Magyar Hírlap, 1989. december (22. évfolyam, 283-306. szám)

1989-12-23 / 302. szám

Magyar Hírlapsor*fcgsw*M 1989. december 23., szombat MERT ÖVÉK A HATALOM• • • A címet a Pulitzer-díjas David Halberstamtól kölcsönöz­­tem, aki világsikerű dokumentumregényében ugyan az amerikai tömegkommunikációs forradalmat írja le, ám az átütő erejű mű minden sorában parázslik az üzlet, a piac, a menedzserréteg és a manipuláció ezerszálú összefonódása. Könyvében szerepelnek olyan tömegkommunikátorok, akik az írott és a kimondott szó igaz értékeit védeni szeretnék a piactól, és olyan publicisták, akik rájátszva a piac törvény­­szerűségeire a pénz zavarosában halásznak. A kép — némi kelet-európai áttétellel — érdekes módon ráillik a magyar vállalatvezetőkre is, akik a „félig piac — félig terv” megha­­sonlásában ma egyre rosszabbul érzik magukat, miközben úton-útfélen azt hallják, övék a hatalom, összeállításunk látlelet. 1989­ végéről Szalai Erzsébet még 1981-ben publikálta óriási vihart kavart könyvét, a „Kiemelt vállalat — kiemelt érdek” címet viselő mű­vet. Az empirikus kutatásra alapozott elemzés — sok-sok válla­latvezetővel beszélgetett — indította el a nyolcvanas évek máig tartó vitáját a „szocialista menedzserek” reformellenességéről, jobb esetben „reformközömbösségükről”. A jó nevű közgazdásznő most újabb szakmai bombát robbantott: a „Gazdasági mechaniz­mus, reformtörekvések és nagyvállalati érdek” kissé bonyolult cí­mét viselő könyvével ismét sikerült felkavarnia a kedélyeket, hi­szen a tudományosan megalapozott igazságokkal nem könnyű szembenézniük az érintetteknek. A közgazdász-kutatót ezért is kérdeztem: Életre kelnek a marionettfigurák . Két könyve markáns vé­leményt formált a nagyvállala­ti vezetők szerepéről, a politi­kában és a gazdaságban egy­aránt. Véleménye szerint mennyiben hat a menedzseri rétegre a piacosodás? — Hosszú idők óta folyik a vita közgazdászberkekben ar­ról, hogy a nagyvállalati érdek­érvényesítés a gazdasági me­chanizmus kölcsönkapcsolatá­ban melyik oldal a meghatáro­zó. Ez túlságosan elvont, meg­próbálom egyszerűbben elmon­dani. Melyik logika az igaz? Az, hogy a 68 óta kiépült gazdasági mechanizmus sajátos rendszere, a szabályozó alku, az áralku te­remt bizonyos nagyvállalati ér­dekérvényesítési lehetőségeket és csatornákat. Vagyis ebből a gazdasági mechanizmusból adó­dik az, hogy a nagyvállalatok, az egyéni kijárás útján érvé­nyesíthetik az érdekeiket. Vagy pedig fordítottja igaz: a 60-as évek közepén kiépült egy túl­centralizált nagyvállalati szer­kezet, amelynek vezetői önálló, elkülönült érdekekkel rendel­keznek. A marionettfigurák életre keltek, és létrehozták a maguk gazdasági mechanizmu­sát, amelyben ők az újraelosz­tás egyedi csatornáin keresztül jövedelmet tudnak átszivatni a maguk számára. Kutatásaim szerint az 1970-es évek közepé­től változó erősséggel hol in­kább az egyik, hol inkább a másik logika érvényesült. Na­gyon leegyszerűsítve a nagy­­vállalati szféra és a pártbürok­rácia viszonyát, a libikókához tudnám hasonlítani. Lényege, hogy a nagyvállalati szféra és az állami és pártbürokrácia, kölcsönösen egymásra utalt, össze vannak kötve, ugyanak­kor állandó küzdelem folyik