Magyar Hírlap, 1991. július (24. évfolyam, 165-178. szám)

1991-07-22 / 170. szám

1991. július 22., hétfő Remélnünk kell, hogy elmúltak azok az idők, amikor a politikai akaratnyilvánításnak nem volt más tere ebben az országban, csak a temető, s a politikai megszólalásra nem nyílt más alkalom, csak a nemzet halottainak búcsúztatása. Donáth Ferenc ravatalánál mégis politikáról kell beszélnünk, mert ez volt barátunk életének meghatározó szenvedélye. Politikán nem a kormányzás mesterségét értve, hanem soha véget nem érő küzdelmet azért, hogy a kormányzottak kezükbe vehessék sorsuk irányítását. Donáth Ferenc pályájának csúcspontja az 1956-os esztendő, erről a magaslatról láthatjuk be a megelőző s a későbbi stációkat. Az október 23-ának éjszakáján kirobbanó felkelés, akárcsak az egész kormányzó pártot, sőt, magát a felkelt népet is, készületlenül éri. Mégis, pontosan tudja, kivel kell közösséget vállalnia. Azt kívánja, hogy pártja ismerje el a felkelést a magyar nép jogos megmozdulásának, s tegye magáévá az utca fő követeléseit: függetlenség és egyenjogúság az ország külső viszonyaiban, a dolgozók önkormányzata a munkahelyeken és a közigazgatásban, képviseleti demokrácia az államvezetésben. A 23-a utáni napokban szakít az MDF központi vezetőségével, mert az ellenforradalmi lázadásnak minősíti a népfelkelést. Az MDP feloszlatása után már a forradalmi jelszavakkal azonosuló új párt vezetésében van, de elégedetlen az MSZMP alapító nyilatkozatával is: azt szeretné, ha a kommunisták az Egyetemi Forradalmi Diákbizottság, az Értelmiség Forradalmi Bizottsága s a többi alulról létrejött, szocialista irányzatú ősszerv szövetségeként szerveznék újjá a soraikat. Mint annyian mások, ő is napról napra, óráról órára fejlődik, együtt a forradalommal. Október-novemberi döntéseit azonban nem valamiféle hirtelen, előzmények nélküli konverzió sugallja. Donáth Ferenc ahhoz a kommunista értelmiségi nemzedékhez tartozik, amelynek alakító politikai tapasztalata a Komintern VII. kongresszusán meghirdetett antifasiszta népfront. Fiatal emberként a magyarság megmentésének ügyét, a földre éhes parasztság ügyét, a politikai demokrácia ügyét vállaló kommunista párt katonájának tudja magát. Azonban ne feledjük: a népfrontpolitika nem alulról fölfelé hódította meg a magyar kommunista mozgalmat. Leglelkesebb hívei is zokszó nélkül alávetették magukat a pártvezetés utasításainak, így történhetett meg, hogy Donáth Ferenc és társai, a márciusi frontos kommunisták, 1945 után nem szegültek szembe Rákosiék szalámitaktikájával, hogy fegyelmezetten közreműködtek a hatalmi gépezet létrehozásában, amely azután őket magukat is legázolta. Hamis volna a tiszteletadás, ha a gyász órájában hallgatnánk barátunk életének e komor szakaszáról. S épp a legfontosabbat nem tudnánk kimondani. Mert Donáth Ferenc testi és lelki gyötrelmek árán váltotta meg a tanulságot, amit mi már készen kaptunk az ő nemzedékétől: nincs olyan eszme, amelynek szolgálatában elhallgattathatnánk szuverén lelkiismeretünket, nincs olyan párt, amely joggal helyezhetné magát a mindenkire kötelező törvények fölébe. Amikor Rákosi börtönéből kiszabadult, még kommunista volt, de már nem ugyanolyan, mint a letartóztatása előtt. S így szó sem lehetett róla, hogy az 1956-os népfölkelés elfogadását utólag taktikai manőverré minősítse vissza. Lett volna módja elkerülni az újabb bebörtönöztetést. Nem élt a lehetőséggel. Egy idő után visszatérhetett volna a hivatalos közéletbe. Nem tette. Ő, akit a politikai szenvedély éltetett, inkább visszavonult a politikától, semhogy 1956 hagyományával szembekerüljön. Csak a 70-es évek utolsó harmadában gondol ismét politikai szerepvállalásra, amikor egy újfajta, független nyilvánosság szerveződni kezd. 1977 januárjában aláírja a Charta 77-nek küldött üzenetet. 