Magyar Hírlap, 1990. július (23. évfolyam, 153-178. szám)
1990-07-27 / 175. szám
4 Ha az Isten nem segít bennünket... Bangó Margittal beszélget Székely Anna Szabó Margit? Az túlságosan hétköznapi, magyaros név — rázta a fülét elégedetlenül Grabócz Miklós zeneszerző úgy huszonvalahány évvel ezelőtt, amikor meghallgatta az akkor tizenhét esztendős cigánylány énekét. — Legyen a neved... Bangó... az igazi cigány név. És idefigyelj, Bangó Margit! Ne tanulj te senkitől énekelni, „művészkedni~, mert mindenki csak a saját ízlését erőltetné rád. Maradj, aki vagy, és meglátod, idővel, mint a jó bor, kiforrod magadat Lovon érkezik a színpad elébe. A közönség Ujjong, Fodros szoknyája libben, deli legények karolják-emelik. Az ő fellépése zárja esténként a margitszigeti Casino revű műsorát. A cigánydalok ellenségének is el kell ismernie, hogy lenyűgöző, amit csinál. Ali hangjával és mezítelen lábával fergeteges tempót diktál — Minden este leadok vagy két kilót — nevet, amikor a taps eltlltével letörli az izzadságcsöppeket — Csak az a baj, hogy visszajön nagyon hamar. Nézem a figuráját, nemigen látszik rajta. Egy régi ismerőse is odaköszön. Szép vagy, Margit! Te sohasem öregszel? — Igen, valami titka lehet ennek a cigány asszonynak. A színpadon fireg-forog, csetteg, búg, hajdanászik átéléssel, beszélgetéskor pedig választékosságával, intelligenciájával nyűgözi le az embert Szépséges, méltóságos romakirálynő. — Ha tudná ez a bókolgató, hogy én mennyi mindenen mentem keresztül már. Több házasság... válás... műtétek... meg a harc az érvényesülésért... — Cigányként nem kaptad meg ugyanazokat a lehetőségeket, mint más énekesnők? — Hát kellett némi elszántság ahhoz, hogy amikor ott álltam tizenhét évesen egy gyerekkel a a karomon, és nemrég jöttem fel Pestre, még jelentkezni mertem a Rádióban, meghallgatásra. A próbaéneklés ugyan jól sikerült, azonnal fellépési engedélyt kaptam rádióra is, televízióra is, mégis, attól kezdve nekem mindig háromszor annyit kellett teljesítenem, mint a „fehér" énekesnőknek. Csak azért, hogy egyáltalán észrevegyenek, hogy odafigyeljenek rám. És jó ideig egyedül neveltem a gyerekemet. Mindenhova magammal cipeltem, mint nőstény a kölykét. Amikor haknizni mentünk, a buszban hátul vetettem neki ágyat. De annyi pénzt egyedül nem voltam képes összekeresni, hogy otthont építsek a számára. Akkor a kollégákkal külföldre mentem vendéglátózni. Belgiumban dolgoztam három évig, aztán voltam Hollandiában, Kanadában, Izraelben és az Egyesült Államokban is. Ezeken a helyeken megszedtem magam. Időnként hazajöttem, hogy itthon is jobban megismerjenek az emberek. De most is annyi szerződésajánlatom van, hogy nem tudom, melyiket válaszszam. Pedig külföldön már egyre erősebb a verseny. Hiszen az egyik szomszédos étteremben mondjuk egy orosz cigánykórus énekel, a másikban lengyel vagy román banda lép fel. És mind igazán kiválóak, profik. — Vajon miért vaki a cigányokban különös érzékenység a muzsika iránt? — Talán azért, mert általában érzelmes, lobbanékony emberek, szenvedéllyel élik át a művészeteket. De Isten bűnömül ne vegye, azt nagyon utálom, ha a „fajtámban” összejön a nagyképűség és a primitívség. Gyakori tünet. Egy kicsit tehetségesen játszik valamilyen hangszeren, már királynak képzeli magát és úgy is viselkedik. Itt volt például az a cigányfesztivál a múlt héten a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon. Hát a „Száztagú” nem visszautasította, hogy kísérjen? Mert azt tudja mindenki, hogy a Bangóval dolgozni nagyon strapás. Ha nem elég gyors a tempó, ha nem stimmel a hangnem, hátrafordul és azt sziszegi: uraim, fisz-moll! És