Magyar Hírlap, 1991. március (24. évfolyam, 51-63. szám)
1991-03-14 / 62. szám
1991. március 14., csütörtök Mindenévi betevő falat díjaink (művésznek, írónak, újságírónak kell a siker, mint egy falat kenyér) ezidén is úgy kerültek kiosztásra, mint máskor. Legalábbis látszatra. A díjak nevét — az egy Rózsa Ferenc-díj kivételével, melyet az újságíró-szövetség még 1989-ben nyilvánított politikailag elfogultnak — nem kellett megváltoztatni. Az odaítélő bizottságok összetételében már a Kádár-rendszer utolsó éveiben tükröződött egyfajta hivatalos félelem az állami eredetű erkölcsi-anyagi elismerések vészes elértéktelenedésétől: javult a zsűrik szakmai színvonala. Bulizás persze mindig volt ebben a kockázatos és természeténél fogva szélhámosokat mindig belejező tevékenységben. Kérdés persze, hogy mennyi volt és maradt. Mivel a lehetséges stiklik, összefonódások és elfogultságok csak később fognak kiderülni, ha kiderülnek egyáltalán, az ember jóhiszeműen azt gondolja: a pluralizmus, valamint a nyilvánosság-kontroll megjelenése folytán kevesebb maradt belőlük, mint volt. Üdvözlést és figyelmet érdemlő fejlemény, hogy az állami díjak mellett megkezdődött a legkülönfélébb intézményi és magánalapítványok természetes szaporodása, ami részben szintén a társadalom önigazgatási képességének javulásával függ össze. Másfelől viszont örvendetes jele annak, hogy valahonnan mégiscsak kerül pénz és szervezőenergia a kultúra életben tartására egy olyan periódusban, amikor a pénzügyi kormányzat a maga különleges ösztöneire hallgatva jobb szeretné eleve iparűzésként kezelni és jól megadóztatni ezt a nem kifejezetten anyagi természetű tevékenységet. A kezdet mindig nehéz. A gyakorlatlanságból származó balfogások nem kivédhetők. A Pulitzer-emlékdíjat remélhetőleg nem követi a magyar Oscar-díj, a magyar Nobel-díj és a magyar Herderdíj. Jogi akadálya talán az utóbbiaknak sem lenne, de a nemzetközi kulturális életnek, akárcsak a nemzetközi jognak, megvannak a kimondatlan normái is... Gratulálunk Gádor Iván kollégánknak, aki úgy emelkedett a sajtó élvonalába, hogy írásai szinte sosem találkoztak a hatalom kényes ízlésével. Táncsics-díja arról is szól, hogy az általa szorgalmasan nyüstölt Antallkormányzat idején Magyarországon némely dolgok mégiscsak jófelé haladnak. BOKOR PÁL „A HÍR SZENT, A VÉLEMÉNY SZABAD" Ki volt itt ideges? Istenben boldogult Tóth Dezső miniszterhelyettes — egy emberarcú cápa — még 85 nyarán behívatott a Művelődési Minisztériumba. Talán túl sok szépirodalmat olvastam aznap, vagy valami hasonló idealizmus kerített a hatalmába, már nem tudom, de tény, hogy kézfogásunk alkalmával így szóltam hozzá: — Jó napot. Hogy van? A körülöttünk állók lelkét eluraló vihar nagyjából ahhoz lehet ____ tett hasonlatos, amely ma törne ki ugyanazon a helyen, ha így köszönnék valakinek: Szabadság! ____ A felajzott urak kis idő múltán legyőzték izgalmukat, s az én nyilvánvaló szalon- és adaptációs képtelenségem keltette arckifejezést a buta libáknak kijáró ajakbiggyesztés váltotta fel rajtuk. Mindenki úgy tett, mintha itt egy teljesen normális tárgyalás folyna, nem volt hát miért elveszítenem a nyugalmamat. A miniszterhelyettes amúgy reformosan fesztelenül viselkedett, a titkárnők hűsítőt hoztak, semmi izgalom. A kultúra bürokratái nagy jóindulattal kezdtek leereszkedni a kultúra magas bérceiről, lassan csordogáltak a szemmel láthatóan