Magyar Hírlap, 1989. szeptember (22. évfolyam, 205-230. szám)
1989-09-08 / 211. szám
1989. szeptember 8., péntek Adalékul szolgálhat az azonosításhoz Alexander Petrovich katonai törzslapja Petőfi Sándor élete halála óta nemzeti ügy, és minden feltárt új adaléka nagy visszhangot vált ki közvéleményünkben. Ezt bizonyítja az elmúlt hónapokban aköltő elhalálozásának körülményeivel és eltemetésének színhelyével kapcsolatosan fellángolt, eleddig talán legélesebb vita. A Petőfi-kutatásban ez a polémia 1849. július 31-i segesvári csata óta változó hevességgel folyik. Mivel a mostani vitában az antropológiának fő szerepe van, a hiteles embertani bizonyításhoz elengedhetetlen a költő császári-királyi hadseregbeli katonáskodása olyan okmányainak tanulmányozása, melyek Petőfi alkatával, és betegségeivel foglalkoznak. Ilyen katonai dokumentumokra bukkant Ács Tibor hadtörténész, akivel munkatársunk beszélgetett. — Hol, s hogyan lelt rá Petőfi Sándor katonai törzslapjaira? — Nem vagyok Petőfi-szakértő, de mint a XIX. század magyar hadtörténetével foglalkozónak a levéltári kutatások során elkerülhetetlen volt „találkozásom” Petőfi Sándorral, két ízbeni — 1839—41. és 1848—49. — katonai szolgálatával. Az egyiket a véletlennek köszönhetem, és azért szólok róla, mert ez esetleg most is tanulságos lehet. A bécsi hadi levéltárban többek között azokat az iratokat kerestem, amelyek adalékokat nyújthatnak ahhoz, miképpen alakult a hadtudomány reformkori magyar katona művelőinek pályafutása a korabeli hadseregben. A 48. magyar sorgyalogezred 1830 —41. évi törzskönyveinek névmutatójában az ezredben szolgált egyik legtermékenyebb szakíró, Virág József őrmester nevét keresve eszembe jutott, hogy ennél az alakulatnál szolgált Petőfi Sándor. — A levéltárban megvolt a költő katonai törzslapja? — Igen, a névmutató szerint Alexander Petrovich adatait először az ezredtörzskönyv (Grundbuch) 33. füzete 168. lapjára vezették be, majd azt átszámozva, most „Gemeiner Alexander Petrovich. Grundbusch 48. Inst. Regt. 1841 — 1850. III. Cl. Heft. 3. Zeite 63.” jelzet alatt található. Virág József törzskönyvlapjával együtt kikértem a költőét is, arra gondolva, hogy ritkán adatik meg eredetiben olvasni Petőfi katonai szolgálatának egyik legfontosabb iratát. Xeroxmásolatot készíttetve hazatérésem után, összevetettem azt a már korábban publikált két törzslapjával, és ezután kiderült, hogy új adatokat is tartalmaz. — Melyek ezek? — Az eddig ismert két törzslaptól eltérően az általam feltárt dokumentum többek között felvilágosítást ad Petőfi akkori egészségi állapotáról. A törzslapot kiállító feljegyezte, hogy 1841. február 28-án a költőt saját kívánságára — gyenge testalkata, tüdőbaja és szívnagyobbodásra való hajlamai miatt — leszerelték. A korabeli szolgálat gyötrelmei, a rideg kaszárnyas élet, a kemény kiképzés, a nehéz őrszolgálat, a szigorú fegyelem, az embertelen büntetések sora, a kurtavasra verés és botozás, a hosszú gyalogmenetek és gyakorlatok, vagyis a fizikai megpróbáltatások megtörték a lelkileg is labilis költő vézna testét. — A betegség mikor jelentkezik a fiatal katonánál? — Amikor az ezred soproni tartalékosztályából áthelyezik eredeti beosztásába, az első zászlóalj századába, amely