Magyar Hírlap, 1989. december (22. évfolyam, 283-306. szám)
1989-12-23 / 302. szám
Magyar Hírlapsor*fcgsw*M 1989. december 23., szombat MERT ÖVÉK A HATALOM• • • A címet a Pulitzer-díjas David Halberstamtól kölcsönöztem, aki világsikerű dokumentumregényében ugyan az amerikai tömegkommunikációs forradalmat írja le, ám az átütő erejű mű minden sorában parázslik az üzlet, a piac, a menedzserréteg és a manipuláció ezerszálú összefonódása. Könyvében szerepelnek olyan tömegkommunikátorok, akik az írott és a kimondott szó igaz értékeit védeni szeretnék a piactól, és olyan publicisták, akik rájátszva a piac törvényszerűségeire a pénz zavarosában halásznak. A kép — némi kelet-európai áttétellel — érdekes módon ráillik a magyar vállalatvezetőkre is, akik a „félig piac — félig terv” meghasonlásában ma egyre rosszabbul érzik magukat, miközben úton-útfélen azt hallják, övék a hatalom, összeállításunk látlelet. 1989 végéről Szalai Erzsébet még 1981-ben publikálta óriási vihart kavart könyvét, a „Kiemelt vállalat — kiemelt érdek” címet viselő művet. Az empirikus kutatásra alapozott elemzés — sok-sok vállalatvezetővel beszélgetett — indította el a nyolcvanas évek máig tartó vitáját a „szocialista menedzserek” reformellenességéről, jobb esetben „reformközömbösségükről”. A jó nevű közgazdásznő most újabb szakmai bombát robbantott: a „Gazdasági mechanizmus, reformtörekvések és nagyvállalati érdek” kissé bonyolult címét viselő könyvével ismét sikerült felkavarnia a kedélyeket, hiszen a tudományosan megalapozott igazságokkal nem könnyű szembenézniük az érintetteknek. A közgazdász-kutatót ezért is kérdeztem: Életre kelnek a marionettfigurák . Két könyve markáns véleményt formált a nagyvállalati vezetők szerepéről, a politikában és a gazdaságban egyaránt. Véleménye szerint mennyiben hat a menedzseri rétegre a piacosodás? — Hosszú idők óta folyik a vita közgazdászberkekben arról, hogy a nagyvállalati érdekérvényesítés a gazdasági mechanizmus kölcsönkapcsolatában melyik oldal a meghatározó. Ez túlságosan elvont, megpróbálom egyszerűbben elmondani. Melyik logika az igaz? Az, hogy a 68 óta kiépült gazdasági mechanizmus sajátos rendszere, a szabályozó alku, az áralku teremt bizonyos nagyvállalati érdekérvényesítési lehetőségeket és csatornákat. Vagyis ebből a gazdasági mechanizmusból adódik az, hogy a nagyvállalatok, az egyéni kijárás útján érvényesíthetik az érdekeiket. Vagy pedig fordítottja igaz: a 60-as évek közepén kiépült egy túlcentralizált nagyvállalati szerkezet, amelynek vezetői önálló, elkülönült érdekekkel rendelkeznek. A marionettfigurák életre keltek, és létrehozták a maguk gazdasági mechanizmusát, amelyben ők az újraelosztás egyedi csatornáin keresztül jövedelmet tudnak átszivatni a maguk számára. Kutatásaim szerint az 1970-es évek közepétől változó erősséggel hol inkább az egyik, hol inkább a másik logika érvényesült. Nagyon leegyszerűsítve a nagyvállalati szféra és a pártbürokrácia viszonyát, a libikókához tudnám hasonlítani. Lényege, hogy a nagyvállalati szféra és az állami és pártbürokrácia, kölcsönösen egymásra utalt, össze vannak kötve, ugyanakkor állandó küzdelem folyik közöttük az uralkodó pozícióért. — Változóbb-e a rendszerváltásnál a menedzserek magatartása? — Azt gondolom, hogy az állampárt megszűnésével a nagyvállalati hatalom még nem szűnt meg. Hiszen nem szűntek meg azok a monopolhelyzetek, amelyek a nagyvállalati szférát, és azok az attitűdök sem, amelyek a nagyvállalati vezetőket jellemzik. Alapvetően három nagyvállalati vezetői típust különböztetek meg egymástól. Ezek közül a legjellegzetesebb az ambivalens, amelyik kettős kötődésű. Már megtanult egy bizonyos piaci viselkedést. Miközben azonban egyik lába a piacon, másik lába az egyedi újraelosztás különféle terepein van. Tehát