a szemével gyilkolni képes. De azért összehoztam magamnak egy húsztagú együttest, akik úgy játszottak, ahogy én akartam, és az erős nemzetközi mezőnyben is szép sikert arattunk. — Bangó Margit honnan tudja például azt, hogy mit jelent a fisz-moll? — Az apámtól. Cimbalmos volt és zongorát tanított Vásárosnaményban. Mindig tíz-tizenkét növendék lebzselt a házunk körül. Az anyám óvónő volt, a nagy család elég keservesen élt, mégis önfeledten, valahogy benne a muzsikában. Gyerekkorunkban ránk ragadt sok ismeret. Nyolcan voltunk testvérek, egy-két kivételtől eltekintve, mindegyikünkből muzsikus lett. — Ez valamiféle elit kaszthoz tartozást jelent a cigányságain belül? — Igen, bár én gyűlölöm a fehérkabátos, „álruhás" cigányokat. De azt is jelenti, hogy az ember fokozottabban ki van téve a fajtájabeliek irigységének. Én „fehér" embertől soha annyi rosszindulatú támadást nem tapasztaltam. Az enyéimek viszont irigyelték a szakmai sikereimet, a közönség szeretetét, a férfipartnereimet, azt, hogy fehér Mercedesszel járok. Felnagyították a magánéleti kudarcaimat. Mennyit csámcsogtak azon is, amikor a kislányom tizenöt évesen szülte az első unokámat és harmincegy éves koromban nagymama lettem... — Tapasztaltam azonban, hogy a közönség szeretetét semmiféle irigység, emberi gyarlóság nem tudta elvenni. Vajon fel tudja-e használni a dihlánysorból már valamiképpen „kiemelkedett" művész a népszerűségét arra, hogy befolyásolja a cigányságot, a cigányok életének alakulását? — Azt hiszem, a cigányokat leginkább a telkükön keresztül lehet megközelíteni. Hiszen majd mindegyikük vallásos, akár bevallja, akár nem. Ez persze a legtöbb esetben csak ösztönös megnyilvánulás. Félik Isten büntetését, vágyják a segítségét a bajban. Hosszú ideje fáradozom azon, hogy ezt a hitet tudatossá tegyem, mert én mélyen és tudatosan vallásos vagyok, szombatos. Hiszek a Biblia példaadó erejében, az evangélium tanításaiban, és a cigányság befolyásolását csakis ilyen módon képzelem el. Amikor anyagilag megengedhettem magamnak, a házam mellé egy imaházat építtettem, és rendszeresen odahívtam a cigányokat imádkozni, a Szentírást tanulmányozni. Nem belemagyarázás, egy idő múlva valóban tapasztaltam, milyen sokat változott a rendszeresen lelki gyakorlatot végző cigányok gondolkodásmódja, életmódja, munkához való hozzáállása. — Úgygondolom, elenyésző azon cigányoknak a száma, akikhez az ilyenfajta tanítás eljuthat. Hiába lett népszerű Bangó Margit imaháza, vidéken állnak a putrik, valódi lustaság és nehezen megszüntethető előítéletek akadályozzák a munkavállalást. Talán a cigánypárt-kezdemények, a politikailag cselekvőképesebb közösségek több esélylyel indulhatnak harcba a cigányság életének jobbításáért. — Csudát. Szerintem egy ilyen szenvedélyes népen csak a lelki ráhatás segíthet. Az amilyen cigány párt, amolyan cigány egyesület mind csak a magas posztokon csücsülő fehér emberek huncutsága. Azoké, akiknek nincs elegendő pénzük, erejük és szeretetük ahhoz, hogy valóban változtatni tudjanak a cigányok életén. Akkor hát odavetik a cselekvés lehetőségének a látszatát. „Próbálkozzatok magatok ! Úgyse mentek semmire!” És jól számoltak a tisztelt urak. Mert ugye mi abban nagyon egyek vagyunk, hogy énekelünk, táncolunk, mulatunk tüzesen, ápoljuk a hagyományainkat, de az egyes kasztok között egyből kitör a marakodás. A fehér zakós „álruhások” mélyen megvetik az oláh cigányt, a másik meg lenézi a harmadikat, hogy az csak egy lavór. És ebből a helyzetből, úgy érzem, nincs kiút Törvények? Nemzetiségi jogok? Egy csomó szép maszlag ,ezen az egyébként is kínlódó mai Magyarországon. Ha az Isten nem