Magyar Hírlap, 1989. december (22. évfolyam, 283-306. szám)
1989-12-23 / 302. szám
r* •121989. december 23., szombatMagyar Hírlap A nap vaiítapok ■»*»“«' «*** ~ koTvékTM‘!.hervt tok v*«~ mis források alapján kiválasztják 1« *' en'^‘ Igaz, néhány évvel eldőlt az amerikai Time magazin e kit tété címet a személyi számítógépeknek (!) ««*» «*»• **•**“ logikát követjük, nyugodtan állthatjuk, hogy dó Kelet-Európa éve volt. Különösen az utolsó hetefonnal ékit drasztikusan kontinensünk e felének arculatai. Olyan történések zajlottak le, amelyeket négy évtized alatt megerogopmistább és a legfelkészültebb politológusok sem ,tolhattak meg. A változások éllovasa sokak szerint hazánk volt, mások viszont azt észrevételezték, hogy ugyanazok a folyamatok külföldön sokkal gyorsabb ütemben zajlanak. Összeállításunkban - a teljesség igénye nélkül - képet szeretnénk adni a környező országok politikai változásain is. Szovjetunióó A nyári bányászsztrájkok... A szovjetorosz munkásosztály ismételt öntudatra ébredése... Az írószövetség egyhangú határozata a legnagyobb élő szovjet író, Szolzsenyicin rehabilitálásáról Az újabb népfrontok Moldáviában, Belorussziában, Ukrajnában, Oroszországban ... Útban egy nép igazi politikai pluralizmusa felé. A baltikumi lánc . . . A sztálinizmus áldozataiért gyújtott gyertyák .. Soha többé ... Vajon melyik az év eseménye? Vagy a haladással ellentétes folyamatok? A leningrádi november, a gorbacsovi vezetés elleni tüntetéssel? ... A rémségek? A fergánai vérontás, amikor egy nép újabb exodusra kényszerül? A karabahi háború? A katyni és más sztálini tömegsírok feltárására? A Pamjaty programlovagjainak hitlerizmust idéző tüntetései a Hitlert térdre kényszerítők országában? Az év eseményei... a teljesség igénye nélkül. Az államférfiúi látogatások sora az új közös gondolkodás jegyében, egy új Európa kezdetei... Hány „év eseménye" volt az oly ellentmondásos és sokszor veszélyeztetett peresztrojka országában? Engedtessék meg a tudósítónak, hogy egyszer nagyon-nagyon személyes nézőpontot érvényesítsen, azt minősítse az év eseményének, amikor közvetlen szem- és fültanú volt, amikor közvetlen közelről látta Andrej Szaharovot, akit most csaknem milliónyi híve kísért örök nyughelyére. A legdrámaibb nap a népképviselők első kongresszusán, amikor Csernopijszkij, a rokkant afganisztáni veterán elvbarátainak ujjongása közben, az egykori „afgánok" nevében felelősségre vonja Szaharovot, hogy rágalmazza a szent, internacionalista háború hőseit. A terem hazafias felbuzdulása. A hév, amely elragadhatta azokat, akik dalolva mentek be Prágába, Budapestre, Kabulba. A nagyhatalmi internacionalizmus. Az áhítat és nosztalgia dühkitörése ez. Szaharov pedig áll görnyedten és mégis feltartott fejjel, tiszta tekintettel — a magyar költőt idézem — a „böfögő zsivajban". Olvastam Szaharovról: őrá csak az emberi fájdalom hat, a gonosz indulat nem rendíti meg, nem hozza ki sodrából és nem félemlíti meg, élt át különbeket. Nem érik el Szaharovot az indulathullámok, az értelem és az emberiség nevében utasítja vissza a vádat: ő az odavezényelt szovjet katonákért emelt szót, azok ellen, akik Afganisztánba kényszerítették és bűnbe taszították őket... És a terem dobog, fujolja, hurrogja az ősz öregembert, akit azért küldtek száműzetésbe, mert a piszkos háború ellen emelt szót. S a dráma utójátéka: rögtönzött sajtóértekezlet a hallban Szaharov mellett ott állnak a vele egyetértő képviselőtársak, közöttük Sztarovojtova, az örmények „szent asszonya". És emlékszem egy elcsukló hangon mentegetőző fiatal uráli képviselőre ... Azt mondja: újságíró urak, kérem, ne higgyenek annak, amit láttak. Ez nem a szovjet emberek reagálása. Ezek nem mi vagyunk! Látták ugye, mennyien nem álltak fel tapsolni, menynyien álltak ellen a pszichózisnak, a lelki terrornak? Menynyien nem vettek részt az indulat orgiájában? Mennyien? Legalább kétszázan voltak a kétezer