méltatlan értelmiség földszintjei felé, hogy ezúttal tárgyaljanak vele. Egy göröngy nem akadt, egy zavaró gondolat el nem hibbant, ahogy a költő mondja. Csak az én elbizakodottságom, az én megátalkodottságom! Amikor például így szóltam: — Tóth úr, mint irodalomtörténész, bizonyára meg fogja érteni... Nem akarnám a dolgot különösebben misztifikálni, de szegény Tóth Dezső három nap múlva nem bírta tovább az izgalmakat, és infarktusban meghalt. Szeretném hangsúlyozni, hogy ismét nem én voltam az, aki nyugalmát elveszítette. Lapunkat Tóth Dezső temetéséig nem engedélyezték. Pedig az a temetés sokáig húzódott: a megboldogultat Németországból, lánykori nevén az NSZK-ból kellett hazahozatni. Nem mondom, néha voltak gyomorpanaszaim. Különösen úgy tavasz tájt. Abban az időben tavasszal gyakran szökkentek szárba a pártkongresszusok. S ez nagy mértékben kedvezett a sajtó területén dolgozók heveny izgalmi rohamainak. Emlékszem, akkor húsvét környékére esett a pártkongresszus, amely nagyszabású szellemi böjttel járt. A nyomdák panaszkodtak: semmit sem szállíthatnak, csak a standard napilapokat, és néhány patinás folyóiratot. Milliókat dobtak ki így az ablakon, fölöslegesen kiadott reklámköltségeket, és később a hiányukból keletkező remittendát, s nyomdaudvarokon halomra ázó újságkötegeket. Minden időjárásjelentés merő savtúltengést jelentett, ez kétségtelen. Az is igaz, hogy sokan igen jól tudták kezelni szívbemarkoló izgalmukat, azt az őket mindig teljes valójukban megrázó tényt, hogy egy rajtuk kívül eső világban is van élet, ott is működnek emberi indítékok. S azok hitelesnek látszódnak. Szinte elviselhetetlen feszültséggel jár az ilyesmi. És mégis, Berecz elvtársnak például — a saját szememmel láttam — egy alkalommal húsz percen keresztül a szeme se rebbent. Pedig kétszer is valótlant kellett állítania, s az efféle dolgok azért mindig rejtenek magukban némi pszichoszomatikus veszélyt. Amelyek elől — tőle merőben eltérő módon — Bereczky elvtárs például köztudottan azzal a taktikával menekült, hogy egy percig sem tartotta magában a feszültséget. Ez is egy megoldás — rám nem volt hatássa. Mindent egybevetve tehát én úgy láttam, hogy a másik oldalon sokkal idegesebbek voltak. Ezért sem értem hát azt a gondolatot, amely szerint én meg fogok nyugodni, ha nevezett urakat és kisebb társaikat tucatjával fel fogják lógatni a nemzet képletes fájára. Könyörgök, nem én voltam ideges. Vagy ha igen, nem ettől. Ideges a rendszer volt, tőlem. A civilnek mindig megvannak a maga kiskapui. A civil még diktatúrában is átléphet egy másfajta létbe, új egzisztenciába, ha ez nagy áldozatokkal is jár. De megteheti, nem köti őt sem párt-, sem frakciófegyelem, csak saját képességeinek határai kötik. A civil mégiscsak elhatározhatja, ha nagyon akarja, hogy a másik fél az ő életének, munkájának, gondolatának semmilyen értelemben nem a tárgya, így hát őt nem ingerelheti. Még a másik fél börtönében ülve sem. Vannak társadalmak, ahol ezt mindkét fél megteheti. A funkcionárius fején sem ül turáni átokként a mandátuma, egyszer s mindenkorra megfosztva őt a civil lét reményétől. Jobban ki is lát belőle, nem is kapaszkodik annyira bele. Ezt hívják demokráciának. Nagy előnye, hogy benne az emberek akkor lesznek nyugtalanok, ha saját szabadságukat ériki csorba. Ugyanakkor egy cseppet sem nyugtatja meg őket, ha ezt mások államilag szavatolt, tömeges