segít bennünket és nem változtatja meg valamiképp a cigányok lelkét, úgy érzem, soha nem változik meg a cigányság helyzete Magyarországon. Bangó Margit Fotó: Szigeti Tamás A szabadság mitológiája Szécsi Magda Az aranyhalas lószem tükre című könyvéről A gyermekkor mind megannyi írót és költőt bűvölt el, a gyermekkor világának tágassága mindmegannyi művészt vonzott egész életén keresztül, s fonta be varázslattal az ittlét menedékeit. Gorkij, Marquez, Móricz, Ady, Latinovits — Marquez egyenesen azt mondja, minden megtörtént vele gyermekkorában, ami egyáltalán az emberrel történhet, s azóta is akkori élményeiből „él" mint író, így ez azt is jelenti, hogy a mese nemcsak a gyermeké lehet, a mese mindazui g lünkké, az ember „tulajdonsága", hogy mesélni tud, mesét alkotni képes. Mert az élet nem más, mint történetek sorozata; az élet alapélménye a történet. A valóság kulisszái pedig éppenséggel becsaphatnak bennünket; minden létezőnél fontosabb az elképzelhető. S ahogyan az ember felnő, úgy felejti el mindazt, ami elképzelhető — létezőként megélni már nem tudja. Idő és tér megbolygatását értelmetlennek véli, ekkor veszíti el a gyermekkort, ekkor veszíti el a mesét, ekkor áll közel ahhoz, hogy önmagát is elveszítse. Holott éppen a varázslat lehet az, ami megtart itt a földön embert és embert. Ha a csoda természetessé álmodható. Ebben segít Szécsi Magda azzal, hogy meséket írt a csodát már elfelejtett felnőtteknek. Mert embermesék ezek a történetek, csodát vette, mégis mindannyiunkkal megeshető rútságok és szépségek. S bár a mese törvényei szerint szerveződnek, mégis oly sokszor szomorú novellák. Talán közelebb állnak ehhez a műfaji meghatározáshoz azzal a megszorítással, hogy meséi elemeket használnak fel. A legjobb mesékre emlékeztetően szólnak szépen Szécsi Magda szavai — éppen azért, mert az itteni lét alapképleteit villantják föl az ottani, a mesebeli törvények segítségével. Hősei úgy boldogságkergetők, ahogyan minden ember az, s hogy cigányok, ez éppen fokozza mindazt a megnyomorítottságot, ami az embert örökké a kétségbeesés felé taszítja. „— Kik vagytok? — kérdezte a király. — Cigányok vagyunk, jó uram. Békés, jó szándékú emberek, akik a boldogságot kergetik — válaszolta Szeberjáni, és szeme megakadt a királynén .. (Az árva Radazána). De nemcsak a csoda természetessége válik törvénnyé, lehetőséggé, elképzelhetővé ezekben a mesékben, hanem Szécsi Magda hősei és történetei ennek az ellenkezőjéről is fájdalmas-szomorúan szólnak: a csoda természetességének a hiányáról. Egyáltalán: a hiányról. A társ, a másik ember, a megértés, a szeretet hiányáról. Nála nem a cselekménysorozat a fontos, hanem a lélekben történések, a lélekbeli örömök és tragédiák; a végtelenségig lecsupaszított, tragédiát dajkáló mondatokból s akkor én most árva lettem”), halmozásokból (J£n szenvedek, én kínlódom, én gyűlölöm magam"), bölcs metaforákból így építkeznek a tündéri igézetű példázatok. Példázatok a szeretetről és a szerelemről, arról, hogy mi az, ami értékes, és mi az, ami hazug álcába bújt értéktelenség; arról, hogy az elveszett világ visszaszerezhető, arról, hogy bár eredet és végzet határolja az emberi létet, a szabadság „bolondjai” mégsem bolondok talán, hanem éppen ők azok, akik álmaikat a valóságba próbálják bugyolálni. Az ő esendőségük mindannyiunk esendősége; talán ez az, amit Szécsi Magda meséi a legelsősorban mondanak a hétköznapokat maga alá gyűrni akaró embernek. S teszik mindezt minden szomorúságot vigasszá ,enyihítő humorral. Megőrzött, megtartott humorral, néhol már sokértelműen groteszkbe hajlan. „— Megvan! Ide van írva, hogy aki gőgös, aki hiú, aki