miközben igyekszik a piacon rugalmasan viselkedni, aközben minden „újraelosztó” lehetőséget is felhasznál, sőt újabb és újabb igényeivel bővítheti is az egyedi elosztás csatornáit. Napjainkban úgy látom, hogy a gazdasági hatalom elosztásában módosulás következett be: a kormányzat és az állami bürokrácia gyengül és a bankszféra erősödik. Érzékelhető egy olyan tendencia, amikor az állampárt lebomlása és a pártállam gyengülése után a nagyvállalati szféra és a bankszféra fog összefonódni. — A szakmai érdekképviseletek is erősödnek, ez is mentesíthet egyfajta gazdasági hatalmat? — Igen, sőt várható — egy átmeneti várakozási idő után — hogy megpróbálnak a különböző pártokba is betagozódni és megkísérlik kitapogatni, melyik az a párt, amelyik az érdekeiket fel tudná vállalni. Feltételezhető, hogy megpróbálják korábbi motivációikat az új terepen, új erőviszonyok között érvényesíteni. Ugyanakkor az is várható, hogy az adottságaiknál, szellemi kapacitásuknál fogva alkalmas nagyvállalati vezetők egy része megindul egy erőteljesebb piaci alkalmazkodás irányába. De azt, hogy melyik tendencia lesz az erősebb, azt pillanatnyilag nem lehet megmondani. Úgy gondolom, hogy ez körülbelül két-három év múlva fog kiderülni. — Két nagyon figyelemreméltó publicisztika is megjelent a közelmúltban, amelyek az új elit problémájával foglalkoztak. Ebben az új elitben milyen szerepet szán a vállalati vezetésnek? — Azt gondolom, hogy a piacgazdaság valóságos menedzserek nélkül irányíthatatlan. Úgy vélem ugyanakkor, hogy az általam érzékelt libikókon jelenleg a vállalati, de elsősorban a nagyvállalati menedzserek ülnek „fent”. Az átalakulási törvénnyel tulajdonosi pozíciókat politikailag megerősítették. Ezt ugyan most az állami bürokrácia kompromiszszumos módon megpróbálja az állami vagyonalap létrehozásával ellensúlyozni, de úgy, hogy közben a vagyonalap működtetésének sajátos szabályozásával újabb egyedi alkulehetőségeket teremt. Károsnak tartom, hogy a spontán privatizációs folyamatban a vállalatvezetők válasszák meg a tulajdonosaikat Vagyis jelenleg a menedzserek kezében túl sok gazdasági hatalom központosul. Valamiféle vagyonalap létrehozása szükséges, én azonban társadalmi vagyonalapnak hívnám és nem a kormányhoz csatolnám, hanem a parlament ellenőrzése alá helyezném. Ennél is fontosabb azonban, hogy az eddigi tapasztalatok szerint a vállalati menedzsereket felülről nem lehet jól kontrollálni, hanem olyan decentralizációra és tulajdonosi reformra volna szükség, amelyben egyéb, végső tulajdonosok mellett a dolgozók is ellenőrizni tudnák a vállalati menedzsereket. Most, hogy a vállalati tanácsok ötéves megbízatása lejárt, el fog indulni egy egészséges mozgás a vállalatvezetői szférában. Az alkalmatlan és korrumpálódott vezetőket el kell távolítani, de nagyon sok olyan kiváló vállalati — közöttük nagyvállalati — vezetőt ismerek, akit nagyra becsülök, akinek a munkájára továbbra is nagy szükség van. Ám még egyszer hangsúlyozom: azon nem múlthat a tulajdonreform, hogy ezek a vezetők mennyire tisztességesek egyegy vállalat társasággá alakításánál. Mi fej az igazgatóknak? Vajon hány milliószor hangzik el naponta a világ minden táján és minden nyelvén a kérdés: hogy van?, hogy érzi magát? És az ugyancsak sztereotip válaszok: köszönöm, jól, ragyogatok-ragyogatok. Egyik tanult barátom jó néhány évvel ezelőtt frappáns választ adott a kérdésre: „a körülményekhez képest jól, de a körülmények borzalmasak.” Akkor igazán nem gondoltam volna, hogy mennyire véresen aktuális lesz ez a válasz napjainkra. Bizony, tele vagyunk valamennyien szorongással, feszültségekkel és nem nagy bizakodással nézünk a jövő elé, amelyről nem is olyan régen azt állították, hogy ragyogó és fényes lesz. Nem tagadom, én magam is lelkesen énekeltem