közöttük az uralkodó pozí­cióért. — Változóbb-e a rendszervál­tásnál a menedzserek magatar­tása? — Azt gondolom, hogy az ál­lampárt megszűnésével a nagy­­vállalati hatalom még nem szűnt meg. Hiszen nem szűntek meg azok a monopolhelyzetek, amelyek a nagyvállalati szférát, és azok az attitűdök sem, ame­lyek a nagyvállalati vezetőket jellemzik. Alapvetően három nagyvállalati vezetői típust kü­lönböztetek meg egymástól. Ezek közül a legjellegzetesebb az ambivalens, amelyik kettős kötődésű. Már megtanult egy bizonyos piaci viselkedést. Mi­közben azonban egyik lába a piacon, másik lába az egyedi újraelosztás különféle terepein van. Tehát miközben igyekszik a piacon rugalmasan viselked­ni, aközben minden „újraelosz­tó” lehetőséget is felhasznál, sőt újabb és újabb igényeivel bő­vítheti is az egyedi elosztás csa­tornáit. Napjainkban úgy lá­tom, hogy a gazdasági hatalom elosztásában módosulás követ­kezett be: a kormányzat és az állami bürokrácia gyengül és a bankszféra erősödik. Érzékelhe­tő egy olyan tendencia, amikor az állampárt lebomlása és a pártállam gyengülése után a nagyvállalati szféra és a bank­szféra fog összefonódni. — A szakmai érdekképvi­seletek is erősödnek, ez is men­tesíthet egyfajta gazdasági ha­talmat? — Igen, sőt várható — egy átmeneti várakozási idő után — hogy megpróbálnak a külön­böző pártokba is betagozódni és megkísérlik kitapogatni, me­lyik az a párt, amelyik az ér­dekeiket fel tudná vállalni. Fel­tételezhető, hogy megpróbálják korábbi motivációikat az új te­repen, új erőviszonyok között érvényesíteni. Ugyanakkor az is várható, hogy az adottságaik­nál, szellemi kapacitásuknál fogva alkalmas nagyvállalati vezetők egy része megindul egy erőteljesebb piaci alkalmazko­dás irányába. De azt, hogy me­lyik tendencia lesz az erősebb, azt pillanatnyilag nem lehet megmondani. Úgy gondolom, hogy ez körülbelül két-három év múlva fog kiderülni. — Két nagyon figyelemre­méltó publicisztika is megjelent a közelmúltban, amelyek az új elit problémájával foglalkoz­tak. Ebben az új elitben milyen szerepet szán a vállalati veze­tésnek? — Azt gondolom, hogy a piacgazdaság valóságos me­nedzserek nélkül irányíthatat­­lan. Úgy vélem ugyanakkor, hogy az általam érzékelt libi­kókon jelenleg a vállalati, de elsősorban a nagyvállalati me­nedzserek ülnek „fent”. Az át­alakulási törvénnyel tulajdono­si pozíciókat politikailag meg­erősítették. Ezt ugyan most az állami bürokrácia kompromisz­­szumos módon megpróbálja az állami vagyonalap létrehozásá­val ellensúlyozni, de úgy, hogy közben a vagyonalap működte­tésének sajátos szabályozásával újabb egyedi alkulehetőségeket teremt. Károsnak tartom, hogy a spontán privatizációs folya­matban a vállalatvezetők vá­lasszák meg a tulajdonosaikat Vagyis jelenleg a menedzse­rek kezében túl sok gazdasági hatalom központosul. Valamifé­le vagyonalap létrehozása szük­séges, én azonban társadalmi vagyonalapnak hívnám és nem a kormányhoz csatolnám, ha­nem a parlament ellenőrzése alá helyezném. Ennél is fonto­sabb azonban, hogy az eddigi tapasztalatok szerint a vállala­ti menedzsereket felülről nem lehet jól kontrollálni, hanem olyan decentralizációra és tu­lajdonosi reformra volna szük­ség, amelyben