Magyar Hírlap, 1991. július (24. évfolyam, 165-178. szám)

1991-07-22 / 170. szám

1991. július 22., hétfő Az új lakiteleki sátrak alatt Lakitelek 120 kilométerre van Budapesttől. Négy éve, 1987. szeptember 27-én Lezsák Sándor tanyáján egy sátor alatt az egybe­gyűltek — 181-en — a „magyar­ság esélyeiről” cseréltek eszmét, majd Nyilatkozatot fogadtak el. Ebben olvasható: „A politikai és társadalmi szervezetek jelenlegi rendszerében nincs biztosítva az önálló és független nézetek kifeje­zése. Ezért javasolják a Magyar Demokrata Fórum létrehozását, amely a folyamatos és nyilvános párbeszéd színtere lehetne... A fó­rumot a résztvevők nyitottnak kép­zelik, egyszerre demokratikus és nemzeti szelleműnek.” Bár 1987. szeptember 27-e még nem piros betűs nap, az azóta el­telt négy esztendő elégségesnek látszott arrra, hogy az MDF helyi szervezete, a Lakiteleki Alapít­vány megrendezze a lakiteleki fa­lunapokat. Kíváncsi voltam a „ma­gyarság esélyeire”, kíváncsi a laki­teleki levegőre, a bölcsőhelyre — mint mondják —, és csalogatott a kínált látványosság: vezető politi­kusokat láthatok majd, amint elve­gyülnek a sokaságban, beszélge­tésbe elegyednek, s úsznak a holt Tiszában. Vittem is magammal úszónad­rágot, mert vízben még soha nem készítettem interjút, se belügymi­niszterrel, se igazságügy-minisz­terrel, se Für Lajossal. Csurkáról nem is szólva. Ebből végül aztán nem lett semmi, mert sem az emlí­tett tárcavezetőknek, sem az író­politikusnak nem akaródzott úszni, én meg nem erőltettem. Különben is látványosság volt épp elég. Már rögtön az elején hatalmas hőlégballon keltette fel az ember figyelmét, s rajta a felirat: Chrysler Jeep, alatta pedig: Oster Lízing Kft. Végig feszültségben tartott ez a ballon — no nem mint potenciális Jeep-vásárlót —, mikor száll föl a magasba. Nem szállt föl, sőt mikor este a politikai fó­rum kezdődött, egyszerűen leen­gedték. Rá is dőlt majdnem az In­­­­formációs sátorra, meg a Népmű­vészet feliratúra a hatalmas zöld mező szélén. De végül nem lett baj. Sajnáltam is volna, mert egy igen kedves középkorú hölgy árul­ta benne a faragásokat, épp egy órával előtte faggattam: megy-e a népművészet a falunapokon? Azt válaszolta, menne, mert sok az ér­deklődő, csak kevés a pénz. A fa­ragások közül igen emlékeztes maradt számomra egy hullámzó búza(?)mezőből előtűnő arc, amint egy feliratos táblára mered. Kér­deztem, mi az a felirat? — Hely­rajzi szám és személyi szám — válaszolta a kedves hölgy magától értetődő természetességgel. Majd magyarázólag hozzáfűzte: hát a kárpótlási törvény végett! A Népművészet sátra mellett egy bácsi szintén fafaragásokat árult. MDF-jelvényt (színesben is) — 95-ért — és nemzeti címert. Kérdeztem tőle, SZDSZ-es mada­rakat faragna-e nekem? Amit csak akarok — válaszolta. Tud ő arckép’ péket is, Kodályt, Bartókot, Lisz­tet. Melyik politikust faragná meg legszívesebben? — A Bod Péter Ákost — vágta rá —, mert tetszik nekem, hogy olyan sok vitalitás van benne, hogy megmutatja, csak azért is si­kerül neki! Bólogatva köszöntem el, ami­kor egy aláírásgyűjtő ívet toltak az orrom elé. Két elszánt hölgy ma­gyarázta egymás szavába vágva, hogy milyen felháborító ez a cí­­mergyalázás. A szöveg, amit aláír­hattam volna, így szólt: „Aláírá­sommal is tiltakozom az Új Hölgyfutárban megjelent, népün­ket, hazánkat szimbolizáló címe­rünk meggyalázása ellen”. Később megint találkoztam ve­lük. Nekik is volt sátruk, előtte az inkriminált gyalázkodó címer, s szemelvények elítélő és támogató cikkekből. Épp egy idősebb úr fogta kezébe a tollat. — Ha ezek azt hiszik — mond­ta —, hogy