a fényes szellőkről, melyek lobogónkat fújják. És főleg, hogy „holnapra megforgatjuk az egész világot”. Hát, megfordítottuk, de nem úgy, mint ahogy ezt akkor gondoltuk. Én soha nem voltam híve a sommás ítéleteknek és a megalapozatlan általánosításoknak, most viszont sok kollégámmal együtt áldozata (vagy céltáblája) vagyok azoknak. Úgy tűnik, hogy a nemzeti konszenzus ma a menedzser „réteg” elmarasztalásában valósul meg. E tekintetben van valamiféle egység a különböző színezetű pártok, az országgyűlés és a sajtó között. Ebben és a futballban. De komolyan gondolja-e bárki, hogy a magyar futball állapotáért kizárólag az edzők felelősek? Nem hiszem. Inkább azok az általános morális eltorzulások, amelyek edzőre, játékosra, sportvezetőre és közönségre egyaránt rányomták bélyegüket az elmúlt évtizedekben és amelyek következtében az értékrendek kialakulásában sok „szempont” játszott szerepet, legkevésbé azonban a teljesítmény. Márpedig csak a valódi megmérhető teljesítmény lehet egy új társadalmi értékrend és differenciálódás alapja. A futballban is, a politikában is és a gazdaságban is. Ha így lesz, akkor ki-ki érdeme szerint fogja jól, vagy rosszul érezni magát. Sajnos ettől még messze vagyunk, ezért jó szívvel nem tudok mást válaszolni a kérdésre, mint hogy: köszönöm, elég rosszul érzem magam. De számomra mégis van valami, ami oldja a rossz közérzetet. A Chinoin az elmúlt két évben jelentős nemzetközi sikereket ért el. Ez évben egy eredeti gyógyszerünket (Jumex) a Chinoin-kutatók és magyar tudósok közös sikereként törzskönyvezték és az USA-ban hozták forgalomba. Elsőként a Kelet-Európából származó gyógyszerek közül. Alig akad olyan jelentős amerikai napilap, és média — természetesen a szakirodalom mellett — amely ne foglalkozott volna nagy terjedelemben a gyógyszer méltatásával. Itthon nem sok szó esett erről, mert nem nagyon vonzó téma napjainkban egy vállalati siker. Nem csodálkozom rajta, hiszen az elmúlt évtizedekben újságíró és olvasó egyaránt csömört kaphatott az álsikerek dicsőítéséül. A fontosnak azonban azt tartom, hogy sokéves verejtékes munka után a Chinoin révbe jutott, ahol az igazi megméretés történik: a valóságos piacon. Ettől egy kicsit jobban érzem magam, hiszen szeretném pályámat azzal a tudattal befejezni, hogy a Chinoin újra azon az úton van, amelyen annyi igazi sikert ért el fennállásának első évtizedeiben. Nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy legjobb esetben is csak az út elején vagyunk, az ország gazdasága pedig még ott sincs. Mégis, remélem, hogy az unokámra nézve már igazak lesznek Madách sorai. Egykor nevetni fognak az egészen. Az államférfit, akit nagynak neveztünk. Az ortodoxot, kit bámulánk — Komédiásnak nézi az utókor, Ha a valódi nagyság lép helyébe. Az egyszerű és a természetes ... Bihari István, a Chinoin vezérigazgatója, a Gazdasági Vezetők Érdekképviseleti Szervezetének elnöke felszabadító háborúját vívja a hajdani Kühne-gyár, a Rába mai mosonmagyaróvári vállalata. Az igazságos küzdelem eszköztárában azonban olyan „fegyvereket" is felvonultatnak, amelyek félrehordanak. Én ide sorolom a vezérigazgató le-, illetve felváltása körüli — mára „önkéntes" nyugdíjbavonulással záruló — csatározásokat. Holott tudom: Horváth Edének mennie kellett. No nem azért, amit most felróttak vezetői számlájára, hanem mert szimbólumává vált egy korszaknak. A sztahanovista, az utolsó, aki munkásból lett igazgató, a vörös báró — már nem kell nekünk. Mindazt, amit jelképezett, leírtuk, mint behajthatatlan veszteséget, mint egy szép idea társadalmi kiábrádulásának költségét. Holott csalatkozásunk tárgya élő és érző ember, nem keretbe foglalt kép, amely leemelhető a falról, szobor, amely ledönthető, jelmondat, amely sárba taposható lehetett volna erről