között bátrak. Aztán meg valaki, alig hallhatóan, két spanyol szót mond: No pasaran! — Nem törnek át. Moszkva, 1989. december. N. Sándor László Nem törnek át Német Demokratikus Köztársaság Robbanásszerű átalakulás Mikor Eric Honecker 1989. jannuárjában kijelentette, hogy a berlini fal még száz év múlva is állni fog, hogy megvédje az NDK-t „a nyugati rablók ellen", még nem tudhatta, hogy kilencvenkilenc évet és két hónapot tévedett. A reformorientált szocialista országokban zajló változásokhoz képest az NDK-ban robbanásszerű átalakulás zajlott le késő ősszel, néhány rövid hét leforgása alatt, olyan, amilyet az év elején még a legnagyobb fantaszták sem mertek jósolni. Az öreg, elgyötört, realitásérzékét elvesztett, és a gorbacsovi glasznosztytól betegesen irtózó Honecker az év első felében mindent elkövetett, hogy a „szovjet vírustól” megfertőzött népét kordában tartsa. Amikor Magyarország a nyáron megkezdte a vasfüggöny lebontását, NDK-sok tízezrei döntöttek úgy, hogy ezen az úton fordítanak hátat hazájuknak és áttelepülnek az NSZK-ba. Ők a „lábukkal szavaztak" az egyre jobban elszigetelődő NSZEP-rezsim ellen. Menekülni szándékozók százai és ezrei szorongtak hamarosan a varsói, prágai és budapesti, NSZK- követségeken, a magyar menekülttáborokban és a kelet-berlini állandó NSZK-képviseleten Szeptember közepén Bärbel Bohley festőnő Berlinben megalakította az Új Fórum elnevezésű ellenzéki csoportot, amit az államhatalom nyomban illegálisnak nyilvánított. Ezekben a hetekben vonultak ki az emberek először az utcára, a legtöbben Lipcsében. Az egyre idegesebb vezetés rendőri erőszakkal igyekezett elfojtani az emberek jogos lázongását. Közben a nyitott magyar-osztrák határon naponta több száz keletnémet polgár menekült Nyugatra. Október 7-én Honecker pompázatos katonai parádéval ünnepeltette az NDK fennállásának 40. évfordulóját, az eseményre Gorbacsov is Berlinbe érkezett. Lipcsében néhány nappal később százezrek kiáltották egy ütemre a hagyományossá vált hétfői tüntetésen: „A nép mi vagyunk!". Honecker nem szívlelte meg Gorbacsovnak azt az intését, mely szerint, aki későn lép, azt megbünteti az élet, és így mennie kellett: október 18-án Egon Krenz lett az NSZEP első embere, majd pedig államfő és a Nemzeti Védelmi Tanács elnöke. Ám a nép bizalmatlanul fogadja, és köpönyegforgatónak titulálja, mikor reformokat ígér. November 7-én lemond a kormány, másnap a párt politikai bizottsága A rákövetkező napon hallatlan döntés születik: megnyitják a határt a két Németország között. Az emberek eufórikus hangulatban, hitetlenkedve ünnepük a csodát Másnap Egon Krenz kijelenti, hogy szabad, demokratikus választásokat fognak tartani az országban. Három nappal később a Népi Kamara Hans Modrow-t, az NSZEP drezdai első titkárát a népszerű reformert választja miniszterelnöknek. Az új kormányban az eddigieknél több hely jut a kisebb, működő pártoknak. A tüntetések folytatódnak és Kohl kancellár konföderációs tervére reagálva egyre több transzparensen jelenik meg a követelés: „újra egyesülést!". December 1-jén törlik az alkotmányból a párt vezető szerepét kimondó klauzulát, harmadikon Krenz lemond első titkári tisztségéről, és a párt vezetését ideiglenes jelleggel munkabizottság veszi át. December 8-án este öszszeül az NSZEP első rendkívüli kongresszusa, amelyen a küldöttek határozottan szakítanak a sztálinista múlttal és új vezetőséget választanak. Időközben a volt párt- és állami vezetők egy részét letartóztatják a hatalommal való visszaélés és korrupció vádjával. Berlin, 1989. december. Forinyák Éva Lengyelország Teljes szerepcsere Aggodalom és remény keveredik egymással az 1989-es és az 1990-es év fordulóján Lengyelországban, ahol az év szinte minden hónapjára esett egy-egy nagy jelentőségű belpolitikai esemény, miközben a gazdaságot a hiperinfláció, az egyre mélyebb belső- és a külső egyensúlyhiány jellemzi. Az 1989-es esztendő nagy