Magyar Hírlap, 1989. december (22. évfolyam, 283-306. szám)

1989-12-19 / 298. szám

Magyar Hírlap T­ársadalombiztosítás Jövőre 15 százalékos inflációt kompenzálnak a nyugdíjemelések Csehák Judit szociális és egész­ségügyi miniszter előterjesztésé­ben két törvényjavaslat került a képviselők elé. Az első, a Társa­dalombiztosítási Alap 1990-es költségvetéséről szóló törvényja­vaslat már a társadalombiztosítá­si bizottság előtt is élénk vitát váltott ki. A bizottság módosító javaslataival együtt azonban az Országgyűlés elfogadta a terve­zetet. A miniszter a Társadalombiz­tosítási Alap költségvetéséről szólva elmondta: sokan kifogásol­ták, hogy önkormányzat nélkül gazdálkodik az immár önálló tár­sadalombiztosítás. Ám éppen azok, akik az önkormányzat hiá­nyát felróják, korábban úgy véle­kedtek, hogy előbb hozzák létre a nyugdípénztárat, a baleset-bizto­sítót, különítsék el a családi ellá­tások és az egészségbiztosítás fe­dezetét, s csak ezután lássanak hozzá az önkormányzat szerve­zéséhez, amelyben a tárgyalások során többségi részvételhez kí­vántak jutni a dolgozói érdek­­képviseletek éppúgy, mint a mun­káltatói szervezetek. Ezért került sor arra, hogy országgyűlési bi­zottság felügyelete alá helyezzék a társadalombiztosítási ügyeket, hiszen háromszázötvenmilliárd sorsát valakinek az átmenet ide­jén is ellenőriznie kell. A költségvetés elleni másik ki­fogás az egészségügy és a családi ellátások finanszírozási forrásai­nak cseréje közti, időbeli csúsz­tatás volt. Sokan azt is szóvá tet­ték, hogy az egészségügy biztosí­tási alapra helyezése nincs kellő­képpen előkészítve. A miniszter felhívta a figyelmet arra, hogy a költségvetésnek nyújtandó 15 milliárdos társadalombiztosítási kölcsönhöz nincs szükség az egészségbiztosítás rendszerének bevezetésére. A biztosítási alapra való áttérés inkább a korszerűbb, tiszta érdek- és értékviszonyokat tükröző ellátás és finanszírozás feltételeit teremti meg, az állam­­háztartásnak viszont ettől függet­lenül szüksége van a 15 milliár­dos kölcsönre. Természetesen az állam akkor sem vonulhat ki ma­radéktalanul az egészségügyből, ha a társadalombiztosítás a járu­lékokból fogja fizetni a fenntar­tási költségeket: a beruházások, felújítások, kutatási kiadások to­vábbra is az állami költségvetést fogják terhelni, s az egészségügy intézményhálózatának fenntartá­sában az állam a tanácsokon ke­resztül is részt vesz. 1990-ben egyébként semmit sem változik az egészségügy finanszírozásának rendszere, s azt is garantálni le­het, hogy a kiadások hirtelen nö­vekedése esetén se használhassa föl a társadalombiztosítás az egészségügy finanszírozására a nyugdíjbevételeket. Az áremelkedések jövő évi kompenzációjáról szólva Csehák Judit elmondta, hogy 15 százalé­kos infláció ellentételezése szere­pel a javaslatban. A hatezer fo­rint alatti nyugdíjakat az 1975 előtt nyugdíjba vonulók esetében 1050, az 1975—1980 között nyug­díjba vonultaknál 850, az 1980— 1985 közöttieknél 750, és az 1985 utániaknál 550 forinttal egészítik ki. A házastársi pótlék és a gyes minimuma is 550 forinttal emel­kedik. Ugyanakkor a tartósan be­teg gyermek, illetve magatehetet­len szülők ápolása esetében, a minimálbérnek megfelelő ápolási díj állapítható meg, s a beteg el­látása munkaviszonynak számít a jövőben. Szirtesné dr. Tomsits Erika a társadalombiztosítási bizottság módosító javaslatait ismertette, majd elfogadásra javasolta a tör­vény­tervezetet. A módosító ja­vaslatok között szerepelt, hogy a 15 milliárdos kölcsönt, amelyet a társadalombiztosítás