Magyar Hírlap, 1993. március (26. évfolyam, 50-61. szám)

1993-03-13 / 61. szám

1848. február 22-én a Habs­burg-monarchia párizsi követségén éppen bálra készülődtek. Damaszt­­tal, bársonnyal vonták be a fala­kat, szalonná varázsolták az elő­csarnokot, a lépcsőt pompás bronz- és kristálycsillárok díszítet­ték, s a tükrök megsokszorozták az ünnepély fényét. Kilencszáznál több vendéget vártak a dúsan terí­tett asztalokhoz , helyettük azon­ban üzenet érkezett a belügymi­nisztertől: a városban harcok tör­tek ki, az ünnepélyt el kellene ha­lasztani. „Úgy döntöttünk tehát, hogy az élelmiszert szétosztjuk a kerület szegényei közt, s a meghí­vottakat értesítjük, hogy a bál el­marad” — írta naplójába Apponyi Rudolf gróf, a követség attaséja. A bál elmaradt — a forradalom híre szétfutott, hogy bejárja Euró­pát. Petőfi megszemélyesítve írta le: „Olaszországban töltő gyermek­ségét... egyszerre Párizsban termett mint férfi... lángja becsapott Né­metországba... végre Bécset is föl­gyújtotta...” — azután pedig Pes­tet. , Útját riporter kísérte végig, képzeletbeli magnóval, hangszala­gokkal, hitelesen tolmácsolva a kortársak szavait, véleményét, hangulatát. Egy párizsi fodrász­­keze feke­te a lőportól, egész nap harcolt, éhesen, estefelé bekéredzkedett Thiers volt miniszterelnök kony­hájába, hogy haraphasson vala­mit): — Mi indította arra, hogy részt vegyen a lázadásban? — Mi indított? Munka nélkül vagyok. Mentem harcolni. Mind­egy, hogy golyótól vagy éhségtől fordulok föl. Dobsa Lajos (magyar turista, egyébként színész és író): A vérző holttesteket nyílt sze­kerekre rakják, fekete posztóval terített lovakat fognak elébük, s a fáklya fényétől gyéren világított gyászfogatot úgy hordják utcáról utcára. A sötétség, a tompa kocsi­mozgás, a halomba fektetett holt­tetemek látása, mik vérrel jegyzik az utakat, iszonnyal, dühvel tölte­nek el minden emberi szívet... Egész kapukat tépnek le barikád­nak, a kövezetét szaggatják, a gyógyszertárakban puskaport csi­nálnak... Egy lovas nemzetőr: Egy óra volt, amikor a király el­szánta magát a menekülésre, s megparancsolta, hogy üljünk lóra, s adjunk neki kíséretet; mire nye­regben voltunk, már jött is lefelé a lépcsőn a király, a királyné, Nemo­urs hercegnő és két kisgyermeke; ekkor a lovasszázad két sorban fel­állt, s közbül elhaladt a királyi csa­lád; a király igen levert állapotban a királyné jobb karjára támaszko­dott. Nemours hercegnő kézen fogva vezette gyermekeit, aztán egy szobalány jött, sárba takart kis csomaggal, ennyi volt az egész ki­rályi poggyász. A menet teljes csendben indult meg a Champs Elysées felé. Balcescu (román forradalmár, a trónteremből lép ki, kezében bíborszínű rongy): Ez egy darabka abból a bársony­ból, mely Lajos Fülöp trónját borí­totta; magam szakítottam le emlé­kül életem legnagyobb és legma­­gasztosabb perceire. Éljen a köztár­saság!!! Balzac: Mindenütt ezt kiabálják: „Éljen a köztársaság!” Mi lesz velünk? Ér­vényesíttetem az útlevelemet, mert nem akarok köztársaságban élni, ha csak két hétig tart is! Heine: Ismétlésekbe bocsátkozik vajon a Nagy Szerző? Fogytán már alkotó