szabadságtalanításával akarják kiköszörülni. Sőt, félnek ettől. Nem jó, ha egy hatalom azon a vékonyka kötélen kezd táncolni, bárgyú és tudatlan nézők szórakoztatására, amely a magánbosszúk és a közsérelmek között feszül. Könnyen leszakadhat az a kötél, hamar belecsapódhat bárkinek az arcába. Az a látszat keletkezhet, mintha a közsérelmek ezzel megoldódtak volna. Néhány ember már kellőképpen kivérzett, nyugodjunk hát meg, sokára lesz az majd, amikor mi kerülünk sorra, nem kell mindig olyan messzire tekintgetni. Demokráciában csak az lesz ideges, akit hülyének néznek. Akiről azt feltételezik, hogy csupán a káröröm élteti, s hogy nem lát túl — egyébként jogos — haragjain. Mintha még annyira sem ismerné a történelmet, hogy elmondhatná magáról: én már meglátom, hol a működési hiba, és hol rossz az ember. S az utóbbival elbánok magam is. LÉVAI JÚLIA „A civilt nem köti sem párt, sem állami fegyelem...” Fogyasztói kosár A pimaszság meg a kegyelet Gondoltam, nyilván a technikusok rontották el a dolgot, amikor a hétfői tévéhíradó első kiadásában Krassó György temetéséről szóló, két vágásból álló, néhány másodperces „tudósítást” láttam. Csehogy a második kiadásban is ugyanez, ugyanennyi ideig volt látható. Tehát nem tévedés, nem hiba, hanem szerkesztés „történt”. Valójában pimasz kegyeletsértés esett, kisszerű, alattomos és tehetségtelen megalázás kísérlete, ahogy szokás. Látható volt egy pillanatra Krassó koporsója, előtte szőnyeggel, a tömeg látványáról gyorsan, idegesen és ügyetlenül elrántott kamera, hogy a csúf, szakszerűtlen, gondatlan vágás után már Göncz Árpádot lássuk, kapucnis téli ballonjában, amint beszél, nyilván nem elsősorban elnöki minőségében, hanem barátként, aki sorsban, elvekben és erkölcsi bátorságban osztozott a halottal. Gyászbeszédéből csak ennyi maradt a snittben: „a gimnasztyorkák...” Új riport következett máris, holott minden ok megvolna, hogy kitartott gyásza legyen az országnak. Majd eggyel odébb egy háromszor hosszabb tudósítás valami cserkész-ünnepségről (hangsúlyozom: önmagában semmi bajom nincs, nem volna a cserkészettel), és így tovább. Régóta kikapcsoltam már érzékelőimet, idegeimet híradó-nézés közben: nem érdekel a töb hónapja beültetett műsorvezető fiatalasszonyka, aki képtelen hiba nélkül elmondani egy mondatot magyarul, miközben önmagára elnézően„bájosan” mosolyog: nem érdekel a képi és szóbeli szaktudás hiánya és /vagy a kisszerű, gyáva részrehajlás, az, hogy képtelenek felfogni: a híradónak nem az elfogult vagy sugallmazó kommentálás a dolga, a műsorvezetőé a semleges közvetítés lenne, hiszen a néző híreket és tényeket akar; nem érdekel az ál-objektív ravaszkodás és „demonstrálás”, nem érdekel ilyen vagy olyan testes vagy cingár nyegűék kakaskodó, ál-elegáns, „úri” szövegelése, nem és nem, ez az egész szánalmas, nevetséges, végtelenül unalmas, változatlanul „termelési” riportokkal és pikírt riporternekkel elnyújtott etetés. Csakhogy most e kicsik, a részrehajlók, e tudatlanok és nyeglék egy igazi nagyra nem figyeltek vagy nem akartak figyelni. Az élő kicsik pimaszkodtak a halott naggyal, eggyel az utolsó valakik közül (hogy az Elnökkel is, azt már kezdjük megszokni, mégha elfogadni nem is — és nem felháborodni nem vagyunk hajlandóak, az átlátszó, rosszul rejtett politikai motívumok láttán). Nem ismertem személyesen Krassó Györgyöt — távolról nagyon szerettem. Mert