nyújt a költ­ségvetésnek, a legnagyobb lakos­sági kamattal növelve 1992. de­cember 31-ig térítsék meg. A gyó­gyító-megelőző ellátásokat válto­zatlan finanszírozási rendben a Társadalombiztosítási Alap a be­ruházások, felújítások nélkül 66 milliárdból fedezze. Az egészség­ügy és a nyugdíjalap kezelésére két külön önkormányzat jöjjön létre. Vita alakult ki arról, hogy a társadalombiztosítás többletbevé­telét a költségvetés négymilliárd forintra egészítse-e ki jövőre, vagy pedig bevételarányosan szá­zalékban állapítsák meg a tarta­lék összegét. A társadalombizto­sítási bizottság az éves bevétel 2 százalékában, a miniszter 1,2 százalékában látta jónak megha­tározni a kötelező többletbevé­telt, végül az Országgyűlés az utóbbi javaslatot fogadta el. A vita során dr. Biács Péter szóvá tette, hogy választókörzete fiataljai szerint inkább három évre kellene kiterjeszteni a gye­det, s a jövőt építő fiataloknak kellene hitelezni, nem pedig a költségvetésnek. Kopp Lászlóné azt javasolta, hogy a nyugdíj megállapításánál nagyobb hang­súlyt kapjanak a munkában töl­tött évek, s a kompenzációnál a nyugdíjba vonulás óta eltelt időt ne, csak a nyugdíj összegét ve­gyék tekintetbe. Csehák Judit azt válaszolta, hogy a törvényterve­zet előkészítése során a nyugdíjas érdekképviseleti szervezetek a javaslatban szereplő megoldással értettek egyet, mivel a fiatalab­baknak, a mostanában nyugdíjba vonultaknak inkább lehetőségük nyílik jövedelmük kiegészítésére, mint az idősebbeknek. Dr. Biacs Péter javaslatához annyit fűzött hozzá a miniszter, hogy a jelenle­gi helyzetben sajnos elsőbbséget kell adni a költségvetési érdekek­nek, de év közben visszatérnek majd a gyed időtartamának fel­emelésére, amelyhez körülbelül 3,5 milliárdra van szükség. A Társadalombiztosítási Alap jövő évi költségvetésének jóvá­hagyását követően a társadalom­­biztosításról szóló 1975. évi II. törvény módosítása következett. A módosításra azért került sor — mint bevezetőjében elmondta a szociális és egészségügyi minisz­ter —, mert időszerűvé vált a gyermekgondozási díjra való jo­gosultság kiterjesztése. A módo­sítás lehetővé teszi a gyed igény­­bevételét attól függetlenül, hogy az anya 100 százalékos vagy 65 százalékos gyermekágyi segély­ben részesült. Az özvegyi nyugdíj rendszere is korszerűsödik, ame­lyet valamikor az egykeresős csa­ládmodell idején a magukra ma­radt nők számára találtak ki. A törvénymódosítás értelmében az ideiglenesen özvegyi nyugdíjra jogosultak lesznek az özvegyen maradt férfiak is, ha árvát nevel­nek. A jelenlegi szabályozás sze­rint, amelyben maximum 3890 fo­rint lehet a saját jogú és özvegyi nyugdíj együttes összege, a jövő évtől választhatnak az érintettek, hogy a saját nyugdíjuk vagy az özvegyi nyugdíj mellett dönte­nek, vagy pedig 6000 forint érték­határig a kettőt együtt veszik fel. A férfiakra is kiterjesztett özve­gyi nyugdíj­rendszer azokra is vonatkozik, akiknek felesége 1989-ben hunyt el. Az Országgyűlés vita nélkül el­fogadta a társadalombiztosításról szóló 1975. évi II. törvény módo­sítására vonatkozó javaslatokat. Hámori Csaba és Madaras Attila Egy arc.. Aczél György Horn Gyula és Király Zoltán Beck Tamás és Grósz Károly ORSZÁGGYŰLÉS Az építési bizottság állásfoglalása a lakáskoncepcióról Régi elvek, új kompromisszumok Kompromisszummal végződött az építési és közlekedési bizott­ság hétfő délelőtti ülése: az álta­la javasolt változtatásokkal vé­gül is támogatja a kormány la­kásgazdálkodási koncepcióját. Pontosabban szólva egy évre szóló kényszerintézkedésnek