ereje? Vajon nem mutatták-e be már tizennyolc évvel ezelőtt A jú­liusi forradalom címmel ezt a dara­bot, melyet most februárban tálalt fel nekünk ugyancsak Párizsban? Egy jó darabot azonban bízvást kétszer is megnézhet az ember... Béranger (mint költő, a forra­dalom előhírnöke; mint polgár, részvénytulajdonos): Párizsban minden a legváratla­nabb módon zajlott le. Féltem a köztársaságtól, épp a köztársaság érdekében, látva, hogy túl hamar, idő előtt születik meg, de a repub­likánusoknak nem lehet szemrehá­nyást tenni. Mi fokról fokra akar­tunk haladni a lépcsőn, de egész emeletnyi ugrást tétettek velünk, s visszaút nincs. Most az a legfonto­sabb, hogy a republikánus táborban ne legyen meghasonlás, ezt min­denki meg is érti. Meddig fog ez tartani? Egyébként pénzügyi ne­hézségek várhatók minden téren. Baudelaire: Három nap óta Párizs lakóinak testi szépsége csodálatra méltó. A virrasztás, a fáradtság megviseli a szervezetet, de a kivívott jogok ön­tudata fölegyenesít, magasra emeli a homlokot. Minden arcon öröm­mámor és republikánus büszkeség ragyog. A gyalázatosak a polgársá­got a maguk képére akarták for­málni, hogy csupa has legyen, míg a Nép éhesen sanyarog. Nép és polgárság együttesen lesöpörték Franciaország testéről a romlottság és erkölcstelenség férgeit! Aki szép arcú, szép szál embereket akar lát­ni, jöjjön Franciaországba! A sza­bad ember, akármilyen a megjele­nése, szebb, mint a márvány; akár­milyen törpe termetű, fölér bárme­lyik óriással, mihelyt fölszegi hom­lokát, és polgárjogainak érzete do­bogtatja szívét. Dumitru Bratianu (román po­litikus): Az öregek megfiatalodtak, az asszonyok oly bátran viselkedtek, mint a legvitézebb harcosok, a fér­fiak oly gyengéden, mint a nők, s valamilyen gyermek gondtalan ösz­­tönösségével és tisztaságával ro­hantunk a diadalra. Oh mennyi szépség és nagyság egyetlen napon! Micsoda harmónia! Mintha az an­gyalok kara szállt volna le az égből, hogy az Úr dicsőségét zengje, mely a francia földön megjelent, s hogy hirdesse az egész világnak az embe­ri szellem megváltozását. Delacroix: Néhány nap alatt, nem túlzás, ötven évet éltünk. Az ifjak felnőtt férfivá lettek, sok férfi meg, attól tartok, hamar megrokkan. Így akarja az, aki mindeneket igazgat, de az évszakok rendjét nem forgat­ja föl, s a kis rügyet csak akkor en­gedi kipattanni, midőn órája eljő. Bár itt volna már az idő, amikor minderről nyugodtan elbeszélget­hetünk. Egy párizsi bürokrata jelenté­se: Február 23-án és 24-én Párizs­ban 1512 barikádot emeltek. Szá­mítások szerint egy-egy barikádhoz átlag 845 útburkoló kőkockát hasz­náltak fel, a nép tehát néhány óra alatt 1277640 utcakövet mozga­tott meg. Ezenkívül kidöntöttek 4013 fatörzset, összetörtek vagy megrongáltak 3704 világítóberen­dezést, ebből 227 kandelábert, 11 konzollámpát, egyéb lámpást telje­sen összetörtek 890-et, 2576-nak pedig az üvegét verték be. Végül felgyújtottak vagy leromboltak 53 őrszobát, 71 bérkocsiőrző helyisé­get, 41 vámházat, 41 őrbódét, 104 hirdetőoszlopot, 192 padot, ami összesen 605-öt tesz ki. Ez a szám­vetés nem tartalmazza a rácsozatot, amelyeket azért törtek