a demokráciával min­dent lehet, nagyon tévednek. Én összekötném és becsuknám mind az ilyet. Majd átszólt a Piacfejlesztő sá­tornál MDF-es kiadványokat áruló férfihez. — Nem ezt ígérték! — és aláírta az ívet. A megszólított bó­lintott, és indulatosan magyarázat­ba kezdett. — Mit csináljunk, ha nem kaptunk elég szavazatot?! Ha majd kapunk, meglássa, hogy ki­szórják ezt a szemetet. A Piacfejlesztés mellett a Gaz­dakörök sátra állt, még odébb laki­teleki biobort lehetett inni, mérsé­kelt áron. Épp az eget nézte Hor­váth Balázs tárca nélküli minisz­ter, amikor odaértem, igaz, csak egy pillanatra, amíg kiürült a két­­decis biopohár. Könnyű, fehér nyári ruhát viselt, nem úgy, mint Balsai miniszter úr, aki kemping­nadrágban szelte át a rétet sokak örömére. Ezt tette szóvá például pozitíve a Postabank Rt. sátránál az a fiatalasszony, akitől hivatalos minőségében azt kérdeztem, mi­lyen kérdésekkel jönnek az embe­rek hozzájuk? Volt, aki „milliós nagyságrendű” pénzét akarta elhe­lyezni, más vegyes vállalat alapí­tásához kért tanácsot, s kapott. Megint más a devizaátutalás jára­dékát kérdezte. Szigorúan nem hi­vatalos minőségében egyébként jól érezte magát, mint mondta, oldott a légkör (lásd Balsai) és különben is útban idejövet azt mondta a fér­jének: Lakitelket tanulni fogják még a gyerekeik. A bóvlisort szerencsésen elkü­lönítették a zöld mezőtől, ahol a falunapi sátrak sorakoztak, így műanyag mütyürkék, nyávogó ka­zetták, s használt ruhák helyett könyveket, újságokat, emlékérme­ket vehetett az, akinek gusztusa és pénze ezt engedte. Lehetett kapni például az MDF 1989-es Vértanúk Emlékére alpakkaérmét (készült 50 ezer példányban), vagy Tollas Tibor válogatott verseit (kazettán is, saját előadásában). —­ Nem tetszik? — kérdezte az eladólány, hogy a kazettát must­ráltam. — Nem tetszik — válaszoltam. — Nem elég liberális? — Túlságosan hazafi. — Nekem semmi bajom vele. — Ez a demokrácia, kérem. Ebben meg is egyeztünk, bár láttam, kicsit neheztel rám, hogy nem veszem meg legalább a Hamm című kiadványt, ami táplál­kozási tanácsadó, színes, mutatós ábrákkal. Viszont eltettem egy szórólapot, amelyen a „Szépen, emberül” mozgalom ösztönöz hat tanáccsal arra, hogy például „csak akkor szóljunk, ha igaz, szép és fontos mondanivalónk van a másik ember számára”, továbbá, hogy „a lehetséges mértékig segítsük a má­sik embert a megértésben”. Ekkor vonult el mellettem két összeka­paszkodott atyafi. „Bőg a tehén, nincs kalap a fején.” Izzadtak, ke­zükben egy-egy üveg sör, egész a Holt-Tisza-partig ismétlik a rímes mondatot. Követem őket, mert ki­váncsi lennék a folytatásra. De hi­ába. „Bőg a tehén, nincs kalap a fején.” A parton viszont bográ­csokban főzik a paprikáskrumplit (60 forint egy adag, de van gyere­keknek is a feléért), rekkenő a me­leg, fojtott a levegő, bár nem süt a Nap. Búvárbemutatót tartanak a stranddal szemközt, a tájékoztató szerint a „program irányítói nem­zetközi minősítésű búvárok”. A tá­volból is jól látszik, amint az egyik talpig búvárnak öltözött fel­hajt egy üveg sört. Nem ügy. Amíg bírom türelemmel, egyebet sem látok, mint hogy orrukat be­fogva, talppal a vízbe ugranak. Ennél jóval vonzóbb látvány a sok szép testű fiatal: a fiúk csoportban anekdotáznak, a lányok vizes haju­kat fésülgetik és elnyújtóznak a füvön. Egy kisgyerek MDF-es zászlókkal tűzdeli körül nyelvét lógató dakszliját, apu, anyu moso­lyog. A színpadon már a Ragtime Band játszik, délutánra jár, gyüle­keznek a meghívottak, az esti Poli­tikai Antológia résztvevői. A Kár­pótlási sátor előtt Dragon Pál kis­gazdapárti képviselőt