Magyar Hírlap, 1991. március (24. évfolyam, 51-63. szám)

1991-03-14 / 62. szám

1991. március 14., csütörtök Mindenévi betevő falat díjaink (művésznek, írónak, újságírónak kell a siker, mint egy falat ke­nyér) ezidén is úgy kerültek ki­osztásra, mint máskor. Lega­lábbis látszatra. A díjak nevét — az egy Rózsa Ferenc-díj kivételé­vel, melyet az újságíró-szövetség még 1989-ben nyilvánított politi­kailag elfogultnak — nem kellett megváltoztatni. Az odaítélő bi­zottságok összetételében már a Kádár-rendszer utolsó éveiben tükröződött egyfajta hivatalos félelem az állami eredetű erköl­csi-anyagi elismerések vészes el­értéktelenedésétől: javult a zsű­rik szakmai színvonala. Bulizás persze mindig volt eb­ben a kockázatos és természeté­nél fogva szélhámosokat mindig belejező tevékenységben. Kérdés persze, hogy mennyi volt és ma­radt. Mivel a lehetséges stiklik, összefonódások és elfogultságok csak később fognak kiderülni, ha kiderülnek egyáltalán, az ember jóhiszeműen azt gondolja: a plu­ralizmus, valamint a nyilvános­ság-kontroll megjelenése folytán kevesebb maradt belőlük, mint volt. Üdvözlést és figyelmet érdem­lő fejlemény, hogy az állami dí­jak mellett megkezdődött a leg­különfélébb intézményi és ma­gánalapítványok természetes szaporodása, ami részben szintén a társadalom önigazgatási képes­ségének javulásával függ össze. Másfelől viszont örvendetes jele annak, hogy valahonnan mégis­csak kerül pénz és szervezőener­gia a kultúra életben tartására egy olyan periódusban, amikor a pénzügyi kormányzat a maga különleges ösztöneire hallgatva jobb szeretné eleve iparűzésként kezelni és jól megadóztatni ezt a nem kifejezetten anyagi termé­szetű tevékenységet. A kezdet mindig nehéz. A gyakorlatlan­ságból származó balfogások nem kivédhetők. A Pulitzer-em­­lékdíjat remélhetőleg nem köve­ti a magyar Oscar-díj, a magyar Nobel-díj és a magyar Herder­­díj. Jogi akadálya talán az utób­biaknak sem lenne, de a nemzet­közi kulturális életnek, akárcsak a nemzetközi jognak, megvan­nak a kimondatlan normái is... Gratulálunk Gádor Iván kol­légánknak, aki úgy emelkedett a sajtó élvonalába, hogy írásai szinte sosem találkoztak a hata­lom kényes ízlésével. Táncsics-dí­­ja arról is szól, hogy az általa szorgalmasan nyüstölt Antall­­kormányzat idején Magyaror­szágon némely dolgok mégiscsak jófelé haladnak. BOKOR PÁL „A HÍR SZENT, A VÉLEMÉNY SZABAD" Ki volt itt ideges? Istenben boldogult Tóth Dezső miniszterhelyettes — egy emberarcú cápa — még 85 nyarán behívatott a Művelődési Minisztériumba. Talán túl sok szépirodalmat olvas­tam aznap, vagy valami hasonló ide­alizmus kerített a hatalmába, már nem tudom, de tény, hogy kézfogá­sunk alkalmával így szóltam hozzá: — Jó napot. Hogy van? A körülöttünk állók lelkét eluraló vihar nagyjából ahhoz lehet ____ tett hasonlatos, amely ma törne ki ugyanazon a helyen, ha így köszönnék valakinek: Szabadság! ____ A felajzott urak kis idő múltán legyőzték izgalmukat, s az én nyilvánvaló szalon- és adaptációs képtelenségem keltette arckifejezést a buta libáknak kijáró ajakbiggyesz­tés váltotta fel rajtuk. Mindenki úgy tett, mintha itt egy teljesen normális tárgyalás folyna, nem volt hát miért elveszítenem a nyugalmamat. A miniszterhelyettes amúgy reformosan fesztelenül visel­kedett, a titkárnők hűsítőt hoztak, semmi izgalom. A kultúra bürokratái nagy jóindulattal kezdtek leeresz­kedni a kultúra magas bérceiről, las­san csordogáltak a szemmel