szét, hogy fegyver gyanánt vagy barikádépí­téshez használják őket. Quinet (demokrata történész): Az ellenség rettentő ereje, nyolcvanezer katona összevonása, a bevehetetlennek vélt erődítmé­nyek, melyeket Párizs fékentartásá­­ra építettek, a gondosan és idejé­ben kidolgozott haditerv: mindez néhány óra alatt semmivé vált! A vereség, melyet a tömeg minden irányítás nélkül mért a hadseregre, kezdetben fegyver híján csupasz mellét tárva a golyóknak; a falak, melyek mint Jerikó falai, leomla­nak a lelkiismeret kiáltásaira: min­dez vajon nem azt bizonyítja-e, hogy a züllött rendszer mindig agyaglábakon áll; hogy a lélek ereje csodákra képes; hogy mostantól kezdve a jog, az igazság, a szabadság, egyenlőség és testvériség uralkodik a földön, s királyi széküket semmi erőhatalom meg nem döntheti? Liszt Ferenc: Nem fontos, meddig marad fenn Franciaországban a jelenlegi kormány; ha egy hónapnál tovább él, az már elég, hogy Európa min­den kormánya — kivéve Angliát — ideiglenessé váljék vagy annál is rosszabbul járjon. Ha más eredmé­nye nem volna is a Francia Köztár­saságnak, már pusztán ezért száza­dunk gondviselésszerű nagy fordu­latának számít. Raspail (radikális francia poli­tikus): Üdvöz légy, ki megáldod böl­csőm s megáldod majdan síromat, üdvöz légy, szabadságra méltó, fel­nőtt népek kormányzata, köztár­saság! Üdv néked, egész életem ra­jongásának tárgya, kit immár fél évszázados pályafutásom alatt egy­szer sem tagadtam meg, kiért annyit küzdöttem, kiért annyi szenvedést tűrtek el a hitszegőktől, kiket a nép most egyetlen lehelle­­tével szétszórt, mint fának levelét, és idegenbe űzött, megalázván a fölfuvalkodottakat... Ma minden negyedóra évszázaddal ér fel; a köz­társaság, melyet lehetetlennek vél­tetek Franciaországban, látjátok, kiterjed egész Európára. Éljen az Európai Köztársaság! Egy év múlva: Éljen a Világköztársaság! Éljen a földre szállt mennyek országa! A népek rettentőn elbánnak zsarno­kaikkal, de egymás közti súrlódá­saikat családiasan, békés vitával intézik el. A vas, mely villámot szór, hogy porba sújtsa a trónokat, a munka eszközévé alakul, hogy másfajta csodákat tegyen, méltókat áldó imádságunkra. Meissner (prágai német újság­író): Két zenekar játszott a teremben. Én von Lämmel úr páholyában ül­tem, onnét néztem a lenti forgata­got és a tarka nyüzsgést, hallgattam a zenét. Ekkor feltűnt, hogy a hely­tartó páholyában élénk mozgoló­dás támadt. Többen izgatottan be­mentek, és egymás szavába vágva igen hevesen beszéltek. „Valami fontos dolog történhe­tett a városban” — mondta a ban­kár, nem minden aggodalom nél­kül. Majd egy mellette ülő fiatal kémikushoz fordult, akinek beszé­dén és magatartásán felismerhető volt az egykori osztrák lovassági tiszt, és megkérte: „Von Görgey úr, volna olyan kedves, és megérdek­lődné, hogy mi történt?” Hirtelen kivágódott a páholy ajtaja, és izga­tott arccal rontott be az üzletveze­tő. Megérkezett a posta Párizsból, két levelet hozott. Az első így szólt: „Február 23. Este öt óra. Felke­lés Párizsban. Harcok a Saint Eus­­tache negyedben és a Saint Martin tér körül. Guizot minisztériuma