szuverén, nagyszabású, „őrülten” igazmondó volt: megőrizte önmagát. Nem tudott, nem akart betagolódni abba sem, amelynek létrejöttéért ő is harcolt, és kevesen, nagyon kevesen úgy és annyira mint ő. Tiszta lelkiismerettel, elitista hatalommánia nélkül, hasonlíthatatlan humorral és halált megvető bátorsággal. Végül ez vihette, vitte el, meg hogy nem ezt, nem így akarta, még egykori barátai politikáját sem. Ez volt a nagy és igaz teljesítmény: a szabadság bravúrja. Nekem ebből az egész rendszerváltásból két szép ember maradt marad meg: ez a mostani halott, az örökké idegesítő, mégis a végső kérdésekre mutogató, kellemetlen szembesítő, ez az archaikus forradalmár, akiből jó, hogy legalább egyetlenegy volt, míg bele nem halt, és az a másik bámulatos ember, aki búcsúztatta. Úgy kellenének nekünk az igazak: a mértékes radikálisok — városi szegénylegény és hibátlan kommunikátor — mint a falat kenyér. Törvényszerű hát, hogy a kegyeletsértés, illetve az élővel szembeni pimaszkodás velük esett meg. Törvényszerű, hogy akitől már nem félünk, azoktól a megérdemelt, méltó gyászt ébresszük. A híradó kamerája tulajdonképpen akaratlanul tévedhetetlen, pontos korszellemként működött e néhány másodperc alatt (is). „Uraim”, undorodom. (Poszthumusz Krassó-interjú, Magyar Nemzet, 1991. március 11.) BALASSA PÉTER FORUM ----- Levelek_a szerkesztőhöz ---- Az a bizonyos Lakatos Visszautasítandó László Balázs kormányszóvivőnek egy személyemet méltatlanul támadó kijelentését, kis replikát írtam a minap a Magyar Hírlapban, és ezt azzal zártam, hogy ha egykor (vagy 25 éve) bizonyos Lakatos Ernő vádolt a sajtóetika szabályainak megszegésével, íme, most a kormány szóvivője vádol igaztalanul. Az a „bizonyos Lakatos” nem volt más, mint az MSZMP „agit.-prop-osztályának” egykori vezetője. Most abban a szerencsében részesültem, hogy nevezett Lakatos Ernő ismét személyemben és becsületemben támadott meg. Rám nézve csak hízelgő a tény, hogy Lakatos támadó sokkal hízelgőbb, mintha dicsérne. Megállapításait mindazonáltal nem szándékszom szó nélkül hagyni. Valótlan, hogy 25 évvel ezelőtt „a Népszabadság igencsak sokszorosan védett és óvott különleges jogú munkatársai közé” tartoztam. Való ezzel szemben az, hogy a Hírlapkiadó Vállalat archívumának archívumkezelője voltam, miképpen ez munkakönyvemből is kitűnik. Ezt az archívumot a Népszabadság munkatársain kívül más lapok újságírói is igénybe vették, így a Magyar Ifjúság emberei is. Valótlan, hogy a Népszabadság akkori vezetői engem — mint Lakatos írja — „kiváltképp kedveltek”, való ezzel szemben az, hogy Lakatos fellépésének eredményeként azonnali hatállyal kirúgtak az állásomból. Attól fogva ugyanis, hogy 24 évvel ezelőtt, 1967-ben visszaadtam a piros tagkönyvemet (aminek folytán újólag és nyomban el is vesztettem az állásomat), nem is kívántam volna annak a hazug sajtónak a szekértolója lenni, amelynek Lakatos úr a rendszer bukásának csaknem az előestéjéig egyik, majd a legfőbb korifeusa volt. Ami mármost Lakatos Ernőnek azt a vádját illeti, hogy negyedszázaddal ezelőtt én koholt interjút közöltem vele, ezt visszautasítom. A „nevetséges téma” (L.E. szavai), amelyről való véleménye felől akkor, negyedszázaddal ezelőtt megkérdeztem őt és több más újságírót, valóban az volt, hogy jó-e, ha képregényeket közölnek a lapok. Erről a témáról kis véleményösszeállításom jelent meg az Élet és Irodalomban. Lakatos