissé inge­rülten válaszolt, hogy ez a jár­ványtani hátteret ismerve, ter­mészetes, de más lesz a hely­zet néhány év múlva. Sajnos, mint tudjuk, az idő ebben is őt igazolta. A Magyar Nemzet hasábjain interjút adó Wallerstein doktor Duesbergre hivatkozva, külön­féle meghatározatlanul ho­­­mályban maradó „hiperpato­­gén kórképekkel”, életmódbeli és környezeti tényezőkkel, az immunrendszer „kifáradásá­val” magyarázza az AIDS be­tegséget. Jonathan Weber, a híres angol tudományos heti­lap, a New Scientist cikkében Duersberg elméletét cáfolva, találóan jegyzi meg, hogy az orvosok régóta ismernek kü­lönféle okoikból létrejött im­munelégtelenségeket, de egyik ilyen beteg sem lett soha AIDS-es, mint ahogy 1978 előtt sem találkoztak sehol ezzel a betegséggel. A vérátömlesztés ugyancsak generációk óta al­kalmazott módszer, mégsem kapott ezen az úton korábban senki AIDS-fertőzést, s az em­beriség szexuális szokásai sem igen változtak az elmúlt évez­redek során, bár az AIDS csak most támadt ránk. A Magyar Nemzet (gi) alá­írással jelzett cikke néhány to­vábbi téves részletekkel is szol­gál. Elképesztő tudatlanság, amellett roppant nagy veszé­lyekkel jár az AIDS-en tovább­­ra is a homoszexuális érintke­zés számlájára írni csupán, hi­szen köztudott, hogy a beteg­ség Afrikában katasztrofális méreteket ölt, s ott jóformán kizárólag heteroszexuális úton terjed, mint ahogy ez a lehető­ség elvileg bárhol is ugyan­olyan nagy. Hasonlóképpen ká­ros a tesztek, és az ez irányú orvosi kezelések manipulatív üzleti fogásként való értelme­zése. Wallerstein kijelenti, hogy a leggyakrabban alkal­mazott szűrőmódszer alkalmat­lan a fertőzés tesztelésére, mert a reumás megbetegedések 30 százalékában pozitív ered­ményt ad, ám ez elképesztő ló­­dítás, hiszen Nagy Károly kan­didátus, a tesztforgalmazás és ellenőrzés egyik hazai szakér­tője szerint, bármiféle ilyen hamis­ riasztás aránya egy szá­zalék alatt marad, a reumával való ilyetén kapcsolat pedig egyenesen hajmeresztő dilet­tantizmus. Persze a tudományban min­dig is voltak ilyesféle felelőt­len nézeteket hangoztató egyé­nek. Sajnos, azonban ez eset­ben emberéletek tucatjait je­lentheti az ilyen sarlatanizmus, hiszen eltereli a társadalom fi­gyelmét a valódi veszélyről. Mert egy dologban mégis csak egyetértünk új megállapításai­val. Az AIDS veszélyét való­ban nem ismerte még fel az emberiség. Bár az ilyen eszme­­futtatások nyomán attól félek, nem is igen fogja. Palugyai István kutatási helyeit tájékoztatási zsákutca A vírus hatalma töretlen TUDOMÁNY Magyar Hírlap Petőfi a kortársak vallomásainak tükrében Emlékezések egy kis sovány emberről Vajon kit temettek el Barguzinban? A sír bék­és csontkeresők valóban Petőfit találták vol­na meg? Hihetünk-e a ki­ásott maradványoknak? — Mindehhez részletesen tudni kellene, milyen ló volt­ Pe- I­­ő­fi külseje? Az alábbiakban szersőok a költő néhány kor­társának («írását gyűjtötte össze, melyek állítólag hite­lesnek tekinthetők. " ‘ ' YY' " ■' •' Dr. Sass István, Petőfi