megbukott.” A második csak utóirat volt az elsőhöz. Mindössze ennyi: „Lajos Fülöp lemondott. Nincsenek többé bourbonok! Köztársasági kormány alakult.” Feuerbach (német filozófus, Bruckberg nevű falucskában): Vive la République! A francia forradalom bennem is forradalmat indított el. Mihelyt lehet, mihelyt itt mindent elrendeztem, Párizsba megyek, asszony, gyerek, könyvek és minden más nélkül. Hol lehet új lakóhelyem? Egy kispolgári német városban? Soha! Van egy német fa­lu vagy Párizs. Mindig ez volt a jel­szava, így követeli a becsületem. IV. Frigyes Vilmos (porosz ki­rály): Isten olyan eseményeket bocsá­tott Franciaországra, melyek nagy­mértékben veszélyeztetik Európa békéjét. Megkísérlik, hogy a forra­dalom alapelveit minden eszközzel elterjesszék Európában. A követ­kezmények a világbékére nézve vi­lágosak és kétségtelenek. Ha a for­radalmi párt megvalósítja program­ját, a „népfelséget”, akkor az én vi­szonylag kicsinyke koronám porba fog hullani, és iszonyatos csapás zú­dul a népekre, a lázongások, a tör­vénytelenségek és az istentelenség évszázada következik. Szaltikov-Scsedrin: Délelőtt az operában voltam, amikor hirtelen elektromos szikra­ként futott át az egész közönségen a hír: Guizot minisztériuma meg­bukott. Zavar és megdöbbenés fo­gott el mindenkit. Az öregek fe­nyegetően hordozták körül tekin­tetüket, s nagy kardcsörtetéssel pe­derték bajszukat; az ifjúság alig tud­ta fékezni önzetlen örömkitöréseit. Franciaország szemünkben a cso­dák hazája. Tyutcsev (szelíd szavú lírikus, cári cenzor): Hogy megértsük Európa jelenle­gi mélységes válságának lényegét, a következőkkel kell számot vet­nünk: Immár régóta csak két való­ságos hatalom van Európában: a forradalom és Oroszország. E két hatalom néz farkasszemet egymás­sal, s holnap talán már megütkö­zik. Köztük nem lehetséges egyez­kedés, alkudozás. Ami az egyiknek élet, a másiknak halál. Harcuknál nagyobb küzdelmet még nem látott a világ; eldőlte évszázadokra meg­szabja az emberiség politikai és val­lási jövendőjét. Ludvigh Sámuel (Amerikába kivándorolt magyar, épp hazatérő­ben): Eljött az idő, hogy minden nemzetiségnek önalkotmánya fog lenni, és bármily borzasztó legyen az orosz hatalomnak bosszúállása, az ezer és ezer holttesteken által mégis a szabadság géniusza függet­lenségre fogja előbb-utóbb is vezet­ni azon nemzeteket, melyek gon­dolkodásra megértek, s őrfegyvert kezökbe véve, ezeket előbb le nem teendik, míg az önkény utolsó osz­lopa Pétervárban is le nem fog om­lani. Perczel Mór: Megérkező a Messiás, mely a népeket a zsarnokok marcangoló körmei közül kiszabadítandja. Nem Betlehem, hanem Párizs, a dicső, annak születéshelye. Ez a mi örö­münk, a mi diadalmunk. Egry János (Ugocsa megye kö­vete, Pozsonyban): Franciaországba kiütvén a láza­dás, mindenki feszült aggodalom­mal néz a jövendő elibe, mert min­den tekintetbe hazánk s nemzetisé­günk jöhet az Európa-szerte áthara­­pózható részeknek áldozatul. Cse­kély nézeteim szerént célszerű len­ne a rend­i csend fenntartása te­­kintetébül fennálló szabályokat re­­publikáltatni, a korcsmákoni dor­bézolásokat eltiltani, utasok­, ván­dorlókra