1982. augusztus 30-án ott van a Bem-szobornál. 1983-ban egyik kezdeményezője a Duray Miklós szabadonbocsátását követelő nyilatkozatnak. 1984-ben a vízlépcső megépítése elleni felhívás kibocsátói között találjuk, 1985-ben a népszavazást kérők között. Legjelentősebb tetteiként azonban a Bibó Emlékkönyv szerkesztőbizottságának vezetését, s a Monori Tanácskozás megszervezését kell említenünk. Ami mindjárt arra figyelmeztet bennünket, hogy életének utolsó éveiben Donáth Ferenc nem egy bizonyos politikai csoport vezéralakja volt. Rendkívüli tekintélyét egy más, egészen egyedülálló feladatra mozgósította: a különböző mozgalmak és áramlatok, s a maguk útját járó egyének közötti közvetítésre, kapcsolatteremtésre. A legsürgetőbbnek azt tartotta, hogy létrejöjjön a párbeszéd az ország ébredező demokratikus erői között. Ezzel is egy olyan hagyományt vitt tovább, amelyet történelmünkben az 1956-os év foglalt össze. Azt a gondolatot ugyanis, hogy a demokráciáért, a nemzeti megmaradásért és az ország gazdasági fölemelkedéséért vívott küzdelem nem választható szét. Nem lehetséges demokratikus mozgalom, amely nem vállalja a magyarság gondjait, nem lehetséges nemzeti megújulás, amely nem vállalja a demokrácia ügyét, és nem lehetséges hatékonyan működő gazdaság egy olyan politikai környezetben, amely se nem demokratikus, se nem nemzeti. Ennek a makacs kitartással képviselt gondolatnak, s nem csupán Donáth Ferenc személyes tekintélyének, bölcs tapintatának és kompromisszumkedvelő alkatának tudható be barátunk nem mindennapos képessége, hogy kapcsolódási pontokat teremtsen a népi mozgalom és az emberi jogi ellenzék, s kissé távolabb a radikális gazdasági reformerek között. Azt hiszem, élete alkonyán elégedett ember volt. Nem remélhette ugyan, hogy megvalósulni látja férfikara eszményeit, de nem is volt arra kárhoztatva, hogy a múlt emlékét ápolja a távoli jövő számára. Valamit elindított, s ezzel a meghosszabbítással lekerekítette a maga életművét. Szeretném mindig annak a boldog embernek látni, aki a Monori Tanácskozás zárszavának elmondása után volt, kevéssel azelőtt, hogy a végzetes betegség ledöntötte a lábáról. Ezekben a napokban azt mondta róla valaki: úgy élt közöttünk, mint a pátriárka szerteágazó nagycsaládja közepén. Való igaz, mindannyiunkkal törődött, nemcsak nyilvános cselekedeteinket tartotta számon, de magánéleti gondjainkat és örömeinket is; még fiaink-lányaink gyermekbetegségeit is a szívére vette. Nehéz lesz nélküle, hogy nem járulhatunk többé hozzá okos tanácsért, szeretetteljes bíztatásért. S kétszeresen nehéz lesz, mert nemcsak a betölthetetlen űrt hagyta maga után, hanem egy feladatot is. Most kell elválnia, megmarad-e nélküle is az a vitázó, de kölcsönös türelmen és megértésen nyugvó kapcsolat, amely az ő személyéhez kötődve kezdett kialakulni a demokratikus szellemű magyar értelmiség különböző irányzatai között. Ha megmarad, atyai barátunknak valóban sikerült beteljesítenie politikai életútját. Nyugodjék békében. (Elhangzott 1986. július 29-én, a Farkasréti