látható­an méltatlan értelmiség földszintjei felé, hogy ezúttal tárgyaljanak vele. Egy göröngy nem akadt, egy zavaró gondolat el nem hibbant, ahogy a költő mondja. Csak az én elbizako­dottságom, az én megátalkodottsá­­gom! Amikor például így szóltam: — Tóth úr, mint irodalomtörté­nész, bizonyára meg fogja érteni... Nem akarnám a dolgot különö­sebben misztifikálni, de szegény Tóth Dezső három nap múlva nem bírta tovább az izgalmakat, és infark­tusban meghalt. Szeretném hangsú­lyozni, hogy ismét nem én voltam az, aki nyugalmát elveszítette. Lapunkat Tóth Dezső temetéséig nem engedélyezték. Pedig az a teme­tés sokáig húzódott: a megboldogul­tat Németországból, lánykori nevén az NSZK-ból kellett hazahozatni. Nem mondom, néha voltak gyo­morpanaszaim. Különösen úgy tavasz tájt. Abban az időben tavasszal gyakran szök­kentek szárba a pártkongresszusok. S ez nagy mértékben kedvezett a saj­tó területén dolgozók heveny izgalmi rohamainak. Emlékszem, akkor hús­vét környékére esett a pártkong­resszus, amely nagyszabású szellemi böjttel járt. A nyomdák panaszkod­tak: semmit sem szállíthatnak, csak a standard napilapokat, és néhány pati­nás folyóiratot. Milliókat dobtak ki így az ablakon, fölöslegesen kiadott reklámköltségeket, és később a hiá­nyukból keletkező remittendát, s nyomdaudvarokon halomra ázó új­­ságkötegeket. Minden időjárásjelen­tés merő savtúltengést jelentett, ez kétségtelen. Az is igaz, hogy sokan igen jól tudták kezelni szívbemarkoló izgal­mukat, azt az őket mindig teljes va­lójukban megrázó tényt, hogy egy rajtuk kívül eső világban is van élet, ott is működnek emberi indítékok. S azok hitelesnek látszódnak. Szinte elviselhetetlen feszültséggel jár az ilyesmi. És mégis, Berecz elv­társnak például — a saját szemem­mel láttam — egy alkalommal húsz percen keresztül a szeme se reb­bent. Pedig kétszer is valótlant kel­lett állítania, s az efféle dolgok a­­zért mindig rejtenek magukban né­mi pszichoszomatikus veszélyt. A­­melyek elől — tőle merőben eltérő módon — Bereczky elvtárs például köztudottan azzal a taktikával me­nekült, hogy egy percig sem tartot­ta magában a feszültséget. Ez is egy megoldás — rám nem volt hatássa. Mindent egybevetve tehát én úgy láttam, hogy a másik oldalon sokkal idegesebbek voltak. Ezért sem értem hát azt a gondolatot, amely szerint én meg fogok nyugodni, ha nevezett u­­rakat és kisebb társaikat tucatjával fel fogják lógatni a nemzet képletes fájára. Könyörgök, nem én voltam ide­ges. Vagy ha igen, nem ettől. Ideges a rendszer volt, tőlem. A civilnek mindig megvannak a maga kiskapui. A civil még diktatú­rában is átléphet egy másfajta létbe, új egzisztenciába, ha ez nagy áldoza­tokkal is jár. De megteheti, nem köti őt sem párt-, sem frakciófegyelem, csak saját képességeinek határai kö­tik. A civil mégiscsak elhatározhatja, ha nagyon akarja, hogy a másik fél az ő életének, munkájának, gondola­tának semmilyen értelemben nem a tárgya, így hát őt nem ingerelheti. Még a másik fél börtönében ülve sem. Vannak társadalmak, ahol ezt mindkét fél megteheti. A funkcionárius fején sem ül turá­ni átokként a mandátuma, egyszer s mindenkorra megfosztva őt a civil lét reményétől. Jobban ki is lát belő­le, nem is kapaszkodik annyira bele. Ezt hívják demokráciának. Nagy előnye, hogy benne az emberek akkor lesznek nyugtala­nok, ha saját szabadságukat ér­i­ki csorba. Ugyanakkor egy cseppet sem nyugtatja meg ő­­ket, ha ezt mások államilag