eredménye az, hogy a politikai változások radikalizmusához, dinamizmusához felzárkózik a gazdasági megújulás tempója, ami a Szolidaritás hallomra jutásával megvalósult politikai földcsuszamlással egyenértékű forradalmi fordulatot hozhat. Először a gazdaságban, a társadalmi viszonyokban, majd — nyilván a politikára visszahatva —, ismét az ország belpolitikai életében Lengyelország még mindig a politikai és gazdasági kérdőjelektől terhes átmeneti helyzetben él, amit az ingatag talajon álló politikai kompromisszumok jellemeznek. A változás „csak" az, hogy 1989 elején, a pluralizmust és a Szolidaritás újbóli legalizálását jóváhagyó Lengyel Egyesült Munkáspárt a júniusi teljes választási kudarc után, maga került abba a hatalmi helyzetbe, amit a Szolidaritásnak szánt. A Szolidaritás pedig abba, amit az áprilisi kerekasztalnál a LEMP-nek készített elő. Míg júniusig a LEMP ajánlott kompromisszumként némi részvételt a hatalomban, addig szeptemberre teljes szerepcsere történt: a Szolidaritás diktálta feltételekkel a LEMP volt kénytelen a Szolidaritás-kormányban az időlegesen szükségesnek vélt „geopolitikai fügefalevél" szerepének elvállalására. A LEMP lecserélése a Szolidaritásra az eddig kormányzó hárompárti koalícióban rendszerváltást jelent, ami mélyreható erjedést indított el valamennyi párt, így a LEMP, és a Szolidaritás soraiban. A Parasztpárt, a Demokrata Párt már az első szakadás után, a Szolidaritás és a LEMP a szakadáshoz vezető úton van. A tőkés gazdasági modell liberális közgazdász híveiből álló Mazozciecki-kormány, az évtizedek óta példátlan társadalmi támogatás hullámát kihasználva, teljes gazdasági modellváltás megvalósításába kezdett, annak minden reményt keltő és társadalmi, politikai kételyeket ébresztő következményével együtt. Nem annyira gazdasági, mint inkább társadalmi, politikai szempontból kérdéses, vajon megfogan-e lengyel talajon a thatcherizmus, képes lesz-e a szocialista tervgazdasági modell langya vizében felnevelkedett lengyel társadalom túlélni a piacgazdaság hidegzuhanyát? A liberális piacgazdaság nem integrálni, hanem polarizálni fogja a lengyel társadalmat. Ez képeződik majd le az ugyancsak tovább polarizálódó politikai színpadon is, ahol a jelenlegi látszategység és látszatkompromisszumok megingása, minden eddiginél élesebb és módszereiben is szélsőségesebb politikai harc várható. A lengyel kormánylap értékelése „Kelet-Európa szinte oázis nyugalmú” Lengyelországáról elhamarkodottnak tűnik. Az úttörő szerepért, a sietségért Lengyelország osztályismétléssel fizethet a politikai és gazdasági liberalizáció kelet-európai esti iskolájában. Varsó, 1989. december. Zsebesi Zsolt Bulgária Ami Bulgáriában 1989. november 10-ig „történt", az néhány kategorikus mondatban öszszefoglalható: totalitarizmus, amelyet nem is a kommunista párt, hanem egyszemélyi diktátorként Todor Zsivkov gyakorolt, az itt találóan „nómenklatúrának" elnevezett rétegre támaszkodva — ebben a parasztpártiak és pártonkívüliek is bőven voltak. Az eredmény: dinamikus pangás „az élet minden területén". A belpolitikában ezt a forradalmi frazeológia takarta el, a gazdaságban az egymásba érő átszervezések kívánták az átalakítás látszatát kelteni. Mindez november 10-ét megelőzően, Zsivkovék legfélelmetesebb „teljesítménye” mégis az volt, amit az önmagát nem ellenzéknek, hanem „alternatív platformnak" nevező függetlenek „etnikai konfliktusként” emlegetnek, s amely tavasszal előbb véres zavargásokhoz, majd a nyár folyamán 310 ezer török nemzetiségű bolgár állampolgár Törökországba áramlásához (közülük 60 ezernél többen már visszatértek) vezetett. Az ősz folyamán már olyan törökellenes, nacionalista hangulat volt a bolgár lakosság körében, hogy nem véletlenül tartják sokan ezt az „etnikai konfliktust” Bulgária összes gondjai közül a legveszélyesebbnek. Pedig gond van elég. Válság a gazdaságban és a politikában, valamint bizalmi és