nézve szigorú felügyeletet elrendeltetni... Irinyi József: Egész Európa mozog. Az idő fél­­századdal előbbre rúgott. Egy gon­dolat rezgi át egész Európát: hogy a létező állapot tovább nem marad­hat. Nincs többé idő hosszas ta­nácskozásra avagy éppen haloga­tásra. Az eszmék meg vannak érve, az élet szüksége követeli azokat. Magyarország pillanatai drágák. Mi máskor hosszú időszak alatt fejlőd­hetett ki, most rövid úton s hala­dék nélkül törvénybe foglalandó. A nemzet nem elégszik meg többé egyes engedményekkel. Egész al­kotmányunkat kívánjuk ezúttal tisztába hozatni. Petőfi: Oh mikor én meghallottam, hogy Lajos Fülöpöt elűzték, s Fran­ciaország respublica!... Egy Pesttől távol eső megyében utaztam, s ott egy fogadóban lepte... rohanta meg e hír szívemet, fejemet, lelkemet, idegeimet. Vive la république! kiál­­tok föl, aztán némán, merően áll­tam, de égve, mint egy lángoszlop. Amint eszméletemet visszanyer­tem, egy aggodalom kezdett bánta­ni — a jelszó ki van kiáltva, gondo­lom, ki tudja, mi nem történt vagy történik, míg én hazaérek! nélkü­lem kezdődjék a forradalom? hah! Nyakrafőre siettem a fővárosba... Lukácsy Sándor Hangszalagok 1848-ból Faludy György Jegyzetek a kor margójára Ahányszor csak Jugoszláviára gondolok — és ma­napság gyakran teszem ezt — Columbia professzora, Deák István barátom néhány sora jut eszembe a New York Review of Books tavaly november 5-ei számából. Deák kritikájában egyebek közt Vladimír Dedijev utolsó, szégyenletesen nacionalista könyvé­ről ír, majd Jugoszlávia jelen állapota felé fordul. „Az etnikus tisztogatás”, jegyzi meg, „hétről hétre változatlanul folyik tovább Jugoszláviában. Aligha jelent javulást, ha az Egyesült Nemzetek katonái alászállnak Bosznia-Hercegovinába, csak azért, hogy bebiztosítsák annak lakóit: nem lesz üres a gyomruk, amikor meggyilkolják őket.” A továbbiakban cikkét Deák azzal fejezi be: ami­kor nemrég Bosznia-Hercegovina függetlenségét ki­nyilvánították, azt reméltük, hogy bosnyákok, hor­­vátok és szerbek annyi viszontagság után, túl a nem­zeti, törzsi és vallási viszályokon, végül békén élhet­nek egymással. Ez nem következett be; a tribalizmus, melyet a nácik egykor oly nagy erővel reprezentál­tak, újabb győzelmet aratott. Amikor ezt olvastam, visszaemlékeztem rá, hogy sok évvel ezelőtt New Yorkban Deák professzorral ugyanerről a tárgyról be­szélgettünk. Az Egyesült Nemzetekről, mely erőtlen­ségében méltó utódja a Népszövetségnek, és a Nyu­gat közönyéről mindenfajta népirtással szemben. Pontosabban: nem minden népirtással szemben. Mert beszélgetésünket éppen azzal kezdtük, hogy a német nácikról szinte minden hónapban újabb film jelenik meg moziban és televízión, melyeket nem szűnő érdeklődés kísér, míg az egyetlen és igen jó film a kommunista táborokról, Iván Deniszovics egy napja, észrevétlenül tűnt el. Hány játékfilmen lát­tuk Hitlert,, míg Sztálint a dokumentumfilmek mu­tatják, azok is csak néha. És mi a különbség kettejük közt, amikor tetteik nagyságrendjében és emberte­lenségében azonosak? Miért, hogy az ötvenmillió kí­nairól, kiket Mao lemészárolt, esztendőkkel