szavatolt, tömeges szabadság­­talanításával akarják kiköszö­rülni. Sőt, félnek ettől. Nem jó, ha egy hatalom azon a vékonyka kötélen kezd táncolni, bár­gyú és tudatlan nézők szórakoztatá­sára, amely a magánbosszúk és a kö­zsérelmek között feszül. Könnyen leszakadhat az a kötél, hamar bele­csapódhat bárkinek az arcába. Az a látszat keletkezhet, mintha a közsé­relmek ezzel megoldódtak volna. Néhány ember már kellőképpen ki­vérzett, nyugodjunk hát meg, sokára lesz az majd, amikor mi kerülünk sorra, nem kell mindig olyan messzi­re tekintgetni. Demokráciában csak az lesz ide­ges, akit hülyének néznek. Akiről azt feltételezik, hogy csupán a káröröm élteti, s hogy nem lát túl — egyéb­ként jogos — haragjain. Mintha még annyira sem ismerné a történelmet, hogy elmondhatná magáról: én már meglátom, hol a működési hiba, és hol rossz az ember. S az utóbbival elbánok magam is. LÉVAI JÚLIA „A civilt nem köti sem párt, sem állami fegyelem...” Fogyasztói kosár A pimaszság meg a kegyelet Gondoltam, nyilván a technikusok rontották el a dolgot, amikor a hétfői tévé­híradó első ki­adásában Krassó György temetéséről szóló, két vágásból álló, néhány másodperces „tudósítást” láttam. Csehogy a második kiadásban is ugya­nez, ugyanennyi ideig volt látható. Tehát nem tévedés, nem hiba, hanem szerkesztés „történt”. Valójában pimasz kegyeletsértés esett, kisszerű, alattomos és tehetségtelen megalázás kísérlete, ahogy szokás. Látható volt egy pillanatra Krassó koporsója, előtte szőnyeggel, a tömeg látványáról gyorsan, idegesen és ügyetlenül elrántott kamera, hogy a csúf, szakszerűtlen, gondatlan vágás után már Göncz Árpádot lássuk, kapucnis téli ballonjá­ban, amint beszél, nyilván nem elsősorban el­nöki minőségében, hanem barátként, aki sors­ban, elvekben és erkölcsi bátorságban osztozott a halottal. Gyászbeszédéből csak ennyi maradt a snittben: „a gimnasztyorkák...” Új riport kö­vetkezett máris, holott minden ok megvolna, hogy kitartott gyásza legyen az országnak. Majd eggyel odébb egy háromszor hosszabb tu­dósítás valami cserkész-ünnepségről (hangsú­lyozom: önmagában semmi bajom nincs, nem volna a cserkészettel), és így tovább. Régóta kikapcsoltam már érzékelőimet, ide­geimet híradó-nézés közben: nem érdekel a töb hónapja beültetett műsorvezető fiatalasszonyka, aki képtelen hiba nélkül elmondani egy monda­tot magyarul, miközben önmagára elnézően­­„bájosan” mosolyog: nem érdekel a képi és szóbeli szaktudás hiánya és /vagy a kisszerű, gyáva részrehajlás, az, hogy képtelenek felfog­ni: a híradónak nem az elfogult vagy sugallma­­zó kommentálás a dolga, a műsorvezetőé a semleges közvetítés lenne, hiszen a néző híre­ket és tényeket akar; nem érdekel az ál-objektív ravaszkodás és „demonstrálás”, nem érdekel i­­lyen vagy olyan testes vagy cingár nyegű­ék ka­kaskodó, ál-elegáns, „úri” szövegelése, nem és nem, ez az egész szánalmas, nevetséges, végte­lenül unalmas, változatlanul „termelési” ripor­tokkal és pikírt riporternekkel elnyújtott etetés. Csakhogy most e kicsik, a részrehajlók, e tu­datlanok és nyeglék egy igazi nagyra nem fi­gyeltek vagy nem akartak figyelni. Az élő ki­csik pimaszkodtak a halott naggyal, eggyel az utolsó valakik közül (hogy az Elnökkel is, azt már kezdjük megszokni, mégha elfogadni nem is — és nem­ felháborodni nem vagyunk hajlan­dóak, az átlátszó, rosszul rejtett politikai motí­vumok láttán). Nem ismertem személyesen Krassó Györgyöt — távolról nagyon