Magyar Hírlap, 1993. március (26. évfolyam, 50-61. szám)
1993-03-13 / 61. szám
1848. február 22-én a Habsburg-monarchia párizsi követségén éppen bálra készülődtek. Damaszttal, bársonnyal vonták be a falakat, szalonná varázsolták az előcsarnokot, a lépcsőt pompás bronz- és kristálycsillárok díszítették, s a tükrök megsokszorozták az ünnepély fényét. Kilencszáznál több vendéget vártak a dúsan terített asztalokhoz , helyettük azonban üzenet érkezett a belügyminisztertől: a városban harcok törtek ki, az ünnepélyt el kellene halasztani. „Úgy döntöttünk tehát, hogy az élelmiszert szétosztjuk a kerület szegényei közt, s a meghívottakat értesítjük, hogy a bál elmarad” — írta naplójába Apponyi Rudolf gróf, a követség attaséja. A bál elmaradt — a forradalom híre szétfutott, hogy bejárja Európát. Petőfi megszemélyesítve írta le: „Olaszországban töltő gyermekségét... egyszerre Párizsban termett mint férfi... lángja becsapott Németországba... végre Bécset is fölgyújtotta...” — azután pedig Pestet. , Útját riporter kísérte végig, képzeletbeli magnóval, hangszalagokkal, hitelesen tolmácsolva a kortársak szavait, véleményét, hangulatát. Egy párizsi fodrászkeze fekete a lőportól, egész nap harcolt, éhesen, estefelé bekéredzkedett Thiers volt miniszterelnök konyhájába, hogy haraphasson valamit): — Mi indította arra, hogy részt vegyen a lázadásban? — Mi indított? Munka nélkül vagyok. Mentem harcolni. Mindegy, hogy golyótól vagy éhségtől fordulok föl. Dobsa Lajos (magyar turista, egyébként színész és író): A vérző holttesteket nyílt szekerekre rakják, fekete posztóval terített lovakat fognak elébük, s a fáklya fényétől gyéren világított gyászfogatot úgy hordják utcáról utcára. A sötétség, a tompa kocsimozgás, a halomba fektetett holttetemek látása, mik vérrel jegyzik az utakat, iszonnyal, dühvel töltenek el minden emberi szívet... Egész kapukat tépnek le barikádnak, a kövezetét szaggatják, a gyógyszertárakban puskaport csinálnak... Egy lovas nemzetőr: Egy óra volt, amikor a király elszánta magát a menekülésre, s megparancsolta, hogy üljünk lóra, s adjunk neki kíséretet; mire nyeregben voltunk, már jött is lefelé a lépcsőn a király, a királyné, Nemours hercegnő és két kisgyermeke; ekkor a lovasszázad két sorban felállt, s közbül elhaladt a királyi család; a király igen levert állapotban a királyné jobb karjára támaszkodott. Nemours hercegnő kézen fogva vezette gyermekeit, aztán egy szobalány jött, sárba takart kis csomaggal, ennyi volt az egész királyi poggyász. A menet teljes csendben indult meg a Champs Elysées felé. Balcescu (román forradalmár, a trónteremből lép ki, kezében bíborszínű rongy): Ez egy darabka abból a bársonyból, mely Lajos Fülöp trónját borította; magam szakítottam le emlékül életem legnagyobb és legmagasztosabb perceire. Éljen a köztársaság!!! Balzac: Mindenütt ezt kiabálják: „Éljen a köztársaság!” Mi lesz velünk? Érvényesíttetem az útlevelemet, mert nem akarok köztársaságban élni, ha csak két hétig tart is! Heine: Ismétlésekbe bocsátkozik vajon a Nagy Szerző? Fogytán már alkotó ereje? Vajon nem mutatták-e be már tizennyolc évvel ezelőtt A júliusi forradalom címmel ezt a darabot, melyet most februárban tálalt fel nekünk ugyancsak Párizsban? Egy jó darabot azonban bízvást kétszer is megnézhet az ember... Béranger (mint költő, a forradalom előhírnöke; mint polgár, részvénytulajdonos): Párizsban minden a legváratlanabb módon zajlott le. Féltem a köztársaságtól, épp a köztársaság érdekében, látva, hogy túl hamar, idő előtt születik meg, de a republikánusoknak nem lehet szemrehányást tenni. Mi