a vorarbergi Bregenzben állomásozik. A tartalékosztály parancsnoka 1840. március 24-én jelentette, hogy Jakob Karner alhadnagy vezetése alatt 23 kiképzett újonc — köztük Alexander Petrovich közlegény —, Sopronból Grazba indult, ahová március 30-án érkeztek meg. Itt értesültek arról, hogy az ezred, így az első zászlóalj is parancsot kapott Bregenzből a Zágrábba való áttelepülésre, amit menettel május 3-tól június 17-ig végrehajtott. Az 1840. június 3-án Klagenfurtban kelt ezredparancsból értesült az első század arról, hogy Karner alhadnagy csoportjából Alexander Petrovich közlegény, mint tífuszos („idegláz”) beteg május 24-én a grazi helyőrségi kórházba került, ahol mintegy két hónapig gyógyították. Július második, felében vonult be a zágrábi Petrinja utcai laktanyába. A szeptember 26. és október 2. között lezajlott dandárgyakorlat újra annyira megviselte Petőfi egészségét, hogy vért köpött, ezért beszállították a zágrábi ezredkórházba. Állapota nehezen javult, ezért 1840. december 12-én katonai szolgálatra alkalmatlannak nyilvánították. . Ön szerint a barguzini expedíció szakértői — ha még eddig nem tették meg —, hol, s milyen dokumentumok után kutassanak, amelyek alátámaszthatnák vagy cáfolhatnák, hogy Petőfi földi maradványaira leltek? — Úgy gondolom — s ezt már 1982-ben a Kortárs 3. számában Új adatok Petőfi katonáskodásáról írt cikkemben is javasoltam —, hogy talán új adalékok kerülnének nyilvánosságra, ha a Petőfi-kutatás kiterjedne a bécsi Kriegsarchívban fellelhető 1839—41. évi iratokra, mindenekelőtt a 48. sorgyalogezred évente készített mustra jegyzékeire, melyekben minden katona legfontosabb adatait — például testmagasságát — nyilvántartották. Meg kellene vizsgálni a havi állapottáblázatokat, és a grazi, valamint a zágrábi helyőrségkórház dokumentumait, továbbá a grazi főhadparancsnokság 1840. évi, és a zágrábi főhadparancsnokság 1840—41. évi iratait. Előfordulhat, hogy a hosszadalmas és fáradságos kutatás sem hoz végül pozitív eredményeket, de nem zárható ki az sem, hogy új adatokkal gazdagíthatja ismereteinket Petőfi Sándor közlegényi szolgálatáról, testalkatának fontos jellemzőiről, nem is beszélve betegségeiről. Egyetlen eddig ismeretlen apró részadat feltárása nagy értékké válhat a nemzet tudatában élő Petőfikép árnyaltabbá tételében. Illés István Xerox másokat Petőfi katonai egészségügyi törzslapjáról ■ Lassan már alig csodálkozom az AIDS-szel kapcsolatos össznépi tudatlanságon, hiszen a sajtóbeli információáradat újabb és újabb vadhajtásokat produkál. Az még csak hagyján, ha kellő ismeretek híján némelyik kolléga tolla csúszik mellé, ám az is előfordul, hogy orvosok mutatnak e téren meglepő tájékozatlanságot. Legutóbb például az Autósélet című kiadvány hasábjain az Országos Mentőszolgálat főigazgató-helyettese vélekedett úgy, hogy a könny jelent nagy veszélyt, mivel — úgymond —, ebben „igen magas az AIDS- vírusok aránya”. Szerencsére ez távolról sem igaz, hiszen a témában jártas kutatók szerint a fertőzés átvitele ezen az úton szinte kizárható, mert a vérrel és az ondóval ellentétben a nyál, s még inkább a könny olyan enzimeket tartalmaz, melyek — kísérletek bizonyítják —, pusztító hatásúak a kórokozó HIV-vírusra nézve. Egy másik