Magyar Hírlap, 1989. december (22. évfolyam, 283-306. szám)

1989-12-23 / 302. szám

r* •121989. december 23., szombatMagyar Hírlap A nap vaiítapok ■»*»“«' «*** ~ koTvék­TM‘!.hervt tok v*«~ mis források alapján­­ kiválasztják 1« *' en'^‘ Igaz, néhány évvel eldőlt az amerikai Time magazin e kit tété címet a személyi számítógépeknek (!) ««*» «*»• **•**“ logikát követjük, nyugodtan állthatjuk, hogy dó Kelet-Európa éve volt. Különösen az utolsó hete­fonnal ék­it drasztikusan kontinensünk e felének arculatai. Olyan törté­nések zajlottak le, amelyeket négy évtized alatt meg­e­rogop­­­mistább és a legfelkészültebb politológusok sem ,tolhattak meg. A változások éllovasa sokak szerint hazánk volt, mások viszont azt észrevételezték, hogy ugyanazok a folyamatok kül­földön sokkal gyorsabb ütemben zajlanak. Összeállításunkban - a teljesség igénye nélkül - képet szeretnénk adni a környező országok politikai változásain is. Szovjetunióó A nyári bányászsztrájkok... A szovjetorosz munkásosztály ismételt öntudatra ébredése... Az írószövetség egyhangú határozata a legnagyobb élő szovjet író, Szolzsenyicin rehabilitálásáról Az újabb népfrontok Moldáviá­ban, Belorussziában, Ukrajnában, Oroszországban ... Útban egy nép igazi politikai pluralizmusa felé. A baltikumi lánc . . . A sztá­linizmus áldozataiért gyújtott gyertyák .. Soha többé ... Vajon melyik az év eseménye? Vagy a haladással ellentétes folyamatok? A leningrádi novem­ber, a gorbacsovi vezetés elleni tüntetéssel? ... A rémségek? A fergánai véron­tás, amikor egy nép újabb exo­dusra kényszerül? A karabahi háború? A katyni és más sztálini tömegsírok feltárására? A Pam­­jaty programlovagjainak hitleriz­­must idéző tüntetései a Hitlert térdre kényszerítők országában? Az év eseményei... a teljesség igénye nélkül. Az államférfiúi látogatások sora az új közös gondolkodás je­gyében, egy új Európa kezdetei... Hány „év­ eseménye" volt az oly ellentmondásos és sokszor ve­szélyeztetett peresztrojka orszá­gában? Engedtessék meg a tudósítónak, hogy egyszer nagyon-nagyon sze­mélyes nézőpontot érvényesítsen, azt minősítse az év eseményé­nek, amikor közvetlen szem- és fültanú volt, amikor közvetlen közelről látta Andrej Szaharovot, akit most csaknem milliónyi híve kísért örök nyughelyére. A legdrámaibb nap a népkép­viselők első kongresszusán, ami­kor Csernopijszkij, a rokkant af­ganisztáni veterán elvbarátainak ujjongása közben, az egykori „af­gánok" nevében felelősségre von­ja Szaharovot, hogy rágalmazza a szent, internacionalista háború hőseit. A terem hazafias felbuz­dulása. A hév, amely elragadhat­ta azokat, akik dalolva mentek be Prágába, Budapestre, Kabulba. A nagyhatalmi internacionaliz­mus. Az áhítat és nosztalgia dühkitörése ez. Szaharov pedig áll görnyedten és mégis feltar­tott fejjel, tiszta tekintettel — a magyar költőt idézem — a „bö­fögő zsivajban". Olvastam Sza­­harovról: őrá csak az emberi fáj­dalom hat, a gonosz indulat nem rendíti meg, nem hozza ki sodrá­ból és nem félemlíti meg, élt át különbeket. Nem érik el Szaharovot az in­dulathullámok, az értelem és az emberiség nevében utasítja vissza a vádat: ő az odavezényelt szovjet katonákért emelt szót, azok ellen, akik Afganisztánba kényszerítették és bűnbe taszí­tották őket... És a terem dobog, fujolja, hurrogja az ősz öregem­bert, akit azért