egyéb, végső tu­lajdonosok mellett a dolgozók is ellenőrizni tudnák a válla­lati menedzsereket. Most, hogy a vállalati tanácsok ötéves meg­bízatása lejárt, el fog indulni egy egészséges mozgás a válla­latvezetői szférában. Az alkal­matlan és korrumpálódott ve­zetőket el kell távolítani, de na­gyon sok olyan kiváló vállala­ti — közöttük nagyvállalati — vezetőt ismerek, akit nagyra be­csülök, akinek a munkájára to­vábbra is nagy szükség van. Ám még egyszer hangsúlyozom: azon nem múlthat a tulajdon­­reform, hogy ezek a vezetők mennyire tisztességesek egy­­egy vállalat társasággá alakí­tásánál. Mi fej az igazgatóknak? Vajon hány milliószor hangzik el naponta a világ minden táján és minden nyelvén a kérdés: hogy van?, hogy érzi magát? És az ugyancsak sztereotip válaszok: köszönöm, jól, ragyogatok-ragyogatok. Egyik tanult barátom jó néhány évvel ezelőtt frappáns választ adott a kérdésre: „a körülmé­nyekhez képest jól, de a körülmények borzalmasak.” Ak­kor igazán nem gondoltam volna, hogy mennyire véresen aktuális lesz ez a válasz napjainkra. Bizony, tele vagyunk valamennyien szorongással, feszült­ségekkel és nem nagy bizakodással nézünk a jövő elé, amelyről nem is olyan régen azt állították, hogy ragyogó és fényes lesz. Nem tagadom, én magam is lelkesen énekeltem a fényes szellőkről, melyek lobogónkat fújják. És főleg, hogy „holnapra megforgatjuk az egész világot”. Hát, megfordí­tottuk, de nem úgy, mint ahogy ezt akkor gondoltuk. Én soha nem voltam híve a sommás ítéleteknek és a megalapozatlan általánosításoknak, most viszont sok kollé­gámmal együtt áldozata (vagy céltáblája) vagyok azoknak. Úgy tűnik, hogy a nemzeti konszenzus ma a menedzser „ré­teg” elmarasztalásában valósul meg. E tekintetben van va­lamiféle egység a különböző színezetű pártok, az ország­­gyűlés és a sajtó között. Ebben és a futballban. De komolyan gondolja-e bárki, hogy a magyar futball állapotáért kizá­rólag az edzők felelősek? Nem hiszem. Inkább azok az álta­lános morális eltorzulások, amelyek edzőre, játékosra, sportvezetőre és közönségre egyaránt rányomták bélyegü­ket az elmúlt évtizedekben és amelyek következtében az ér­tékrendek kialakulásában sok „szempont” játszott szerepet, legkevésbé azonban a teljesítmény. Márpedig csak a való­di megmérhető teljesítmény lehet egy új társadalmi érték­rend és differenciálódás alapja. A futballban is, a politiká­ban is és a gazdaságban is. Ha így lesz, akkor ki-ki érdeme szerint fogja jól, vagy rosszul érezni magát. Sajnos ettől még messze vagyunk, ezért jó szívvel nem tudok mást vála­szolni a kérdésre, mint hogy: köszönöm, elég rosszul érzem magam. De számomra mégis van valami, ami oldja a rossz közér­zetet. A Chinoin az elmúlt két évben jelentős nemzetközi si­kereket ért el. Ez évben egy eredeti gyógyszerünket (Ju­­mex) a Chinoin-kutatók és magyar tudósok közös sikere­ként törzskönyvezték és az USA-ban hozták forgalomba. Elsőként a Kelet-Európából származó gyógyszerek közül. Alig akad olyan jelentős amerikai napilap, és média — ter­mészetesen a szakirodalom mellett — amely ne foglalkozott volna nagy terjedelemben a gyógyszer méltatásával. Itthon nem sok szó esett erről, mert nem nagyon vonzó