cikk, a Magyar Nemzet augusztus 5-i számában viszont magát az AIDS-vírusfertőzés jellegét vitatja, meglehetősen zavaros, ám tetszetősnek tűnő, viszont igen veszélyes következtetésekre kifuttatható teóriák alapján. A szerző egy bizonyos Wallerstein nevű — híresnek mondott, ám az AIDS-kutatás terén sehol nem jegyzett — NSZK-belgyógyász, inkább bulvárízű könyvére hivatkozik, amely szerint a vírusteória általánossá válásával az AIDS-kutatás zsákutcába jutott. Tény és való, hogy a szakmai közvéleményben felbukkannak időnként kutatók, akik különféle egyéb okokat hisznek az AIDS előidézőjének. A legutóbbi montreali AIDS-világkongresszuson például volt, aki a napsugarak hatásának tulajdonította a gyilkos kórt. Akadnak persze komolyabb ellenzők is, mint az említett cikkben szereplő Peter Duesberg, aki többször is tételesen fejtette ki álláspontját a legnevesebb tudományos lapokban. Igaz, s ezt Wallerstein doktor könyve nem említi, elméletére a vírusteória megalapozói, Gallo és Blettner, valamint a Nobel-díjas Temin rendkívül frappáns módon ugyanott válaszoltak. Anélkül, hogy tételesen és részletesen belemennénk a vitába, bemutatunk néhány jellemző érvet és a rájuk adott logikus választ. Duesberg elsőként azt állítja, hogy az AIDS-betegeknek csak kisebb hányadából lehetett HIV-vírust kimutatni, márpedig ez a fertőző betegségek Koch-féle alapkövetelményének ellentmond! Csakhogy a kimutatási eljárások finomodásával, ez mára már nem igaz, s a legújabb, génszondának is nevezhető PCR- módszerrel a vírus az esetek majdnem száz százalékából izolálhatóvá vált. Ez annál is nagyobb dolog, mert még jobban aláhúzza Kochék zsenialitását, akik a múlt században a baktériumoktól olyannyira különböző vírusok felfedezése előtt fektették le tételeiket. A vírus elleni elmélet élharcosa többek között arra hivatkozik, hogy véletlenül fertőződött emberek, például egészségügyi dolgozók között nem fejlődött ki betegség. Sajnos, ez sem igaz, mivel azóta már a világon több ilyen haláleset is történt, sőt Montrealban beszámoltak az első olyan esetről, amikor egy angol férfi Afrikában járva buszkarambol során fertőződött egy mellette álló sérült társa AIDS-es vérével, és lett beteg. Duesberg felemlegeti azt is, hogy mivel a HIV-vírus általában tíz-százezer, immunválaszt vezénylő T-sejt közül csak egyet fertőz meg, nem lehet felelős az igen gyors osztódású T-sejt állomány pusztulásáért. Gallóék azonban rámutattak, hogy a vírus az egy-két T-sejten kívül a nagy falósejtek és a monociták tizenöt százalékát képes megtámadni, ezek a fehérvérsejtek pedig a T-sejteső működését szabályozó anyagokat termelik. Ennek következtében a T-sejtek anélkül is elpusztulhatnak, hogy fertőződtek volna a vírussal. Az egyébként jeles virológus Duesberg, legalábbis furcsának tartja, hogy ,a HIV- vírust sejtkultúrában folyamatosan fenn lehet tartani, miközben a fertőzött sejtek még szaporodnak is, holott, a víruskoncentráció jóval nagyobb, mint a szervezetben. Igen ám — így a válasz — csakhogy több, a HIV rokonságába tartozó vírus hasonlóan viselkedik, mivel a laboratóriumi körülmények között a vérsejtek gyorsabban osztódnak, minthogy a vírus elpusztítaná őket, s egy kényes egyensúlyi állapot áll meg. Duesberg