fokról fokra akartunk haladni a lépcsőn, de egész emeletnyi ugrást tétettek velünk, s visszaút nincs. Most az a legfontosabb, hogy a republikánus táborban ne legyen meghasonlás, ezt mindenki meg is érti. Meddig fog ez tartani? Egyébként pénzügyi nehézségek várhatók minden téren. Baudelaire: Három nap óta Párizs lakóinak testi szépsége csodálatra méltó. A virrasztás, a fáradtság megviseli a szervezetet, de a kivívott jogok öntudata fölegyenesít, magasra emeli a homlokot. Minden arcon örömmámor és republikánus büszkeség ragyog. A gyalázatosak a polgárságot a maguk képére akarták formálni, hogy csupa has legyen, míg a Nép éhesen sanyarog. Nép és polgárság együttesen lesöpörték Franciaország testéről a romlottság és erkölcstelenség férgeit! Aki szép arcú, szép szál embereket akar látni, jöjjön Franciaországba! A szabad ember, akármilyen a megjelenése, szebb, mint a márvány; akármilyen törpe termetű, fölér bármelyik óriással, mihelyt fölszegi homlokát, és polgárjogainak érzete dobogtatja szívét. Dumitru Bratianu (román politikus): Az öregek megfiatalodtak, az asszonyok oly bátran viselkedtek, mint a legvitézebb harcosok, a férfiak oly gyengéden, mint a nők, s valamilyen gyermek gondtalan ösztönösségével és tisztaságával rohantunk a diadalra. Oh mennyi szépség és nagyság egyetlen napon! Micsoda harmónia! Mintha az angyalok kara szállt volna le az égből, hogy az Úr dicsőségét zengje, mely a francia földön megjelent, s hogy hirdesse az egész világnak az emberi szellem megváltozását. Delacroix: Néhány nap alatt, nem túlzás, ötven évet éltünk. Az ifjak felnőtt férfivá lettek, sok férfi meg, attól tartok, hamar megrokkan. Így akarja az, aki mindeneket igazgat, de az évszakok rendjét nem forgatja föl, s a kis rügyet csak akkor engedi kipattanni, midőn órája eljő. Bár itt volna már az idő, amikor minderről nyugodtan elbeszélgethetünk. Egy párizsi bürokrata jelentése: Február 23-án és 24-én Párizsban 1512 barikádot emeltek. Számítások szerint egy-egy barikádhoz átlag 845 útburkoló kőkockát használtak fel, a nép tehát néhány óra alatt 1277640 utcakövet mozgatott meg. Ezenkívül kidöntöttek 4013 fatörzset, összetörtek vagy megrongáltak 3704 világítóberendezést, ebből 227 kandelábert, 11 konzollámpát, egyéb lámpást teljesen összetörtek 890-et, 2576-nak pedig az üvegét verték be. Végül felgyújtottak vagy leromboltak 53 őrszobát, 71 bérkocsiőrző helyiséget, 41 vámházat, 41 őrbódét, 104 hirdetőoszlopot, 192 padot, ami összesen 605-öt tesz ki. Ez a számvetés nem tartalmazza a rácsozatot, amelyeket azért törtek szét, hogy fegyver gyanánt vagy barikádépítéshez használják őket. Quinet (demokrata történész): Az ellenség rettentő ereje, nyolcvanezer katona összevonása, a bevehetetlennek vélt erődítmények, melyeket Párizs fékentartására építettek, a gondosan és idejében kidolgozott haditerv: mindez néhány óra alatt semmivé vált! A vereség, melyet a tömeg minden irányítás nélkül mért a hadseregre, kezdetben fegyver híján csupasz mellét tárva a golyóknak; a falak, melyek mint Jerikó falai, leomlanak a lelkiismeret kiáltásaira: mindez vajon nem azt bizonyítja-e, hogy a züllött rendszer mindig agyaglábakon áll; hogy a lélek ereje csodákra képes; hogy mostantól kezdve a jog, az igazság, a szabadság, egyenlőség és testvériség uralkodik a földön, s királyi széküket semmi erőhatalom meg nem döntheti? Liszt Ferenc: Nem fontos, meddig marad fenn Franciaországban a jelenlegi kormány; ha egy hónapnál tovább él, az már elég, hogy Európa minden kormánya — kivéve Angliát — ideiglenessé váljék vagy annál is rosszabbul járjon. Ha más