téma nap­jainkban egy vállalati siker. Nem csodálkozom rajta, hi­szen az elmúlt évtizedekben újságíró és olvasó egyaránt csömört kaphatott az álsikerek dicsőítéséül. A fontosnak azonban azt tartom, hogy sokéves verejtékes munka után a Chinoin révbe jut­ott, ahol az igazi megméretés történik: a valóságos piacon. Ettől egy kicsit jobban érzem magam, hiszen szeretném pályámat azzal a tudattal befejezni, hogy a Chinoin újra azon az úton van, amelyen annyi igazi sikert ért el fennál­lásának első évtizedeiben. Nem szabad azonban elfelejte­nünk, hogy legjobb esetben is csak az út elején vagyunk, az ország gazdasága pedig még ott sincs. Mégis, remélem, hogy az unokámra nézve már igazak lesznek Madách sorai. Egykor nevetni fognak az egészen. Az államférfit, akit nagynak neveztünk. Az ortodoxot, kit bámulánk — Komédiásnak nézi az utókor, Ha a valódi nagyság lép helyébe. Az egyszerű és a természetes ... Bihari István, a Chinoin vezérigazgatója, a Gazdasági Vezetők Érdekképviseleti Szervezetének elnöke f­elszabadító háborúját vív­­­­ja a hajdani Kühne-gyár, a Rába mai mosonma­gyaróvári vállalata. Az igazsá­gos küzdelem eszköztárában azonban olyan „fegyvereket" is felvonultatnak, amelyek félre­hordanak. Én ide sorolom a ve­zérigazgató le-, illetve felváltá­sa körüli — mára „önkéntes" nyugdíjbavonulással záruló — csatározásokat. Holott tudom: Horváth Edé­nek mennie kellett. No nem azért, amit most felróttak veze­tői számlájára, hanem mert szimbólumává vált egy kor­szaknak. A sztahanovista, az utolsó, aki munkásból lett igazgató, a vörös báró — már nem kell nekünk. Mindazt, amit jelképezett, leírtuk, mint behajthatatlan veszteséget, mint egy szép idea társadalmi kiábrádulásának költségét. Ho­lott csalatkozásunk tárgya élő és érző ember, nem keretbe fog­lalt kép, amely leemelhető a falról, szobor, amely ledönthe­tő, jelmondat, amely sárba ta­posható l­ehetett volna erről párbeszédet folytatni, meggyőz­ni. De nem. Nekünk nem kellett már Horváth Ede, az első igazi „szocialista menedzser”. Nem kellett, mert ifjonti demokráci­ánk még tanulja a toleranciát, az empátiát, s mert a megneve­zésnek, a rámutatásnak — úgy hinni — van némi társadalom­­lélektani csillapító szerepe, ami­re az általános gazdasági szo­­rongatottságunk és szorongá­sunk okán oly nagyon áhíto­zunk. Kellenek tehát vezérál­dozatok. Ismétlem: tudtam, hogy el­jön ez a pillanat, de nem volt elég hitem, bátorságom, hogy korábban szóljak. Most azon­ban nem hallgathatok, mert a vádak között elhangzott egy olyan égrekiáltó igazságtalan­­ság, amit­ már nem lehet, nem szabad a múlt elszámoltatásá­nak érve alatt életre kelni hagy­ni. Ne az maradjon a róla al­kotott utolsó képünk: Horváth Edének azért kellett mennie — mint az hely- és kebelbéli ve­zető társai állították — „mert nem szolgálja a Rába fejlődé­sét !” Jól ismerem Horváth Edét. Vezetőként, emberként egy­Az Ipari Minisztérium személy­zeti főosztálya által rendelkezés­re bocsátott adatok többnyire kedvező változásokat jeleznek. A vállalatok önállósodása együtt járt számuk gyarapodásával, ami persze önmagában még nem feltétlenül pozitív jelenség, de egyik oka annak, hogy az igaz­gatók száma az 1985. évihez