szerint az AIDS ország- és rizikócsoport-specifikus betegség, s ez úgyszintén az ilyen különbségeket nemigen ismerő vírus ellen szól. Ez azután végképp nem igaz, sőt a betegség elterjedése pontosan fedi a HIV-vírus előfordulását. A Magyar Nemzet írásában szerepel egy pár évvel ezelőtti budapesti tanácskozás (mely az ottani állításokkal szemben ugyan nem AIDS, hanem rákkongresszus volt), s ezen tartottak egy AIDS-szekcióülést. Ezen Robert Gallo mellett Nagy Károly, neves AIDS- szakértőnk volt a társelnök. Nagy doktor elmondta, hogy a laptársunk írásában közöltekkel ellentétben, nem emlékszik semmilyen Mosonyi professzorra, aki a HIV-teóriát kérdőjelezte volna meg. Felszólalt viszont Duesberg, aki éppen hazánkat hozta fel példának elméletének igazolására, ahol lám, már tíz-valahány fertőzést jegyeztek fel, de betegségtünetek még nem jelentkeztek. Gallo kétségtelenül kissé ingerülten válaszolt, hogy ez a járványtani hátteret ismerve, természetes, de más lesz a helyzet néhány év múlva. Sajnos, mint tudjuk, az idő ebben is őt igazolta. A Magyar Nemzet hasábjain interjút adó Wallerstein doktor Duesbergre hivatkozva, különféle meghatározatlanul homályban maradó „hiperpatogén kórképekkel”, életmódbeli és környezeti tényezőkkel, az immunrendszer „kifáradásával” magyarázza az AIDS betegséget. Jonathan Weber, a híres angol tudományos hetilap, a New Scientist cikkében Duersberg elméletét cáfolva, találóan jegyzi meg, hogy az orvosok régóta ismernek különféle okoikból létrejött immunelégtelenségeket, de egyik ilyen beteg sem lett soha AIDS-es, mint ahogy 1978 előtt sem találkoztak sehol ezzel a betegséggel. A vérátömlesztés ugyancsak generációk óta alkalmazott módszer, mégsem kapott ezen az úton korábban senki AIDS-fertőzést, s az emberiség szexuális szokásai sem igen változtak az elmúlt évezredek során, bár az AIDS csak most támadt ránk. A Magyar Nemzet (gi) aláírással jelzett cikke néhány további téves részletekkel is szolgál. Elképesztő tudatlanság, amellett roppant nagy veszélyekkel jár az AIDS-en továbbra is a homoszexuális érintkezés számlájára írni csupán, hiszen köztudott, hogy a betegség Afrikában katasztrofális méreteket ölt, s ott jóformán kizárólag heteroszexuális úton terjed, mint ahogy ez a lehetőség elvileg bárhol is ugyanolyan nagy. Hasonlóképpen káros a tesztek, és az ez irányú orvosi kezelések manipulatív üzleti fogásként való értelmezése. Wallerstein kijelenti, hogy a leggyakrabban alkalmazott szűrőmódszer alkalmatlan a fertőzés tesztelésére, mert a reumás megbetegedések 30 százalékában pozitív eredményt ad, ám ez elképesztő lódítás, hiszen Nagy Károly kandidátus, a tesztforgalmazás és ellenőrzés egyik hazai szakértője szerint, bármiféle ilyen hamis riasztás aránya egy százalék alatt marad, a reumával való ilyetén kapcsolat pedig egyenesen hajmeresztő dilettantizmus. Persze a tudományban mindig is voltak ilyesféle felelőtlen nézeteket hangoztató egyének. Sajnos, azonban ez esetben emberéletek tucatjait jelentheti az ilyen sarlatanizmus, hiszen eltereli a társadalom figyelmét a valódi veszélyről. Mert egy dologban mégis csak egyetértünk új megállapításaival. Az AIDS veszélyét valóban nem ismerte még fel az emberiség. Bár az ilyen eszmefuttatások