küldtek szám­űzetésbe, mert a piszkos háború ellen emelt szót. S a dráma utójátéka: rögtön­zött sajtóértekezlet a hallban Szaharov mellett ott állnak a ve­le egyetértő képviselőtársak, kö­zöttük Sztarovojtova, az örmé­nyek „szent asszonya". És em­lékszem egy elcsukló hangon mentegetőző fiatal uráli képvise­lőre ... Azt mondja: újságíró urak, kérem, ne higgyenek annak, amit láttak. Ez nem a szovjet emberek reagálása. Ezek nem mi vagyunk! Látták ugye, mennyien nem álltak fel tapsolni, meny­nyien álltak ellen a pszichózis­nak, a lelki terrornak? Meny­nyien nem vettek részt az indu­lat orgiájában? Mennyien? Leg­alább kétszázan voltak a kétezer között bátrak. Aztán meg valaki, alig hallha­tóan, két spanyol szót mond: No pasaran! — Nem törnek át. Moszkva, 1989. december. N. Sándor László Nem törnek át Német Demokratikus Köztársaság Robbanásszerű átalakulás M­ikor Eric Honecker 1989. jan­­­nuárjában kijelentette, hogy a berlini fal még száz év múlva is állni fog, hogy megvédje az NDK-t „a nyugati rablók ellen", még nem tudhatta, hogy kilenc­venkilenc évet és két hónapot té­vedett. A reformorientált szocia­lista országokban zajló változá­sokhoz képest az NDK-ban rob­banásszerű átalakulás zajlott le késő ősszel, néhány rövid hét le­forgása alatt, olyan, amilyet az év elején még a legnagyobb fantasz­ták sem mertek jósolni. Az öreg, elgyötört, realitásér­zékét elvesztett, és a gorbacsovi glasznosztytól betegesen irtózó Honecker az év első felében min­dent elkövetett, hogy a „szovjet vírustól” megfertőzött népét kor­dában tartsa. Amikor Magyarország a nyáron megkezdte a vasfüggöny lebontá­sát, NDK-sok tízezrei döntöttek úgy, hogy ezen az úton fordítanak hátat hazájuknak és áttelepülnek az NSZK-ba. Ők a „lábukkal sza­vaztak" az egyre jobban elszige­telődő NSZEP-rezsim ellen. Me­nekülni szándékozók százai és ez­rei szorongtak hamarosan a var­sói, prágai és budapesti, NSZK- követségeken, a magyar mene­külttáborokban és a kelet-berlini állandó NSZK-képviseleten Szeptember közepén Bärbel Bohley festőnő Berlinben megala­kította az Új Fórum elnevezésű ellenzéki csoportot, amit az ál­lamhatalom nyomban illegális­nak nyilvánított. Ezekben a he­tekben vonultak ki az emberek először az utcára, a legtöbben Lipcsében. Az egyre idegesebb vezetés rendőri erőszakkal igye­kezett elfojtani az emberek jogos lázongását. Közben a nyitott ma­gyar-osztrák határon naponta több száz keletnémet polgár me­nekült Nyugatra. Október 7-én Honecker pompázatos katonai pa­rádéval ünnepeltette az NDK fennállásának 40. évfordulóját, az eseményre Gorbacsov is Ber­linbe érkezett. Lipcsében néhány nappal ké­sőbb százezrek kiáltották egy ütemre a hagyományossá vált hétfői tüntetésen: „A nép mi va­gyunk!". Honecker nem szívlelte meg Gorbacsovnak azt az intését, mely szerint, aki későn lép, azt meg­bünteti az élet, és így mennie kellett: október 18-án Egon Krenz lett az NSZEP első embere, majd pedig államfő és a Nemzeti Vé­delmi Tanács elnöke. Ám a nép bizalmatlanul fogadja, és köpö­nyegf­orgatónak titulálja, mikor reformokat ígér. November 7-én lemond a kormány, másnap a párt politikai bizottsága A rákö­vetkező napon hallatlan döntés születik: megnyitják a határt a két Németország között. Az em­berek eufórikus hangulatban, hi­tetlenkedve ünnepük a csodát Másnap Egon Krenz kijelenti, hogy