temetőben, Donáth Ferenc ravatalánál.) CIT / Kis János: Barátaim! Idősebb Donáth Ferenc a ma már legendás Rakpart Klubban, 1984. október 19-én, ahol — többek között — a bős—nagymarosi vízlépcsőrendszerről is nyíltszíni viták folytak. Aznap Donáth — kérdésekre válaszolva — 1956-ról is beszélt... FOTÓ: ARCHÍV Öt éve temették Donáth Ferencet, aki a 30-as évektől a 80-as évekig, azaz majd ötven éven át a magyar belpolitika egyik — s néha nem is szürke — eminenciása volt. Emléke, munkássága körül manapság méltatlan csend honol. De vajon miért? Összeállításunk választ adhat a kérdésre. Kis János öt éve elmondott gyászbeszéde azóta is időtálló politikai elemzésnek, s egyben sajnálatosan beigazolódott jövőlátásnak bizonyul. Ifjabb Donáth Ferenc is megszólal Nem annak kapcsán, hogy a sírnál e hét pénteken a TIB által szervezett emlékünnepség lesz. Inkább édesapja szellemi hagyatékáról beszél; arról, hogy a mai aktuálpolitika fényében lehet-e eme szellemi hagyaték továbbélésére gondolni... « FÓKUSZ MAGYAR HÍRLAP Halmai Gábor Göncz Árpád jogállásáról A köztársasági elnök kifejezi a nemzeti egységet Folytatás az 1. oldalról — Menjünk tovább a vitás helyeken... — Kezdjük azzal, hogy az elnöknek mi az alkotmányos státusa! Erre nézve nem sok kádenciát nyújt az alkotmány: „A köztársasági elnök kifejezi a nemzeti egységet és őrködik az államszervezet demokratikus működése felett.” Nem tudnám megmondani, hogy mit jelent az államszervezet demokratikus működése feletti őrködés. Bár mostanában az elnök hatáskörét mintha egyfajta alkotmányossági, törvényességi felügyeleti funkcióként értékelnék. Az alkotmány megfogalmazása olyasmit sugall, hogy a köztársasági elnök egyfajta kiegyensúlyozója a hatalmi ágaknak. Ez a megfogalmazás, az elnök hatáskörének szabályozása engem leginkább a semleges államfői hatalommal kapcsolatos teóriára emlékeztet: az államfő semleges voltában sem nem a törvényhozás, sem nem a végrehajtás hatalmi ágához tartozó intézmény, hanem a kettő között valamiféle balanszírozó szerepet tölt be. Nálunk az elnök semmiképpen nem feje a végrehajtó hatalomnak, de még csak nem is része. Az elnök szoros kapcsolatát a végrehajtó hatalommal a 46. évi I. törvényben az jellemezte, hogy ott az elnök minden cselekedete miniszteri ellenjegyzéshez volt kötve, nem volt olyan hatásköre, amelyet önállóan gyakorolhatott volna. Ma viszont az alkotmány ismeri az ellenjegyzéshez kötött elnöki hatásköröket, de nem minden hatásköre ilyen az elnöknek. Ellenjegyzéshez kötöttek a legfontosabb kinevezések: tábornokok, államtitkárok kinevezése, a hatáskörbe tartozó nemzetközi szerződések, a követküldések és fogadások. — S mi nem kötött ellenjegyzéshez? — Elég sok fontos hatáskör. Az Alkotmány azokat nevesíti, amelyek ellenjegyzéshez kötöttek. Az összes többi — értelemszerűen — nem ellenjegyzéshez kötött. Ilyen például, s ez a legfontosabb, a hadsereg főparancsnoklása. Ez azt a benyomást erősíti, hogy az elnöki hatáskör szabályozásánál valamiféle érdemi hatáskörre azért mégiscsak gondoltak... Mert, ha csak valamilyen protokolláris funkcióra gondoltak volna, akkor ellenjegyzéshez kötötték volna ezt is. Nem kötött ellenjegyzéshez például a Legfelsőbb Bíróság elnökének, vagy a Legfőbb Ügyésznek a jelölése sem. — Az ellenjegyzés mit jelent: azt, hogy az elnök stempliütögető, avagy azt, hogy ő az első számú megfontoló, s az ellenjegyzőé csak a részfelelősség? — Azt