nyomán attól félek, nem is igen fogja. Palugyai István kutatási helyeit tájékoztatási zsákutca A vírus hatalma töretlen TUDOMÁNY Magyar Hírlap Petőfi a kortársak vallomásainak tükrében Emlékezések egy kis sovány emberről Vajon kit temettek el Barguzinban? A sír békés csontkeresők valóban Petőfit találták volna meg? Hihetünk-e a kiásott maradványoknak? — Mindehhez részletesen tudni kellene, milyen ló volt Pe- Iőfi külseje? Az alábbiakban szersőok a költő néhány kortársának («írását gyűjtötte össze, melyek állítólag hitelesnek tekinthetők. " ‘ ' YY' " ■' •' Dr. Sass István, Petőfi szentlőrinci iskolatársa, barátja, később orvosa, Tolna megyei főorvos, igen jó megfigyelő volt. Petőfi „vékony, cingár gyerek létére erős volt, apja mészáros lévén hozzászokott az aprólé- Ikos testedző munkához, és ez okból karjai fejlettebbek, mozgásai ügyesebbek valának. Ha zavarták, hirtelen felállt, mellét kidomborítá, bal öklét — mert balog volt —, fölemelé, szemei haragra gyúltak.” Különben „szelid tekintetű, halvány arcú, kis termetű volt.” Orlay Petrich Soma, Petőfi másod-unokatestvére így ír a 16 éves Petőfiről: „Középmagasságú, szikár, fahéj szín arcú, sörtekemény, barna hajú ifjú, villogó szemei fehérét vércsíkok futották át; dacos kifejezésű duzzadt ajkai fölött a bajusz csak most serkedezett; hosszú nyaka, leeső vállai közül meztelenül nyúlt föl.” Sass István 1839-ben találkozik a katona Petőfivel: „Ott ült a rövidre nyírt sinszeg hajú (mely dörzsölgetve szikrázott, mint a macska szőre), halvány arcú,spipaszár lábú, óriás bakancsú katona a fakó diákládán.” ... Jókai „1848" című könyvében így ír róla: „Petőfi nem volt eszményi alak egy férfiban. Termete szikár, középnagyságú, arcszíne sápadt, szemei aprók, feketék, szemöldökei satyrvonalba menőek, orra hegyes, tövén a homloknál benyomott, haja fölfelé szoktatott, szája kicsi, s egy rendületlenül előre álló fog miatt gunyoros kifejezésre nyíló. Egész lénye komor, zárkózott volt.” 1886-ban „Életemből" című könyvében Jókai így jellemzi Petőfit: „Halvány, szikár arca letörölhetetlen dac kifejezését hordta magán mindig, rendbeszedhetetlen sűrű haja felállt az ég felé; orra római szabású volt, de kissé hegyes; szemei bátrak és szögezők, homloka nyílt, ajkai szépek, csak amikor nevetett, és nevetése olyan volt, mint egy kínzotté, még a hangja is hozzá — olyankor tűnt ki egy, a sorból kiálló hegyes fog felülről, mely valami daemoni kifejezést adott arcának.” Jókai 1902-ben a Budapesti Hírlapban ezt írja: „Petőfi felső fogsorában bal felől egy szemfog ferdén előrenőtt, valóságos kis ágyaratképezett. Ez a kiálló fog nevetésének szatírszerű kifejezést adott. Mikor néha bírókra keltünk, s én Petőfit derékon fogva felemeltem, ezzel a hegyes szemfoggal szúrta meg fejemet.” Kiálló szemfogáról Sárkány Sámuel, az aszódi iskolatárs, evangélikus püspök így ír: „ ... kiálló bal szemfoga olyan furcsává és szokatlanná tette arcát.” (Pesti Hírlap 1911. február 11.) Sass István szerint: „Fölnevetése arcának arányait kellemetlenül zavará meg, minek okát abban találom, hogy bal szemfoga igen előre állott, és kacagása közben nagyon is láthatóvá vált.” (Vasárnapi Újság, 1884. február 10.) Jókai 1902-ben a Vasárnapi Újságban Petőfi