szerettem. Mert szuverén, nagyszabású, „őrülten” igaz­mondó volt: megőrizte önmagát. Nem tudott, nem akart betagolódni abba sem, amelynek lét­rejöttéért ő is harcolt, és kevesen, nagyon keve­sen úgy és annyira mint ő. Tiszta lelkiismeret­tel, elitista hatalommánia nélkül, hasonlíthatat­­lan humorral és halált megvető bátorsággal. Végül ez vihette, vitte el, meg hogy nem ezt, nem így akarta, még egykori barátai politikáját sem. Ez volt a nagy és igaz teljesítmény: a sza­badság bravúrja. Nekem ebből az egész rendszerváltásból két szép ember maradt­ marad meg: ez a mostani halott, az örökké idegesítő, mégis a végső kérdésekre mutogató, kellemet­len szembesítő, ez az archaikus forradalmár, a­­kiből jó, hogy legalább egyetlenegy volt, míg bele nem halt, és az a másik bámulatos ember, aki búcsúztatta. Úgy kellenének nekünk az iga­zak: a mértékes radikálisok — városi szegény­­legény és hibátlan kommunikátor — mint a fa­lat kenyér. Törvényszerű hát, hogy a kegyelet­sértés, illetve az élővel szembeni pimaszkodás velük esett meg. Törvényszerű, hogy akitől már nem félünk, azoktól a megérdemelt, méltó gyászt ébresszük. A híradó kamerája tulajdon­képpen akaratlanul tévedhetetlen, pontos kor­szellemként működött e néhány másodperc a­­latt (is). „Uraim”, undorodom. (Poszthumusz Krassó-interjú, Magyar Nem­zet, 1991. március 11.) BALASSA PÉTER FORUM ----- Levelek_a szerkesztőhöz ----­ Az a bizonyos Lakatos Visszautasítandó László Balázs kormányszóvi­vőnek egy személyemet mél­tatlanul támadó kijelentését, kis replikát írtam a minap a Magyar Hírlapban, és ezt azzal zártam, hogy ha egykor (vagy 25 éve) bizonyos Lakatos Ernő vádolt a sajtóetika szabályainak megszegésével, íme, most a kormány szóvivője vádol igaztalanul. Az a „bizonyos Lakatos” nem volt más, mint az MSZMP „agit.-prop-osztá­­lyának” egykori vezetője. Most abban a szerencsében részesültem, hogy neve­zett Lakatos Ernő ismét személyemben és becsületemben támadott meg. Rám nézve csak hízelgő a tény, hogy Lakatos támad­ó sokkal hízelgőbb, mintha di­csérne. Megállapításait mindazonáltal nem szándékszom szó nélkül hagyni. Valót­lan, hogy 25 évvel ezelőtt „a Népszabadság igencsak sokszorosan védett és óvott különleges jogú munkatársai közé” tartoztam. Való ezzel szemben az, hogy a Hírlapkiadó Vállalat archívumának archívumkezelője voltam, mikép­pen ez munkakönyvemből is kitűnik. Ezt az archívumot a Népszabadság mun­katársain kívül más lapok újságírói is igénybe vették, így a Magyar Ifjúság em­berei is. Valótlan, hogy a Népszabadság akkori vezetői engem — mint Lakatos írja — „kiváltképp kedveltek”, való ezzel szemben az, hogy Lakatos fellépésének eredményeként azonnali hatállyal kirúgtak az állásomból. Attól fogva ugyanis, hogy 24 évvel ezelőtt, 1967-ben visszaadtam a piros tagkönyvemet (aminek folytán újólag és nyomban el is vesztettem az állásomat), nem is kívántam vol­na annak a hazug sajtónak a szekértolója lenni, amelynek Lakatos úr a rendszer bukásának csaknem az előestéjéig egyik, majd a legfőbb korifeusa volt. Ami mármost Lakatos Ernőnek azt a vádját illeti, hogy negyedszázaddal ez­előtt én koholt interjút közöltem vele, ezt visszautasítom. A „nevetséges téma” (L.E. szavai), amelyről való véleménye felől akkor, negyedszázaddal ezelőtt megkérdeztem őt és több más újságírót, valóban az volt, hogy jó-e, ha képregé­nyeket közölnek a lapok. Erről a témáról kis véleményösszeállításom jelent meg az