mindig azt hajtogatja, hogy én vagyok a legszebb, s legjobb, a legesleg, az keresse fel Burburka tündért, aki Purimpi király udvarában lakik, a vén fenyőtől keletre, egy eldobott gyufás skatulyában — olvasta fennhangon Tutus manó. — Indulhatunk is — jelentette ki Kupi. — Nem úgy van azt Kérdezzük meg Virtumfrukkot, hogy egyáltalán meg akar-e változni — mondta Tutus manó. — Meg akarok, meg bsz én, de akkor is én vagyok a legszebb, a legjobb a világon! — kukorékolta torkaszakadtából Virtumfrukk. Tutus manó lemondóan legyintett és elindultak Purimpi király udvarába, megkeresni Burburka tündért. Mentek, mendegéltek. Átrágták magukat egy hatalmas gombahegyen, hogy rövidebb legyen az út, de még egy tavat is kiittak, hogy száraz lábbal jussanak át Purimpi király palotája felé. — Kilenc torony, kilenc kapu — számolt Rupi. — Akkor biztos, hogy jó helyen járunk — bólogatott Tutus Manó...” (Virtumfrukk, a hiú harci kakas). A titok, a lét és a vágy ismerete és ismeretlensége mozgatja és élteti Szécsi Magda meseszereplőit; a cigányság kultúrájának szabadság érlelte gyökerei szervesülnek a nagy emberiségmítoszokhoz ezekkel a történetekkel. A cigányok királyának már-már monumentális tablója és sodró cselekménye az epikus teljességet hordozó alkotások hagyományaihoz hasonlítható. Minden hatalomról, minden kiszolgáltatottságról, széthúzásátokról és minden diktatúráról, minden gyávaságról és minden megőrzött szabadságvágyról szól a mese. Szécsi Magda meséivel és rajzaival — mert ő készítette a titokzatos szép színes illusztrációkat is — a bezárkózó lélek bontakozásához ad esélyt;mítoszokból merít és mítoszokat alkot. A szabadság mitológiáját építi, amikor történeteivel a szabadságról álmodó emberről beszél. (Hungária Sport) Fűzfa Balázs – 1990. július 28., szombat Büszke vagyok a cigányokra! Mit tudunk a cigányokról Miért van, hogy ma Magyarországon sokakban félelmet és indulatokat kelt az a szó, hogy cigány? Miért, hogy a villamoson félrehúzódnak az emberek, ha cigányok szállnak a kocsiba. Miért tartunk tőlük? Valószínűleg szerepet játszanak ebben azok a cigányok, akik nem a társadalom által elfogadott módon, nem a felkínált lehetőségeken belül akarnak pénzhez jutni. Dehát ezek az emberek csak a cigányság parányi részét alkotják. Mint ahogy a magyarok között is kisebbségben vannak azok, akik az elmúlt 40 éviben, hatalmi pozícióikat kihasználva szedték meg magukat, nagystílűbben és megfoghatatlanabbul, mint a kvarcórát kínálgató cigányok. Miért, hogy sokan mégis úgy vélik, aki cigány, az már eleve nem lehet becsületes? Az ilyen elítélő nézetek kialakulásának és fenntartásának jó táptalaja volt a bűnügyi rendőrség által 1974-ben bevezetett és alkalmazott „cigánybűnöző", „cigánybűnözés" megjelölés. Ezek a szakkifejezések szinte „mumussá" tették a cigányságot, és oyan érzést kelthettek az e téren tájékozatlan, és biztonságukat féltő emberekben, mintha a cigányság egy kirívóan veszedelmes nép lenne. Úgy vélem, az ilyen és ehhez hasonló, átgondolatlan általánosításokhoz vezető kifejezéseknek volt „köszönhető”, hogy egyes városainkban, megdöbbentő és ijesztő bűnesetek után valóságos lincshangulat alakult ki az ott élő cigányság ellen. Többnyire nem szándékosan ugyan, de hozzájárultak az előítéletek terjedéséhez a tömegkommunikációs eszközök is. Az óhatatlanul félrevezető tájékoztatásra egy egészen friss példát is fel tudok hozni. Egy napilapban olvashattunk egy székesfehérvári bűnügyről. Az áldozatot, saját elmondása szerint „két, vélhetően cigány férfi" leütötte, kirabolta, majd kasztrálta. Bár a cikk megjelenésekor még csak a sértett személye volt biztos, mégis