eredménye nem volna is a Francia Köztársaságnak, már pusztán ezért századunk gondviselésszerű nagy fordulatának számít. Raspail (radikális francia politikus): Üdvöz légy, ki megáldod bölcsőm s megáldod majdan síromat, üdvöz légy, szabadságra méltó, felnőtt népek kormányzata, köztársaság! Üdv néked, egész életem rajongásának tárgya, kit immár fél évszázados pályafutásom alatt egyszer sem tagadtam meg, kiért annyit küzdöttem, kiért annyi szenvedést tűrtek el a hitszegőktől, kiket a nép most egyetlen lehelletével szétszórt, mint fának levelét, és idegenbe űzött, megalázván a fölfuvalkodottakat... Ma minden negyedóra évszázaddal ér fel; a köztársaság, melyet lehetetlennek véltetek Franciaországban, látjátok, kiterjed egész Európára. Éljen az Európai Köztársaság! Egy év múlva: Éljen a Világköztársaság! Éljen a földre szállt mennyek országa! A népek rettentőn elbánnak zsarnokaikkal, de egymás közti súrlódásaikat családiasan, békés vitával intézik el. A vas, mely villámot szór, hogy porba sújtsa a trónokat, a munka eszközévé alakul, hogy másfajta csodákat tegyen, méltókat áldó imádságunkra. Meissner (prágai német újságíró): Két zenekar játszott a teremben. Én von Lämmel úr páholyában ültem, onnét néztem a lenti forgatagot és a tarka nyüzsgést, hallgattam a zenét. Ekkor feltűnt, hogy a helytartó páholyában élénk mozgolódás támadt. Többen izgatottan bementek, és egymás szavába vágva igen hevesen beszéltek. „Valami fontos dolog történhetett a városban” — mondta a bankár, nem minden aggodalom nélkül. Majd egy mellette ülő fiatal kémikushoz fordult, akinek beszédén és magatartásán felismerhető volt az egykori osztrák lovassági tiszt, és megkérte: „Von Görgey úr, volna olyan kedves, és megérdeklődné, hogy mi történt?” Hirtelen kivágódott a páholy ajtaja, és izgatott arccal rontott be az üzletvezető. Megérkezett a posta Párizsból, két levelet hozott. Az első így szólt: „Február 23. Este öt óra. Felkelés Párizsban. Harcok a Saint Eustache negyedben és a Saint Martin tér körül. Guizot minisztériuma megbukott.” A második csak utóirat volt az elsőhöz. Mindössze ennyi: „Lajos Fülöp lemondott. Nincsenek többé bourbonok! Köztársasági kormány alakult.” Feuerbach (német filozófus, Bruckberg nevű falucskában): Vive la République! A francia forradalom bennem is forradalmat indított el. Mihelyt lehet, mihelyt itt mindent elrendeztem, Párizsba megyek, asszony, gyerek, könyvek és minden más nélkül. Hol lehet új lakóhelyem? Egy kispolgári német városban? Soha! Van egy német falu vagy Párizs. Mindig ez volt a jelszava, így követeli a becsületem. IV. Frigyes Vilmos (porosz király): Isten olyan eseményeket bocsátott Franciaországra, melyek nagymértékben veszélyeztetik Európa békéjét. Megkísérlik, hogy a forradalom alapelveit minden eszközzel elterjesszék Európában. A következmények a világbékére nézve világosak és kétségtelenek. Ha a forradalmi párt megvalósítja programját, a „népfelséget”, akkor az én viszonylag kicsinyke koronám porba fog hullani, és iszonyatos csapás zúdul a népekre, a lázongások, a törvénytelenségek és az istentelenség évszázada következik. Szaltikov-Scsedrin: Délelőtt az operában voltam, amikor hirtelen elektromos szikraként futott át az egész közönségen a hír: Guizot minisztériuma megbukott. Zavar és megdöbbenés fogott el mindenkit. Az öregek fenyegetően hordozták körül tekintetüket, s nagy kardcsörtetéssel pederték bajszukat; az ifjúság alig tudta fékezni önzetlen örömkitöréseit. Franciaország szemünkben a csodák hazája. Tyutcsev (szelíd szavú lírikus, cári cenzor): Hogy megértsük Európa jelenlegi