párbeszédet folytatni, meggyőzni. De nem. Nekünk nem kellett már Horváth Ede, az első igazi „szocialista menedzser”. Nem kellett, mert ifjonti demokráciánk még tanulja a toleranciát, az empátiát, s mert a megnevezésnek, a rámutatásnak — úgy hinni — van némi társadalomlélektani csillapító szerepe, amire az általános gazdasági szorongatottságunk és szorongásunk okán oly nagyon áhítozunk. Kellenek tehát vezéráldozatok. Ismétlem: tudtam, hogy eljön ez a pillanat, de nem volt elég hitem, bátorságom, hogy korábban szóljak. Most azonban nem hallgathatok, mert a vádak között elhangzott egy olyan égrekiáltó igazságtalanság, amit már nem lehet, nem szabad a múlt elszámoltatásának érve alatt életre kelni hagyni. Ne az maradjon a róla alkotott utolsó képünk: Horváth Edének azért kellett mennie — mint az hely- és kebelbéli vezető társai állították — „mert nem szolgálja a Rába fejlődését !” Jól ismerem Horváth Edét. Vezetőként, emberként egyAz Ipari Minisztérium személyzeti főosztálya által rendelkezésre bocsátott adatok többnyire kedvező változásokat jeleznek. A vállalatok önállósodása együtt járt számuk gyarapodásával, ami persze önmagában még nem feltétlenül pozitív jelenség, de egyik oka annak, hogy az igazgatók száma az 1985. évihez képest 131-gyel növekedett. A szá zezer áldozat Avagy: ki szolgálja a fejlődést? Iránt becsülöm — bár korábban sem értettem minden döntésével egyet. Úgy hiszem, ez az ember ösztönösen jó menedzser, rendkívül konok, és végtelenül magányos. E hármas jellemzőből adódnak erényei és hibái. Mindig egyedül döntött. Mindig fejjel ment a falnak. Megalomán volt és erőszakos. Mert mániákusan hitt abban, hogy a nem létező piac, és a nagyon is létező pártos állami bürokrácia, a helyi kiskirályok ellenére fel tud építeni a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek Magyarországán egy európai színvonalú gyárat! Emlékszem az első nagy „csattanásra”, a MAN-motor licencvásárlása körüli vitára. Ahol is a piaci nyitást ellenzők álkorrupciós vádakkal illették munkatársait. Felrohant Győrből Kádárhoz, és addig verte az asztalt, amíg a vonakodó Biszku Béla kiadta az utasítást: engedjék ki a „lefogott” Rábásokat. Nem önmagát, az embereit védte. Emlékszem arra. Életrajz, számokban múk emelkedésében közrejátszó másik tényező, hogy időközben új iparág — az építőanyag-ipar — is a minisztérium felügyelete alá került. Rendkívül megnyugtató ugyanakkor az iskolai végzettséget mutató számsorok tanulmányozása. Az összevetésből kiderül: négy esztendővel ezelőtt a 280 amikor a Rába-pénzen vadászgató-reprezentáló megyei pártkorrifeusokra borította a gőzölgő vadhúslevest." „Nem csinálunk kocsmát a gyáramból!” — ordította magánkívül, és kizavarta a dínom-dánomozókat. A viszályt elvi alapokon „rendezték”: a megsértett nagyember figyelmeztetést kapott, Horváth meg nem került be a következő ciklusra a Központi Bizottságba. Emlékszem arra, amikor kiadta az utasítást: háromnegyed hatkor zárják be a gyárkapukat. Aki késik, annak vonják le az első órát a teljesítményéből. Arra is, amikor kiíratta: „A Rábában munkásfelvétel nincs!”, és megkezdte — elsőnek az országban — a dolgozók érdemi minősítését, a feleslegesek, az alkalmatlanok elbocsátását. Nem kapott érte dicséretet. Emlékszem a győri repülőtér „meghódítására”, az első nagy hatékonyságú transzfer gépsorok beállítására, a robotokra, a számítógépekre. S arra: minden új gépen ott volt a tábla, mennyit ér, mibe került a gazdaságnak, a Rába munkásainak. Emlékszem a reprezentatív munkásebédlőre, igazgató közül még 32-en voltak, akik csupán középfokú végzettséggel vezették a rájuk bízott vállalatot, mára 411-ből mindöszsze négyen nem rendelkeznek felsőfokú végzettséggel. A jelenlegi beosztásban eltöltött idő alapján végzett összehasonlításból érdekes