később csak éppen hallottunk? Régóta tudjuk, hogy az 1940-ben regisztrált 44 503 olasz zsidó közül a második világháborúban 7 682 pusztult el német és olasz gyilkosok kezén. Hány jugoszláv állampolgárt öltek meg ugyanekkor? Ma sem tudni. Titóék az áldozatok számát 1 706 000-ra tették. A Danas nevű horvát hetilap 1989-ben a belgrádi titkosrendőrség addig ismeretlen listáját kö­zölte. Eszerint 597 000 szerbet, horvátot, zsidót, szlovént és mohamedán bosnyákot mészároltak le, néhány ezer albánnal, magyarral és törökkel együtt. Vladimír Zeljavic könyve, az Opsesije i Megaloma­­nije oko Jesenovca i Bleiburga (Zagreb, Globus, 1992) 947 000-re teszi az áldozatok számát. Mi az oka, hogy az olasz mártírokról mindjárt és mindent tudunk, míg a jugoszlávok számát aligha derítik fel valaha is? Évekkel ezelőtt, amikor Deák Istvánnal ezen töp­rengtünk órákig, úgy találtuk, hogy e jelenség egyik, talán legfontosabb okát kevesen ismerik. Az utolsó évszázadban, mintegy 1880 óta, a Nyugat népei rá­jöttek arra, hogy a civilizáció e fokán egy-egy ország kormánya, avagy népe már nem mészárolhatja le va­lamelyik kisebbség, felekezet vagy fajta tagjait. Nyu­gat népei alatt ezúttal nemcsak az angolokat, franci­ákat és észak-amerikaiakat értjük, hanem a hollan­dokat, belgákat, olaszokat, németeket, magyarokat és skandinávokat is. Ez az erkölcsi kötelezettség már a századforduló idején nyilvánvaló lett, midőn az indiánok mészár­lása megszűnt Észak-Amerikában. Ugyanekkor nem csekély felháborodást keltett, amikor II. Vilmos csá­szár a boxerlázadás ellen behajózó német csapatokat arra intette, hogy foglyokat ne ejtsenek vagy amikor a semleges Belgiumba 1914-ben betörő németek a városok polgármestereit egyszerűen főbelőtték. Egy szemtanú, Edmund Demaitre, párizsi napilapban már 1934-ben pontosan leírta Dachaut, de nem hit­tek neki. Sem a Vrba-jelentésnek Auschwitzról a háború alatt. A Nyugat haragja a Cotentin-szigeten való part­raszállás után tört ki először a németek ellen, amikor megsemmisítő és hadifogolytáborok lakói fényképe­zőgép elé kerültek, majd mihelyt Auschwitzról, Majdanekről, Sachsenhausenről és a többiről filmek és könyvek kerültek forgalomba. Közel ötven év múltán a gyengébb filmek és a jobb könyvek száma még mindig nem csökken, és ez nem annyira az iszo­nyú bűn miatt történt, hanem azért, mert a néme­tek, európai kultúránk és civilizációnk egyik letéte­ményesei követték el. Ellentétben a többi nyugati nemzettel, ahol az írek, a bretonok vagy a flaman­­dok kiirtása már nem került szóba. Szerbia, Albánia, Bulgária és Görögország polgári lakóinak irtása a balkáni háború idején Nyugaton nem keltett felháborodást. Az örmények százezrei­nek lemészárlása az első háború végén és után akkor lett igazán ismert, amikor 15 évvel később Franz Werfel erről szóló könyve világsikert aratott. A Gu­lag első kötete gyorsan elkelt, de a második és har­madik kötet példányai a kiadó nyakán maradtak. A japánok mészárlásaira Kínában, Pol Petra, a tripoli­­szi vérfürdőre, a marokkóiak gyilkosságaira Nyugat- Szaharában kevesen emlékeznek, ha ugyan emlékez­nek. A Nyugat két