szabad, demokratikus vá­lasztásokat fognak tartani az or­szágban. Három nappal később a Népi Kamara Hans Modrow-t, az NSZEP drezdai első titkárát a népszerű reformert választja mi­niszterelnöknek. Az új kormány­ban az eddigieknél több hely jut a kisebb, működő pártoknak. A tüntetések folytatódnak és Kohl kancellár konföderációs tervére reagálva egyre több transzparensen jelenik meg a kö­vetelés: „újra egyesülést!". December 1-jén törlik az alkot­mányból a párt vezető szerepét kimondó klauzulát, harmadikon Krenz lemond első titkári tiszt­ségéről, és a párt vezetését ideig­lenes jelleggel munkabizottság veszi át. December 8-án este ösz­­szeül az NSZEP első rendkívüli kongresszusa, amelyen a küldöt­tek határozottan szakítanak a sztálinista múlttal és új vezető­séget választanak. Időközben a volt párt- és állami vezetők egy részét letartóztatják a hatalom­mal való visszaélés és korrupció vádjával. Berlin, 1989. december. Forinyák Éva Lengyelország Teljes szerepcsere Aggodalom és remény kevere­­dik egymással az 1989-es és az 1990-es év fordulóján Lengyel­­országban, ahol az év szinte min­den hónapjára esett egy-egy nagy jelentőségű belpolitikai esemény, miközben a gazdaságot a hiper­infláció, az egyre mélyebb belső- és a külső egyensúlyhiány jel­lemzi. Az 1989-es esztendő nagy ered­ménye az, hogy a politikai válto­zások radikalizmusához, dina­mizmusához felzárkózik a gazda­sági megújulás tempója, ami a Szolidaritás hal­lomra jutásával megvalósult politikai földcsu­szamlással egyenértékű forradal­mi fordulatot hozhat. Először a gazdaságban, a társadalmi viszo­nyokban, majd — nyilván a poli­tikára visszahatva —, ismét az ország belpolitikai életében Lengyelország még mindig a politikai és gazdasági kérdője­lektől terhes átmeneti helyzetben él, amit az ingatag talajon álló politikai kompromisszumok jel­lemeznek. A változás „csak" az, hogy 1989 elején, a pluralizmust és a Szolidaritás újbóli legalizálá­sát jóváhagyó Lengyel Egyesült Munkáspárt a júniusi teljes vá­lasztási kudarc után, maga került abba a hatalmi helyzetbe, amit a Szolidaritásnak szánt. A Szolida­ritás pedig abba, amit az áprilisi kerekasztalnál a LEMP-nek ké­szített elő. Míg júniusig a LEMP ajánlott kompromisszumként némi részvé­telt a hatalomban, addig szep­temberre teljes szerepcsere tör­tént: a Szolidaritás diktálta fel­tételekkel a LEMP volt kénytelen a Szolidaritás-kormányban az időlegesen szükségesnek vélt „geopolitikai fügefalevél" szere­pének elvállalására. A LEMP lecserélése a Szolida­ritásra az eddig kormányzó há­rompárti koalícióban rendszer­­váltást jelent, ami mélyre­ható erjedést indított el valamennyi párt, így a LEMP, és a Szolida­ritás soraiban. A Parasztpárt, a Demokrata Párt már az első sza­kadás után, a Szolidaritás és a LEMP a szakadáshoz vezető úton van. A tőkés gazdasági modell libe­rális közgazdász híveiből álló Ma­­zozciecki-kormány, az évtizedek óta példátlan társadalmi támoga­tás hullámát kihasználva, teljes gazdasági modellváltás megvaló­sításába kezdett, annak minden reményt keltő és társadalmi, poli­tikai kételyeket ébresztő követ­kezményével együtt. Nem annyi­ra gazdasági, mint inkább társa­dalmi, politikai szempontból kér­déses, vajon megfogan-e lengyel talajon a thatcherizmus, képes lesz-e a szocialista tervgazdasági modell langya