pillantom meg. Tulajdonképp csak azt kér­dezném tőle, hogy kerül ide, ahol csak MDF-politikusokat, vagy párton kívüli szakembereket látok — erre megmutatja meghívóleve­lét, melyben őt és kedves családját invitálja Lezsák Sándor —, de az­tán bővebb választ is kapok. Azt mondja, Lakitelek a rendszerváltás bölcsője — ahol ő is jelen volt. Kár hogy ez itt és most nem mu­tatkozik meg. Még elmélkedünk egy kicsit a rendszerváltásról, ami­kor Lezsák Sándor tűnik fel a szín­pad mellett. Lenne kérdésem hoz­zá, hogy elolvastam a lakiteleki ta­nácskozás frissiben megjelent jegyzőkönyvéből (260 forint) be­köszöntő szavait. — Lezsák úr, ön 87-ben így fo­galmazott: „Az elmúlt esztendők­ben sokszor kényszerültünk olyan hajóra, amelyről nem tudtuk, hol fog kikötni. Olykor még a kiszá­radt medret sem vettük, vagy ve­hettük észre.” Most milyen hajón vagyunk, s hol kötünk ki? — Ez a hajó nem lélekvesztő, és van kormányosa. — De mintha nem lenne min­denki jelen azok közül, akik épí­tették. — Kikre gondol? — Azokra, akik itt voltak a sá­torban, s azóta más pártok színei­ben eveznek. — Nem méricskéltük ki, hol áll. Az esti fórum pedig a szabadon megválasztott parlament kormány­zatát képviseli. Abban pedig nincse­nek ellenzékiek. A falunapok­ más­ban folytatása a 87-es Laki­teleknek. Sokan kérdik tőlem, mikor állítom fel újra ezt a sátrat. Nincs szükség ilyen sátor állítására. Folyamatos munkára van szükség, és az itt lát­ható 21 sátor ezt bizonyítja. Aki más sátrat akar, ám tegye, nagy az ország. Visszamegyek a kárpótlási sá­torhoz. Sok az érdeklődő. A szakér­tő elmondja, kellemesen csalódott: az emberek nagyon szakszerű, gya­korlatias kérdésekkel jönnek. Vi­szont többen számoltak be arról, az­zal riogatják őket a „volt hatalmas­ságok”, hogy aki visszaigényli a földjét, attól megvonják a nyugdí­jat. Közben a műsorvezető hangját hallom: Csurka és Vitray dedikál a színpadtól jobbra. Indulnék, hogy lássam a két közismert személyisé­get híveik körében, de Kupa Mihály tűnik fel a réten, homlokát törölget­­ve. Mögötte fürtös hajú, lezserre vett, rágózó smasszer halad. — Kupa úr! Nem érzi magát ka­kukktojásnak itt az MDF­ bölcsőhe­lyén? — Nem. Én a kormány miniszte­reként vagyok jelen. — Lakitelek önnek mit jelent? — Számomra egy távoli ellenzé­ki szimbólum. Valaminek a bölcső­je, amit én soha nem ringattam. — Minek a szimbóluma? — Kettőnek sajnos. Az egységes magyar demokratikus ellenzék me­galakulásáé, és az egységes magyar demokratikus ellenzék kettéhasadá­­sáé. — Lezsák úr az imént azt mond­ta, hogy most már a gazdaság sátra­ira van szükség, nem a politikáéra. — Ahogy járom a vidéket, azt lá­tom, az embereket valóban nem a politikai kérdések érdeklik, hanem az, hogyan élnek. — Önnek most láthatóan nagyon melege van. Képletesen is? — Ami a gazdaságot illeti, jól érzem magam. Ha az őszt sikerült végigcsinálni, nem lesz gond. — S mi az, amiért nem érzi jól magát? — Én fontosabbnak tartom má­soknál az ország sorsát, mint a ha­talmat, ha szabad ezt így monda­nom. Leülök a gyepre, szemben a színpaddal. Többszázan is lehe­tünk, Tolcsvay Béla énekel. Bele­lapozok a lakiteleki jegyzőkönyv­be, Pozsgaynál ezt találom: „A bi­zalom iszonyatos terhét érzem eb­ben a meghívásban, és nagyon kell kapaszkodnom, hogy mondaniva­lóm végére ne veszítsem el ezt a bizalmat.” Gazdagítja a szavak ér­telmét az idő. Pár oldallal hátrébb egy Tocqueville-idézetet találok beszédében: „Mindig kell lennie valahol egy olyan társadalmi hata­lomnak, amelyik az összes többi fölött áll. Ám veszélyben hiszem a szabadságot, ha e hatalom nem üt­közik