mélységes válságának lényegét, a következőkkel kell számot vetnünk: Immár régóta csak két valóságos hatalom van Európában: a forradalom és Oroszország. E két hatalom néz farkasszemet egymással, s holnap talán már megütközik. Köztük nem lehetséges egyezkedés, alkudozás. Ami az egyiknek élet, a másiknak halál. Harcuknál nagyobb küzdelmet még nem látott a világ; eldőlte évszázadokra megszabja az emberiség politikai és vallási jövendőjét. Ludvigh Sámuel (Amerikába kivándorolt magyar, épp hazatérőben): Eljött az idő, hogy minden nemzetiségnek önalkotmánya fog lenni, és bármily borzasztó legyen az orosz hatalomnak bosszúállása, az ezer és ezer holttesteken által mégis a szabadság géniusza függetlenségre fogja előbb-utóbb is vezetni azon nemzeteket, melyek gondolkodásra megértek, s őrfegyvert kezökbe véve, ezeket előbb le nem teendik, míg az önkény utolsó oszlopa Pétervárban is le nem fog omlani. Perczel Mór: Megérkező a Messiás, mely a népeket a zsarnokok marcangoló körmei közül kiszabadítandja. Nem Betlehem, hanem Párizs, a dicső, annak születéshelye. Ez a mi örömünk, a mi diadalmunk. Egry János (Ugocsa megye követe, Pozsonyban): Franciaországba kiütvén a lázadás, mindenki feszült aggodalommal néz a jövendő elibe, mert minden tekintetbe hazánk s nemzetiségünk jöhet az Európa-szerte átharapózható részeknek áldozatul. Csekély nézeteim szerént célszerű lenne a rendi csend fenntartása tekintetébül fennálló szabályokat republikáltatni, a korcsmákoni dorbézolásokat eltiltani, utasok, vándorlókra nézve szigorú felügyeletet elrendeltetni... Irinyi József: Egész Európa mozog. Az idő félszázaddal előbbre rúgott. Egy gondolat rezgi át egész Európát: hogy a létező állapot tovább nem maradhat. Nincs többé idő hosszas tanácskozásra avagy éppen halogatásra. Az eszmék meg vannak érve, az élet szüksége követeli azokat. Magyarország pillanatai drágák. Mi máskor hosszú időszak alatt fejlődhetett ki, most rövid úton s haladék nélkül törvénybe foglalandó. A nemzet nem elégszik meg többé egyes engedményekkel. Egész alkotmányunkat kívánjuk ezúttal tisztába hozatni. Petőfi: Oh mikor én meghallottam, hogy Lajos Fülöpöt elűzték, s Franciaország respublica!... Egy Pesttől távol eső megyében utaztam, s ott egy fogadóban lepte... rohanta meg e hír szívemet, fejemet, lelkemet, idegeimet. Vive la république! kiáltok föl, aztán némán, merően álltam, de égve, mint egy lángoszlop. Amint eszméletemet visszanyertem, egy aggodalom kezdett bántani — a jelszó ki van kiáltva, gondolom, ki tudja, mi nem történt vagy történik, míg én hazaérek! nélkülem kezdődjék a forradalom? hah! Nyakrafőre siettem a fővárosba... Lukácsy Sándor Hangszalagok 1848-ból Faludy György Jegyzetek a kor margójára Ahányszor csak Jugoszláviára gondolok — és manapság gyakran teszem ezt — Columbia professzora, Deák István barátom néhány sora jut eszembe a New York Review of Books tavaly november 5-ei számából. Deák kritikájában egyebek közt Vladimír Dedijev utolsó, szégyenletesen nacionalista könyvéről ír, majd Jugoszlávia jelen állapota felé fordul. „Az etnikus tisztogatás”, jegyzi meg, „hétről hétre változatlanul folyik tovább Jugoszláviában. Aligha jelent javulást, ha az Egyesült Nemzetek katonái alászállnak Bosznia-Hercegovinába, csak azért, hogy bebiztosítsák annak lakóit: nem lesz üres a gyomruk, amikor meggyilkolják őket.” A továbbiakban cikkét Deák azzal fejezi be: amikor nemrég Bosznia-Hercegovina függetlenségét kinyilvánították, azt reméltük, hogy bosnyákok, horvátok és szerbek annyi viszontagság után, túl a nemzeti, törzsi és vallási viszályokon, végül békén