vizében felnevelke­dett lengyel társadalom túlélni a piacgazdaság hidegzuhanyát? A liberális piacgazdaság nem integrálni, hanem polarizálni fog­ja a lengyel társadalmat. Ez ké­­peződik majd le az ugyancsak to­vább polarizálódó politikai szín­padon is, ahol a jelenlegi látszat­egység és látszatkompromisszu­mok megingása, minden eddigi­nél élesebb és módszereiben is szélsőségesebb politikai harc vár­ható. A lengyel kormánylap értéke­lése „Kelet-Európa szinte oázis nyugalmú” Lengyelországáról el­hamarkodottnak tűnik. Az úttö­rő szerepért, a sietségért Lengyel­­ország osztályismétléssel fizethet a politikai és gazdasági liberali­záció kelet-európai esti iskolájá­ban. Varsó, 1989. december. Zsebesi Zsolt Bulgária Ami Bulgáriában 1989. novem­­­­ber 10-ig „történt", az né­hány kategorikus mondatban ösz­­sz­efoglalható: totalitarizmus, amelyet nem is a kommunista párt, hanem egyszemélyi diktá­torként Todor Zsivkov gyakorolt, az itt találóan „nómenklatúrá­nak" elnevezett rétegre támasz­kodva — ebben a parasztpártiak és pártonkívüliek is bőven vol­tak. Az eredmény: dinamikus pangás „az élet minden terüle­tén". A belpolitikában ezt a for­radalmi frazeológia takarta el, a gazdaságban az egymásba érő át­szervezések kívánták az átalakí­tás látszatát kelteni. Mindez november 10-ét meg­előzően, Zsivkovék legfélelmetesebb „teljesítménye” mégis az volt, amit az önmagát nem ellenzéknek, hanem „alternatív platformnak" nevező függetlenek „etnikai konf­liktusként” emlegetnek, s amely tavasszal előbb véres zavargások­hoz, majd a nyár folyamán 310 ezer török nemzetiségű bolgár ál­lampolgár Törökországba áram­lásához (közülük 60 ezernél töb­ben már visszatértek) vezetett. Az ősz folyamán már olyan törökel­lenes, nacionalista hangulat volt a bolgár lakosság körében, hogy nem véletlenül tartják sokan ezt az „etnikai konfliktust” Bulgária összes gondjai közül a legveszé­lyesebbnek. Pedig gond van elég. Válság a gazdaságban és a politikában, va­lamint bizalmi és erkölcsi válság. De legalább — Todor Zsivkov november 10-i leváltása óta — mindezeket ki lehet mondani, s ez máris sokat jelentett a bolgár nép szinte leküzdhetetlennek tű­nő apátiájának oldásában. A glasznoszty beköszöntése után le­hetett csak megtudni, hogy az or­szág nyugati adóssága 8-10 mil­liárd dollár, és általános megíté­lés szerint elérte a kritikus ha­tárt, hogy a zsivkovi átszervezé­sek katasztrofálisan összezavar­ták az ipar szerkezetét, hogy a mezőgazdaság termelése 1970 óta csökken, gondokat okozva az ex­portban, zavarokat az élelmiszer­­ellátásban ... Petar Mladenov pártfőtitkárrá és államelnökké választásával drámai fordulatoktól mentes, de gyors változások kezdődtek: a BKP mai politikai bizottságában Mladenovon kívül csak ketten vannak a régi tagok közül. Gombamód szaporodnak a füg­getlen szervezetek és a pártok, amelyek közül a legerősebbnek tekinthető tíz megalakította a Bolgár Demokratikus Erők Szö­vetségét, s politikai önállóságu­kat megőrizve, koordinációs ta­nácsot hoztak létre. Határozottan reformnak tekinthető a de facto létező többpártrendszer. A decem­ber közepén megtartott pártplé­­numot és nemzetgyűlési üléssza­kot megelőzően már látszott: jól­lehet, a vezetés a szovjet típusú peresztrojkát vállalná szíveseb­ben, a fejlemények inkább a „ma­gyar modell” vágányain haladnak (a tüntetéseken jelszóként is sze­repelt: Bulgáriának a magyar út kell). Furcsa, mégis tény: itt is azonnal két szárnyra szakadt a szociáldemokrata párt.. Szófia, 1989. december Nagy Károly Dinamikus pangás Csehszlovákia Alulról jött a nyomás E­gy év története tulajdonkép­­­­­en egy hónapban foglalható össze, ennek a csaknem 30 nap­nak a fénye elhomályosítja az előző tizenegy hónap történéseit. Ha nincs a magyar példa, ha nincs a magyar és lengyel mo­dell, Csehszlovákiában nem zaj­lanak ilyen szédítő sebességgel az események. Ez az általános véle­mény a gyakorlatilag egy hónap alatt lezajlott békés forradalom­ról. Míg sokan hónapokat jósol­tak a csehszlovák vezetésnek, a neosztálinizmus egyik utolsó európai szigetének, egy diáktün­tetés brutális szétverése kizök­kentette az apátiából az embere­ket Az 1968 után mély passzivi­tásba burkolódzott tömeg, egyik pillanatról a másikra ébredt fel, két évtizedes csipkerózsika­­álmából és azonnal teljes hang­erővel követelte jogait. Köszön­hető ez a gyorsaság a nemzetközi eseményeknek is, de a belső — elsősorban csehországi — ellen­zéknek is, amely élére állt a for­radalomnak. Az egyes ellenzéki csoportok, leküzdve egymás közti nézetkü­lönbségeiket, varázsütésre tömö­rültek egységbe, egyetlen cél volt, a szabadság megteremtése a nép számára A forgatókönyv adott volt, pontosan tudták, mit kell tenniük. Rohamtempóban követ­ték egymást az események. A pártvezetés — ha két lépcsőben is —, de megszabadult azoktól a vezetőktől, akik kompromittálód­tak, akik 68-ban tankokon kerül­tek hatalomra, akik politikai, gaz­dasági és morális csődbe juttat­ták az országot. Lefegyverezték a munkásőrséget, törölték az alkot­mányból a kommunista párt ve­zető szerepét, és szintén két for­dulóban, de egy hét leforgása alatt képesek voltak egy valódi koalí­ciós kabinetet megalakítani. Csehszlovákiának december 10-én az emberi jogok napján lett végre demokratikus kormánya, amely már kifejezi a politikai erőviszonyokat. A kulcskérdés mindig is 1968 volt. Akkor százezreket zártak ki a pártból, közülük a többség itt élt az elmúlt 21 évben, nem ada­tott meg számukra az emigráció keserű védelme. Talán ők érez­ték a legnagyobb elégtételt, ami­kor a kormány után az új pártve­zetés elítélte a Varsói Szerződés öt tagországának katonai bevo­nulását és azokat, akik ebben az intervencióban partnerek, sőt ak­tív közreműködők voltak. Nyá­ron még a Jakes-vezetés a bel­­ügyekbe való beavatkozással vá­dolta Magyarországot és Len­gyelországot, amiért elhatárolta magát az akkori eseményektől. Ez a fergeteges egy hónap azonban meghozta az embereknek a lelki­­ismereti megkönnyebbülést, és ugyanaz az örömmámor lett úrrá, mint 1968-ban Most azonban lát­ni kell, hogy lényegesen többről van szó. Akkor egy felülről kez­deményezett politikai és gazdasá­gi változás indulhatott volna el, ezúttal azonban alulról jött a nyomás, lényegesen nagyobb erő­vel. Az utca embere szerint ez nem 68, ez a helyzet 1948-hoz ha­sonlítható. Manapság már senki nem be­szél az egész évben hangoztatott átalakítási programról, a pres­­tavicáról, mindenki tudja, hogy álreformok voltak, a kivárást szolgálták. A pártvezetők azt hitték, meg lehet téveszteni az embereket azzal, hogy harsányan változásokat sürgetnek, miköz­ben fél szemmel azt lesik, mi tör­ténik