tekinti, aminek a célja nem a lakásmi­zéria megoldása, hanem a költ­ségvetési hiány mérséklése. Az új átfogó programot már az új kor­mánynak és Országgyűlésnek kell megalkotnia. Nagyobb mozgástere ebben a helyzetben aligha lehetett a bi­zottságnak, hiszen, mint Kemenes Ernő, az OT elnöke hangsúlyoz­ta, a lakbérek emeléséhez nem kell az Országgyűlés jóváhagyása, miután ezt nem törvények sza­bályozzák. Így a bizottság tudo­másul vette, hogy februártól kezdve a kormány javasolja: a lakbérek 50 százalékkal emelked­jenek átlagosan, bár a bizottság szerint 35 százalékot képes elvi­selni a lakosság. Ebben az eset­ben viszont a fenntartás színvo­nala csökkenne. A bizottság egyetért avval, hogy a lakbéreme­léssel párhuzamosan vezessék be a differenciált támogatási rend­szert. Ennek hatásaként a 70 éven felüli nyugdíjasok, a három és többgyermekes családok, vala­mint a 4200 forint egy főre eső jövedelem alatt élők, illetve a komfort nélküli lakásban lakók terhei egyáltalán nem nőnek. A többiek lakbére pedig a család teherviselő képességével, arány­ban emelkedne. A kedvezményes kamatú lakás­hitelekre adott kormánykoncep­ciót nem fogadta el a bizottság, ehelyett a javaslatokat összegyúr­va, két változatot alkotott, ame­lyekből végül az elsőt fogadták el a képviselők és a kormány is. Eszerint a négy százaléknál ala­csonyabb kamatozású hitelek adó­sai 1990. február elsejétől adót fizetnének úgy, hogy az 5 évnél fiatalabb kölcsönök adómentesek lesznek. A 6-10 évvel ezelőtt föl­vett hiteleknél az adó a havi tör­lesztőrészlet fele, a 11 évnél ré­gebbieknél pedig az adó egyenlő a törlesztés mértékével. A bérla­kások felújítására, korszerűsíté­sére fölvett kedvezményes kama­tozású hitelek adómentesek. A kormánynak ma reggelre kell letennie az ennek megfele­lően átdolgozott törvényjavasla­tot a képviselők asztalára. A dön­tést természetesen a teljes plé­­num hozza meg. —lakatos— Leszavazták a számvevőszék elnökét Nem kis meglepetésre nem fo­gadta el az Országgyűlés teg­nap az Állami Számvevőszék el­nökének, dr. Hagelmayer István­nak előterjesztését a szervezet működéséről, illetve költségveté­séről. Mint Balla Éva képviselőnő hozzászólásában kifejtette, a ja­vasolt kiadások egyáltalán nem tükrözik a számvevőszék működé­sének alapelveit, a takarékossá­got, holott ezt a szervezetet tu­lajdonképpen senki sem ellenőrzi. Így önmagának is példát kell mu­tatni a terv- és költségvetési bi­zottságnak pedig tételesen ellen­őriznie kell a Számvevőszék költ­ségvetését. A beterjesztett javas­latot csak első variációnak tekin­tette a parlament, a terv- és költ­ségvetési bizottság tehát újból átnézi és lefaragja a költségve­tést, a végleges döntést pedig a következő ülésszakon hozzák meg. Az Állami Számvevőszék tehát jóváhagyott költségvetés nélkül kezdi meg működését január else­jétől. I­­m. A parlamenti fotókat Grnák László, Szalay Zoltán és Szigeti Tamás készítette. 1989. december 19., kedd A válságkezelés szociálpolitikai csomagterve (1.) Infláció és szegénység írta: dr. Csehák Judit szociális és egészségügyi miniszter Nem hiszem, hogy készült vol­na nálunk valaha is konszolidált viszonyok között ilyen súlyos fel­tételekkel szociálpolitikai intéz­kedési terv. Nincs jogunk áltatni sem magunkat, sem másokat, ép­pen ezt a feladatot kell megolda­ni, miként annak a háziasszony­nak, aki akkor is köteles meleg ételt tenni a család asztalára, ha a kosztpénzből már alig kap le­­vesbevalót a piacon. A szociális problémák kezelé­sének kultúrája sokkal gazdagabb