Élet és Irodalomban. Lakatos úr, aki most azzal büszkélkedik, hogy ak­kor „a dolog pitiánerségéért” elállt az ellenem indítandó hivatalos eljárástól (ugyan mit tehetett volna még karóba húzathatott volna talán?), most van annyira pitiáner, hogy e téma kapcsán „a nyugati giccs” pártszerű ellenségként próbál feltüntetni. Lakatos, akinek a politikai és emberi lelkiismeretével jól összefért az elnyo­mó rezsim szolgálata vezető posztokon (utoljára kelet-berlini nagykövetként), azt inszinuálja, hogy a „koholt interjút” azért jelentettem meg, mert szükségem volt az akkori csekély honoráriumra. Hát vegye tudomásul Lakatos Ernő, hogy soha életemben egyetlen olyan sort nem publikáltam, amelynek az igazságáról ne lettem volna meggyőződve, és politikai meggyőződésem és tevékenységem miatt közel húsz évig voltam fix állás nélkül, míg ő és a hozzá hasonlók engem és társaimat üldöztek. GADÓ GYÖRGY, AZ SZDSZ ORSZÁGGYŰLÉSI KÉPVISELŐJE SZENTKIRÁLYI Az önfeledt drukker ANDRÁS A szemüveges ember fölpattan és üvölt, tetszését feje­zi ki, amidőn Torgyán József a Testnevelési Egyete­men kiutat mutat. A szemüveges úr el van ragadtat­va, a szemüveges úr támogatja a kisgazda frakcióvezetőt, a szemüveges úr követi őt, s egyúttal taszítja tovább azon az úton, amelyen Torgyán doktor jó esztendeje, a válasz­tási kampány idején — sőt, még előbb — elindult. A kárpótlási törvényjavaslat beterjesztésével nagy játszmába kezdett a kormánykoalíció két vezető pártja, az MDF és a Független Kisgazdapárt. Nem hiába beszéltek arról, hogy ez a törvény a koalíció szakítópróbája lehet. A vita első menetét figyelve elképesztő volt hallani, aho­gyan a kisgazdák — élükön a frakcióvezetővel — ízekre szedik annak a kormánynak javaslatát, amelyben pártjuk politikusai bársonyszékeket foglalnak el. A naív szemlé­lőben meg is fogalmazódott a kérdés, vajon mi folyhatott azokon a kormányüléseken, amelyeken a törvényjavaslat napirendre került. Mi tarja össze ezt a testületet voltakép­pen?... Éles koncepcionális különbség szabdalta a koalíciót: privatizáció, reprivatizáció — ég és föld. S amikor kiderült, szinte valamennyi kisgazda parla­menti képviselő szólásra kíván jelentkezni az általános vi­tában, hogy elmondja véleményét, úgy tetszett, ennek so­ha nem lesz vége. Eközben egyes kisgazda politikusok to­vább járták a határt nemzeti színű karóikkal, és végül Tor­gyán József megtartotta beszédét a Testnevelési Egyete­men, amely azután megrázta a politizáló közvéleményt. Jószerivel mindenki elítélte az alkotmányon és a parla­menten kívüli eszközökkel fenyegetőző kisgazda vezért, akitől pártjának főtitkára is elhatárolódott, egyenesen a frakcióvezető politikai hitelét vonva kétségbe. Szabad György, az Országgyűlés elnöke is reagált a kiútmutató megnyilatkozásra, felszólította képviselőtársait, hogy a Parlament falain kívül is tartsák be az alkotmányosság szabályait. A szocialista Gál Zoltán az alkotmányos rend elleni támadással vádolta Torgyánt, beszédét taps kísérte, a frakcióvezető válaszát pedig néma csend. Nyilvánvaló, hogy a torgyáni fellépés megrázta a kor­mánypártokat, ami hozzájárult ahhoz, hogy viharos gyor­sasággal egyezségre tudtak jutni a kárpótlási törvényja­vaslat sorsát illetően. Jött kedden este a hír, hogy engedett a kormány s engedtek a kisgazdák, minden fontos kérdés­ben közös nevezőre jutottak. Például az eredeti javaslat­ban szereplő harminc hektár helyett ötven hektárnyi