Moszkvában, hátha vissza­fordul a történelem kereke. Ha addig lett volna, ma már bizonyo­san nincs Berlin—Prága—Buka­rest tengely. A csehszlovák fővá­rosban ezt a kérdést már csak úgy emlegetik, hogy „Bukarest lesz a következő". Prága, 1989. december Forró Evelyn Jugoszlávia A dinár mélyrepülése J­ugoszlávia 1989-ben második vi­lágháború utáni történelmének egyik legnehezebb esztendejét él­te át. Az elhúzódó gazdasági, po­litikai és társadalmi válság tető­zött, jóllehet szinte mindenki azt várta, hogy az alagút végén most már feltűnik a fény. Ehelyett az infláció a tavalyi 251 százalékos­ról 2500 százalékosra növekedett, mintegy 4000 vállalat ráfizetése­sen gazdálkodott, a munkanélkü­liek száma elérte az 1,1 milliót, az életszínvonal további csökke­nését nem sikerült megállítani és az 1967-es szintre esett vissza, már augusztus végéig 1194 sztrájk zajlott le (273 ezer résztvevővel), feszültségek támadtak az ország tagköztársaságainak viszonyában olyannyira, hogy Szerbia és Szlo­vénia a szakítás szélére sodró­dott, a Koszovó tartományi poli­tikai-biztonsági állapotok nem javultak, az albán nacionalisták újabb meg újabb támadásba len­dültek, a jugoszláv kommunisták szövetsége lényegében hat köz­­társasági és két autonóm tarto­mányi párt meglazult szervezeté­vé vált, amelynek központi bi­zottsága nem tudta határozatait végrehajtatni, nem sikerült egy­öntetű választ adni napjaink érezhetően legidőszerűbb kérdé­sére, arra, hogy a politikai plura­lizmust a többpártrendszer beve­zetésével, vagy valami más, eddig járatlan úton érjék el. Az év kormányválsággal kezdő­dött, mivel a Branko Mikulics ve­zette szövetségi kormány 1988. december 31-én lemondott, s az új, élén Ante Markoviccsal, a hetvenes évek végének horvátor­szági gazdasági reformjának si­keres irányítójával, csak március közepén alakult meg. Markovics nem ígérgetett, nem játszott a mézesmadzaggal. Kijelentette, hogy a mély gazdasági válság le­küzdéséhez legkevesebb öt esz­tendőre lesz szükség. Februárban a koszovói albán nemzetiségű dolgozók egyhetes sztrájkja és a szerbiai alkotmány­módosítás, meg a szerb köztársa­sági vezetés politikája ellen tilta­kozó tüntetéssorozat nemcsak az autonóm tartományt, hanem az egész országot megrázkódtatta. A rendőrségi alakulatok és a tünte­tők közötti összecsapások során közel harmincan életüket vesz­tették. A március meghozta a lublja­­nai és a zágrábi „tavaszt": egy­más után alakultak az új politi­kai pártok és szervezetek, ame­lyek száma szinte hónapról hó­napra gyarapodott. Elgondolásuk az, hogy a kommunista szövetség ellenzékeként indulnak a jövő ta­vasszal esedékes általános válasz­tásokon. A nyár végén a nemzeti valuta, a dinár példátlan mélyrepülése sokkolta az embereket. A havi inflációs ráta szeptembertől 50 százalékos körülire emelkedett. Forgalomba került az 500 000, az 1 000 000 és a 2 000 000 dináros új bankjegy. Az őszre a tartományi és a köz­­társasági pártértekezletek, illetve a JKSZ decemberi kongresszusá­nak előkészületei nyomták rá bé­lyegüket. Kiéleződtek a politikai viták és a köztársaságközi érdek­es nézetkülönbségek. A kérdések kérdése a politikai pluralizmus érvényesítése, mert ettől függ, hogy Jugoszlávia be tud-e kap­csolódni az új európai áramlatok­ba, vagy azokon kívül marad. Belgrád, 1989. december Márkus Gyula

Next