jelenti, hogy a politikai felelősséget az ellenjegyző vállalja. De arról szó sincs, hogy az elnöknek kötelező lenne aláírni. A kinevezési hatáskör természetszerűen azt jelenti, hogy a kinevezőnek, azaz az elnöknek, mindenkor jogában áll a kinevezést nem aláírni. — Menjünk tovább az elnöki hatáskörökön! — A miniszterelnök személyére a köztársasági elnök tesz javaslatot, s ennek alapján a parlament választja meg. — S mi a helyzet a miniszterelnök menesztése körül? Azt is kezdeményezheti az elnök? — Természetesen. De a magyar elnök alkotmányjogi autonómiája a miniszterelnök kapcsán csak látszólagos. Hiszen akárkit nem jelölhet. — De ez szövegszerűen nincsen az alkotmányban megfogalmazva... — Nincsen. Ez politológiai kérdés. Az elnöknek egyetlen lehetősége van: a parlament feloszlatására vonatkozó jogköre. De ezzel is csak akkor élhet, ha egy éven belül négyszer konstruktív bizalmatlanságot szavaz a kormánnyal szemben a parlament. Nem elégséges a kormányt megbuktatni; ahhoz, hogy a kormány megbukottnak legyen tekinthető, új miniszterelnököt kell állítani, s a bizalmatlansági szavazás egyben az új miniszterelnök megválasztását is jelenti. A parlament feloszlatására vonatkozó másik elnöki lehetőség, ha új miniszterelnök-jelöltet állít, s azt a parlament 40 napon belül nem szavazza meg. Van olyan hatásköre is az elnöknek, amely a hadi-, illetve rendkívüli állapotra vonatkozik. De ez is rendkívül korlátozott: csak akkor élhet velük az elnök, ha az Országgyűlés akadályoztatva van, s ezt a kormányfő, a Ház elnöke és az Alkotmánybíróság elnöke együttesen állapítja meg. Az alkotmány két lehetőséget ismer arra, hogy az elnök megtagadja a parlament által már elfogadott törvények kihirdetését: ha alkotmányossági aggályok merülnek fel, akkor az Alkotmánybírósághoz fordulhat. Egyéb, nem alkotmányossági aggályokra hivatkozva is megvétózhatja a törvényt és visszaküldheti a T. Háznak. Az viszont megteheti, hogy egy betűt sem változtatva újra elfogadja ugyanazt a törvényt, s másodjára már köteles azt kihirdetni az elnök. — Mit lehet tenni az elnöki jogkör körüli viták megszüntetéséért? — Azt gondolom, hogy egy új alkotmány lehet e gondok kiküszöbölésének az útja! De azt veszem észre, hogy azok a politikai erők, amelyek az új alkotmány szükségességéről beszélnek, valójában nem törekszenek most új alkotmányra. Pedig nem hiszem, hogy egy új alkotmány megalkotása több évet venne igénybe. Ez politikai elhatározás dolga. Vannak tudományosan megalapozott, kész alkotmánytervezetek. — Ha netán mégis alkotmánymódosítást szorgalmaznának, akkor mi várható? — Ez kétharmados többséget igénylő döntés. Nem is a jelen lévő, hanem az összes képviselő kétharmadát. Ami teljes konszenzust tételezne fel... • Lovas Zoltán Halmai Gábor FOTÓ FEJÉR ZSUZSA Ifjabb Donáth: a szellemi hagyatékot az SZDSZ képviseli A ma visszaköszönő hatalomkoncentráció — Öt éve hunyt el édesapja, Donáth Ferenc, aki hídember volt a népies és az urbánus ellenzéki irányzatok között. Ön szerint miben áll szellemi hagyatékának lényege? — Édesapám alapvető problémája a hatalom kontrollálásának kérdése volt. Attól kezdve, hogy Kádár börtönéből kiszabadult, s elkezdett a világháború utáni földosztás időszakával foglalkozni, az 1944—1945-ös magyar népi mozgalmakkal kapcsolatban egy olyan döntő felismerésre jutott, amelyik haláláig végigkísérte. 