szent­lőrinci iskolatársa, barátja, ké­sőbb orvosa, Tolna megyei fő­orvos, igen jó megfigyelő volt. Petőfi „vékony, cingár gyerek létére erős volt, apja mészáros lévén hozzászokott az aprólé- Ikos testedző munkához, és ez okból karjai fejlettebbek, moz­gásai ügyesebbek valának. Ha zavarták, hirtelen felállt, mel­lét kidomborítá, bal öklét — mert balog volt —, fölemelé, szemei haragra gyúltak.” Kü­lönben „szelid tekintetű, hal­vány arcú, kis termetű volt.” Orlay Petrich Soma, Petőfi másod-unokatestvére így ír a 16 éves Petőfiről: „Középma­gasságú, szikár, fahéj­ szín ar­cú, sörtekemény, barna hajú ifjú, villogó szemei fehérét vér­csíkok futották át; dacos kife­­jezésű duzzadt ajkai fölött a bajusz csak most serkedezett; hosszú nyaka, leeső vállai kö­zül meztelenül nyúlt föl.” Sass István 1839-ben talál­kozik a katona Petőfivel: „Ott ült a rövidre nyírt sinszeg ha­jú (mely dörzsölgetve szikrá­zott, mint a macska szőre), hal­vány arcú,spipaszár lábú, óriás bakancsú katona a fakó diák­­ládán.” ... Jókai „1848" című könyvé­ben így ír róla: „Petőfi nem volt eszményi alak egy férfi­ban. Termete szikár, közép­­nagyságú, arcszíne sápadt, sze­mei aprók, feketék, szemöldö­kei satyrvonalba menőek, orra hegyes, tövén a homloknál be­nyomott, haja fölfelé szokta­tott, szája kicsi, s egy rendü­letlenül előre álló fog miatt gunyoros kifejezésre nyíló. Egész lénye komor, zárkózott volt.” 1886-ban „Életemből" című könyvében Jókai így jellemzi Petőfit: „Halvány, szikár ar­ca letörölhetetlen dac kifejezé­­­sét hordta magán mindig, rend­­beszedhetetlen sűrű haja fel­állt az ég felé; orra római sza­bású volt, de kissé hegyes; sze­mei bátrak és szögezők, homlo­ka nyílt, ajkai szépek, csak amikor nevetett, és nevetése olyan volt, mint egy kínzotté, még a hangja is hozzá — olyankor tűnt ki egy, a sorból kiálló hegyes fog felülről, mely valami daemoni kifejezést adott arcának.” Jókai 1902-ben a Budapesti Hírlapban ezt írja: „Petőfi fel­ső fogsorában bal felől egy szemfog ferdén előrenőtt, va­lóságos kis ágyarat­­képezett. Ez a kiálló fog nevetésének szatírszerű kifejezést adott. Mi­kor néha bírókra keltünk, s én Petőfit derékon fogva fel­emeltem, ezzel a hegyes szem­foggal szúrta meg fejemet.” Kiálló szemfogáról Sárkány Sámuel, az aszódi iskolatárs, evangélikus püspök így ír: „ ... kiálló bal szemfoga olyan furcsává és szokatlanná tette arcát.” (Pesti Hírlap 1911. feb­ruár 11.) Sass István szerint: „Fölne­vetése arcának arányait kelle­metlenül zavará meg, minek okát abban találom, hogy bal szemfoga igen előre állott, és kacagása közben nagyon is láthatóvá vált.” (Vasárnapi Új­ság, 1884. február 10.) Jókai 1902-ben a Vasárnapi Újságban Petőfi koponya-, arcformáját és testalkatát így határozza meg: „ ... feje fölfe­lé szélesedő, homlok­a magas, és erősen előrenyomott, a pofa­­csontok kiülők voltak.” .... „Petőfi alakja nem volt az, amit daliásnak nevezünk, arc­kifejezése komor volt, rideg volt, termete szűkvállú." Irányi Dániel 1859-ben, Pá­rizsban