kép áll öszsze. Akik 1985-ben két-öt éve igazgatóként dolgoztak, idén már a 6—10 éve e munkakörben dolgozók közé soroltatnak — ha soroltatnak. A számok azt jelzik, hogy a vállalati tanácsok — vagy mert elégedettek voltak igazgatóikkal vagy mert nem voltak elég a márvány mosdóhelyiségekre az üzemcsarnokban. Mert szerinte ez járt a keményen dolgozó Rábásoknak. S nem csupán a fehér köpenyeseknek. S természetesen emlékszem a fiaskókra, a Vörös Csillagra, Pápára, Mosonmagyaróvárra. A terjeszkedés gazdasági illúzióra, és a kudarcra is. Szerintem Horváth Ede a legnagyobbat akkor vétett, amikor nem hagyta maga körül kinőni az új vezetőket. Talán ez lett most a veszte. De még ez sem fogja megakadályozni, hogy életművére — ha tetszik — az utódok feltegyék a koronát. Mert lehet öt lobbystának, önkényúrnak, vagy az adott korszak lehetőségeit jól meglovagoló nagystílű üzletembernek nevezni, egy bizonyos: a Rába ma — tagadhatatlan pénzügyi gondjai ellenére is — a magyar ipar élvonalába tartozik. Létrejött egy műszakilag, szervezettségében és hatékonyságában Nyugat-Európában és Amerikában is partiképes nagyvállalatkomplexum. Jelenleg három óriás USA-beli cég kíván további frigyre lépni a győriekkel: szó van motor- és futóműhatározottak , sokukat meghagyták eredeti székükben. A táblázatokból elénk táruló képből talán egyetlen mozaik hiányzik: az, hogy mekkora e vezetők keresete, illetve jövedelme. Erről azonban nem sikerült információkat szerezni, mivel ezt a vállalati önkormányzatok saját hatáskörben állapítják meg, a minisztériumok már előzetes egyetértési joggal sem rendelkeznek, a vállalatok pedig ilyen jellegű adatszolgáltatásra nincsenek kötelezve. Nem marad hát más, csupán az irigykedés és a találgatás . .. gyártásról, teherautó- és személyautós-szerelésről. Nemcsak a további biztos, és hatékony foglalkoztatás, a magasabb fizetés garantált a Rába több, mint 15 ezer dolgozójának, hanem a megháromszorozódó tőkés export révén jelentékeny többletdevizabevétel is a gazdaság egészének. A szerződéseken még nincs ott a pecsét, de az üzlet az érdekeltek, az amerikai cégek és a honi pénzügyi kormányzat között létrehozható kompromisszum után, hamarosan megköthető. Nyélbe ütik akkor is, ha már nem Horváth Ede a Rába vezére. Mert egy dolog volt a személyes jó kapcsolat, de más a mérlegelés tárgya, ha tartósan jó befektetésről, tartós profitról kell dönteni. Az amerikaiak tehát sajnálkoznak, de nem érzelegnek. Ha nem készítik a közös koncepciót egy új tulajdonosi felállásban, hosszú távon ütőképesen működni képes Rábára. Hát így „nem szolgálja a Rába fejlődését" Horváth Ede. I .: Az oldalt összeállította: BOSSÁNYI KATALIN ' 1 — Az Ipari Minisztérium felügyelete alá tartozó igazgatók összetétele 1985-ben Életkoruk alapján 36—40 év 41—45 év 46—50 év 51—55 év 56—60 év 60 év felett össz. fő összesen 15 5,4 60 21,5 49 17,8 75 26,9 72 25,9 9 2,5 280 100,0 Felsőfokú iskolai végzettséggel rendelkezők római végzettségük szerint 1 0 JS Q. C ■2-3N xm cu•ClM N m .0•o» at vN(/!« Cl SS 8* N z te * *£ m m³ £ X Ch team fő 208 397 248 46 32 280 összesen a 74,3 113 2,5 88,6 16,4 11,4 100,0 Jelenlegi beosztásban eltöltött 0—1 2—5 6—1011—1516—2021 év össz. Idő alapján éve éve éve éve éve felett fő 39 142 59 188 14 280 összesen 13,9 50,7 21,1 6,4 2,9 5,0 100,0 Az Ipari Minisztérium felügyelete alá tartozó igazgatók összetétele 1989-ben Életkoruk alapján fő összesen fő összesen Jelenlegi beosztásban eltöltött idő alapján fő összesen 36—4041—4546—5051—5556—60 60 év össz. év év év év év felett 12 48 104 94 119 34 411 2,9 11,7 25,3 223 28,9 8,3 100,0 322 46 39 407 794 411 78,3 11,2 9,5 99,0 19,2 1,0 1003 0—1 2—5 6—1011 — 1516—20 21 év össz. éve éve éve éve éve felett 48 169 121 43 16 14 411 11,7 41,1 29,4 10,5 3,9 3,4 100,0