erkölcsi válság. De legalább — Todor Zsivkov november 10-i leváltása óta — mindezeket ki lehet mondani, s ez máris sokat jelentett a bolgár nép szinte leküzdhetetlennek tűnő apátiájának oldásában. A glasznoszty beköszöntése után lehetett csak megtudni, hogy az ország nyugati adóssága 8-10 milliárd dollár, és általános megítélés szerint elérte a kritikus határt, hogy a zsivkovi átszervezések katasztrofálisan összezavarták az ipar szerkezetét, hogy a mezőgazdaság termelése 1970 óta csökken, gondokat okozva az exportban, zavarokat az élelmiszerellátásban ... Petar Mladenov pártfőtitkárrá és államelnökké választásával drámai fordulatoktól mentes, de gyors változások kezdődtek: a BKP mai politikai bizottságában Mladenovon kívül csak ketten vannak a régi tagok közül. Gombamód szaporodnak a független szervezetek és a pártok, amelyek közül a legerősebbnek tekinthető tíz megalakította a Bolgár Demokratikus Erők Szövetségét, s politikai önállóságukat megőrizve, koordinációs tanácsot hoztak létre. Határozottan reformnak tekinthető a de facto létező többpártrendszer. A december közepén megtartott pártplénumot és nemzetgyűlési ülésszakot megelőzően már látszott: jóllehet, a vezetés a szovjet típusú peresztrojkát vállalná szívesebben, a fejlemények inkább a „magyar modell” vágányain haladnak (a tüntetéseken jelszóként is szerepelt: Bulgáriának a magyar út kell). Furcsa, mégis tény: itt is azonnal két szárnyra szakadt a szociáldemokrata párt.. Szófia, 1989. december Nagy Károly Dinamikus pangás Csehszlovákia Alulról jött a nyomás Egy év története tulajdonképen egy hónapban foglalható össze, ennek a csaknem 30 napnak a fénye elhomályosítja az előző tizenegy hónap történéseit. Ha nincs a magyar példa, ha nincs a magyar és lengyel modell, Csehszlovákiában nem zajlanak ilyen szédítő sebességgel az események. Ez az általános vélemény a gyakorlatilag egy hónap alatt lezajlott békés forradalomról. Míg sokan hónapokat jósoltak a csehszlovák vezetésnek, a neosztálinizmus egyik utolsó európai szigetének, egy diáktüntetés brutális szétverése kizökkentette az apátiából az embereket Az 1968 után mély passzivitásba burkolódzott tömeg, egyik pillanatról a másikra ébredt fel, két évtizedes csipkerózsikaálmából és azonnal teljes hangerővel követelte jogait. Köszönhető ez a gyorsaság a nemzetközi eseményeknek is, de a belső — elsősorban csehországi — ellenzéknek is, amely élére állt a forradalomnak. Az egyes ellenzéki csoportok, leküzdve egymás közti nézetkülönbségeiket, varázsütésre tömörültek egységbe, egyetlen cél volt, a szabadság megteremtése a nép számára A forgatókönyv adott volt, pontosan tudták, mit kell tenniük. Rohamtempóban követték egymást az események. A pártvezetés — ha két lépcsőben is —, de megszabadult azoktól a vezetőktől, akik kompromittálódtak, akik 68-ban tankokon kerültek hatalomra, akik politikai, gazdasági és morális csődbe juttatták az országot. Lefegyverezték a munkásőrséget, törölték az alkotmányból a kommunista párt vezető szerepét, és szintén két fordulóban, de egy hét leforgása alatt képesek voltak egy valódi koalíciós kabinetet megalakítani. Csehszlovákiának december 10-én az emberi jogok napján lett végre demokratikus kormánya, amely már kifejezi a politikai erőviszonyokat. A kulcskérdés mindig is 1968 volt. Akkor százezreket zártak ki a pártból, közülük a többség itt élt az elmúlt 21 évben, nem adatott meg számukra az emigráció keserű védelme. Talán ők érezték a legnagyobb elégtételt, amikor a kormány után az új pártvezetés elítélte a Varsói Szerződés öt tagországának katonai bevonulását és azokat, akik ebben az intervencióban partnerek, sőt aktív közreműködők voltak. Nyáron még a Jakes-vezetés a belügyekbe való beavatkozással vádolta Magyarországot és Lengyelországot, amiért elhatárolta magát az akkori eseményektől. Ez a fergeteges egy hónap azonban meghozta az embereknek a lelkiismereti megkönnyebbülést, és