annál, hogy pusztán intézkedések­kel és a hozzájuk rendelhető pénzforrások bemutatásával jel­lemezhetnénk. Az emberi elesett­­ség és kiszolgáltatottság, az egész­ségnek, lakó- vagy munkahely­nek, s igen gyakran a családi biz­tonságnak az elvesztése, az egyé­ni elszigetelődés vagy a csopor­tos kirekesztettség csak úgy eny­híthető, ha a segítő szakmák kel­lő szakszerűséggel korszerű in­tézmények közt dolgoznak, a tár­sadalom legkülönfélébb közössé­gei pedig szolidárisan tevékeny­kednek. Mindehhez folytatnunk kell a munkát olyan szerteágazó terüle­teken, mint például az ellátások törvényi garanciáinak vagy a mentálhigiéniai szolgálatoknak a megteremtése, a szociális munká­sok képzése és a társadalmi „ön­segítés segítése", a közvélemény­formálás és az informatika fej­lesztése, a rehabilitációs foglal­koztatás és orvosképzés, a non­profit humán szolgáltatások szek­torának szabályozása és a gyer­mekvédelem speciális feladatai. (Mondjuk az örökbefogadástól a családias nevelési kísérleteken át a gondnokoltak és gyámoltak va­gyonát kezelő modern pénzinté­zet küszöbön álló létrehozásáig). Nyilvánvaló, hogy mindezekről (s ezen belül még az állami szo­ciálpolitika jövőjéről sem) lehet itt akár csak vázlatos áttekintést is adni. Arról lesz szó, mire és mennyit költhetünk jövőre a szociálpoli­tikában. Történelmi határhelyzet­ben tárgyalja az Országgyűlés a gazdaságpolitikai programot, az állami költségvetést és (most elő­ször) a Társadalombiztosítási Alap költségvetését. Ehhez szol­gál adalékul az olvasónak itt né­hány információ és összefüggés. Hogy pedig valóban mit költhe­tünk majd a jövő év folyamán, és főleg mire lesz az elég, nos, arról ma még mi sem beszélhe­tünk a korábban megszokott bi­zonyossággal. Tisztességgel csak annyit mondhatunk: „ha — ak­kor”. Ha adott gazdasági és poli­tikai feltételek állnak együtt, ak­kor forrásaink és intézkedéseink az alábbiak szerint alakulnak majd. Igaz, hogy ez a szociális garanciáknak nem abszolút, de mégis kalkulálható formája. Nem létezik szociálpolitikai (és társadalombiztosítási) rendszer, amelyet szét ne zilálna a két­számjegyű infláció. Ez tönkrete­szi a nagy pénzbeni ellátórend­szereket (pl. nyugdíj, családi pót­lék), a támogatási-ösztönzési for­rásokat (pl. táppénz, lakás-, ill. a gyógyszerár-támogatás, avagy a rehabilitációs foglalkoztatás ösz­tönzése), és hovatovább ellehetet­leníti az intézményhálózat fenn­tartását. Az 1990-es csomagtervre is az jellemző ezért, hogy a költségve­tésből és társadalombiztosításból együttesen rendelkezésre álló többletforrások kilenctized részét az inflációs hatások részleges ki­védésére kell fordítanunk. Ez olyan kényszerpálya, amelyről letérnünk sem emberi, sem szak­mai, sem ökológiai okok miatt nem lehet. A források árindexhez viszonyított relatív nagyságán és — szűk határok közt — a kom­penzációk arányain lehet és kell is vitatkoznunk. A szociálpolitikára — ha lehet —, még inkább igaz, mint a gaz­daságpolitikára: a válságelhárí­tás és a reform egyidejűleg zaj­lik. Itt és most a mindent meg­előző erkölcsi parancs: segíteni a legnehezebb helyzetben lévőket. E kötelesség vállalása azzal is jár, hogy szociálpolitikai progra­munk szükségképpen torzul. Nem képes célul kitűzni a szociális problémák keletkezésének társa­dalmi méretű megelőzését, s nem vállalkozhat az ún. „középréte­gek” szociális helyzetében kétség­telenül folytatódó lesüllyedés megakadályozására sem. Csomag­tervünk — jobb meggyőződésünk ellenére — eltolódik a föltétlenül és azonnal szükséges szociális vé­delem