elhangzottak és megjelentek a cigányok, mint lehetséges elkövetők. Utóbb bebizonyosodott, hogy öncsonkítás történt, de valószínűnek tartom, hogy a viasgálat ideje alatt Székesfehérváron legalább annyira féltek a cigányok a magyaroktól, mint azok tőlük. Visszatérve a bűnüldözés által használt elkülönítő meghatározásokhoz, Dobos János rendőr ezredes nyilatkozata szerint 1989-től törölték azokat a szótárakból. Egy lépés. Az egy nemzetet bizonyos rétegének cselekedetei alapján történő ítéletalkotásról jut eszembe: milyen szomorú lenne, ha az osztrákok csak a Maria-Hilfer-strassei állapotok alapján vélekednének a magyarokról. Annak, hogy ez ne így legyen, a sokoldalú tájékoztatás az egyik feltétele. Hogy mi se tekintsük idegeneknek a cigányságot, többet kellene tudnunk róluk: a történelmükről, a kultúrájukról. Ebben lenne sürgető pótolnivalója a hírközlő orgánumoknak. Bár vannak már kezdeményezések, de még kevésnek érzem a rádióban kéthetenként elhangzó „Cigányfélórá"-t. Kevés volt a nagyszerű kalocsai Sztojka Katalinról készített egyórás film. Kevesek ahhoz, hogy ellensúlyozzák azt a negatív képet, amely a cigányságról ma az emberekben él. És kevesek ahhoz is, hogy helyreállítsák és megerősítsék a cigányság identitását. Azokról a képviselőikről se tudunk jóformán semmit, akik a művészet szinte valamennyi területén jelen vannak: világhírű dzsessz-zenészeikről, folklóregyütteseikről, költőikről, íróikról, festőikről. És még valamit: én büszke vagyok a cigányokra. Azokra a Romániában élő magyar cigányokra, akik a marosvásárhelyi pogrom idején kimentették a magyarokat szorongatott helyzetükből. Ugye, emlékeznek erre is? A cigányság helyzete ma Magyarországon bonyolult, összetett, s hogy miért vált ilyenné, amiyen, az lelkiismeretes és mélyreható elemzést igényelne. Én ennek a problémának csak egy töredékén próbáltam meg elgondolkodni. Hogy felhívjam a figyelmet arra a mély szakadékra, amely köztünk és a cigányság közt húzódik. Réx Judit Mágikus képek Nemrég a Pécsi Nevelési Központban megnyílt a cigány gyermekek közös alkotásainak kiállítása. A mágikus erő, ami a képekből sugárzik, nem más, mint a képzelet önmagát megvalósító varázsereje, a teremtés ősenergiája. A képek olyan dinamizmussal vallanak a mindenségről, mintha azzal a hittel alkották volna őket, hogy a sorsot, a világ folyását újjá lehetne teremteni. A közös képek gondolatvilágát az „előrajzolók" határozzák meg. Az „előrajzolók" könnyed mozdulatokkal festik fel lényeiket a nagyméretű felületre. Szabadon improvizálnak, mintha énekelnének, táncolnának. A többiek, a kisebbek, köréjük gyülekeznek és felfokozott hangulatban biztatják az „előrajzolókat”, s amikor ők is hozzáfognak a festéshez és a részletek gazdagításához, ez a közös nekilendülés még nagyobb lelki erőket szabadít fel, mintha valamennyien megszabadulnának félelmeiktől és valamennyikből előjönne az ember lelkében, lakó szárnyas lény. Az elkészült közös alkotást valamennyien kürülállják és kívánságaikat szóban is megfogalmazzák. Kívánságaik lényege, hogy minél több ember láthassa a művet a világ minden tájáról. A cigány gyermekek és felnőttek alkotásai egy kreatív kultúra termékek Ez a kultúra csak olyan társadalomban létezhet, amely létrehívja a kisebbségeket és valamilyen formában elismeri őket Ez a kiállítás létrejött. Létrejöhetett Talán egy tágabb, sokrétűbb, szabadabb szellemi élet időszakának megnyilvánulása? E szellemi nekilendülés szíves támogatója a Magyar Tudományos Akadémia Soros-alapítványa. A kiállítás legjelentősebb képei a pécsi Rácz Aladár Közösségi Házban kapnak végleges elhelyezést. Pongrácz Éva / /Av. j