ké­pest 131-gyel növekedett. A szá­­ zezer áldozat Avagy: ki szolgálja a fejlődést? Iránt becsülöm — bár koráb­ban sem értettem minden dön­tésével egyet. Úgy hiszem, ez az ember ösztönösen jó mened­zser, rendkívül konok, és vég­telenül magányos. E hármas jellemzőből adódnak erényei és hibái. Mindig egyedül dön­tött. Mindig fejjel ment a falnak. Megalomán volt és erőszakos. Mert mániákusan hitt abban, hogy a nem létező piac, és a nagyon is létező párt­os állami bürokrácia, a helyi kiskirályok ellenére fel tud épí­teni a hatvanas-hetvenes-nyolc­­vanas évek Magyarországán egy európai színvonalú gyárat! Emlékszem az első nagy „csattanásra”, a MAN-motor licencvásárlása körüli vitára. Ahol is a piaci nyitást ellenzők álkorrupciós vádakkal illették munkatársait. Felrohant Győr­ből Kádárhoz, és addig verte az asztalt, amíg a vonakodó Biszku Béla kiadta az utasítást: engedjék ki a „lefogott” Rábá­­sokat. Nem önmagát, az embe­reit védte. Emlékszem arra. Életrajz, számokban múk emelkedésében közrejátszó másik tényező, hogy időközben új iparág — az építőanyag-ipar — is a minisztérium felügyelete alá került. Rendkívül megnyugtató ugyan­akkor az iskolai végzettséget mutató számsorok tanulmányo­zása. Az összevetésből kiderül: négy esztendővel ezelőtt a 280 amikor a Rába-pénzen vadász­­gató-reprezentáló megyei párt­­korrifeusokra borította a gőzöl­gő vadhúslevest." „Nem csiná­lunk kocsmát a gyáramból!” — ordította magánkívül, és kiza­varta a dínom-dánomozókat. A viszályt elvi alapokon „rendez­ték”: a megsértett nagyember figyelmeztetést kapott, Horváth meg nem került be a követke­ző ciklusra a Központi Bizott­ságba. Emlékszem arra, amikor ki­adta az utasítást: háromnegyed hatkor zárják be a gyárkapu­kat. Aki késik, annak vonják le az első órát a teljesítményé­ből. Arra is, amikor kiíratta: „A Rábában munkásfelvétel nincs!”, és megkezdte — első­nek az országban — a dolgozók érdemi minősítését, a feleslege­sek, az alkalmatlanok elbocsá­tását. Nem kapott érte dicsére­tet. Emlékszem a győri repülő­tér „meghódítására”, az első nagy hatékonyságú transzfer gépsorok beállítására, a robo­tokra, a számítógépekre. S ar­ra: minden új gépen ott volt a tábla, mennyit ér, mibe ke­rült a gazdaságnak, a Rába munkásainak. Emlékszem a reprezentatív munkásebédlőre, igazgató közül még 32-en voltak, akik csupán középfokú végzett­séggel vezették a rájuk bízott vállalatot, mára 411-ből mindösz­­sze négyen nem rendelkeznek felsőfokú végzettséggel. A jelenlegi beosztásban eltöl­tött idő alapján végzett össze­hasonlításból érdekes kép áll ösz­­sze. Akik 1985-ben két-öt éve igazgatóként dolgoztak, idén már a 6—10 éve e munkakörben dol­gozók közé soroltatnak — ha so­roltatnak. A számok azt jelzik, hogy a vállalati tanácsok — vagy mert elégedettek voltak igazga­tóikkal vagy mert nem voltak elég a márvány mosdóhelyiségekre az üzemcsarnokban. Mert sze­rinte ez járt a keményen dolgo­zó Rábásoknak. S nem csupán a fehér köpenyeseknek. S ter­mészetesen emlékszem a fias­kókra, a Vörös Csillagra, Pá­pára, Mosonmagyaróvárra. A terjeszkedés gazdasági illúzió­ra, és a kudarcra is. Szerintem Horváth Ede a leg­nagyobbat akkor vétett, amikor nem hagyta maga körül kinő­ni