intézkedései felé. Nem szegényprogram, amennyiben el­kerüli a szegénység vagy más ok miatt segítségre szoruló ember megbélyegző megkülönbözteté­sét. De elismerem, számos elemé­ben a szegénység elleni küzdelem szerény programja ez. Szeretném megismételni, amit az Ország­gyűlés novemberi ülésén mond­tam: ez nem egy prosperáló or­szág kormányzati szociálpolitiká­ja. Nem is lehet, hisz nincs er­kölcsi alapunk kivonni magun­kat a valóságos helyzet csapdájá­ból. Az a véleményem, hogy aki ma előbbre valónak tartja a ma­ga ilyen-olyan szerepéhez igazí­tott követeléseit, vagy akár csak az önmagában véve szép és igaz szakmai álmait, mint azt, hogy szigorúan a valóság súlyos kér­déseire válaszoljon, az a mi terü­letünkön közel kerülhet a huma­nizmus gyakorlati elutasításához. Mindezt tudomásul véve foly­tatjuk a szociálpolitikában az in­tézmények és mechanizmusok re­formját, és sor kerül jövőre is néhány fontos területen fejlesz­tésre, sőt még áttörést jelentő új kezdeményezésre is. Ezek közül — utalásszerűen — a következőket emelem ki. 1. A (központi, ill. területi) ál­lami szervek, a társadalombizto­sítás és az önkormányzatok kö­zötti kapcsolatrendszer, feladat­­megosztás átalakítása. A társada­lombiztosítás évtizedes reformjá­nak folytatása. (A TB önkor­mányzat létrehozása, az önálló alapok, köztük egészségbiztosítá­si ágazat kiépítésének megkezdé­se). Az önkormányzatra való át­téréshez szükséges intézményi mechanizmusok, finanszírozási rend és jogi garanciák, valamint irányítási módszerek érvényesíté­se. 2. A szociális alaptörvények rendszerének kidolgozása, be­nyújtása. (Előkészület alatt áll a szociális ellátási­ alaptörvény, a gyermek- és ifjúságvédelmi, a rehabilitációs, illetve más tör­vény.) 3. A lakókörnyezetben hozzá­férhető (ill. az ezekre épülő, spe­cializált) szociális ellátó intézmé­nyek, szolgáltatások határozott, komplex fejlesztése. Bővítés, ill. hiányzó új létesítmények korsze­rű, rugalmas, többfunkciójú szol­gálatok létesítése, ösztönzése — jórészt pályázatok útján. 4. Egy sokszektorú szociálpoli­tika — az állami intézmények mellett — a munkáltatók, profit- és nonprofit elvű vállalkozók, az egyházak, a Vöröskereszt, az egye­sületek és alapítványok, önsegítő mozgalmak és érdekképviseleti szervek szociális jellegű tevé­kenységének­­ ösztönzése, jogi, pénzügyi, intézményi feltételei­nek megfelelő alakítása. 5. Néhány területen eddig tel­jesen ellátatlan feladatok megol­dása, ill. fájdalmasan hiányzó el­látás bevezetése. (Ilyen, a jövő­ben is maradandó intézkedésünk például az ápolási díj fogyatékos, beteg gyerek, ill. hozzátartozó otthoni gondozásakor; idős, ellá­tatlan nevelőszülők járadéka; a közgyógyellátás kiterjesztése; volt állami neveltek önálló élet­kezdési támogatása stb.) 6. A szociális szakemberképzés teljes intézményes rendszerének elindítása. A különböző ún. „se­gítő szakmák" eddigi sokirányú képzései mellett (ill. részben át­alakításával) nappali tagozaton, felsőfokú „általános szociális munkás” képzés indul szeptem­bertől az ország 6 regionális köz­pontjában, bővül a középfokú ún. „szociális asszisztens”-képzés modellkísérlete. Ezt gazdag tanfo­lyami és munka melletti képzés egészíti ki. S most lássuk röviden a java­solt — és jórészt már ismert — fontosabb intézkedéseket: ho­gyan oszlik meg a kerekítve 38 milliárd forint, amelyből az év elejétől gazdálkodhatunk. (A la­kással kapcsolatos intézkedések ellentételezése ezen felüli össze­gek szolgálnak — a döntéstől füg­gően.) (Folytatjuk) Fotó: GmAk László

Next