ugyanaz az örömmámor lett úrrá, mint 1968-ban Most azonban látni kell, hogy lényegesen többről van szó. Akkor egy felülről kezdeményezett politikai és gazdasági változás indulhatott volna el, ezúttal azonban alulról jött a nyomás, lényegesen nagyobb erővel. Az utca embere szerint ez nem 68, ez a helyzet 1948-hoz hasonlítható. Manapság már senki nem beszél az egész évben hangoztatott átalakítási programról, a prestavicáról, mindenki tudja, hogy álreformok voltak, a kivárást szolgálták. A pártvezetők azt hitték, meg lehet téveszteni az embereket azzal, hogy harsányan változásokat sürgetnek, miközben fél szemmel azt lesik, mi történik Moszkvában, hátha visszafordul a történelem kereke. Ha addig lett volna, ma már bizonyosan nincs Berlin—Prága—Bukarest tengely. A csehszlovák fővárosban ezt a kérdést már csak úgy emlegetik, hogy „Bukarest lesz a következő". Prága, 1989. december Forró Evelyn Jugoszlávia A dinár mélyrepülése Jugoszlávia 1989-ben második világháború utáni történelmének egyik legnehezebb esztendejét élte át. Az elhúzódó gazdasági, politikai és társadalmi válság tetőzött, jóllehet szinte mindenki azt várta, hogy az alagút végén most már feltűnik a fény. Ehelyett az infláció a tavalyi 251 százalékosról 2500 százalékosra növekedett, mintegy 4000 vállalat ráfizetésesen gazdálkodott, a munkanélküliek száma elérte az 1,1 milliót, az életszínvonal további csökkenését nem sikerült megállítani és az 1967-es szintre esett vissza, már augusztus végéig 1194 sztrájk zajlott le (273 ezer résztvevővel), feszültségek támadtak az ország tagköztársaságainak viszonyában olyannyira, hogy Szerbia és Szlovénia a szakítás szélére sodródott, a Koszovó tartományi politikai-biztonsági állapotok nem javultak, az albán nacionalisták újabb meg újabb támadásba lendültek, a jugoszláv kommunisták szövetsége lényegében hat köztársasági és két autonóm tartományi párt meglazult szervezetévé vált, amelynek központi bizottsága nem tudta határozatait végrehajtatni, nem sikerült egyöntetű választ adni napjaink érezhetően legidőszerűbb kérdésére, arra, hogy a politikai pluralizmust a többpártrendszer bevezetésével, vagy valami más, eddig járatlan úton érjék el. Az év kormányválsággal kezdődött, mivel a Branko Mikulics vezette szövetségi kormány 1988. december 31-én lemondott, s az új, élén Ante Markoviccsal, a hetvenes évek végének horvátországi gazdasági reformjának sikeres irányítójával, csak március közepén alakult meg. Markovics nem ígérgetett, nem játszott a mézesmadzaggal. Kijelentette, hogy a mély gazdasági válság leküzdéséhez legkevesebb öt esztendőre lesz szükség. Februárban a koszovói albán nemzetiségű dolgozók egyhetes sztrájkja és a szerbiai alkotmánymódosítás, meg a szerb köztársasági vezetés politikája ellen tiltakozó tüntetéssorozat nemcsak az autonóm tartományt, hanem az egész országot megrázkódtatta. A rendőrségi alakulatok és a tüntetők közötti összecsapások során közel harmincan életüket vesztették. A március meghozta a lubljanai és a zágrábi „tavaszt": egymás után alakultak az új politikai pártok és szervezetek, amelyek száma szinte hónapról hónapra gyarapodott. Elgondolásuk az, hogy a kommunista szövetség ellenzékeként indulnak a jövő tavasszal esedékes általános választásokon. A nyár végén a nemzeti valuta, a dinár példátlan mélyrepülése sokkolta az embereket. A havi inflációs ráta szeptembertől 50 százalékos körülire emelkedett. Forgalomba került az 500 000, az 1 000 000 és a 2 000 000 dináros új bankjegy. Az őszre a tartományi és a köztársasági pártértekezletek, illetve a JKSZ decemberi kongresszusának előkészületei nyomták rá bélyegüket. Kiéleződtek a politikai viták és a köztársaságközi érdekes nézetkülönbségek. A kérdések kérdése a politikai pluralizmus érvényesítése, mert ettől függ, hogy Jugoszlávia be tud-e kapcsolódni az új európai áramlatokba, vagy azokon kívül marad. Belgrád, 1989. december Márkus Gyula