élhetnek egymással. Ez nem következett be; a tribalizmus, melyet a nácik egykor oly nagy erővel reprezentáltak, újabb győzelmet aratott. Amikor ezt olvastam, visszaemlékeztem rá, hogy sok évvel ezelőtt New Yorkban Deák professzorral ugyanerről a tárgyról beszélgettünk. Az Egyesült Nemzetekről, mely erőtlenségében méltó utódja a Népszövetségnek, és a Nyugat közönyéről mindenfajta népirtással szemben. Pontosabban: nem minden népirtással szemben. Mert beszélgetésünket éppen azzal kezdtük, hogy a német nácikról szinte minden hónapban újabb film jelenik meg moziban és televízión, melyeket nem szűnő érdeklődés kísér, míg az egyetlen és igen jó film a kommunista táborokról, Iván Deniszovics egy napja, észrevétlenül tűnt el. Hány játékfilmen láttuk Hitlert,, míg Sztálint a dokumentumfilmek mutatják, azok is csak néha. És mi a különbség kettejük közt, amikor tetteik nagyságrendjében és embertelenségében azonosak? Miért, hogy az ötvenmillió kínairól, kiket Mao lemészárolt, esztendőkkel később csak éppen hallottunk? Régóta tudjuk, hogy az 1940-ben regisztrált 44 503 olasz zsidó közül a második világháborúban 7 682 pusztult el német és olasz gyilkosok kezén. Hány jugoszláv állampolgárt öltek meg ugyanekkor? Ma sem tudni. Titóék az áldozatok számát 1 706 000-ra tették. A Danas nevű horvát hetilap 1989-ben a belgrádi titkosrendőrség addig ismeretlen listáját közölte. Eszerint 597 000 szerbet, horvátot, zsidót, szlovént és mohamedán bosnyákot mészároltak le, néhány ezer albánnal, magyarral és törökkel együtt. Vladimír Zeljavic könyve, az Opsesije i Megalomanije oko Jesenovca i Bleiburga (Zagreb, Globus, 1992) 947 000-re teszi az áldozatok számát. Mi az oka, hogy az olasz mártírokról mindjárt és mindent tudunk, míg a jugoszlávok számát aligha derítik fel valaha is? Évekkel ezelőtt, amikor Deák Istvánnal ezen töprengtünk órákig, úgy találtuk, hogy e jelenség egyik, talán legfontosabb okát kevesen ismerik. Az utolsó évszázadban, mintegy 1880 óta, a Nyugat népei rájöttek arra, hogy a civilizáció e fokán egy-egy ország kormánya, avagy népe már nem mészárolhatja le valamelyik kisebbség, felekezet vagy fajta tagjait. Nyugat népei alatt ezúttal nemcsak az angolokat, franciákat és észak-amerikaiakat értjük, hanem a hollandokat, belgákat, olaszokat, németeket, magyarokat és skandinávokat is. Ez az erkölcsi kötelezettség már a századforduló idején nyilvánvaló lett, midőn az indiánok mészárlása megszűnt Észak-Amerikában. Ugyanekkor nem csekély felháborodást keltett, amikor II. Vilmos császár a boxerlázadás ellen behajózó német csapatokat arra intette, hogy foglyokat ne ejtsenek vagy amikor a semleges Belgiumba 1914-ben betörő németek a városok polgármestereit egyszerűen főbelőtték. Egy szemtanú, Edmund Demaitre, párizsi napilapban már 1934-ben pontosan leírta Dachaut, de nem hittek neki. Sem a Vrba-jelentésnek Auschwitzról a háború alatt. A Nyugat haragja a Cotentin-szigeten való partraszállás után tört ki először a németek ellen, amikor megsemmisítő és hadifogolytáborok lakói fényképezőgép elé kerültek, majd mihelyt Auschwitzról, Majdanekről, Sachsenhausenről és a többiről filmek és könyvek kerültek forgalomba. Közel ötven év múltán a gyengébb filmek és a jobb könyvek száma még mindig nem csökken, és ez nem annyira az iszonyú bűn miatt történt, hanem azért, mert a németek, európai kultúránk és civilizációnk egyik letéteményesei követték el. Ellentétben a többi nyugati nemzettel, ahol az írek, a bretonok vagy a flamandok kiirtása már nem került szóba. Szerbia, Albánia, Bulgária és Görögország polgári lakóinak irtása