részre osztotta a világot. Egyik része a Nyugat, Ausztráliával, Új-Zélanddal, Izraellel és Dél-Afrikával együtt. Ezekben az országokban szigo­rúan tilos a kisebbségek, egyes vallásfelekezetek kiir­tása, és ha mégis megtörténik, örökre emlékezetes marad. A másik részhez tartozik Kína, a volt Szovjet­unió, a’ világ minden többi országa. Ezek barbár tár­sadalmak, ahol egyes kisebbségek vagy nemzetek le­mészárlása ősi szokás; hányszor hallunk róla, gyorsan tudomásul vesszük és még gyorsabban elfelejtjük. Szerbia is ezen országok közé tartozik, míg a hor­­vátok félig-meddig, ha nem is egészen, a Nyugat ré­szesei. A szerbek lemészárlásáért a második világhá­ború alatt éppen olyan súlyosan felelősek, mint a németek a zsidókért, cigányokért, lengyelekért és oroszokért. Hogy azonban Tito partizánjai hány tíz­ezer horvát polgári személyt mészároltak le a háború végén, amikor az angolok az osztrák határon Blei­­bergnél a menekülteket átadták nekik , az nem tartozik senkire. Tito és az angolok közösen tartot­ták a titkot, míg három évtizeddel később Nyikolaj Tolsztoj felkutatta és leleplezte a történteket, de ez már nem érdekelt senkit. Távol áll tőlem, hogy egyedül ennek a nyugati szemléletnek tulajdonítsak mindent, ami Jugoszlá­viával történik, de kétségtelenül jelentős része van benne. Talán hasonlóan jelentős a történelmi isme­retek hiánya és a Nyugat belgrádi követségeinek fé­lelmetes tudatlansága. 1918 októberében a Horvát Nemzeti Tanács kikiáltotta az ország függetlenségét, de Clemenceau-ék belekényszerítették a szerb ki­rályságba. A szerbek, mint később Tito, legyűrték és kifosztották őket. Tito halála után nyilvánvaló lett, hogy Jugoszlá­via felbomlik. Öt évvel ezelőtt a dubrovniki autó­busz-állomás parányi vendéglőjében vagy huszonöt szerb katonát láttam, kik a nyolc óra múlva érkező buszra vártak. Miért nem mentek ki a városba? Kér­deztem. „Mert félünk a horvát lakosoktól”, felelték. Koprivnicán a zágrábi egyetem egyik liberális diák­jával sétáltam. A rendőrfőnökség épülete előtt nagy fa állt. „Erre akasztjuk majd a rendőrfőnököt”, mondta Davor. „Miért? rossz ember?” kérdeztem. „Jó ember, de szerb”, felelte a diák. Mikor a szerbek foglalni és mészárolni kezdtek, a nyugati államférfiak azt ajánlották a jugoszlávoknak, hogy tartsanak össze. Miután a szerbek elfoglalták Horvátország harmadát, az Egyesült Nemzetek csa­patai megszállták a szerb hódítások határát, hogy azokat megvédjék az esetleges horvát támadás ellen, persze puskalövés nélkül. Végül pedig békésen né­zik, mint kergetik el a szerbek a bosnyák lakosokat otthonukból, gyalázzák meg a nőket és ölik meg a férfiakat. Ugyanekkor pedig megakadályozzák, hogy a bosnyákok hazájuk védelmére fegyvereket szerez­zenek. A két békeapostol, Cyrus Vance és Lord Carring­ton ugyanis azt az őrült elméletet képviselik, hogy Bosznia felfegyverzése kiszélesítené a konfliktust. Mintha Roosevelt elnök a háború első két évében, mikor az USA semleges volt, nem segítette volna Angliát, nehogy a konfliktust kiszélesítse. Nehéz megmondani, hogy innét merre vezet az út. 1993. március 13., szombat

Next