koponya-, arcformáját és testalkatát így határozza meg: „ ... feje fölfelé szélesedő, homloka magas, és erősen előrenyomott, a pofacsontok kiülők voltak.” .... „Petőfi alakja nem volt az, amit daliásnak nevezünk, arckifejezése komor volt, rideg volt, termete szűkvállú." Irányi Dániel 1859-ben, Párizsban így ír a költőről: „Petőfi kis sovány ember volt, koromfekete szemű, kissé komor, barátságtalan tekintetű.” A Petőfi iskolatársától, Sárközy Miklóstól való arcleirást Hatvany Lajos közli: „Megnyúlt arcú, hegyes állú fiatalember volt, feje fent kiszélesedett.” Jókai unokaöccsének, Hegedűs Sándornak így jellemzi Petőfit: „Kis cigányképű, vékony ember volt, nem volt magasabb nálad.” (162 cm). „Hegedűs Sándor: „Petőfi a mi családunkban.” özv. Klein Henrikné (Tyroler lány) erről így ír: „haragudott, ha orrát hosszabbra rajzolták." Tyrolerhez írt levelében a szakálláról Petőfi megjegyzi: „ne csinálja sűrűvé és sötétté a szakállamat, minthogy a szakállam nem sűrű.” A kortársak Petőfi arcszínéről így számoltak be: „sovány, sárgás arcú” (Berecz Károly), „sovány, sápadt arcú” (Jeszenszky Danó), „halovány arcú, alacsony termetű” (Vachot Sándorné), „beteges kinézésű, sápadt arcú” (Zalár József). Törökfalvi Papp Zsigmond, a festő szemével látja Petőfit: „Tartása egyenes, arca szikár, sötétbarna haja hátul apróra nyírva, elől nagyobb üstöke kissé göndör hajtással természettől fogva felfelé állott. Az üstökhaj bősége látszólag alacsonnyá tette Petőfi homlokát, melynek szemöldökei közt függőleges redő látszott. Kis szája, telided alsó ajka volt.” A „vad” gróf, gr. Teleki Sándor „Emlékeim”-ben felidézi Petőfit: „Sűrű, tömött, felálló kurta fekete hajjal, a két szemöldök közt néhány ránc ... szép kicsi száj, ... arcának bőre sárgásbarna volt, egynéhány szeplőformájú, még barnább foltocskákkal; ajkai a szokottnál valamivel iastagabbak, jól állt rajtuk a mosoly, de a harag, a méltatlankodás, a gúny, a megvetés, a gyűlölet s a csalódás érzelmeinek nyilvánításai által sajátszerű, majdnem kellemetlen kifejezést vettek fel: gyér, vékony bajusz, szakáll, ... nyaka hosszú." Ezt írja róla Szemere Miklós: „vékony, görbe lábszárai voltak”, és Némethy György, a színész is: „vékony, kissé görbe lábszáraival furcsán nézett ki.” Vékony, de izmos, edzett volt. Sass István szerint: „Petőfi ... csontszerkezete, edzettségének és férfiasságának jellegét árulta el kézfogása vasmarokra vallott. Birkózásban legyűrte erősebbnek látszó ellenfelét. Bámulatosan állt tótágast és hányta a cigánykereket.” Bertbeny Károly Mária, a kortárs, az első német Petőfifordító, ilyennek látja: „ .. .termete nem magas, de könnyed és rugalmas csípejű, kicsi, de izmos kezű...” Járásáról Vajda János, a költő megjegyzi: „Járásában volt ugyan valami baktató ütemszerűség, tekintetében a bátorság, önérzet kifejezése mindez valószínűleg a katonaéletből maradhatott rá, mozdulataiban feltűnt balkezűsége." Petőfi sokat gyalogolt, jó gyalogló volt. De a hegymászást nem szerette. Erről Egressy Ákos megjegyzi: „Petőfi térde nehezen hajolt ... Bicegni, sántítani kezdett a meredeken.” A barátok, kortársak vallomásai alapján tehát ilyen volt Petőfi. A kérdés persze továbbra is az: kit temettek el Barguzinban? Dr. Straub Imre