így ír a költőről: „Pe­tőfi kis sovány ember volt, ko­romfekete szemű, kissé komor, barátságtalan tekintetű.” A Petőfi iskolatársától, Sár­­közy Miklóstól való arcleirást Hatvany Lajos közli: „Meg­nyúlt arcú, hegyes állú fiatal­ember volt, feje fent kiszélese­dett.” Jókai unokaöccsének, Hege­dűs Sándornak így jellemzi Pe­tőfit: „Kis cigányképű, vékony ember volt, nem volt magasabb nálad.” (162 cm). „Hegedűs Sándor: „Petőfi a mi csalá­dunkban.” özv. Klein Henrikné (Tyro­­ler lány) erről így ír: „haragu­dott, ha orrát hosszabbra raj­zolták." Tyrolerhez írt levelében a szakálláról Petőfi megjegyzi:­ „ne csinálja sűrűvé és sötétté a szakállamat, minthogy a sza­­kállam nem sűrű.” A kortársak Petőfi arcszíné­ről így számoltak be: „sovány, sárgás arcú” (Berecz Károly), „sovány, sápadt arcú” (Je­szenszky Danó), „halovány ar­cú, alacsony termetű” (Vachot Sándorné), „beteges kinézésű, sápadt arcú” (Zalár József). Törökfalvi Papp Zsigmond, a festő szemével látja Petőfit: „Tartása egyenes, arca szikár, sötétbarna haja hátul apróra nyírva, elől nagyobb üstöke kissé göndör hajtással termé­szettől fogva felfelé állott. Az üstökhaj bősége látszólag ala­csonnyá tette Petőfi homlokát, melynek szemöldökei közt füg­gőleges redő látszott. Kis szá­ja, telided alsó ajka volt.” A „vad” gróf, gr. Teleki Sán­dor „Emlékeim”-ben felidézi Petőfit: „Sűrű, tömött, felálló kurta fekete hajjal, a két szem­öldök közt néhány ránc ... szép kicsi száj, ... arcának bő­re sárgásbarna volt, egynéhány szeplőformájú, még barnább foltocskákkal; ajkai a szokott­nál valamivel i­astagabbak, jól állt rajtuk a mosoly, de a ha­rag, a méltatlankodás, a gúny, a megvetés, a gyűlölet s a csa­lódás érzelmeinek nyilvánítá­sai által sajátszerű, majdnem kellemetlen kifejezést vettek fel: gyér, vékony bajusz, sza­káll, ... nyaka hosszú." Ezt ír­ja róla Szemere Miklós: „vé­kony, görbe lábszárai voltak”, és Némethy György, a színész is: „vékony, kissé görbe láb­száraival furcsán nézett ki.” Vékony, de izmos, edzett volt. Sass István szerint: „Pe­tőfi ... csontszerkezete, edzett­ségének és férfiasságának jel­legét árulta el kézfogása vas­marokra vallott. Birkózásban legyűrte erősebbnek látszó el­lenfelét. Bámulatosan állt tót­ágast és hányta a cigánykere­ket.” Bertbeny Károly Mária, a kortárs, az első német Petőfi­­fordító, ilyennek látja: „ .. .termete nem magas, de könnyed és rugalmas csípejű, kicsi, de izmos kezű...” Járásáról Vajda János, a köl­tő megjegyzi: „Járásában volt ugyan valami baktató ütem­­szerűség, tekintetében a bátor­ság, önérzet kifejezése mindez valószínűleg a katonaéletből maradhatott rá, mozdulataiban feltűnt balkezűsége." Petőfi sokat gyalogolt, jó gyalogló volt. De a hegymá­szást nem szerette. Erről Egressy Ákos megjegy­zi: „Petőfi térde nehezen ha­jolt ... Bicegni, sántítani kez­dett a meredeken.” A barátok, kortársak vallo­másai alapján tehát ilyen volt Petőfi. A kérdés persze to­vábbra is az: kit temettek el Barguzinban? Dr. Straub Imre

Next