föld­területet kapnának vissza a volt tulajdonosok teljes egé­szében. Megköttetett tehát egy újabb paktum — a régiek úgy mondták, „sub rosa” —, ám a játszma egyik főszereplője nélkül. A hétvégi torgyániáda után nyilvánvalóan arra a meggyőződésre jutottak a felek, hogy megérett az a politi­kai szándék, amely szerint meg kell végre állítani Torgyán Józsefet, hogy a kisgazda frakcióvezetőt el kell szigetelni, ki kell rekeszteni minden tárgyalásból. Így azután Tor­gyán József hiányzott a koalíciós pártok elnökeinek és frakcióvezetőinek megbeszéléséről, helyette — Nagy Fe­renc József pártelnök mellett — a közismerten mérsékel­tebb Oláh Sándor főtitkár adta áldását a megállapodásra, amelyben az is szerepelt, hogy a koalíciós pártok vezetői politikai magatartásukban önmérsékletre törekvést vállal­tak az eredményes jogalkotói munka és a társadalmi meg­békélés érdekében. Ám még ezek után is kérdéses: kielégítőnek fogja-e ta­lálni a megoldást történetesen a Kisgazdapárt frakciója és főleg tagsága? Kielégítőnek fogja-e találni a paktumot Torgyán, akinek frakcióvezetői széke megingott ugyan, de képes lehet olyan támogatást szerezni nézeteinek, hogy attól hangos lesz az ország. Mert azt aligha gondolhatja bárki is, hogy a frakcióvezető — ha még az egyáltalán — ne kísérelné meg nézeteinek valóra váltása érdekében a beígért parlamenten kívüli eszközök alkalmazását. S mi lesz akkor, ha ezt megteszi? Utólag voltaképpen kár elgondolkodni azon, mi lett volna, ha... Mi lett volna akkor, ha szóba se állnak vele, miután tavalyelőtt, a jogállamiság hajnalán azt mondta, a tulajdont ugyanolyan jogtalanul veszi majd vissza, ahogy elvették, vagy amikor traktorokat akart a Parlament elé vezényelni? Nem későn történt-e meg ez a szakítás, ha megtörtént valójában. S mi lesz ennek a következménye? Milyen mértékben osztja meg és radikalizálja a tegnape­lőtti megállapodás a Kisgazdapártot, s amennyiben meg­osztja, tovább rontja-e a kormánykoalíció kohézióját vagy éppen ellenkezőleg, végre a politikai tisztuláshoz járul-e hozzá? No és ne feledkezzünk meg az önfeledten drukkoló sze­müveges emberről és társairól, akik olyannyira várnak va­lamire. Ami azután el is jöhet. ---- 7 MAGYAR HÍRLAP / MAGYAR HÍRLAP POLITIKAI NAPILAP Főszerkesztő: NÉMETH PÉTER Helyettes főszerkesztő: BÁNKI ANDRÁS Lapszerkesztők: ÁCS GYÖRGY, NONN V. GYÖRGY, POPOVICS GIZELLA, SZLUKA MÁRTON Rovatvezetők: BOKOR PÁL (külpolitika), GÁDOR IVÁN (publicisztika), HABIK CSABA (fotó), KÁRPÁTI MIKLÓS (belpolitika), KOCSI ILONA (gazdaság), LÉPESFALVI ZOLTÁN (sport), MÉSZÁROS TAMÁS (kultúra), SZÉKELY ANNA (sztori) Művészeti vezető: FÁBIÁN KATALIN _________Műszaki vezetők: ÁKOS JUDIT, NAGY LANTOS BALÁZS Kiadja a Magyar Hírlap Könyv- és Lapkiadó Rt. Kiadó: ROBERT MAXWELL Vezérigazgató: KOVALCSIK JÓZSEF Lapigazgató: L. KELEMEN GÁBOR Szerkesztőség és kiadóhivatal: 1087 Budapest, Kerepesi út 29/b ________________Telefon: 134-3336, 113-3252, Fax: 134-0712_________________ Terjeszti a Magyar Posta Előfizetési díj egy évre: 3600 Ft, fél évre: 1800 Ft, negyedévre: 900 Ft, egy hónapra: 300 Ft. Előfizethető a hírlapkézbesítő postahivataloknál, a kézbesítőknél, a hírlapüzletekben és a Hírlap-előfizetési és Lapelőállítási Irodánál (HELIR), közvetlenül, utalványon vagy átutalással Postabank Rt. 219-98636,021-2799. Nyomja a Maxwell Színes Nyomda Kft. Budapest Felelős vezető: BARTHA TAMÁS igazgató HU ISSN 0133-1906 HU ISSN 0237-3807

Next