az új vezetőket. Talán ez lett most a veszte. De még ez sem fogja megakadályozni, hogy életművére — ha tetszik — az utódok feltegyék a koronát. Mert lehet öt lobbystának, ön­­kényúrnak, vagy az adott kor­szak lehetőségeit jól meglova­goló nagystílű üzletembernek nevezni, egy bizonyos: a Rába ma — tagadhatatlan pénzügyi gondjai ellenére is — a magyar ipar élvonalába tartozik. Létre­jött egy műszakilag, szervezett­ségében és hatékonyságában Nyugat-Európában és Ameriká­ban is partiképes nagyvállalat­komplexum. Jelenleg három óriás USA-beli cég kíván to­vábbi frigyre lépni a győriek­kel: szó van motor- és futómű­határozottak , sokukat meg­hagyták eredeti székükben. A táblázatokból elénk táruló képből talán egyetlen mozaik hiányzik: az, hogy mekkora e vezetők keresete, illetve jövedel­me. Erről azonban nem sikerült információkat szerezni, mivel ezt a vállalati önkormányzatok saját hatáskörben állapítják meg, a minisztériumok már előzetes egyetértési joggal sem rendelkez­nek, a vállalatok pedig ilyen jel­legű adatszolgáltatásra nincsenek kötelezve. Nem marad hát más, csupán az irigykedés és a talál­gatás . .. gyártásról, teherautó- és sze­mélyautós-szerelésről. Nemcsak a további biztos, és hatékony foglalkoztatás, a magasabb fi­zetés garantált a Rába több, mint 15 ezer dolgozójának, ha­nem a megháromszorozódó tő­kés export révén jelentékeny többletdevizabevétel is a gazda­ság egészének. A szerződéseken még nincs ott a pecsét, de az üzlet az érdekeltek, az amerikai cégek és a honi pénzügyi kor­mányzat között létrehozható kompromisszum után, hamaro­san megköthető. Nyélbe ütik ak­kor is, ha már nem Horváth Ede a Rába vezére. Mert egy dolog volt a személyes jó kapcsolat, de más a mérlegelés tárgya, ha tartósan jó befektetésről, tartós profitról kell dönteni. Az ame­rikaiak tehát sajnálkoznak, de nem érzelegnek. Ha nem készí­tik a közös koncepciót egy új tulajdonosi felállásban, hosszú távon ütőképesen működni ké­pes Rábára. Hát így „nem szolgálja a Rá­ba fejlődését" Horváth Ede. I .: Az oldalt összeállította: BOSSÁNYI KATALIN ' 1 — Az Ipari Minisztérium felügyelete alá tartozó igazgatók összetétele 1985-ben Életkoruk alapján 36—40 év 41—45 év 46—50 év 51—55 év 56—60 év 60 év felett össz. fő összesen 15 5,4 60 21,5 49 17,8 75 26,9 72 25,9 9 2,5 280 100,0 Felsőfokú iskolai végzettséggel rendelkezők római végzettségük szerint 1 0 JS Q. C ■2-3N xm cu•ClM N m .0•o­» at vN(/!« Cl SS 8* N z te * *£ m m³ £ X Ch­ te­am fő 208 397 248 46 32 280 összesen a 74,3 113 2,5 88,6 16,4 11,4 100,0 Jelenlegi beosztásban eltöltött 0—1 2—5 6—1011—1516—2021 év össz. Idő alapján éve éve éve éve éve felett fő 39 142 59 188 14 280 összesen 13,9 50,7 21,1 6,4 2,9 5,0 100,0 Az Ipari Minisztérium felügyelete alá tartozó igazgatók összetétele 1989-ben Életkoruk alapján fő összesen fő összesen Jelenlegi beosztásban eltöltött idő alapján fő összesen 36—4041—4546—5051—5556—60 60 év össz. év év év év év felett 12 48 104 94 119 34 411 2,9 11,7 25,3 223 28,9 8,3 100,0 322 46 39 407 794 411 78,3 11,2 9,5 99,0 19,2 1,0 1003 0—1 2—5 6—1011 — 1516—20 21 év össz. éve éve éve éve éve felett 48 169 121 43 16 14 411 11,7 41,1 29,4 10,5 3,9 3,4 100,0

Next