úr, aki most azzal büszkélkedik, hogy akkor „a dolog pitiánerségéért” elállt az ellenem indítandó hivatalos eljárástól (ugyan mit tehetett volna még karóba húzathatott volna talán?), most van annyira pitiáner, hogy e téma kapcsán „a nyugati giccs” pártszerű ellenségként próbál feltüntetni. Lakatos, akinek a politikai és emberi lelkiismeretével jól összefért az elnyomó rezsim szolgálata vezető posztokon (utoljára kelet-berlini nagykövetként), azt inszinuálja, hogy a „koholt interjút” azért jelentettem meg, mert szükségem volt az akkori csekély honoráriumra. Hát vegye tudomásul Lakatos Ernő, hogy soha életemben egyetlen olyan sort nem publikáltam, amelynek az igazságáról ne lettem volna meggyőződve, és politikai meggyőződésem és tevékenységem miatt közel húsz évig voltam fix állás nélkül, míg ő és a hozzá hasonlók engem és társaimat üldöztek. GADÓ GYÖRGY, AZ SZDSZ ORSZÁGGYŰLÉSI KÉPVISELŐJE SZENTKIRÁLYI Az önfeledt drukker ANDRÁS A szemüveges ember fölpattan és üvölt, tetszését fejezi ki, amidőn Torgyán József a Testnevelési Egyetemen kiutat mutat. A szemüveges úr el van ragadtatva, a szemüveges úr támogatja a kisgazda frakcióvezetőt, a szemüveges úr követi őt, s egyúttal taszítja tovább azon az úton, amelyen Torgyán doktor jó esztendeje, a választási kampány idején — sőt, még előbb — elindult. A kárpótlási törvényjavaslat beterjesztésével nagy játszmába kezdett a kormánykoalíció két vezető pártja, az MDF és a Független Kisgazdapárt. Nem hiába beszéltek arról, hogy ez a törvény a koalíció szakítópróbája lehet. A vita első menetét figyelve elképesztő volt hallani, ahogyan a kisgazdák — élükön a frakcióvezetővel — ízekre szedik annak a kormánynak javaslatát, amelyben pártjuk politikusai bársonyszékeket foglalnak el. A naív szemlélőben meg is fogalmazódott a kérdés, vajon mi folyhatott azokon a kormányüléseken, amelyeken a törvényjavaslat napirendre került. Mi tarja össze ezt a testületet voltaképpen?... Éles koncepcionális különbség szabdalta a koalíciót: privatizáció, reprivatizáció — ég és föld. S amikor kiderült, szinte valamennyi kisgazda parlamenti képviselő szólásra kíván jelentkezni az általános vitában, hogy elmondja véleményét, úgy tetszett, ennek soha nem lesz vége. Eközben egyes kisgazda politikusok tovább járták a határt nemzeti színű karóikkal, és végül Torgyán József megtartotta beszédét a Testnevelési Egyetemen, amely azután megrázta a politizáló közvéleményt. Jószerivel mindenki elítélte az alkotmányon és a parlamenten kívüli eszközökkel fenyegetőző kisgazda vezért, akitől pártjának főtitkára is elhatárolódott, egyenesen a frakcióvezető politikai hitelét vonva kétségbe. Szabad György, az Országgyűlés elnöke is reagált a kiútmutató megnyilatkozásra, felszólította képviselőtársait, hogy a Parlament falain kívül is tartsák be az alkotmányosság szabályait. A szocialista Gál Zoltán az alkotmányos rend elleni támadással vádolta Torgyánt, beszédét taps kísérte, a frakcióvezető válaszát pedig néma csend. Nyilvánvaló, hogy a torgyáni fellépés megrázta a kormánypártokat, ami hozzájárult ahhoz, hogy viharos gyorsasággal egyezségre tudtak jutni a kárpótlási törvényjavaslat sorsát illetően. Jött kedden este a hír, hogy engedett a kormány s engedtek a kisgazdák, minden fontos kérdésben közös nevezőre jutottak. Például az eredeti javaslatban szereplő harminc hektár helyett ötven hektárnyi földterületet kapnának