1964-ben írott könyvében még csak a 44-es népmozgalmak kapcsán tárgyalja a magyar parasztság közvetlen demokratikus igényét. A mű nyomán kibontakozott, érthetően zártkörű vitában mindenki áthallotta 56-ot. Hiszen, amikor rákérdeztek, édesapám megvallotta, hogy a könyvben a munkástanácsokról is szó volt... S később, a Bibó-emlékkötetbe írt tanulmánya már szoros összefüggésben említi a 44-es népmozgalmat és az 56-os munkástanácsokat. Szellemi hagyatéka tehát elsősorban az, hogy a képviseleti demokráciának és a közvetlen demokráciának egymást ki kell egészítenie, s ez biztosíthatja a hatalom kontrollját, ami számára azt jelentette, hogy az emberek maguk alakítják saját sorsukat. — Donáth Ferenc így volt népies gondolkodó? — Igen, ezen a gondolati vonalon. 1937-ben, a Kelet Népében, azaz Szabó Pál lapjában megjelent írásában már elkezdett foglalkozni az akkori magyar parasztság szerkezeti alakulásával, azzal, hogyan alakult ki a jobbágyságból a Horthy-korszakra jellemző falusi társadalmi szerkezet. Szabó Pállal, Veres Péterrel, Erdei Ferenccel így kötődött, ami a népi-nemzeti gondolat megvalósulását illeti. Azt látta, hogy 19-ben, és 45-ben a falubizottságok kézbe vették saját sorsuk alakítását. A Rákosi-rendszerrel kapcsolatos kritikájának középponti eleme is az volt, hogy hallatlan méretű hatalomkoncentráció történt, a privát élet minden területébe beleszólt a hatalom. Úgy hiszem, hogy a népi-nemzeti hagyaték ennyit jelent, hogy a lakossági szervek között a hatalom megosztódjék, s az ország vezetésének legitimációját valóban az biztosítsa, hogy ezek a hatalommal bíró szervek alulról szerveződöttek. — Amit most megfogalmazott, annak igencsak aktuálpolitikai csengése van... — Azt látom, hogy miközben Magyarországon a Magyar Demokrata Fórum egy nemzeti-népi ideológiát vall, aközben hatalomkoncentráció folyik, amelynek az aktuális jegyei a privatizáció lelassításától kezdve az önkormányzatok vagyonán és hatáskörén keresztül rengeteg módon megjelennek. Itt egy olyanfajta hatalomkoncentráció van, amelyik visszaköszön. Olyan, amilyet a rendszerváltás előtt nagyon „jól” megtapasztaltunk, megéltünk. Ez nem az a hagyaték, amelyet édesapám hagyott. — Melyik politikai erő lenne ön szerint édesapja szellemi hagyatékának igaz letéteményese? — A liberális oldal, amelyik az SZDSZ körül csoportosuló személyeket jelenti. — Nincs itt ellentmondás? — De van, megmagyarázom, miért tartom sokkal közelebb állónak a szellemi hagyatékhoz az SZDSZ-t, még ha az egy képviseleti demokrácián nyugvó kapitalista Magyarországot hirdet is. 56 tanulsága Donáth Ferenc számára az volt, hogy messzemenőleg tiszteletben kívánta tartani a nemzet igényeit. S nem megfordítva. Nem egy szentesítő eszméhez kívánta a nemzetet szabni, hanem a nemzet felemelkedését kívánta. Emiatt csatlakozott a 30-as években a munkásmozgalomhoz is, mert akkor úgy látta, hogy e felemelkedéshez az a mozgalom segíti az országot. Ma vannak ellentmondások édesapám szellemi hagyatéka és a liberális gondolkodók között, de ez kisebb jelentőségű. A lényeg: a hatalom kontrollálása azt igényli, hogy ne legyen hatalomkoncentráció, hogy a közvetlen lakossági szervek megfelelő hatáskörrel, tőkével rendelkezzenek. S döntő módon itt látom azt, hogy az ő szellemiségének a hordozói sokkal inkább a szabaddemokraták. Az MDF népies csoportja ma már nemcsak Donáth Ferenc szellemi hagyatékától, hanem a Veres Péter, Erdei Ferenc és az egész népies mozgalom hagytékától is idegen. L. Z. S.