semmiféle akadályba, mely visszafogná a menetét, és időt adna neki, hogy mérsékelje önmagát.” Úgy tűnik, többféleképp lehet időt­álló gondolatokat megfogalmazni. Tolcsvay közben azon igyekszik, hogy a „Csak egy kék színű virág, amit a kezedben hozol”-t tisztán végigénekelje, de a kék színű virág már túl magas neki, elcsuklik a hangja. Különben is lejárt már az ideje, lassan kezdetét veszi a Bel­politikai Antológia. A hatalmas hőlégballon lassan lehanyatlik, az emberek családostul, fürdőruhá­ban, trikóban üldögélnek az Új Magyarország, a Magyar Fórum és a Nemzetőr kiterített oldalain. Szól a stranddiszkó, alábbhagyott a hő­ség. Mikor Lezsák felmegy a szín­padra, taps köszönti. Akárcsak a 13 meghívottat, minisztereket, köl­tőt, erdélyi írót, államtitkárt. De a legnagyobb tapsot Csurka kapja. Meg is éljenzik, amint előlép a színfalak mögül. De innentől ez már egy másik történet... Csurka István is biobort fogyaszt FOTÓ: HABIK CSABA A Közszolgálati Szakszervezetek Szövetségének nyilatkozata A közszolgálati szakszervezetek felháborodással állapítják meg, hogy miközben számos, a gazdaság, a munkavállalók szempontjá­ból fontos törvény előkészítése késik, vagy — mint például a köz­­tisztviselők jogállásáról szóló törvény — közel egy éve vesztegel a parlament előtt —, rendkívüli sürgősséggel került sor a szakszer­vezetek belügyeibe való beavatkozásra, amely nemzetközi egyez­mények és a magyar alkotmány számos pontjának semmibevételét is jelenti. Ezért a Közszolgálati Szakszervezetek Szövetsége az Alkotmány­­bíróság állásfoglalását kezdeményezi az elfogadott szakszervezeti törvényekről. A közszolgálati szakszervezetek szerint mindent meg kell tenni azért, hogy a szakszervezetek figyelme és ereje a munka­­vállalók valóságos érdekeinek képviseletére és védelmére összpon­tosuljon. Erős, határozott, a tagság támogatását élvező szakszer­vezetekre soha nem volt nagyobb szükség, mint ma. Igaz ez a köz­­szolgálatban is. A költségvetési, önkormányzati intézmények nagy­része súlyos működési zavarokkal küszködik, sok munkahelyet megszüntetnek és egyre több helyen kerül sor létszámleépítésre. A helyükön maradó munkavállalók körében is nagyfokú az egzisz­tenciális bizonytalanság. Az államháztartásról, a közszolgálatról, az adórendszerről, a mun­kaviszony kérdéseiről készülő törvénytervezetek aggasztóak a munkavállalók és érdekképviseleteik helyzete szempontjából. Szakszervezeteink részéről kemény harc folyik a munkavállalók érdekeinek védelméért. A Közszolgálati Szakszervezetek Szövetségében társult szakszer­vezetek egyes külső tényezők által rájuk kényszerített belső viták helyett kizárólag azt szeretnék tenni, ami küldetésük, hathatós ér­dekvédelemmel szolgálni és szolgáltatni tagságuknak. Ennek dön­tő feltétele, hogy a szakszervezeti tagság határozottan tegyen hitet szakszervezetei mellett, tagságának újbóli megerősítésével juttassa kifejezésre azt az álláspontját, hogy nem engedi meg szervezetei­nek szétzilálását. Erre hívják fel tagjaikat és a munkavállalókat a közszolgálati szakszervezetek. Budapest, 1991. július 17. Közszolgálati Szakszervezetek Sziizetsérsi. Tn.nn.ofm­ RIPORT ■­­ „A világ ura akarok lenni. Valahányszor új csúcsra érek, már azt nézem, hol van a következő,­amelyet meghódíthatok. Nem tudom abbahagyni. Talán meg kellene állnom, hogy gyönyörködhessek a látványban, de képtelen vagyok rá. Valami nem hagy nyugodni. Miért? Nem tudom. Fogalmam sincs, mi nyugtalanít ennyire. Csak azt tudom, hogy nem állhatok meg." Madonna életrajza péntektől a Magyar Hírlapban. MAGYAR HÍRLAP 13 • Rejtő Gábor

Next