a balkáni háború idején Nyugaton nem keltett felháborodást. Az örmények százezreinek lemészárlása az első háború végén és után akkor lett igazán ismert, amikor 15 évvel később Franz Werfel erről szóló könyve világsikert aratott. A Gulag első kötete gyorsan elkelt, de a második és harmadik kötet példányai a kiadó nyakán maradtak. A japánok mészárlásaira Kínában, Pol Petra, a tripoliszi vérfürdőre, a marokkóiak gyilkosságaira Nyugat- Szaharában kevesen emlékeznek, ha ugyan emlékeznek. A Nyugat két részre osztotta a világot. Egyik része a Nyugat, Ausztráliával, Új-Zélanddal, Izraellel és Dél-Afrikával együtt. Ezekben az országokban szigorúan tilos a kisebbségek, egyes vallásfelekezetek kiirtása, és ha mégis megtörténik, örökre emlékezetes marad. A másik részhez tartozik Kína, a volt Szovjetunió, a’ világ minden többi országa. Ezek barbár társadalmak, ahol egyes kisebbségek vagy nemzetek lemészárlása ősi szokás; hányszor hallunk róla, gyorsan tudomásul vesszük és még gyorsabban elfelejtjük. Szerbia is ezen országok közé tartozik, míg a horvátok félig-meddig, ha nem is egészen, a Nyugat részesei. A szerbek lemészárlásáért a második világháború alatt éppen olyan súlyosan felelősek, mint a németek a zsidókért, cigányokért, lengyelekért és oroszokért. Hogy azonban Tito partizánjai hány tízezer horvát polgári személyt mészároltak le a háború végén, amikor az angolok az osztrák határon Bleibergnél a menekülteket átadták nekik , az nem tartozik senkire. Tito és az angolok közösen tartották a titkot, míg három évtizeddel később Nyikolaj Tolsztoj felkutatta és leleplezte a történteket, de ez már nem érdekelt senkit. Távol áll tőlem, hogy egyedül ennek a nyugati szemléletnek tulajdonítsak mindent, ami Jugoszláviával történik, de kétségtelenül jelentős része van benne. Talán hasonlóan jelentős a történelmi ismeretek hiánya és a Nyugat belgrádi követségeinek félelmetes tudatlansága. 1918 októberében a Horvát Nemzeti Tanács kikiáltotta az ország függetlenségét, de Clemenceau-ék belekényszerítették a szerb királyságba. A szerbek, mint később Tito, legyűrték és kifosztották őket. Tito halála után nyilvánvaló lett, hogy Jugoszlávia felbomlik. Öt évvel ezelőtt a dubrovniki autóbusz-állomás parányi vendéglőjében vagy huszonöt szerb katonát láttam, kik a nyolc óra múlva érkező buszra vártak. Miért nem mentek ki a városba? Kérdeztem. „Mert félünk a horvát lakosoktól”, felelték. Koprivnicán a zágrábi egyetem egyik liberális diákjával sétáltam. A rendőrfőnökség épülete előtt nagy fa állt. „Erre akasztjuk majd a rendőrfőnököt”, mondta Davor. „Miért? rossz ember?” kérdeztem. „Jó ember, de szerb”, felelte a diák. Mikor a szerbek foglalni és mészárolni kezdtek, a nyugati államférfiak azt ajánlották a jugoszlávoknak, hogy tartsanak össze. Miután a szerbek elfoglalták Horvátország harmadát, az Egyesült Nemzetek csapatai megszállták a szerb hódítások határát, hogy azokat megvédjék az esetleges horvát támadás ellen, persze puskalövés nélkül. Végül pedig békésen nézik, mint kergetik el a szerbek a bosnyák lakosokat otthonukból, gyalázzák meg a nőket és ölik meg a férfiakat. Ugyanekkor pedig megakadályozzák, hogy a bosnyákok hazájuk védelmére fegyvereket szerezzenek. A két békeapostol, Cyrus Vance és Lord Carrington ugyanis azt az őrült elméletet képviselik, hogy Bosznia felfegyverzése kiszélesítené a konfliktust. Mintha Roosevelt elnök a háború első két évében, mikor az USA semleges volt, nem segítette volna Angliát, nehogy a konfliktust kiszélesítse. Nehéz megmondani, hogy innét merre vezet az út. 1993. március 13., szombat