vissza a volt tulajdonosok teljes egészében. Megköttetett tehát egy újabb paktum — a régiek úgy mondták, „sub rosa” —, ám a játszma egyik főszereplője nélkül. A hétvégi torgyániáda után nyilvánvalóan arra a meggyőződésre jutottak a felek, hogy megérett az a politikai szándék, amely szerint meg kell végre állítani Torgyán Józsefet, hogy a kisgazda frakcióvezetőt el kell szigetelni, ki kell rekeszteni minden tárgyalásból. Így azután Torgyán József hiányzott a koalíciós pártok elnökeinek és frakcióvezetőinek megbeszéléséről, helyette — Nagy Ferenc József pártelnök mellett — a közismerten mérsékeltebb Oláh Sándor főtitkár adta áldását a megállapodásra, amelyben az is szerepelt, hogy a koalíciós pártok vezetői politikai magatartásukban önmérsékletre törekvést vállaltak az eredményes jogalkotói munka és a társadalmi megbékélés érdekében. Ám még ezek után is kérdéses: kielégítőnek fogja-e találni a megoldást történetesen a Kisgazdapárt frakciója és főleg tagsága? Kielégítőnek fogja-e találni a paktumot Torgyán, akinek frakcióvezetői széke megingott ugyan, de képes lehet olyan támogatást szerezni nézeteinek, hogy attól hangos lesz az ország. Mert azt aligha gondolhatja bárki is, hogy a frakcióvezető — ha még az egyáltalán — ne kísérelné meg nézeteinek valóra váltása érdekében a beígért parlamenten kívüli eszközök alkalmazását. S mi lesz akkor, ha ezt megteszi? Utólag voltaképpen kár elgondolkodni azon, mi lett volna, ha... Mi lett volna akkor, ha szóba se állnak vele, miután tavalyelőtt, a jogállamiság hajnalán azt mondta, a tulajdont ugyanolyan jogtalanul veszi majd vissza, ahogy elvették, vagy amikor traktorokat akart a Parlament elé vezényelni? Nem későn történt-e meg ez a szakítás, ha megtörtént valójában. S mi lesz ennek a következménye? Milyen mértékben osztja meg és radikalizálja a tegnapelőtti megállapodás a Kisgazdapártot, s amennyiben megosztja, tovább rontja-e a kormánykoalíció kohézióját vagy éppen ellenkezőleg, végre a politikai tisztuláshoz járul-e hozzá? No és ne feledkezzünk meg az önfeledten drukkoló szemüveges emberről és társairól, akik olyannyira várnak valamire. Ami azután el is jöhet. ---- 7 MAGYAR HÍRLAP / MAGYAR HÍRLAP POLITIKAI NAPILAP Főszerkesztő: NÉMETH PÉTER Helyettes főszerkesztő: BÁNKI ANDRÁS Lapszerkesztők: ÁCS GYÖRGY, NONN V. GYÖRGY, POPOVICS GIZELLA, SZLUKA MÁRTON Rovatvezetők: BOKOR PÁL (külpolitika), GÁDOR IVÁN (publicisztika), HABIK CSABA (fotó), KÁRPÁTI MIKLÓS (belpolitika), KOCSI ILONA (gazdaság), LÉPESFALVI ZOLTÁN (sport), MÉSZÁROS TAMÁS (kultúra), SZÉKELY ANNA (sztori) Művészeti vezető: FÁBIÁN KATALIN _________Műszaki vezetők: ÁKOS JUDIT, NAGY LANTOS BALÁZS Kiadja a Magyar Hírlap Könyv- és Lapkiadó Rt. Kiadó: ROBERT MAXWELL Vezérigazgató: KOVALCSIK JÓZSEF Lapigazgató: L. KELEMEN GÁBOR Szerkesztőség és kiadóhivatal: 1087 Budapest, Kerepesi út 29/b ________________Telefon: 134-3336, 113-3252, Fax: 134-0712_________________ Terjeszti a Magyar Posta Előfizetési díj egy évre: 3600 Ft, fél évre: 1800 Ft, negyedévre: 900 Ft, egy hónapra: 300 Ft. Előfizethető a hírlapkézbesítő postahivataloknál, a kézbesítőknél, a hírlapüzletekben és a Hírlap-előfizetési és Lapelőállítási Irodánál (HELIR), közvetlenül, utalványon vagy átutalással Postabank Rt. 219-98636,021-2799. Nyomja a Maxwell Színes Nyomda Kft. Budapest Felelős vezető: BARTHA TAMÁS igazgató HU ISSN 0133-1906 HU ISSN 0237-3807